1.

   Markos Béla kábán, zúgó fejjel ébredt, vagyis inkább tért magához. Tagjai ólmos súllyal hevertek az ágyon. Még a megmozdításuk is szinte kivihetetlen vállalkozásnak tűnt. A máskor pihekönnyű takaró most támadóan szorította le a fiút, öbléből megnevezhetetlenül rossz szagokat eregetve minden kis mozdulatra. Béla csak percek múlva döbbent rá, hogy az egész ágyneműje hideg és nedves körülötte. Agyában lázasan kavarogtak az emlékek. Néha maga sem tudta, melyik volt valós, és melyik csak hagymázas lázálom.

   Legrégebbinek az az emléke tűnt, mikor anyjával egy este, 198… októberének egyik szerda estéjén meghallották a Híradóban, hogy valami új járvány tört ki. Az első hírek és riasztó képek Párizsból érkeztek, de egy-két órával később már tucatnyi nagyvárosra csapott le a betegség világszerte. A rendkívül fertőző kór napok alatt rohanta le a nagyobb városok lakóit. Első jeleként a betegek erős fejfájásról panaszkodtak. Meg étvágytalanságról és az azt követő hányásról. A lázuk magasra szökött, legyengült testüket bénító görcsök csavarták lehetetlen pózokba. Végül az ötödik-hetedik napon megállt a legyengült betegek szíve.

   A fertőzések egyidejű, hirtelen és tömeges megjelenése szervezett támadásra utalt, amivel a nyugati kormányok természetesen azonnal a Szovjetuniót vádolták. Csakhogy nem egészen egy nappal a párizsi bejelentés után Moszkvát és még egy tucatnyi orosz nagyvárost is elérte a fertőzés. Ekkor kerültek szóba lehetséges tettesként a terrorista szervezetek. Anya és fia az első napokban még csak borzongva nézték a távolról érkező, rettenetes képsorokat. Mégis akkor rémültek csak meg igazán, amikor meghallották az első magyarországi fertőzés hírét. A járvány elől menekülők tízezrei napok alatt hatékonyan szétszórták a kórokozókat az egész világon. Nem segíthetett már sem a városok, sem a határok lezárása, amit pedig egyik kormány a másik után jelentett be.

   Az országhatáron bejutva a fertőzés szinte azonnal elérte Kecskemétet is. Napról napra egyre többen betegedtek meg, és maradtak otthon. A munkahelyek szinte kiürültek. Aztán Béla is megkapta a kórt. Mire hazavergődött, fájt, hasogatott a feje és hányt világnak. Még a liftet is összerondította, mire felért a hetedik emeletre. Anyja ijedten szaladt át a szomszédba, a mentőknek telefonálni. De csak egy zöld szájkendős orvostanhallgató jött el megnézni a fiút. Fásultan belenyomott egy görcsoldó injekciót, adott két doboz lázcsillapítót, majd a karját tehetetlenül széttárva magukra hagyta őket.

   Béla egyáltalán nem érezte a gyógyszerek hatását. Egyre iszonyatosabb görcsök csavarták ki a testét. Hányt és maga alá vizelt, míg volt mit. Arra sem emlékezett, hogy anyja meddig ápolta, vagy ápolta-e egyáltalán. Zsibbadt agyában csak egy gondolat maradt meg. A kegyetlen görcs fájdalmától feltoluló kín. A halál érzete.

   És most mégis magához tért.

   Később, a hólyagjában támadó égő, fájdalmas feszítés felkelésre ösztökélte. Szédelegve próbált feltápászkodni az ágyról és megszabadulni orrfacsaró bűzt árasztó takarójától. Csak a harmadik kísérletre sikerült erőtlenül remegő lábaira állnia, és a falnak támaszkodva megcélozni szobája ajtaját. A keskeny előszobán is faltól falig támolyogva vergődött el az alig ötlépésnyire levő WC-ig.

   Pihenésül a fém ajtókeretnek dőlve próbálta ólomsúlyú kezét a kapcsolóig emelni. De hiába volt a keservesen kiharcolt kattanás, nem ragyogott fel a fény a piciny helyiségben. Béla lemondóan beljebb lépett, és fejével a tartály alatti falban megtámaszkodva hámozta le magáról nedves nadrágját, majd a sötétben szinte lerogyott a fa ülőkére. Alig néhány cseppet sikerült ürítenie, ráadásul a hólyagját feszítő égő fájdalom sem enyhült. Ösztönösen felnyúlt a lánc fogantyújáért, de ez is hiábavaló mozdulatnak bizonyult. Az üres tartályból egyetlen cseppnyi víz sem szivárgott.

   Következő útja, éhségétől hajtva, a konyhába vezetett. De a kenyértartó és a hűtőszekrény is csak a soros csalódásokkal szolgálhattak. A kenyér és a felvágottak is mind megzöldültek a penésztől és a bomlástól. Csak egy darab kőkeményre szikkadt sajtot talált többé-kevésbé ehetőnek. Majd a foga tört bele, míg leharapott belőle egy falatkát, amit aztán tehetetlenül forgatott száraz szájában, mint egy darab kavicsot.

   Kínjában felvette a poharát a mosogató melletti tálcáról, és a csap alá tartotta. A várt vízsugár helyett azonban a csap csak egy hosszú, hörgő szusszanást hallatott. Béla dühösen a mosogatóba ejtette használhatatlan poharát. Ez már túl sok volt neki. Görcsös, reménytelen zokogás tört fel belőle. Arcán megállíthatatlanul peregtek a könnyei, miközben feje nagyokat koppant a konyhaszekrény ajtaján.

   Végül tanácstalan fájdalmában az anyja szobája felé indult. A járás egy fokkal már könnyebben ment, izmai lassan kezdtek bejáródni. Az üvegezett ajtón mégis majdnem beesett. Máskor kínosan pedáns anyja most nem csukta be, csak éppen behajtotta az ajtót. Így aztán a kilincs ellenállás nélkül kilendült Béla tétován támaszt kereső keze alól.

   Amint nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, a fiú körülnézett a félhomályos, befüggönyözött szobában. Anyja csaknem keresztben feküdt a széles ágyon. Természetellenesen kicsavarodott testét csak félig takarta el az összerondított ágynemű. Arcát a hányadéktól elzöldült párnába fúrta, mintha szégyellné magát a fia előtt.

   Béla sejtette, mit jelent mindez, mégis odament az anyjához. Egy pillanatnyi erőgyűjtés után megfogta a vállát, és hátára fordította a törékeny testet, hátha csak elkábult és magához térhet, mint ő maga is. De a vékonyka test olyan lágyan mozdult az érintésre, mintha egyáltalán nem is lett volna benne csont. Hanyatt hengeredett és fia elé tárta üvegesen a semmibe meredő szemeit.

   A bágyadt napsugár dacára a toronyházak között metszőn fütyült a szél. Béla fázósan összehúzta a kabátja gallérját. Bár két törülközőt is elhasználva alaposan letörölgette magát, és tiszta ruhát húzott, az ágynemű gyomorforgató szagától mégsem tudott megszabadulni. Éhes volt és pokolian szomjas. Nyelve száraz taplóként tapadt a szájpadlásához. Három pihenővel ereszkedett le a hetedikről, hogy az ABC-ben valami ételt vegyen magának. Kilépve a házukból aztán döbbenten nézte a néptelen utcákat. A kékre festett, a gyerekek színes krétarajzaival kidekorált falú óvoda máskor nyüzsgő udvarán most egyetlen apróság sem játszott. És dolguk után siető embereket sem látott sehol a panelházak között, bármerre forgatta is a fejét.

   Csak a szomszéd tízemeletes falánál állt egy fehér Opel. Ütközéstől összegyűrődött orrát úgy nyomta a betonfalhoz, mintha éppen bele akart volna bújni. A vezetőülésben ülő ember feje természetellenes pózban hajlott a volánra. Béla csak egyetlen pillantást vetett rá, aztán riadtan tovább menekült.

   Az ABC-hez érve újra megtorpant. Már az alumínium fogantyú után nyúlt, mikor belehasított a kérdés: mit csinál, ha zárva van az ajtó? Nem érzett magában elég erőt, hogy a távolabbi garázs-boltig eljusson. De szerencséje volt. A lengőajtó most is éppolyan könnyen feltárult előtte, mint az elmúlt években mindig.

   A boltban persze ugyanolyan síri csend honolt, mint az egész lakótelepen. A polcok most is,  – mint mindig –  áruval megrakva várták a vevőket. De sem eladók, sem vásárlók nem járkáltak közöttük. Béla elszoruló szívvel lépett be a félhomályos üzletbe. A neonlámpák korábbi ragyogásához szokott szeme félelmetesen sötétnek látta a tágas helyiséget. Ösztönös mozdulattal felkapott egy kosarat és egyenesen a bolt hátuljában levő kenyeres pulthoz ment.

   Sokáig válogatott a kopogósan keményre száradt veknik között, de mert a legtöbbjük már penészfoltos is volt, egyiket sem merte a kosarába tenni. A felvágottakat inkább meg sem nézte. Ha nincs áram, akkor a hűtők sem működhetnek, és minden megromlott. Némi tétovázás után az édességek felé vette az irányt és két nagy csomag kekszet dobott a kosarába.

   Riadtan összerezzent a maga okozta zajra, de aztán folytatta útját a bolt még sötétebb mélye felé, ahol az üdítőitalos rekeszek sorakoztak. Már kinyújtotta a kezét egy kétliteres narancsléért, mikor észrevette, hogy négy-öt felborult rekesz mögül két sötét harisnyás, formás láb nyúlik ki. Kosarát a mozaiklapokra téve közelebb óvakodott a földön fekvő, fehér köpenyes alakhoz. A félhomályban szinte csak egy sötét lyuknak látta a halott szétterülő, hosszú, fekete haját. Fájdalmasan hasított bele az emlék: hányszor tervezte, hogy megszólítja a szép arcú eladólányt. De sosem volt elég bátorsága hozzá. Félt az elutasítástól. És most már sosem tudhatja meg, milyen választ kapott volna.

   Percekig állt mozdulatlanul, Alexandra holttestét bámulva. Aztán megfordult, felvette a kosarát, találomra felkapott egy üveget, belefektette a műanyag kosárba és elindult a pénztár felé. Az egyik polcról még leemelt egy húskonzervet és azt is a kosarába ejtette. Csak az üres kis fülkénél torpant meg. Most hogyan tovább? Kinek fizessen, ha nincs pénztáros és nincs egyetlen eladó sem? Tanácstalanul körülnézett, aztán kiszámolta a két csomag keksz, a konzerv és az üdítő árát és szépen a pultra tette a pénzt, az érmékkel nehezékelve le a bankjegyeket.

   Eredetileg haza akarta vinni a szerzeményeit, de sem ereje, sem türelme nem volt olyan sokat várni az evéssel, és főleg az ivással. Leült az ABC előtti egyik padra. Legelőször is nagyot ivott a narancsléből. Aztán zsebkésével addig ügyetlenkedett, míg sikerült felnyitnia a konzervet. Fulladozva, szinte rágás nélkül nyelte, habzsolta az ételt. Egy egész csomag kekszet befalt a löncshús mellé. Utána megint ivott egy nagyot. Ettől új erőre kapva azon kezdte törni a fejét, mihez is kezdjen. Nem létezhet, hogy egyedül maradt! De vajon hová tűntek az emberek? Miért nem jött senki érte, és az édesanyjáért? Miért hagyták ott az Opelost és Alexandrát, a boltos lányt is, ahol meghaltak?

   Végül úgy döntött, elmegy a városi Tanácsházára. Ott biztosan talál majd valakit, aki segíthet rajta. Vagy ha ott nem, akkor valamelyik kórházban. Mert el kell temettetnie az anyját. És valahonnét rendes ételhez, meg vízhez is kell jutnia. Hiszen mégsem élhet konzerveken, kekszen, meg üdítőkön a végtelenségig! És az orrát facsaró saját bűzétől is csak egy alapos fürdővel szabadulhat meg, amihez megint csak víz kell!

   Nagy bátran nekivágott a néptelen utcának. Eleinte erős vágyat érzett, hogy kiáltozni kezdjen más emberek után. De nem merte megtenni. Elképzelte, amint magányos kiáltásai visszhangot vernek a panelházak falai között, és nem mert kiáltani. Csak szorongva méregette a sok néma házat. Néhány sarokkal távolabb aztán meglátta a toronyház falának ütközött autó párját. Egy okkersárga Skodát, mely egy útszéli fának csapódott az oldalával. Ebben nem egyetlen ember ült, hanem legalább négy. De már tízlépésnyi távolságból is jól láthatta mozdulatlanságukból, meg összegabalyodott helyzetükből, hogy egyikük sem él.

   Aztán végre élőkkel is találkozott! Az utca túlsó felén négy-öt különféle méretű és fajtájú kutya vett körül egy földön fekvő alakot. Az állatok morogtak, kaffogtak, néha bele-bele kaptak egymásba, és közben vadul marcangolták a halottat. Amint Béla kicsit közelebb ment hozzájuk, fülüket hátracsapva, vadul vicsorítva fordultak feléje. Szemükből nyomtalanul eltűnt a háziállatokra jellemző alázatos csillogás. Már nem dédelgetett házi kedvencek voltak, csak éhes, prédájukat védelmező ragadozók.

   Béla rémülten hátrált el a kutyák közeléből. Tudta, hogy esélye sem lenne a megvadult állatokkal szemben, ha rá támadnának. Óvatosan visszaaraszolt a járdára, de csak akkor mert elfordulni a gyomorforgató látványtól, mikor az utolsó kutya is visszatért a prédához.

   Karórája szerint már jócskán elmúlt dél, mire Béla a városon átvágva eljutott a Tanácsházához. Hiába fáradt azonban, ismét csak egy újabb keserves csalódással lett gazdagabb. A néptelen utcákhoz hasonlóan a hivatalban sem talált senkit. A hatalmas, díszesen faragott, kétszárnyas kapu tárva nyitva állt, mint az emeleti irodák többsége is. A portásfülke ajtaját ugyan gondosan bezárta valaki, de az egyenruhás őrnek nyoma sem volt.

   Béla eleinte kiabálva kereste az esetleg még dolgozó hivatalnokokat, de a lépcsőház kongó visszhangja olyan nyomasztóan hatott rá, hogy hamarosan felhagyott a hangoskodással, és csendben járt tovább, szobáról szobára. Később fáradtan, kétszer is megpihenve, a régi, díszes, kovácsoltvas korlátra támaszkodva felkapaszkodott a széles lépcsőn az emeletre, hogy ott is sorra járhassa a nyitott ajtajú, láthatólag sietve elhagyott irodákat. Eleinte még számolta az ajtókat. De aztán már maga sem tudta volna megmondani, hogy a nyolcadiknál, vagy a kilencediknél adta fel a keresést.

   Ha a néptelen, néma utcák nyomasztóan hatottak rá, a városi kórház parkolójában és kertjében álló sátorváros szó szerint sokkolta Bélát. Az aszfalton és a füves területeken felállított sátrakban két oldalt vaságyak sorakoztak. És az ágyakban, de sok helyütt még alattuk-közöttük is lehetetlen pózokba merevedett halottak iszonytató sokasága. Mindenütt a bomlástól feketére színeződött arcok és kezek fogadták. Meg semmibe meredő, üveges tekintetek. És a fülében doboló kegyetlen csend.

   Megállt a kórház bejáratánál és a hideg falnak támasztotta a homlokát. Lassan egy furcsa gondolat kezdett megtelepedni a fejében. Hiszen ő ma még fel sem ébredt! Most is otthon alszik az ágyában, és azt a rémálmot álmodja, hogy egyedül kóborol a néptelen városban, a halottak között. Nem lehet másként! Hiszen ennyi ember mégsem halhatott meg és tűnhetett el egy csapásra! Édesanyja nemsokára leül mellé az ágy szélére, és ébresztgetni kezdi, hogy legyen ideje megreggelizni, mielőtt elindul dolgozni!

   Egy kicsit még eltűnődött ezen a csábító álmon, aztán lassan erőt vett magán és belépett a lépcsőházba. Elindult egy orvosi szobát keresni. Már maga sem hitte, hogy találhat ott valakit, de szüksége volt valami célra, hogy ne roppanjon össze. Már több nyitott ajtót is elhagyott, amikor léptei kopogásán túl meghallott egy másik hangot is.

   – Vizet! Vizet!  – sírta, zokogta valahol a közelben egy elgyötört, erőtlen, vékony hang.

   Bár egész délután emberek után kutatva járta a várost, most mégis rémülten torpant meg a sírás hallatán. A vékonyka, szinte földöntúlian keserves hang, és a félhomályos lépcsőház gyermekkorának rémséges kísértet-históriáit idézték fel benne. Lassan, félősen lopakodott tovább, hogy megkeresse a hang forrását. Ajtótól ajtóig osont, ügyelve, hogy léptei minél kisebb zajt üssenek. Szíve a torkában dobogott, a feszültség ott remegett az izmaiban és dübörgött a fülében. Jól tudta, hogy az első gyanús jelre páni félelemmel fog elrohanni. Mégis tovább óvakodott a folyosón. És amikor végre az egyik kisebb, négyágyas kórteremben rátalált a síró alakra, eszében sem volt elmenekülni.

   Az ablak alatti ágy előtt egy szőke, fiúsan rövidre vágott hajú lány feküdt a mozaikpadlón. Újra meg újra kétségbeesett kísérletet tett, hogy felálljon. Közben már az egész ágyneműjét lerángatta a földre. Mocskos hálóinge megcsavarodott rajta és a derekáig felcsúszott. Erőtlen lábai mindig kicsúsztak alóla, vékony karjai pedig képtelenek voltak megtartani elgyengült testét. Küszködése közben időnként az ajtó felé fordította a fejét, és sírós hangján egyre azt hajtogatta:

   – Vizet!

   – Honnét hozzak neked vizet?  – térdelt le a lány mellé Béla.  – Az egész városban nincs víz!

   – O-o-ott!  – zokogta a lány, egész testével mutatva az ajtó melletti asztalon a sárga műanyag tálcát, és rajta egy félig telt üvegkancsó társaságában álló négy poharat.

   Béla megemelte és a földre csúszott takaróra ültetve az ágyhoz támasztotta a lányt. Kicsit a ruháját is megigazgatta, bár alig tudta leküzdeni a szörnyű bűztől rátörő hányingerét. Aztán odavitte a lányhoz a kancsót és egy poharat. Töltött az állott vízből és a karjára véve a beteg fejét, megitatta.

   – Mé-… még!  – nyögte mohón lihegve a lány, pedig a pohárnyi víznek majdnem a fele az állán csorgott le. Görcsösen, mind a két kezének teljes erejével kapaszkodott a pohárba és az azt tartó kézbe, mintha másként a fiú irigyen elvenné tőle az innivalót.

   Béla újratöltötte a poharat, de ezúttal csak félig, hogy kevesebb lötyögjön ki belőle. Még kétszer kellett újráznia, mire a lány szomja úgy-ahogy elcsitult. Addigra alig egy-két kortyintásnyi víz maradt a kancsó alján. Mivel a narancslé már rég elfogyott, Béla az illemmel mit sem törődve egyenesen a kancsóból itta ki a maradékot.

   – Éhes… vagyok  – szólalt meg már sokkal természetesebb hangon a lány, fázós-szégyenlősen összehúzva magát a takarón.  – Adj enni, … kérlek!

   – Itt nem tudok  – ingatta a fejét Béla.  – Napok óta nincs áram. Minden megromlott, ami a hűtőkben volt. Ha éhes vagy, el kell mennünk a legközelebbi boltig.

   – De én még felállni sem bírok!  – tört ki újra a sírás a lányból, miután újabb tétova és sikertelen kísérletet tett, hogy felkeljen a földről.

   – Muszáj! Majd én segítek! De hol vannak a ruháid? Ebben a hidegben nem mászkálhatsz egy szál hálóingben!

   – Azt hiszem, abba a szekrénybe tette a nővér  – mutatta az asztal mellett álló szekrényt a lány.

   – Itt minden ruhán címke van. Hogy hívnak?

   – Takács Ildikónak.

   – Engem meg Markos Bélának  –bólintott a lány felé bemutatkozás gyanánt Béla, kiválasztva a megfelelő ruhákat a szekrényből. Egy tiszta lepedőt is levett a polcról törülközőnek, és sorban az ágy támlájára terített mindent. Aztán Ildikó hóna alá nyúlva próbálta talpra állítani a lányt. Közös erőfeszítésüket végre siker koronázta. Amint a lány az ágy végébe kapaszkodva meg tudott állni a lábán, Béla kezdte kibontani a hálóingét, hogy segítsen neki felöltözni.

    – Ne!  – lökte el a fiú kezét riadtan tiltakozva Ildikó.  – Fordulj el!

   Béla engedelmesen hátat fordított a lánynak, … de csak egy pillanatra. Alig engedte el, Ildikó azonnal megtántorodott, és ha a fiú el nem kapja, megint a földre zuhant volna. Ettől kezdve Béla nem törődött többet a lány tiltakozásával. Lerángatta róla és félredobta az átázott, förtelmes szagú hálóinget. Amennyire tőle tellett, szárazra törölte Ildikót a lepedővel, aztán sorra ráadogatta a ruháit, mint egy kisgyerekre.

   A városi kórháztól alig két sarokra volt a legközelebbi bolt. A legyengült Ildikónak azonban ez a rövidke út is majd félórába került. Mire kijutottak a kórházból, már egyáltalán nem zavarta, hogy a fiú szorosan tartotta a derekánál fogva. Bal karjával ő is Béla nyakába kapaszkodott, jobb kezével meg a falban támaszkodott, hogy egyáltalán talpon tudjon maradni. Bár nem panaszkodott, és az ereje is kezdett lassacskán visszatérni, minden lépésnél érezhető volt nehezen bejáródó izmainak keserves erőfeszítése.

   A bolt azonban, a lakótelepi ABC-vel ellentétben, zárt ajtókkal fogadta a fiatalokat. Béla a biztonság kedvéért párszor meglökdöste-rángatta az ajtókat, végül már teljes súlyával feszülve nekik. De hiába volt minden. A bolt bizony zárva volt. Ildikó a csalódottságtól és mardosó éhségétől szinte összeroppant, és megint sírva fakadt:

   – Most mi lesz? Honnan veszünk így ételt?

   Válasz helyett Béla lefejtette magáról a lány karját és a járda széléhez lépett. Felkapott egy magányosan ott vöröslő téglát, és Ildikó ijedt arcára ügyet sem vetve teljes erejével belevágott vele a bezárt ajtó melletti kirakatba. Az üveg csörömpölése valami vad, ördögi indulatot szabadított el benne. Őrjöngő dühvel újra, meg újra lecsapott a szilánkokra hasadó üvegtáblára. Csak akkor csillapodott le, mikor az utolsó üvegdarabot is kiverte a keretből.

   – Most már ….. bemehetünk  – mutatta lihegve az utat Ildikónak.

   – Ezt … miért …? Miért csináltad?  – nézte a rombolást mélyen belerögződött félelemmel a lány.  – Ilyet nem szabad …!

   – Szerinted hogyan kellett volna kinyitnom azt a kurva ajtót?  – szakadt ki a dühödt kiáltás Bélából.  – Ha neked sincs kulcsod, másként aligha mehetünk be! Mert egyhamar senki sem fog idejönni, hogy a mi kedvünkért kinyisson akár egyetlen boltot is! Órák óta bolyongok ebben a rohadt városban! És te vagy az egyetlen ember, akivel találkoztam! És ha éhes vagy, akkor ne finnyáskodj itt nekem, hanem gyere!

   Béla harcias felcsattanásától Ildikó, ha lehet, még jobban megszeppent, mint a kirakat üvegének csörömpölésétől. Engedelmesen megfogta a fiú feléje nyújtott kezét és odalépett mellé. A kirakat azonban túl magasan volt, hogy segítség nélkül fel tudjon mászni. Igyekezett elkerülni az üvegszilánkokat, amíg Bélára támaszkodva felkapaszkodott a dísznek kipakolt boros üvegek, kosarak és mindenféle műanyag kacat közé.

   Bent a boltban olyan sötétég fogadta őket, hogy az orrukig sem láttak. Percekbe telt, mire a szemük annyira megszokta a sűrű homályt, hogy legalább a polcok sötét tömegét kivehették. Béla megfogta védence karját és már gyakorlottan ment a pénztárhoz. Felvett egy kosarat, hogy könnyebb legyen összeszedni a vacsorájukat. Elsőként két, üveges készételt rakott a kosárba, aztán korábbi tapasztalatai alapján keksz-félét keresett. Csak ekkor döbbent rá, hogy hiába az étel, ha semmiféle evőeszközük sincsen! Hirtelen haragjában már majdnem földhöz csapta a két üveget, de aztán másként döntött. Az egyik polcról lekapott egy csomag gyufát és az ingatag kis lángok fényénél hátra vezette Ildikót a raktárba.

   A zsúfolt raktár egyik sarkában gyorsan rá is talált a keresett szekrényekre, melyekben a boltosok tartották a ruháikat és személyes holmijukat. Az elsőben nem talált semmi érdekeset, de a másodiknak a polcán ráakadt egy kanálra, meg egy villára.

   A gyufák fényében Béla a szekrények előtt egy asztalt is talált három székkel. Félre túrta a fél asztalt elborító papírokat, hogy helyet csináljon a kosaruknak. Közben megakadt a szeme egy gyertyacsonkon, amit gyorsan meg is gyújtott. Így már egészen kényelmesen vacsorázhattak. A konzerv ugyan hideg volt, az édes keksz is meglehetősen fura ízt adott a káposztának, de a hasuk megtelt és ettől mindjárt jobban érezték magukat. Egymásnak adogatták a találomra a kosarukba tett kólás üveget, és közben azon törték a fejüket, hogyan tovább.

   Fáradtak voltak és a betört kirakaton át látták, hogy odakint egyre jobban besötétedett. Egyiküknek sem volt már sem kedve, sem ereje a fenyegetően sötét, néptelen városon átvágni az otthonáig, és persze nem akartak, nem mertek elszakadni egymástól sem. A gyertya szeszélyesen táncoló kis fénye olyan biztonságosnak mutatta a raktár sarkát, hogy Ildikó végül halkan megkérdezte:

   – Nem alhatnánk itt? Behúzódnánk valamelyik sarokba. Egyetlen éjszakát biztosan kibírnánk itt is.

   A szekrényekben talált ruhákból, nagy kartondobozokból és a kenyér csomagolására használt papírokból valami fekhely-félét hordtak össze az asztal melletti sarokba. Béla a biztonság okáért eltorlaszolta néhány műanyag rekesszel a raktár ajtaját, aztán két pufajkát magukra terítve lefeküdtek. Fáztak, és a kényelmetlen fekhely nyomta az oldalukat. Felajzott képzeletük meg mindenféle vad és riasztó dolgot vetített eléjük a sötétben. Sokáig rettegve forgolódtak egymás mellett, míg végül erőt vett rajtuk a kimerültség.

   Reggel persze agyonra fázva ébredtek. A kór maradványaként még bujkált egy kis gyengeség az izmaikban, amit tetézett a hideg okozta merevség. Jó darabig mozdulni sem volt kedvük, de aztán rájöttek, hogy úgysem tudnak felmelegedni, hiába húzzák magukra a kabátokat. Végül korgó gyomruk és feszítő hólyagjuk ösztökélésére mégis feltápászkodtak. Elvonultak a raktár két átellenes, egymástól legtávolabb eső sarkába könnyíteni magukon, aztán már rutinosan szedték össze a reggelijüket az üzletben és terítették meg az asztalt.

   Mielőtt elhagyták a boltot, két szatyorba összepakoltak pár csomag kekszet, néhány konzervet, meg egy üveg üdítőt. Ildikó a fejét csóválva, de szótlanul nézte, ahogy Béla a csomagjába dugta a kanalat, meg a villát is. Azután hirtelen ötlettel a saját szatyrába tett egy csomag gyufát, és egy konzervnyitót is. Abban viszont egyetértett a fiúval, hogy magukhoz vegyék a kenyeres pultról a két hatalmas nagykést.

   Első útjuk a belváros egyik ódivatú, kétszintes házához vezetett. Ildikó ugyanis szentül meg volt győződve róla, hogy a családjának semmi baja sem eshetett. A hangsúlyozottan drága bútorokkal telezsúfolt, emeleti lakásban azonban csak dermesztő hideg és kegyetlen csalódás várt a lányra. A családjából csak Anyu és Zoli öcsi maradványai voltak otthon. Apu nyomtalanul eltűnt a lakásból, bár a néptelen várost látva Béla biztosra vette, hogy csak valahol másutt érte utol a végzet. Esetlenül próbálta vigasztalgatni a kétségbeesetten zokogó Ildikót, bár nem túl sok sikerrel.

   Később, mikor a lány úgy-ahogy lenyugodott, kiültek a konyhába, megbeszélni, hogyan tovább? Abban egyetértettek, hogy a nyomasztóan néptelen városban nem tudnak, és nem is akarnak maradni. Megegyeztek, hogy keresnek majd egy gazdátlan tanyát a város szélén, ahol meghúzhatják magukat. De Ildikó hallani sem akart arról, hogy Anyu és Öcsi holttestét csak úgy otthagyják a lakásban. Mindenképpen el akarta temetni őket, mégpedig rendes temetőben, tisztességes koporsóban, nem csak úgy, az udvar sarkában álló vén diófa alatt, lepedőkbe csavarva, ahogyan azt Béla javasolta.

   A közeli Temetkezési vállalattal nagy szerencséjük volt. Nem csak koporsókat találtak az udvari raktárban, hanem egy könnyű, négykerekű kiskocsit is. Gyorsan kiválasztottak és felpakoltak a piros kocsira három díszes koporsót. Hármat, mert Ildikó követelése nyomán Bélában is feltámadt a lelkiismeret. Ha a lány rokonait eltemeti, a saját anyját sem hagyhatja temetetlenül!

   Amint visszaindultak Ildikóék lakása felé, a harmadik sarkon találtak egy vasas boltot, aminek a kirakatát Béla már gyakorlottan verte be, hogy megszerezhesse a szükséges szerszámokat. Még csak kutatnia sem kellett. Ásó is, lapát is, de még csákány is volt a boltban tucatszám. Csakhogy a szerszámok a polcokon, a hozzájuk való nyelek pedig a fal melletti léckalodában sorakoztak! Egyedül a csákányok voltak szépen előre benyelezve.

   Béla gyorsan kiválasztott egy megfelelőnek tűnő, egyenes, csomómentes nyelet, de az ásó fejét már hiába akarta ráhúzni.

   – Meg kell faragni  – adta azonnal a tanácsot Ildikó.

   A fiú majd felrobbant mérgében, de aztán lenyelte az epés választ és szótlanul a szomszédos pulthoz ballagott. Levett a polcról egy vadonatúj fejszét és nem kevés ügyetlenkedéssel addig csapkodta, faragta a nyelet, míg rá nem tudta húzni az ásó vasát. Akkor szeget keresett és rögzítette az ásót, nehogy munka közben leessen a nyélről. Igen elégedetten szemlélte a művét, míg rá nem jött, hogy elfeledte a nyelet ferdére vágni, ahol túlért az ásó fején. Nagy igyekezettel próbálta pótolni a mulasztását, sikeresen ki is verve a fejsze élét, mire valamelyest rendbe tette az ásót.

   De a keservesen megszerzett tapasztalat birtokában a soron következő lapátot már sokkal gyorsabban és jobban sikerült benyeleznie. Előre megfaragta a nyelet, és az egyik fiókban talált ceruzával megjelölt helyen fűrésszel ferdére is vágta, csak azután ütötte rá a szerszám fejét.

   – Na látod? Megy ez!  – mutatta büszkén a művét Ildikónak.

   – Csinálj még egyet! Én is segíteni akarok.

   Amíg Béla benyelezett még egy ásót és lapátot, Ildikó végigjárta az üzlet távolabbi részét. Hozott két-három ecsetet és egy nagy doboz fekete festéket, hogy legyen mivel felírni a halottak nevét a keresztekre.

   Már alkonyodott, mire a kiskocsival eljutottak a lakótelepre, Béláék toronyházához. Kinyitották a kapu mindkét szárnyát, és a kocsit a koporsókkal együtt berángatták a lépcsőházba. Odabenn a csípősen hideg széltől ugyan megszabadultak, de alig láttak valamit. Fogták a vacsorájukkal megrakott szatyrokat és nekivágtak a hét emeletnyi kapaszkodásnak.

   – Mára már eleget dolgoztunk  – lihegte Béla a keskeny konyhaz asztalra emelve a szatyrot, majd leroskadva az egyik acélvázas székre.  – Megvacsorázunk, alszunk, és majd holnap folytatjuk.

   – De hát itt van az édesanyád!  – nyögte rémülten Ildikó.  – Én képtelen lennék egy lakásban aludni vele!

   – De hiszen nem is fogod látni! Mi a másik szobában alszunk  – mondta Béla minden meggyőződés nélkül. Valójában ő maga sem érzett sok kedvet ahhoz, hogy egész éjszaka a halott anyjával osztozzon a lakáson.

   – Vigyük le a kocsihoz!  – kérte halkan a lány.

   Fáradtsága miatt Béla még kérette magát egy kicsit, de aztán persze engedett a lány unszolásának. Előkereste régi elemlámpáját a szobájából, és Ildikó kezébe nyomta, hogy legalább lássanak valamit a lépcsőházban.

   Két teljes emeletet cipelte lefelé egyhuzamban a lepedőbe csavart holttestet. Mindig törékeny, vékony nőnek látta az anyját, de most iszonyúan nehéznek érezte. Egyre sűrűbben meg kellett állnia pihenni, mert karjai-lábai már remegtek az erőfeszítéstől. De végül mégis leértek a kiskocsihoz a földszintre. Rácsukták az utolsó koporsót özvegy Markos Lászlóné porhüvelyére, aztán nekiláttak ismét megmászni a hét emeletet.

    A Palotás-kerti temető igen furcsa helyen feküdt. Valaha a város szélén lehetett, de a lakótelep mára teljesen körbenőtte. A kapu felől még régi, macskaköves utcákra könyöklő öreg, javarészt földszintes kis házak álltak körülötte. Hátsó felén és egyik oldalán viszont már modern panelházak sorakoztak. Érdekes módon ezt a városba ágyazott temetőt mégsem zárták be. Hétről hétre gyászolók sorai érkeztek, hogy végső búcsút vegyenek elhunyt szeretteiktől. A járvány első napjaiban még meg is szaporodtak a temetések. De alig néhány nap után már nem volt, aki temessen. És végül már gyászolók sem maradtak. 

   Már majdnem dél volt, mire Béláék megérkeztek terhükkel a Palotás-kerti temető kapujához. Nehezen hagyták ott a kényelmes lakást, ahol ágyban alhattak és egy turista gázpalack, meg egy kis rezsó segítségével végre meleg vacsorát ehettek, reggel pedig forró teával űzhették el a fűtetlen lakás hidegét. Béla karórája szerint tíz óra is elmúlt, mire végül rászánták magukat az indulásra.

   A temető széles, rácsos kapuján belül leparkolták kiskocsijukat a temetőőr háza előtt, és először csak megzörgették az ajtót, majd be is mentek az elhagyott házba. Az őrnek és családjának szerencsére nyomát sem találták a szobákban, hát minden viszolygásukat leküzdve beköltöztek az üres lakásba, amíg eltemetik halottaikat. Nem örültek ugyan az idegen berendezésnek és ágyneműnek, de sokkal egyszerűbbnek tűnt a házfoglalás, mint alkonyatkor hazamenni a toronyházba és felmászni a hetedik emeletre, másnap pedig visszatérni a temetőbe.

   Miután lepakoltak a kocsiról, kiválasztottak egy kisebb, füves területet, ahol Béla a lépéseivel kimérte, mekkora gödröt kell ásniuk a három koporsónak. A felvállalt munka persze sokkal nehezebbnek bizonyult, mint bármelyikük hitte volna. Hiába segített Ildikó is az ásásban, a vártnál sokkal lassabban mélyült a gödör. Három napba telt, mire mind a ketten elég mélynek ítélték a sírt. Igaz, közben egyszer beomlott az egész, mert a kiásott földet túl közelre lapátolták ki.

   Még az első nap délutánján, amint Béla pihenő közben félrevonult, egy kerekes kutat talált a ravatalozó mögött. Így aztán este, amíg vacsoráztak, a temetőőr régi, fa tüzelésű kályháján egy fazékban vizet melegítettek és a konyhában talált lavórban végre tetőtől talpig lemosakodhattak. Büdös gönceiket is kimosták, amennyire tőlük telt. Mosószerük ugyan nem volt, de egy fél szappant eldörzsölve sikerült nagyjából tisztára sikálni a ruhákat.

   Másnap ebédnél kifogytak a készleteikből. Munkájukat megszakítva el kellett menniük „bevásárolni” a közeli kis boltba. Az egyszerűség kedvért odaálltak a kiskocsival és felpakoltak rá mindent, amit szükségesnek találtak. Az élelmüket szatyrokba csomagolták, és most először két üveg bort is oda tettek az üdítők mellé. A délutáni fárasztó ásás után, a gyertyafényes vacsora és a mosakodás közben aztán igazi, fahéjillatot gőzölgő forralt bort kortyolgattak. Nem tudni, a forralt bor, a romantikus hangulatot keltő gyertyafény, vagy visszatérő életerejük tette, de ezen az estén egészen másként bújtak össze, mint korábban.

   Béla előbb csak óvatosan simított végig Ildikó haján, de egy perccel később már csókolózva simultak egymáshoz. Ügyetlen kézzel, tapasztalatlanul simogatták egymást, és mire észbe kaptak – egymáséi lettek.

   Később, mikor fáradtan összebújtak a takaró alatt, Ildikó halkan kuncogni kezdett a sötétben.

   – Mit nevetsz?

   – Eszembe jutott, mit szólnának a barátnőim. Azelőtt szóba állni sem mertem egy fiúval. Most meg két nap után …

   – Megbántad?

   – Nem!  – rázta meg hevesen a fejét Ildikó, aztán szorosan odafészkelődött a fiú mellé:  – Olyan jó veled!

   Végül csak az ötödik napon hagyták el a temetőt. Addigra formás dombot halmoztak a három koporsó fölé. Béla még egy kőkeresztet is talált a ravatalozó mögött, amit a sír fejéhez állítottak és Ildikó fekete betűkkel felfestette rá a három halott nevét. Aztán felrakták minden holmijukat a kiskocsira.

   – És most? Merre tovább?  – kérdezte Ildikó a kocsi rúdja mellé állva.

   – Mondtam már, hogy ki kellene mennünk a városból  – igazgatta kabátját a rúd másik felén Béla.  – Nem élhetünk örökké a boltokból! És attól tartok, túl sok itt a halott. A házakban, meg a lakásokban.

   – Túlélőket akarsz keresni?

   – Azt is meg lehet próbálni  – vont vállat Béla.  – De én csak arra gondoltam, hogy telepedjünk meg egy közeli tanyában. Ott kihúzhatjuk a telet. Ha elég ügyesek vagyunk, el is tarthatjuk magunkat a földek művelésével.

   – Műveltél te már valaha is földet?  –nevette el magát Ildi.

   – Soha. De a szükség a legjobb tanítómester. Majd csak megtanulom!

   – És merre induljunk megkeresni azt a tanyát?

   – Először is a laktanyába. Út közben meg keresünk valahol a taligánk helyett egy géperejű kocsit.

   – Mit keresünk a laktanyában? Katonának állunk? Vagy szerinted ott találhatunk túlélőket?

   Béla meglepetten nézett a lányra. Végtelenül ostobának érezte magát. A néptelen várost látva eszébe sem jutott, hogy a laktanyában a szükséges eszközökön, fegyvereken túl esetleg túlélőket is találhatnak. Pedig annyira igaza volt Ildikónak! Hiszen mindig is a katonaság segített, ha valami katasztrófa történt. Hát persze, hogy a laktanyákban kellett volna keresnie a kór túlélőit!

   – Túlélők bárhol lehetnek  – próbálta elfojtani a hangja izgatott remegését Béla.  – Akár két utcával odább is. De ha nem találunk senkit, akkor is el kell mennünk a laktanyába. Fegyvert akarok szerezni.

   – Fegyvert? Minek az nekünk? Még soha életemben nem lőttem!

   – Attól tartok, később egészen meg fognak vadulni a kutyák. Hamarosan átveszik a hajdani farkasok szerepét. Ha védekezni akarsz ellenük, te is kénytelen leszel megtanulni lőni.

   Beszélgetés közben a két fiatal elindult a temető kijárata felé. A rácsos kapun kilépve aztán olyan hirtelen álltak meg, hogy megrakott kocsijuk majdnem fellükte őket. Az utcán ugyanis egy hatalmas, csaknem teljesen fekete németjuhász közeledett feléjük.

   Bélában még túlságosan is élénken élt a hullát marcangoló kutyák képe, semhogy bízni mert volna a hatalmas állatban. Nem volt nehéz támadó ellenségnek látnia a nagy fekete kutyát, amint messze előrenyújtott fejjel, mereven tartott farokkal közeledett feléjük. Lassan, óvatosan hátranyújtotta a kezét és megmarkolta a kocsin az egyik fejsze nyelét. Igyekezett zajtalanul kézbe venni fegyverét, miközben folyvást az járt a fejében, mi lesz, ha nem sikerül elsőre agyoncsapnia a rájuk támadó állatot?

   Ildikó váratlan ötlettel a zsebébe nyúlt és pár szem kekszet szórt az állat elé:

   – Kérsz kekszet, kutyus? Gyere, egyél!

   A nagy kutya bizalmatlanul közelebb óvakodott. Farka meg-megrezdült. Fejét mereven előre nyújtotta, zajosan szimatolva az emberek felé. Amikor elég közel ért, egy pillanat alatt felhabzsolta az elébe szórt ételt. Aztán hízelkedve Ildikó lábához törleszkedett. A lány megtántorodott a nagy test lökésétől. De valami hirtelen támadt bizalommal beletúrt a kutya sörényébe és simogatni kezdte az állatot.

   – Hogy hívnak, kutya?  – térdelt le Béla a jószág mellé, csatlakozva a lányhoz a simogatásban.

   – Nevezzük el Nérónak!  – guggolt le Ildi is.  – Nagyapáméknak volt egy kutyájuk, amit Nérónak hívtak.

   – Néró! Neked is megfelel ez a név?  – kérdezte Béla, egy egész marék kekszet szórva a kutya elé.

   Beleegyezése jeléül a németjuhász csóválni kezdte a farkát és közben az utolsó morzsáig felszedegette az ételt. Ezzel be is sorozta magát a kis csapatba. Amikor továbbindultak, már hűségesen baktatott a kiskocsi mellett, éberen figyelve a környéket.

   A laktanyához érve a kétszárnyas, barnára mázolt nagykaput persze zárva találták. Az őrbódé melletti, ajtónál alig szélesebb kiskapu azonban szerencsére tárva nyitva állt, és a nagy lakatot, mely elzárta előlük a bejáratot, Béla a fejsze fokának egyetlen csapásával könnyedén „kinyitotta”. Kiskocsijukkal bevonultak az udvarra és bár Ildikónak semmi kedve sem volt a vészjóslóan néma laktanya átkutatásához, engedelmesen követte Bélát, aki nagy bátran benyitott a legközelebbi lakóépület ajtaján.

   Az üvegezett ajtón belül tágas lépcsőházba jutottak. A földszinten csak jobbra nyílt egy hosszú folyosó. Szemben a bal oldali lépcsősor lefelé vezetett valami pincébe, a jobb oldali meg fel az emeletre. A felső szinten egy nagy zöld tábla lógott a lépcsővel szemközt, elmaszatolt, félig letörölt feliratokkal. Alatta kopott, vén íróasztal, valami asztali naptárral, meg egy zöld telefonnal.

   – Hol akarod kezdeni a keresést?  – kérdezte halkan Ildi, mintha valaki meghallhatná a hangos beszédet.

   Béla tétován jobbra intett a folyosó felé. Óvatosan, lépteiket minél halkabbra fogva mentek végig a fényesre kopott mozaiklapokon. Két oldalt fehérre festett ajtók sorakoztak, mindegyiken kis tábla hirdette, mire való az éppen elhagyott helyiség. „Iroda”, „Fürdő” és egy „Raktár” maradt el mellettük sorban, azután egy vasráccsal is védett ajtóhoz értek. „Fegyverszoba” – hirdette a rácsra függesztett táblácska.

   – Ez gyorsabban ment, mint vártam!  – dünnyögte elégedetten Béla.

   Egy csapás a balta fokával a lakatra, egy másik a kilincs alatt a zárra, és már be is léphettek a zsírpapírral borított ablakú helyiségbe. Két oldalt a falakra szerelt fa állványokon olajos-feketén fénylő, kihajtott válltámaszú gépfegyverek sorakoztak. Minden fegyver alatt egy-egy vállra akasztható vászon táskában a hozzávaló tárak.

   Béla mámorosan kapta le az egyik állványról az első, keze ügyébe akadó fegyvert. Azonmód a vállához emelte, kibiztosította, felhúzta és el is sütötte. A gépfegyver üres csettenése olyan örömmel töltötte el, mintha éppen dübörgő sortüzet lőtt volna a rájuk támadó elvadult kutyák közé. Szíjánál fogva a nyakába akasztotta a fegyvert és az egyik táskából kiemelt egy tárat. Bár az ívelt tár üres volt, azért rátette a géppisztolyra, mintha éppen megtöltené. Észre sem vette, hogy Néró megmerevedve, felborzolt sörénnyel, fogait vicsorítva fordul a nyitott ajtó felé, míg rájuk nem dörrent egy idegen hang:

   – Ti meg kik vagytok? És mit kerestek itt?