21. fejezet

   A kis tisztás, ahová a fák alól kiértek, teraszként emelkedett ki a hegy oldalából. Túlsó széle olyan hirtelen ért véget, mintha késsel metszették volna le. A mélybe zuhanó, megmászhatatlanul meredek sziklás hegyoldal tövében kanyargott a Nagoriába vezető Kastar-hágót és a fővárost összekötő országút. A sziklák fölött csodás kilátás nyílt a szomszéd hegyre, melynek csúcsán fehér koronaként ragyogtak a napfényben Gogar fellegvárának csipkés szélű falai. A lovagok várát széles gallérként övezte a város. Piros cseréppel, vagy szürke palával fedett háztetői kíváncsian kandikáltak ki a masszív városfalak fölött.

   Rhao egészen a meredély szélére kormányozta hátasát, mintha az utat akarná szemügyre venni odalent. Szemét beárnyékolva figyelte a Gogar falaitól jó két nyíllövésnyi távolságban járőröző aardokat. Meg a lankásan induló, majd egyre meredekebbé váló hegyoldal erdőiből csak félig kilátszó sátrak és kunyhók rengetegét. Pont úgy volt minden, ahogy a Gogart felderítő vadászok előző este elmondták. Az ostromlók teljesen körülzárták a várost. De az aardok nem tudtak  – vagy talán csak nem mertek? –  közelebb menni a városhoz a lovagok mágiája miatt. De a lovagok is csak tétlenül lapítottak falaik mögött. Nem törhettek ki a városból, hisz nyílt terepen nem bírtak volna a sámánok varázslataival, és az aardok túlerejével.

   – Csak egy jó tükör kellene  – mondta a tábornok Shomának, a vár felé mutatva.  – Innen pompásan jelezhetnénk a lovagoknak, mikor támadunk. Nekik is ugyanakkor kell lerohanniuk az aardokat fentről, mikor mi lentről nekik esünk.

   – Nem a tükrön fog múlni!

– Tudom, sokan vannak az aardok!

   – Sokan!? Tengernyien!

   – De most nem egyszerű katonák, hanem lovagok fognak segíteni a másik oldalról!

   – Ennyi temérdek aard meg sem izzad, míg eltipornak bennünket!

   – Majd a lovagok megizzasztják őket!

   – A lovagok ülnek a falaik mögött, mert eddig sem bírtak az aardokkal, meg a sámánjaikkal! És ezen az sem változtat, ha mi pár százan megrohamozzuk alulról az ellenség táborát!

   – Meglepjük az aardokat! Felgyújtjuk a sátraikat! Hatalmas zavart keltünk köztük! Ezzel alkalmat adunk a lovagoknak a kirohanásra.

   – És vajon mit tesznek a sámánok, amíg mi zavart keltünk? Nincs annyi íjászom, hogy mindet lenyilazzuk!

   Rhao nagyot fújva, valami igen epéset akart válaszolni Shomának, de a völgy mélyén felragyogó távoli csillanás másfelé terelte a figyelmét. Előrehajolt a nyeregben, hogy jobban lássa, mi verte vissza a nap fényét. Nem kellett sokáig keresgélnie. Észak felől nyolc-tíz sisakos-pajzsos lovas közeledett az országúton. Békés nyugalommal poroszkáltak Gogar felé, mintha soha nem is hallottak volna háborúról, pusztulásról, az országot meghódító aardokról.

   – Ezek az ostobák egyenesen belovagolnak az ellenség táborába!  – fakadt ki a tábornok. Megfordította, s nyomban vágtába is ugratta a lovát, és csak úgy, a válla fölött kiáltott vissza Shomának:  – Gyerünk! Az ösvényen még elébük vághatunk!

   A húsz íjász lavinaként zúdult le a kanyargós ösvényen, hogy időben megállítsák a végzetük felé poroszkáló idegeneket. Lovuk nyakára hajoltak, nehogy a mélyre lógó faágak lesodorják őket a nyeregből. Vad száguldásuk közben karjukat-lábukat durván végigverték az utat szegélyező bokrok. Mégis elkéstek. Száz-százötven lépéssel az idegen lovasok mögött értek ki az útra.

   – Hahó! Megállj!!  – ordította utánuk Rhao torkaszakadtából.

   Az idegenek meglepetten fordultak hátra a nyeregben, s gyanakodva nézték az erdőből előszáguldó lovasokat. Nyilván rablóknak vélték őket, mert riadtan kiáltozva sarkantyúba kapták hátasaikat, és ínszakasztó vágtában menekülni kezdtek előlük. Látni valóan Gogarban akartak menedéket keresni vélt támadóik elől, vagyis fogalmuk sem volt a várost ostromló aardokról.

   Rhao persze nem adta fel a mentő akciót. Keményen sarkantyúzva, és a kantárszárral is csapkodva serkentette gyorsabb vágtára lovát. Közben egyre kiáltozott a menekülők után. Shoma alig egy lóhossznyira lemaradva követte a tábornokot, s a nyomában ott száguldott a teljes íjász osztag. Egynek sem jutott eszébe megállni, vagy akár csak lassítani is, bár vészesen közeledtek az aard táborhoz.

   A menekülők lassítás nélkül száguldottak át az első meglepett északi harcosok között. Kiáltoztak is valamit az aardok láttán – vagy talán éppen az aardoknak? Nyomukban érkező „üldözőik” azonban nem értették, hogy mit. Ők is átrobogtak az ellenség nem túl éber, és szerencsére nem is igazán harcra kész őrségén, s mire az aardok észbe kaptak, már mélyen bent jártak a táborukban. Ettől kezdve az életük függött a gyorsaságuktól. Tudták, ha csak egy percre is lassítanak, az aardok azonnal körülfogják, lerángatják őket a nyeregből, és könyörtelenül levágják, aki a kezükbe kerül!

   Shoma később hiába próbálta felidézni, hogyan sikerült veszteség nélkül átvágniuk a temérdek aard között. Csak zavaros képek maradtak benne a hirtelen fordulókról, az elsodort-eltiport aardokról, sátrakról. Rarqua-tól kapott kardja villámként sújtott-döfött jobbra-balra. Hol élő húsba vágott, hol csak egy sátor kötelét metélte el. Shoma mellett-mögött fergetegként tombolt húsz legénye is. De akárhány aardot levágtak, kétannyi támadt az elesettek helyébe. Aztán mikor már azt hitték, mindennek vége, hirtelen elfogyott előlük az ellenség! Nyílt mezőre értek, és előttük alig egy futamodásnyira sötéten ásított az ostromlott Gogar nyitott kapuja.

   Gondolkodás nélkül dübörögtek át a kapubástya alagútján. Nem érdekelte őket, miért van nyitva a kapu, és azon sem törték a fejüket, mi vár rájuk odabent. Csak akkor lassúdtak meg, mikor végre az utca kövein csattogtak lovaik patkói. A város harcra kész védőit keresve forgolódtak körbe, de sehol egy lelket sem láttak. Az üres utcákon csak a házak néma sorai álltak köröttük. Visszanéztek a nyitott kapura is, attól tartva, hogy rögvest betódulnak rajta a feldühített aardok, s pillanatokon belül ismét nekik esnek. A bástya kapuboltja azonban éppolyan üres maradt, mint a környező utcák.

   Az íjászok egy darabig tanácstalanul pillogtak egymásra. Aztán szétszéledtek, és egymás után döngették meg a házak kapuit, hogy előcsalják a városlakókat. Valahol mélyen már érezték, hogy hiábavaló minden ebbéli az igyekezetük, de csak Rhao merte hangosan ki is mondani:

   – Ezek elmentek! Valamiért mindenki felment a fellegvárba!

   Nem lehetett másként, hiszen sem győztes aardokat, sem harcra kész embereket, de még csak holttesteket sem láttak az utcákon. Shoma mégsem értette, miért hagyták nyitva a város kapuját Gogar lakói, ha felmentek is a fellegvárba, a lovagokhoz. Keze tétován a kapubástya felé lendült, de aztán mégis visszanyelte a kérdést.

   – Gyerünk!  – határozott gyorsan a tábornok.  – Fenn a fellegvárban majd megtudjuk mi történt!

   Akármilyen vitézek voltak is Shoma legényei, fegyvereiket kézben tartva, szinte fázósan húzódtak egy csomóba, míg lovaik patkói visszhangot verve végigcsattogtak az utcák kövein. Előbb csak suttogóra halkult a hangjuk, majd végleg elnémultak. Beléjük fojtotta a szót a város kísérteties, dermedt csendje. Az üres házak. A megvakult ablakok, melyek mögött függöny se lebbent. Még egy kóbor kutya sem mozdult a sarkok mögül, hogy megugassa az íjászok néma menetét.

   Aztán az egyik ház falán meglátták a vérontás első, baljós jelét. Magasra freccsent vér feketedett a vakolaton. Odább beszáradt, felhólyagzott tócsában állt az utca kövén, ahová valakinek az életével együtt kifolyt. De a halott, akinek vérét vették, nyomtalanul eltűnt! Még távolabb egy üzlet ajtaját szaggatták le sarkairól az ismeretlen gyilkosok, s fenekestül felforgatták benn a bútorokat. Amint egyre feljebb jutott a csapat a hegy oldalán kanyargó utcákon, úgy szaporodtak a vad harcra, vérszomjas pusztításra utaló jelek. De embert még ekkor sem láttak. Sem holtat, sem elevent.

   Később távoli zsongás véltek hallani. Előbb azt hitték, csak a vérük dobol a fülükben, de mikor megálltak hallgatózni, mind hallották az utcák labirintusán átszűrődő, zavaros zsivajt. Még feljebb kapaszkodva az utcán lassan erősödött a zaj. Már határozottan kiáltozásnak tűnt, s talán még fegyvercsörgés is vegyült bele. Valahol előttük még most is dúlt a csata, ami elől Gogar lakói a fellegvárba menekültek.

   Alig pár lépésre az utolsó lovastól hirtelen kitárult egy erődnyi ház vaskos kapuja. Bordó zekés férfi lépett ki rajta félig, s kiáltott utánuk:

   – Hé, emberek! Ide! Gyorsan!

   Az íjászok döbbenten torpantak meg. Csak Godnos tudja, hogyan úszta meg az idegen, hogy meglepetésükben nem eresztettek belé vagy tucatnyi nyilat. Rhao visszafogta, félig megfordította a lovát, s már mondta volna kérdéseit, mikor az utca túlsó végén csapatnyi fegyveres bukkant fel.

   – Siessetek!  – kiáltott újra az idegen.  – Vagy ti is … olyanok akartok lenni?!

   A tábornok értetlenül pillantott a közeledő fegyveresek felé. Azok harciasan lóbálták a fegyvereiket, s kiáltoztak is Rhao lovasai felé, de egyetlen szavukat sem lehetett érteni. Elszántan rohamra lendültek, de volt valami furcsa a mozgásukban. Szervezetlen, kusza tömegben rohantak. Összeütköztek, a gyorsabbak félrelökték lassabb társaikat, mintha nem is látták volna egymást! Volt, aki felbukott, s a többiek egyszerűen átgázoltak rajta!

   – Befelé! Gyerünk!  – kiáltotta Rhao hirtelen döntéssel, s kardja lapjával noszogatta lovasait, hogy gyorsabban mozogjanak.

   A különös fegyveresek rohamát látva az íjászok eddigi csekély harci kedve is elpárolgott. Tülekedve menekültek be a kapun. Faltól falig megtöltötték a szűk udvart, és a kapubolt alagútját, de még így is alig fértek el. Az utolsónak benyomakodó Rhao lovának farkát csaknem odacsukták a bordó zekés idegen társai, amint sietve bezárták a vaskos kapuszárnyakat a vészesen közeledő támadók előtt. Gerendányi retesz csattant a helyére, nagy gyakorlatra valló gyorsasággal.

   A következő pillanatban a különös fegyveresek csalódott üvöltéssel estek a kapu vastag deszkáinak. Karddal-fejszével és a puszta öklükkel próbálták betörni, hogy elszalasztott prédájukhoz férjenek. Veszett dühvel tomboltak odakinn, félelmetes hangon bömbölve, hörögve és vonítva. Mintha nem is emberek lettek volna.

   – Kik ezek az őrültek?! És miért támadtak ránk?

   – Nem őrültek. Feltámadt halottak!

   Shoma hidegrázósan lúdbőrzött a zekéje alatt. Mielőtt a kapu becsukódott volna, egy pillanatra még látta támadóikat. Látta élettelen, szürke bőrüket. Vértelen sebeiket és szinte izzóan vörös szemüket. Pont olyanok voltak, mint az Ath’umo-völgy barlangjában az élőhalott aard, akivel öten sem bírtak, míg Rhao le nem csapta a fejét!

   – Élőholtak?!  – hökkent meg a tábornok.  – Honnan … hogyan kerültek ide?

   – Az aardok bosszúja, amiért nem bírtak a lovagokkal. A sámánjaik, meg a lovagok napokig szórták egymásra a tüzet, meg a villámokat, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Aztán az ellenség a kapu elé terelt vagy harminc gogari katonát, akik járőrben voltak, és fogságba estek, amikor haza akartak térni a városba. Sorban elvágták a torkukat, és otthagyták őket a fal tövén.

   – Ti meg kimentetek értük.

   – Hogy eltemessük őket  – bólogatott a bordó zekés.  – De az aardok átkot mondtak rájuk. Így éjjel, mikor felkelt a hold, mind feltámadtak. Kijöttek Godnos templomából, és gyilkolni kezdtek! Megtámadtak és megöltek minden élőt, akit megfoghattak! Levágták az embereket. Az istállókban a lovakat, marhákat, és egyéb háziállatokat. Még a kóbor kutyákat is addig űzték, míg sarokba nem szorították és agyon nem verték valamennyit.

   – Mindenkit megöltek? De mi a város kapujától idáig egyetlen halottat sem láttunk!

   – Mert akit a feltámadt holtak megöltek, a következő éjjel maga is feltámadt!  – rajzolta maga elé borzongva Godnos jelét az idegen.  – Először megpróbáltunk harcolni ellenük. De nem lehet megölni őket! Egyet átdöftem lándzsával! Kivette a fegyvert a kezemből, s alig tudtam elfutni előle! Végül páran bezárkóztunk ide, és itt lapítunk, míg el nem tűnnek Gogar utcáiról ezek a …

   – Hogy nem törték még rátok a kaput?

   – Mert ostobák! Ha nem látnak, nem is törődnek velünk!

   Bár a bordó zekés férfi igyekezett nagyon magabiztosnak látszani, a deszkák öblös döngése nem igazán nyugtatta meg Rhaot.

   – De most megláttak titeket is, meg minket is! Kibírja a kapu az ostromot, vagy készüljünk a harcra?!

   – Amíg gerendát nem hoznak, addig bírni fogja! Különben is hamar elunják a hiábavaló döngetést, és visszamennek a fellegvár elé.

   – Mit csinálnak az élőholtak a fellegvár előtt?

   – Amit itt is. Próbálnak bejutni.

   – Sokan zárkóztak be a házaikba így, mint ti?

   – Fogalmam sincs. Nem vagyunk olyan bolondok, hogy kimenjünk ... ezek közé … túlélőket keresni! Titeket is csak véletlen vettünk észre az emeleti ablakból.

   Rhao nagyot fújva lecsusszant a nyeregből. Parancsot adott, hogy a lovakat vezessék ki az udvarra, hátha gyalogosan kicsit jobban tudnak mozogni. Hamarosan ürült is annyi hely a kapubolt alatt, hogy felsorakoztathatta az íjászokat, mert a kapu deszkáinak makacsul meg-megújuló, recsegéssel vegyes döngése semmi jót sem ígért.

   – Nah! Most jó nagy kutyaszorítóba keveredtünk!  – dörmögte a tábornok Shomának.

   – Mondtam, hogy ne izgulj, pajtás!  – csapta hátba bátorítóan Rhaot a bordó zekés.  – Két ilyen ostromot már kibírt a kapunk! Meglásd, most sem lesz vele semmi baj!

   – Az élőholtakat legfeljebb Rarqua tudná eltüntetni a városból  – folytatta Rhao a szörnyek kinti tombolására figyelve.  – De még akkor is ott vannak a falakon túl az aardok! Hogyan jussunk vissza a sereghez?

   – Rarqua-t nem tudom idehozni  – szólalt meg a kemény gondolkodás közben szája szélét rágva Shoma.  – De aki életre bűvölte ezeket a szörnyeket, az a halálba is segítheti őket! Csak rá kell venni az aardokat, hogy fordítsák visszájára az átkukat.

   – Úgy gondolod, reggel kilovagolsz hozzájuk, és szépen megkéred az egyik sámánt: ugyan tegye már semmivé a kedvedért a varázslatot? Aztán, ha már úgyis olyan jóban lesztek, arra is ráveszed, hogy engedjen ki bennünket a városból?

   – Majdnem!  – hunyorgott elgondolkodva Shoma, aztán a bordó zekéshez fordult:  – Azt mondtad, akit az élőholtak megölnek, a következő éjjel feltámad. Az állatok is életre kelnek? Vagy csak az emberek?

   – Állatot még nem láttunk feltámadni. Amelyiket megölték, ott is maradt, ahol elbántak vele. Csak az emberekből lesznek élőhalottak.

   – Hogy vettek észre bennünket, ha mind a fellegvár előtt vannak, és oda próbálnak bejutni?

   – Mindig vannak páran, akik a városban kóborolnak. Ha meglátnak valahol egy élő teremtményt, üvölteni kezdenek. Akkor a többi elindul a hang iránt, és űzni, hajtani kezdik a szerencsétlent. Ha nem talál valami efféle menedéket, előbb-utóbb megszorítják egy sarokban és elbánnak vele.

   – Miben töröd a fejed, Shoma?  – kérdezte gyanakodva Rhao.

   – Csalni akarok, mint a kockán! Nem vagyok büszke, hogy ebből éltem, de a kocka mellett megtanultam: ha elfogy a szerencsém, némi csalással még kipótolhatom! Az aardok küldték a városba az élőholtakat, hát szabadítsák is meg tőlük Gogart!

   – Csakhogy az aardok a falakon kívül vannak, az élőholtak meg belül!

   – Hát éppen ez a csalás! Lóháton gyorsabbak vagyunk, az élőhalottaknál. Odalovagolunk elébük, ők meg szépen utánunk jönnek a kapun át! A többi már legyen az aardok dolga!

   – És ha az elesett aardok is élőholttá válnak?

   – Azt a sámánjaik úgysem hagynák. Inkább bevetnék az ellenvarázslatot.

   – Mi lesz, ha az élőholtak nem hagyják el a várost?  – kérdezte halkan a bordó zekés.

   – Akkor mi vívunk meg az aardokkal  – vonta meg a vállát Shoma.

– Az bizony igen rövid csata lesz!  – szívta a fogát Rhao.