III.                     Űrlakók nyomában

                       1.

   – Ezt nem lehet ép ésszel kibírni!  – méltatlankodott Pell Eron nagyot nyújtózva egy hatalmas ásítás után.  – Már teljesen kiszikkadok az unalomtól!

   – Hé! Muszáj tönkre tenned az Arcturus-t?  – nevette el magát Anela, mikor Pell fájdalmas képpel dörzsölni kezdte a meggondolatlanul széles mozdulattal egy műszerpultba vert kezét.

   – Anela! A 30-25-ös szektorban látok némi gyenge sziporkázást  – jelentkezett be Naumo a felderítőből.  – Képtelenség azonosítani! Be kellene kapcsolni a keresőt, vagy még inkább a támadó radart, hogy láthassuk, mi is van ott!

   – Ne erőlködj, Naumo!  – intette le buzgó felderítőjüket immár sokadszor Anela.  – Ismered a parancsot! A legteljesebb csendben kell lapulnunk. Csak akkor kapcsolhatjuk be a lokátorainkat, ha közvetlen támadás éri a hajót, vagy egy csapat erre próbál kitörni a gyűrűből.

   – Azért igazán ocsmányság ennyire segíteni a csengizeket!  – dörmögte az orra aláa pilótaülésben gubbasztó Elih Rate.

   Elih még „újonc” volt a fedélzeten. Még csak a második bevetését töltötte az Arcturus-on. Akkor került a fedélzetre, mikor a nagyjavítás után ismét hadrendbe állították a viharvert cirkálót, immár Anela parancsnoksága alatt. Hatvankét évesen persze valószínűleg Elih Rate volt a Terraflot legidősebb és legtapasztaltabb pilótája. Ezért is ragasztották rá az „Öreg” becenevet. Minden esetre megjelenése a fedélzeten igazi áldásnak bizonyult. Az Öreg ugyanis nagy mesélő volt. Szívesen és roppant színesen mesélt hosszú és kalandos pályafutásának eseményeiről, számtalan unalmas szolgálatot téve elviselhetővé.

   Volt azonban az Öregnek egy igen furcsa szokása. Egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy hosszan és hangzatosan elítélje a Terraflot űrlakók ellen indított akcióit. Mindig morgott és zsörtölődött, ha ez a téma került szóba. Hosszú perceken át szidta a Flotta vezérkarát, amiért a csengizek malmára hajtják a vizet. Ő volt az egyetlen a fedélzeten, aki az űrlakókat egyértelműen a csengizek ellenségeinek tartotta. De hiába faggatták, sosem árulta el, mire alapozza ezt a meggyőződését.

   – Lehet, hogy ocsmányság, de most erre kaptunk parancsot  – próbált az Öreg újabb tirádáinak elébe vágni Anela.  – Ha a Terraflot vezérkara szerint az űrlakók a csengizek szövetségesei, akkor nekünk ellenfeleink. Begyűjtjük pár csapatukat, aztán majd kiderül, hogy mi is az igazság!

    – Nem hiszem el, hogy jobban szeretnél megint a csengiz cirkálók közt lavírozni Öreg, mint csendben lapulni, és pihenni itt, a semmi közepén!  – ingatta a fejét Pell.

   Előző bevetésén az Arcturus egy új, vadászgépekkel felszerelt hordozó, a Warrior egyik kísérője volt. Amíg a Warrior és vadász-százada módszeresen elbántaj a csengizek bázisával és naszádjaival, az Arcturus és a kíséret másik két cirkálója az ellenség cirkálóival számolt le. Kemény csatában öt csengiz térhajót lőttek szét, kettőt pedig sikeresen megfutamítottak.

   – Nem a pihenéssel van nekem bajom, te nagyokos!  – tiltakozott az Öreg.  – Csak rühellem ezt a bevetést! Nem akarok az űrlakók ellen harcolni!

   – Pedig nekik nincsenek olyan ronda nagy cirkálóik, mint a csengizeknek!  – kötekedett tovább Pell.  – A naszádjaikkal könnyedén elbánunk, ha egyáltalán meg mernek támadni bennünket!

   – Csak ne bízd el magad, kölyök!  – nézett megrovón az Öreg Pellre.  – Azok a naszádok majdnem akkora tűzerőt hordoznak, mint az Arcturus! Ha egyszer ránk másznának, nyomban visszasírnád a csengizeket!

   – De jól ismered őket, Öreg! Talán csak nem vagy te magad is űrlakó?

   – Lehetnék  – dörmögte Elih visszafordulva a műszereihez.  – De voltam olyan nagy marha és inkább hazajöttem! Ahelyett, hogy …

   – Te már találkoztál űrlakókkal?  – esett le az álla Pellnek.  – Mikor?

   – Még az Unicornis-on  – rántott egyet a vállán az Öreg.

   Már mindenki tudta a fedélzeten, hogy Elih volt az első rakétás cirkáló, az Unicornis egyik pilótája. Azt is kiderítették az Öreg történeteiből, hogy csak ketten élték túl a cirkáló pusztulását egy mentőfülkében, amire a Rhea cirkáló talált rá. Magáról az Unicornis elvesztéséről azonban eddig még sosem beszélt az Öreg.

   – Te Öreg! Csak nem azt akarod mondani  – tette le Anela meglepetten a Rohm kapitánytól örökölt, fületlenné lett kávéscsészéjét –, hogy az űrlakók lőtték szét az Unicornis-t?

   – Védeném akkor őket ?!  – fordult meg székével együtt az Öreg felháborodottan.  – Éppen hogy ők mentettek meg Gerdet, Luke-ot és engem! Pár hétig köztük éltem. Akkor ismertem meg őket is, meg a naszádjaikat is.

   – Otthon annyi zavaros pletykát hallottam róluk  – nézett csészéje pereme fölött hamiskás mosollyal az Öregre Anela.  – Milyenek valójában az űrlakók, Öreg? Hogy tudnak megélni állandó bázisok nélkül?

   – Most persze nagyon okosnak hiszed magad, mi?  – nevette el magát Elih.  – Hosszú történet ez, te lány!

   – Teljesen véletlenül éppen semmi más dolgunk sincsen  – kuncogott Anela.  – Ráérünk meghallgatni a történetedet.  Csak kezdd az elején! Az Unicornis-on!

   – Várj, Öreg!  – nyúlt át Anela előtt Pell, hogy az általános csatornán minden fülkében hallhatóvá tegye Elih hangját.  – Hé, lusta banda! A fedélzeti rádió az Öreg egy újabb kalandjának hiteles történetét közvetíti! Következik az Unicornis utolsó bevetése!

   Elih összehúzott szemöldökkel nézett a bohóckodó fiúra, mintha mérgesen számon akarná kérni a nevében tett ígéretet. Aztán egy grimasz és egy lemondó sóhaj kíséretében kényelmesen elhelyezkedett a székében. Maga elé húzta a mikrofont és belekezdett a már beharangozott történetbe.

   Az Öreg elbeszélése ezúttal a szokásosnál is jobban megragadta hallgatóinak figyelmét. Az Unicornis utolsó bevetése ugyanis meglepően hasonlított Rohm kapitány balszerencsés végű akciójára. Akárcsak az Arcturus, az Unicornis is olyan bolygót támadott meg, amelyen már több városa is volt a csengizeknek. Rakétái ugyan elpusztították a planéta egyetlen kozmodromát, de addigra tucatnyi ellenséges cirkáló tartott feléjük. Ráadásul a pontos kilövésekhez lelassított Unicornis nem tudott megszökni a túlerő elől.

   A csengizek cirkálói lassan beérték a földi térhajót. Az Unicornis túlterhelt pajzsa már a csata kezdetén levált. Egymást érték a súlyos találatok. Tucatnyi helyen felhasadt a burkolat. Sorra veszítették el a hajtóműveket és a lövegeket. A lékeken át elszökött az összes levegő. Szinte a teljes személyzet elesett.

   Egy óra múltán már csak három túlélő kuporgott az Unicornis vezérlőjében, a megmaradt képernyők előtt. Elih és két gépházból menekült társa. Az Öreg utolsó akciójára készen ült a helyén. Azt várta, hogy valamelyik csengiz megpróbálja birtokba venni hajójuk roncsát. Tudta, hogy a felrobbanó reaktor nem hagyja bosszulatlanul elesett társaikat.

   Egyre csökkent a távolság az Unicornis és gyilkosai között. Elih elégedetten látta, hogy nem csak egy csengiz cirkáló közelít hozzájuk, hanem egyszerre kettő is.

   Ekkor az ellenség mögött vagy kéttucatnyi apró, fehér térhajó villant be a normáltérbe. Azonnal párokra oszlottak, és nekiestek a csengizeknek. Elképesztő ügyességgel forgolódtak hatalmas ellenfeleik között. A csengizek lövései legtöbbször el sem találták az apró naszádokat. Közben azok a burkolatuk alól kiemelt lézereikkel könyörtelenül megsorozták a jóval nagyobb cirkálókat.

   A fergeteges támadás talán, ha fél óráig tartott. A diadalmas csengiz köteléket szétszórták, javarészt meg is semmisítették az Unicornis megmentői. Az utoljára kilőtt csengiz cirkáló még lángolva sodródott a bolygó légköre felé, mikor az egyik háromtörzsű naszád a földi cirkáló mellé lavírozott, és Elih sisakjában megszólalt egy aggódó hang tiszta földi világ-nyelven:

   – Üdvözlet a Terraflot hős cirkálójának! Él még valaki a fedélzeten?

   Az Öreg a meglepetéstől majdnem félrenyelte a saját nyálát. Krákogva, rekedten válaszolt az idegennek:

   – Igen. Hárman vagyunk. Az egyikünk sebesült.

   – Boldogultok egyedül, vagy átszálltok hozzánk?

   A három túlélő rövid megfontolás után a második megoldást választotta. Talán hazajuthattak volna az Unicornis űrcsónakján is, de a félig elpusztított csengiz bázis közelében nem merték megkockáztatni az ugrást egy lassú és védtelen mentőfülkében. Inkább átszálltak az egyik naszádra.

   Az űrlakók, ahogyan a naszádok pilótái nevezték magukat, mégis magukkal vitték az Unicornis legnagyobb mentőfülkéjét. Kábelekkel az egyik hajójukhoz erősítették, és egyszerűen elvontatták. Ezen kívül átrakták naszádjaikra az Unicornis hasadóanyagának maradékát, a még használható élelmiszereket és egy rakás hasznosnak ítélt holmit. Aztán a cirkáló egyetlen még működő hajtóművét beindítva a csengizek bolygójára irányították a roncsot, mielőtt elhagyták volna a rendszert.

   A Meteor-csapat, amelynek pilótái megmentették Elihéket, földi emberekből alakult, csupán néhány hónappal korábban. Nagy részük hajótörött volt, akit más fajokhoz tartozó űrlakók mentettek meg. De akadtak a csapatban száműzöttek is, akiknek a Földön semmiféle jövőjük sem maradt. Ha becsülettel megállták a helyüket, a múltjuk senkit sem érdekelt. Még a csapat vezetője is egy ilyen száműzött pilóta volt.

   Luke Donner a gondos ápolás dacára belehalt az Unicornis-on kapott sugárdózisba. Az űrlakók két méter magas piramist építettek a hamvai fölé azon a távoli, névtelen bolygón. Aztán egy jó hónap múlva a Meteor-csapatnak át kellett települnie egy másik világra, mert a Föld nomádjait idéző módon éltek, bolygóról bolygóra vándorolva. Közben egy távoli űrállomás irányításával harcoltak a csengizek ellen.

   Elihben és Gerd Takéban addigra feltámadt a honvágy. Az űrlakók áttelepülés közben az Unicornis mentőfülkéjében Ascor bázis rendszerébe vitték őket, ahol aztán szerencsésen rájuk talált a Rhea cirkáló.

   – Nem fogadtuk meg Kirz tanácsát  – fejezte be a történetét az Öreg.  – Hiába mondta még a csapatánál, hogy találjunk ki valami hihető mesét a menekülésünkről. Mi elmondtuk otthon az igazat. Majdnem dilisnek nyilvánítottak bennünket! Fél évig tartottak kórházban. Ha nem volna háború, soha többet nem engedtek volna repülni!

   Az utolsó mondatok közben Anela úgy nézett az Öregre, mintha kísértetet látna. Hinni sem merte igazán, hogy ugyanarról a Kirzről lehetne szó, mégis feltámadt benne a remény. Hiszen senki sem látta az Enceladus pusztulását, csak eltűntté nyilvánították, mikor nem érkezett meg Predomra. Már levegőt vett, hogy kiderítse az igazságot, amikor Naumo közbeszólt:

   – Bocs a zavarásért, Anela! Az az előbbi sziporkázás 30-25-ről átment 28-24-re! Kikerült a bolygó árnyékából és gyorsan közeledik! Optikával legalább két egységet látok, de lehet több is, ha elég közel repülnek egymáshoz!

   – Általános riadó!  – döntött azonnal Anela, vadul lecsapva a megfelelő gombokra.  – Harckészültség! Vége a lapulásnak! Naumo! Menj rá a támadó radarral a közeledőkre!

   Az Arcturus legénysége elé meglehetősen fenyegető kép tárult a bekapcsolt lokátorok ernyőin és a holovetítő stratégiai képén. Három csengiz cirkáló tartott feléjük teljes gyorsulással. A legközelebbi már csak negyedmillió kilométerre volt tőlük. Gerincére telepített jellegzetes nehéz lövege azonnal elárulta a típusát. A Terraflot zsargonjában csak Skorpió-nak nevezett fürge és veszedelmes cirkáló éppen kitérő manőverbe kezdett, hogy az Arcturus fölé kerülhessen.

   Tízezer kilométerrel lemaradva a Skorpiótól, zárt kötelékben két másik csengiz közeledett. Egy második Skorpió és egy jóval nagyobb, kombinált fegyverzetű, Blasted-osztályú csatahajó. Az Arcturus rájuk villanó radar-kúpja láthatólag meglepte őket. Addigi zárt kötelékük azonnal felbomlott. A Blasted megpróbált a földi cirkáló alá fordulni, míg kísérője az élen haladó Skorpió példáját követve emelkedni kezdett.

   – A fene se látott még ilyen harci alakzatot!  – sziszegte Anela, a taktikai vetítő hologramját méregetve.  – John! Vegyétek tűz alá 28-24-en kitérő Skorpiót! Killgor! Készítsetek kilövésre négy Hammert! Cél 28-25-ön! Jobb oldal a Blastedre, bal a kísérőjére!

   Az Arcturus-t már legutóbbi akciójára is vadonatúj rakétákkal, Hammerekkel szerelték fel. Akkor nagy hasznát vették a tíz méteres űrtorpedóknak. A gyári adatok szerint, kombinált önvezérlésük ötezer kilométeres távolságból már követni tudja a cél hősugárzását és radar jeleit. Saját kis védőpajzsuk alaposan megnehezítette az ellenük való védekezést. Csak egy bajuk volt a Hammereknek. Mélyen be kellett repülni a csengiz lézerek hatósugarán belülre, az eredményes kilövésükhöz.

   Az Arcturus gerincén kiemelkedett fészkéből a felső ikerlézer tornya. Gyors tájolás után a két fekete cső rezzenéstelenül meredt a kitérő manőver dacára is egyre közeledő csengiz cirkálóra. A következő pillanatban a Skorpió megremegett a pajzsába csapódó koncentrált energiától. Orra eltért néhány fokkal a korábbi iránytól, amint az Arcturus lövése a pajzsába csapódva megdobta, de félelmetes nehéz lövegét még mindig nem emelte harci helyzetbe.

   Az Arcturus második találata elsodorta a menekülni próbáló csengiz pajzsának egyik felét. A harmadik lövés feltépte a burkolatát, közvetlenül a nehézlöveg előtt. A negyedik egyenesen a lövegbe csapódott. Ötödikre viszont már nem kerülhetett sor. A Skorpió képe megremegett, majd szétfoszlott és eltűnt a képernyőkről. Gravitációs mezeje egy pillanatra ugrás-szerűen megnőtt, aztán szinte teljesen elenyészett.

   – Ez lebukott a hipertérbe!  – nyögte hitetlenkedve Naumo.  – Alig kétharmados sebességgel!

   Szinte ugyanebben a pillanatban csapódott az Arcturus pajzsába a második Skorpió lövése. Az egész cirkáló beleremegett az irtózatos energialökésbe. A pajzs generátorai felsivítottak a váratlan terheléstől, de pár perc alatt közömbösítették a lövés energiáját.

   – John!  – szólt fel a kettes harcállásba Anela.  – Folytassátok a második Skorpióval! Tudom, hogy még messze van, de le kell foglalni valamivel, mert még képes és tönkre teszi a pajzsunkat, ha hagyjátok unatkozni!

   Míg az Arcturus a fölé kerülő két könnyebb egységgel volt elfoglalva, a harmadik csengiz is lőtávolba ért. A kísérőinél testesebb cirkáló azonnal bizonyítani is igyekezett, hogy rászolgált a Terraflot legénysége által ráragasztott Blasted (Átkozott) névre. A burkolata alól kiemelt két forgatható és négy félig mereven telepített lövege olyan össztüzet zúdított az Arcturus-ra, hogy az energia-zuhatag méterekkel odább dobta a földi cirkálót.

   Egyetlen szerencséje volt az Arcturus-nak. A Skorpióhoz hasonlóan a Blasted legénységének sem volt türelme kivárni, hogy elég közel érjenek egy igazán pontos sortűzhöz. Lövéseik többsége célt tévesztett, az Arcturus pajzsgenerátorai mégis vészes sivítással tiltakoztak a túlterhelés ellen.

   – Gard! Készüljetek fel a manőverezésre!  – utasította rögtön a gépházat Anela, aztán a harcállásokhoz fordulva sorolni kezdte a feladatokat:  – Sorber! Vegyétek tűz alá a Blastedet! Killgor! Amint a bal oldali Hammerek befogták a célt, ki velük! Újra töltés után mind a négy csövet hangoljátok a Blastedre!

   A következő percekben az Arcturus a két csengiz közé rontott, elválasztva őket egymástól. Ha Anela ki akarta lőni félelmetes Hammereit, közelebb kellett kerülnie valamelyik ellenfeléhez. Ezzel viszont csábító célpontul kínálta a csengizeknek szeretett Arcturus-át.

   Ahogy csökkent a hajók közti távolság, úgy szaporázta lövéseit a három cirkáló. Lövegeik egyfolytában ostromolták az ellenfelek pajzsát. Az Arcturus két iker lézerének percenként tucatnyi kisülése számban megfelelt ugyan a csengizek tüzének, de az ellenfél lövegei jóval erősebbek voltak. A földi cirkáló pajzsa egyre többször terhelődött túl. Néha hosszú másodpercekre védtelen maradt az Arcturus egyik-másik része, s ilyenkor csak a véletlenen múlt az életük. De egy éles forduló után a Skorpió végre mégis bekerült a rakéták hatósugarába!

   – A Hammerek befogták a célt!  – harsant fel Killgor diadalmas kiáltása.  – Kilövés!!

   Könnyednek aligha nevezhető rándulás futott végig az Arcturus-on, amint a két rakéta gyors egymásutánban kivágódott a vetőcsövekből. Az orrát érő lökés erősen balra térítette a földi cirkálót, ezzel megmentve egy rázúduló sortűztől. Anela azonnal visszaterelte hajóját az eredeti irányba, majd tovább fordította jobb felé, hogy a másik csengizt is felköszönthessék rakétáikkal. Közben az Arcturus gyomrában Killgor és két társa nekilátott újra tölteni a bal oldali vetőcsöveket.

   A felé száguldó rakéták láttán a Skorpió kétségbe esett manőverekbe kezdett, hogy megbolondítsa a lövedékek célkövető rendszerét. Felhőnyi zavaró töltetet és csali célt lőtt ki, de a rakéták már pontosan befogták céljukat, és sokkal jobban lavíroztak, mint kiszemelt áldozatuk. Maguk a csengizek sem bízhattak túlzottan a saját zavarási rendszerükben, mert a Skorpió átfordult és hatalmas lövegét az Arcturus helyett a Hammerekre irányozta.

   A rakéták pajzsáról eleinte lepattantak a lövések, csak kilendítették őket a pályájukról. Aztán a csengiz belőtte magát és az elől suhanó lövedék vakító villanással elpukkant. A kibomló ionfelhő néhány pillanatra eltakarta az ellenséges cirkálót az Arcturus elől, de megzavarta a csengiz tüzéreket is. A második Hammer így egyenesen belecsapódott céljába, és a Skorpió helyén egy új nap lobbant fel.

   Az Arcturus-on felcsapó diadalmas ujjongást hamar elnémította a harmadik csengiz pontosan célba találó sortüze. A többszörösen túlterhelt pajzs alsó része azonnal levált, védtelenül hagyva a földi térhajó hasát. Anela rutinosan orsózni kezdett a cirkálóval, de mire befejezte volna a manővert, a Blasted következő sortüze két helyen is feltépte az Arcturus burkolatát és elsodorta az alsó ikerlöveget.

   Most a földi cirkáló kényszerült zavaró töltetek és csali célok sorozatát kilőni, hogy megnehezítse a Blasted tüzéreinek a dolgát. Közben erőteljes kitérő manővereket kellett végeznie, hogy védtelen alsó részét távol tarthassa veszedelmes ellenfelétől. Anela minden módon igyekezett kihasználni, hogy a csengiz négy legnehezebb lézere félig mereven volt beépítve, így ezekkel csak nehezen tudták célba venni az Arcturus-t.

   Már csak néhány perc hiányzott a Hammerek kilövéséhez, mikor a csengiz bevetette legkellemetlenebb fegyverét. A Blasted alján feltárult hatalmas hangárja és kizuhant belőle négy sötétzöld vadászgép. Anela káromkodva nézte a párokba rendeződve támadásba lendülő vadászokat.

   – Figyelem! Készüljetek a térgenerátor indítására!  – kiáltotta a mikrofonba egy pillanattal később.  – Killgor! Amint a rakéták befogták a célt, egytizedes távközzel kifelé mind a négyet!

   Az Arcturus széles ívben a csengiz felé fordult és minden további taktikázást mellőzve nekirontott jóval nagyobb ellenfelének. Egyetlen esélyük maradt: kilőni a rakétáikat és lebukni a hipertérbe, mielőtt a négy vadászgép igazán nekik eshetne.

   Gyorsan fogyott a két ellenfél között a távolság. A Blasted lövései kezdtek kényelmetlenül pontosak lenni. Az Arcturus pajzsának maradéka abban a pillanatban omlott össze, mikor Killgor kilőtte az első rakétát. Anela azonnal oldalra fordította megkínzott cirkálóját. Csak pillanatokba telt, míg ellenőrizte és bekapcsolta a hipertér-generátort.

   – Mondom, hogy eltaláltuk!  – erősítgette Naumo, ki tudja hányadszor már a csata óta eltelt nyolc nap alatt.  – Mielőtt lebuktunk volna a hipertérbe, a csengiz kilőtt két Hammert. De a másik kettőből legalább az egyik eltalálta!

   – Ne álmodozz, Naumo!  – intette le a felderítőt fáradtan Anela.  – Csak azért nem láttad az összes Hammer pusztulását, mert közben lemerültünk. Én is jobban örülnék egy szép találatnak, de annál jobban értette a dolgát az az „Átkozott”!

   Naumo udvariasan bólintott a lány szavaira, kis meghajlással leplezve sértődöttségét, aztán kiballagott a vezérlőből. Biztos volt az igazában. Ha a csengiz eltalálta is a két utolsó rakétát, addigra azok túl közel kerültek hozzá. Egy húsz kilotonnás töltetnek nem kell be is csapódnia a céljába, hogy elpusztítsa azt. De erről nyolc nap alatt sem tudta meggyőzni társait.

   Amint az Arcturus lebukott a hipertérbe, elkezdték felmérni a találatok okozta károkat. Naumo ez alatt a legtöbb időt saját helyén, a felderítőben töltötte. Szolgálatban volt, persze egyedül. A műszerek figyelése közben ráért gondolkodni a csata utolsó mozzanatán. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre biztosabb a találatokban. Néhány órával a csata után elmondta Anelának, hogy mit látott, de a lány már akkor sem hitt neki. Azóta mindenkit megpróbált meggyőzni az igazáról, így lassan kerülni kezdték.

   A kárfelmérés szerint az Arcturus ismét siralmas helyzetbe került. Alsó ikerlövegéből csak némi fémolvadék maradt. Még a védőfedeléből is hiányzott egy nagy darab.  A másik két találat egy szerelő nyílást és az egyik üzemanyagtartály falát tépte fel. A tartály tartalmát átszivattyúzták a sértetlen rekeszekbe, bár ettől a cirkáló manőverezése kicsit féloldalas lett. A pajzsgenerátorok fele leégett, és még reményük sem lehetett a védelem helyreállítására. Ebben a helyzetben természetesen mindenki csak vigasztalási kísérletnek vette Naumo következtetését a Hammerekről.

   Belépve a felderítő kicsiny fülkéjébe, Naumo kesernyés mosollyal nézett végig csodálatos műszerein. Mióta reggel bevillantak az előttük ragyogó csillag rendszerébe, Anela a korábbinál is szigorúbb némaságra ítélte a felderítőket. Csak passzív műszereket használhattak, nehogy a kibocsátott rádióhullámok a nyomukra vezessenek egy újabb ellenséget. Így viszont Naumo és Pell alig voltak képesek nagyobb teljesítményre, mint múlt századi csillagász-kollégáik.

   – Na, mi van? Ma sem hitt neked senki?  – állt fel Pell nevetve a helyéről.  – Le kellett volna filmezned a Blasted pusztulását! Akkor biztosan komolyan vennének!

   – Ha-ha-ha!  – húzta el a száját Naumo.  – Most persze nagyon viccesnek hiszed magad, ugye?!

   – Ne húzd fel magad! Nem akartalak megsérteni! De tényleg fura, hogy ennyire ragaszkodsz a megérzésedhez!

   – Ha eltöltesz még pár évet a műszerek közt  – tolta szelíden az ajtó felé Naumo a társát –, majd megérted. Majd meg tanulsz észrevenni olyan apróságokat is, amik mindenki másnak elkerülik a figyelmét. Akkor leszel jó felderítő. Most viszont eredj aludni, hogy aztán valami kicsi hasznodat lehessen venni!

   Lezökkenve Pell helyére, Naumo inkább csak rutinból nézett végig a műszereken, hiszen a többségük ki volt kapcsolva. Újabb unalmas szolgálat, állapította meg. Sehol semmi érdekes. Minden képernyő üres. Az indikátorok csak a megszokott háttérzajt jelezték. Szinte szertartásosan kezdett az optika programozásába. Egymást átfedő képeket készített a teljes környezetükről, amiket a kompjuter azonnal összehasonlított Pell néhány órával korábbi felvételeivel. Ősrégi módszer volt, de a semminél mégis jobb. Ha lassan is, de minden normál térben mozgó térhajót ki lehet szűrni vele a mozdulatlan csillagok közül.

   Tucatszám készültek a felvételek, de Naumo mindegyiket átvizsgálta saját maga is, amint megjelentek a képernyőn. A teleszkóp képének figyelésébe feledkezett Naumo ijedten kapta fel a fejét, amint a tömegdetektor csipogni kezdett. A műszerpult túlsó felén lévő képernyőn a számok meglehetősen nagy gravitációs mezőt, pontosabban egy nagy mező erős megváltozását jelezték. Passzív figyelés közben Naumo mindig a teleszkóppal együtt forgatta a tömegdetektort is, így a legutóbbi felvételen azonnal meg is nézhette a riadójelzés okozóját.

   A teleszkóp ernyőjének bal felső részén sápadt fényfoltként lebegett a detektor szerint föld-tömegű bolygó. Naumo előbb középre húzta az új célt, aztán áthívta a tömegdetektor adatait saját képernyőjére. Hitetlenkedve nézte a kiírásokat. A bolygónak valami elképesztően furcsa, körteszerű alakja kellett, hogy legyen az adatok szerint. Ennek a körtének a forgása okozhatta a detektor által érzékelt változást a bolygó gravitációs terében.

   A szokatlan alakú bolygó felkeltette Naumo kíváncsiságát. Nagyítani kezdte a teleszkóp képét, hogy jobban megnézhesse új felfedezését. A képernyőn a sápadt fényű korongocska engedelmesen dagadt, növekedett a kapcsolásai nyomán. Lassan az egész ernyőt betöltötte az „űrkörte”. De valahogy túlságosan nagynak tűnt ehhez az alakhoz. És a „körte” két része is túlzottan szabályos gömb volt.

   Naumo egy darabig tanácstalanul nézte a képet, aztán átfordult a másik pulthoz és bekapcsolta a holovetítőt. A kicsiny szoba közepén azonnal megjelent a furcsa bolygó térhatású képe. De már nem „űrkörte” volt. Teljesen átlagos kinézetű bolygó lett belőle. Csak a mögüle éppen előbukkanó, szokatlanul nagy holdjának, mondhatni iker-bolygójának gravitációs tere tévesztette meg a tömegdetektort.

   Már éppen vissza akart térni korábbi munkájához, mikor felfigyelt a holovetítő apró csillanására. Picurka fényszikra tűnt fel egy villanásnyi időre az ikerbolygók előtt. Naumo meglepetten hajolt előre. A szikra ismét felvillant, de ezúttal  – a kép méreteiben –  néhány milliméterrel távolabb a bolygóktól. Aztán kicsit feljebb újra. Hét-nyolc hasonló csillanást láthatott, mielőtt a jelenség végleg megszűnt volna, de mindegyiket kissé eltérő helyen.

   Naumo nyugtalanul nézte a holovetítőt. A teleszkóp végsőkig felnagyított képéből több részletet képtelenség volt kicsikarni. A fénysziporkák olyan kicsinyek voltak, hogy a vetítő villódzásának is vélhette volna őket. De sok éves tapasztalata alapján érezte, hogy van valami a bemért bolygó közelében, ami akár veszélyt is jelenthet az Arcturus számára. Persze, ha komputerrel modellezi a jelenséget, akaratlanul is el fogja torzítani.

   Bízott benne, hogy a villódzást okozó valami hamarosan megkerüli az iker-bolygókat, és újra megjelenik a teleszkóp képernyőjén. Minden elérhető műszerét a névtelen bolygó felé fordította, hogy minél több adathoz jusson a jelenségről, bármi legyen is az. Pattanásig feszült idegekkel várt egy órát. Aztán még egyet. De a fénysziporkák nem bukkantak elő a kettős bolygó mögül.

   Elveszítve türelmét  ismét visszajátszotta a korábbi felvételt. Szó sem lehetett a holovetítő villódzásáról. A fényszikrák éppen ott voltak, ahol az előbb is látta őket. Mintha valami feléje tükrözte volna a központi csillag fényét. De most sem látott többet távoli sziporkázásnál.

   Hirtelen ötlettel a tömegdetektor felvételét is kitette a holovetítőre és visszaállt az első csipogásra. Az eredmény meglepő volt. Az első sziporka éppen a detektor jelzésével egy időben villant fel. És nem hét-nyolc fényszikra volt. Éppen tizenhetet számolt meg.

   – Felderítő hívja a vezérlőt!  – nyomta le a kom kapcsolóját Naumo.

   – Itt a kapitány!  – jelentkezett azonnal Anela.  – Mi történt, Naumo?

   – Találtam valami nagyon furcsát, Anela  – hajtott fejet a képernyő felé Naumo.  – Egy bolygó-kettős van a közelünkben. Az optikával láttam valami sziporkázást köztük. Valami repült a két bolygó között, de nem bukkant elő mögülük!

   – Ahhoz persze túlságosan messze volt, hogy fel lehessen ismerni  – állapította meg gondterhelten Anela.  – Radar nélkül semmit sem tudsz mondani, igaz?

   – Már radarral sem, kapitány. Bármit is láttam, eltűnt a bolygók mögött.

   – Ez nem olyan, mint a Blasted pusztulása?  – hallatszott be a mikrofonba Haber kuncogása.

   – Lehet, hogy olyan  – mondta udvarias mosollyal Naumo.  – De akkor miért jelent meg egyszerre a teleszkóp ernyőjén és a tömegdetektoron is?!

   – Tegyétek takarékra a szátokat!  – vette védelmébe Anela a felderítőt.  – Az ugratásban is van egy határ, amit illik betartani! Naumo sem tévedett többször, mint bármelyikünk. Ha látott valamit azoknak az iker-bolygóknak a közelében, akkor az ott is van. Vagy legalább is ott volt. Ha még ott van, akkor jobban meg kell néznünk, hogy mi az!

   – Mire készülsz, kapitány?  – kérdezte az Öreg.  – Ha esetleg elfelejtetted volna, az Arcturus nincs igazán harcra kész állapotban!

   – Nem is fogunk harcolni  – nyugtatta meg az Öreget Anela.  – Holnap délig befejezzük a legfontosabb javításokat. Utána rögtön indulunk haza. Ugrási sebességre gyorsítjuk az Arcturus-t és elhúzunk Naumo iker bolygói mellett. Mindent alaposan megfigyelünk, de az első gyanús jelre lebukunk a hipertérbe és elsöprünk innét!

   A riadó jelzés éles hangjának szaggatott jajongására szerszámaikat eldobálva rohant mindenki a kijelölt helyére. Anela még le sem vette a kezét a sziréna kapcsolójáról, máris aktiválta az Arcturus megmaradt fél pajzsát. Ezzel ugyan a még épen maradt pajzsgenerátorok leégését is kockáztatta, viszont mindenképpen nyert pár értékes percet, amíg a legénység elfoglalhatja a helyét. Az életre kelő lokátorernyőre, majd a tatkikai hologramra tekintve aztán meghűlt benne a vér.

   Azt hitte, a Naumo által jelzett idegen térhajók még több ezer kilométerre vannak és lesz elég idejük aktiválni a fegyverzet maradékát. A valóságban a hat támadó alig ötven kilométeres távolságban fogta közre az Arcturus-t. Kisméretű, háromtörzsű naszádok voltak. Három kiemelt lézerük fenyegetően meredt a földi cirkálóra.

   – Felső löveg kinn van!  – jelentkezett be Harding az Arcturus megmaradt ikerlézere mellől.  – Melyik ellenséges naszáddal kezdjük?

   Mielőtt Anela egyáltalán válaszolhatott volna, szörnyű lökés rázta meg a cirkálót. Az első rázkódást rögtön követte a második is, amint a bal oldalukon levő két naszád az Arcturus-t megelőzve tüzet nyitott. Félelmetes erejű fegyvereik voltak. Az első sortűz egyszerűen elsöpörte a földi hajó pajzsának maradékát. A másik naszád lövése halálos pontossággal borotválta le a védtelenné vált felső lézerlöveget.

   – Killgor!  – kiáltotta Anela a mikrofonba.  – Minden rakétát kilövésre! Cél ……

   – Megállni!!  – ordította az Öreg.  – Ezek űrlakók Ha még valamivel próbálkoztok, porrá lőnek bennünket!

   – De hát megtámadtak minket!  – kiáltotta Anela tehetetlen dühében az Öregnek. Pedig tudta, hogy lövegek nélkül, pajzs nélkül a szinte mozdulatlan Arcturus-szal teljesen vert helyzetben vannak. Legfeljebb felrobbanthatják a hajójukat saját magukkal és egy-két űrlakó naszáddal együtt.

   – Ha megengeded, majd én beszélek velük!  – tolta félre szelíden Anelát a kom elől az Öreg.

   – … fiúk!  – szólalt meg némi recsegés után a rádió. Ugyanakkor a kom felett felbukkant egy ismerős arc hologramja.  – Fejezzétek be ezt a dilit! Semmi kedvem honfitársakra lövöldözni!

   – Mióta lőttök a földi csillaghajókra is, Kirz?  – kérdezte az Öreg, a kom kamerája elé lépve.

   – Öreg! Te még mindig repülsz, vén lókötő?  – kiáltott fel meglepetten az űrlakók vezetője. Aztán mentegetőzve folytatta:  – Sajnálom, hogy rátok kellett lőnünk! De nem lehetünk elég óvatosak! Nemrégiben két teljes csapatunk is eltűnt. Nyomtalanul! A csengizek eddig nem voltak elég ügyesek az efféle mutatványokhoz.

   – Nem is a csengizek voltak, Kirz  – szólt közbe Anela, közelebb lépve a kamerához.  – A Terraflot vezérkara ellenségnek nyilvánította az űrlakókat. A mi hajónk is rájuk vadászott a szomszédos rendszerben.

   – Anela?! Te is az Öreg hajójára kerültél?

   – Nem  – rázta meg a fejét büszkén a lány.  – Én vagyok az Arcturus parancsnoka.

   – Parancsnok lettél? Saatenen azt hittem, pilótánál nemigen leszel több! Nem voltál elég határozott és rámenős, hogy igazi parancsnok lehessen belőled!

   – Akkor még én sem hittem, hogy egyszer majd egymásra fogunk lőni!  – vágott vissza Anela.

   – Ha tényleg rátok lőttünk volna, most nem lenne kivel beszélgetnem!  – nevette el magát Kirz.  – De ezt biztosan tapasztaltátok a vadászat során!

   – Nem űrlakók hagytak helyben bennünket  – hűtötte le a férfit Anela.  – Három csengizzel akaszkodtunk össze. Az egyiket megfutamítottuk, a másikat szétlőttük, a harmadikat … valószínűleg megrongáltuk.

   – Ahogy elnézem, ő biztosan megrongálta a ti bárkátokat, mielőtt elszeleltetek előle!

   – Majdnem kétszer akkora volt az az állat, mint az Arcturus! Ráadásul volt négy vadászgépe is. De az elsőt úgy megsoroztuk, hogy még a lövegét sem tudta kiemelni!

   – Egy elől, kettő meg utána?  – kérdezte Kirz kicsit eltűnődve.  – Könnyű győzelem volt!

   – Éppen olyan, mint a tiétek! Velünk most mi a szándékotok? Szétlövitek a maradék hajónkat is, vagy hagytok békében elmenni?

   – Egyik sem. Haza viszünk benneteket a telepünkre. Velünk kell maradnotok, míg másik bolygóra nem költözünk!  – mondta a férfi, bocsánatkérő mosollyal.

   – És az Arcturus-szal mi lesz, ha mi veletek megyünk?

   – Nagyon sajnálom a hajódat, Anela  – nézett félre Kirz egy tehetetlen vállrándítással.  – Amire szükségünk van, azt kiszereljük belőle, a többit felrobbantjuk, nehogy az ellenség kezére kerüljön.

   – Sosem gondoltam, hogy valaha is cserbenhagyjuk az Arcturus-t!  – sóhajtott fel megadóan Anela, aztán a fedélzeti hálózat mikrofonjához hajolt:  – Figyelem! Minden rendszert kikapcsolni! Reaktorokat leállítani! Végállomás! Nem megy tovább a hajó! Mindenkinek köszönöm az eddigi munkáját!

   Anela magába roskadva ült megszokott helyén a vezérlőben. Előtte a műszerpult szokatlanul csendes és élettelen volt. Legelőször a fegyverzet fényei hunytak ki, aztán a felderítő rendszer lámpái is végleg elaludtak. A cirkáló felavatása óta először álltak le a reaktorok, majd sorban a többi létfontosságú berendezés is. Az Arcturus lassan kezdett meghalni.

   – Anela! Menj már pakolni!  – fogta meg a lány vállát az Öreg.  – Mindjárt indulnunk kell!

   – Megyek már, Öreg  – állt fel Anela, letörölve két kóbor könnycseppet a szeme sarkából.

   Hat négyzetméteres kapitányi luxus fülkéjében először alig néhány darabos ruhatárát dobálta be kopott táskájába, amely már Saatenen is útitársa volt. Aztán sorban a ruhái közé ágyazta az évek alatt összegyűjtött kincseit. Egy tenyérnyi űrhajós babát, mellé díszes dobozkában egy filmkristályt. A baba volt a tanúja sikeres felvételijének az Akadémián. A kristályt a kapitányi kinevezése mellé kapta az apjától. Műgyanta kockába foglalva Saaten lila moratisának egy elszáradt kelyhe következett, amit még Kirz szakított neki. Egy űrhajót formázó toll, amit Gita adott a huszadik születésnapjára, és amivel azóta sem írt. Egy valódi, papírból készült, bár kissé megviselt könyv, A Világ legszebb költeményei címmel. Aztán gondosan becsomagolva kedvenc fületlen kávéscsészéje. Végül néhány holokocka. Egy-egy kép a szüleiről, Gitáról és az Arcturus két személyzetéről. Legfelülre az az öt műanyag fóliába zárt rajz került, melyek Theo Nageb műveiből Anelának jutottak.

   A csomagolással végezve Anela egy vákuum-zsákba zárta táskáját és már indult is vissza a vezérlőterembe. Még csak félúton járt, mikor a szűk folyosón elveszítette a lába alól a talajt. Kirz és társai kikapcsolták a gravitorokat is. Pillanatnyi ijedtsége elmúltával megmarkolta a legközelebbi kapaszkodót. Betájolta magát, aztán igyekezett a beálló súlytalanságban a lehető legkevesebb koccanással eljutni a céljához. Gyakorlat híján azonban mindez nem is volt olyan egyszerű. Karja nagyokat rándult a túl nagy sebességtől, ahogy elkapott egy-egy fogantyút. Néha fájón neki ütközött a kiálló tárgyaknak, sarkoknak. De mire elérte a vezérlő ajtaját, kezdett belejönni a lebegésbe.

   Maga a vezérlő siralmas látványt nyújtott. Anela a könnyeivel küszködve nézte a barbár pusztítást, míg magára rángatta fehér szkafanderét. Az űrlakók nem vesztegették az idejüket aprólékos szerelgetésekre. A szükségesnek ítélt műszereket kiemelték foglalatukból, aztán egyszerűen elvágták a vezetékeket. Közben a két kijelölt „mester” időzítet aknákat helyezett a vezérlő számos pontjára, hogy a számukra felesleges berendezés is megsemmisüljön.

   Mire végzett űrruhája felöltésével, Anela egyedül maradt a vezérlőben. Kirz űrlakói zsákmányukkal visszatértek naszádjaikra. Az Arcturus személyzetének kijelölt négy tagja a pár perccel korábbi rázkódás tanúsága szerint szintén útrakelt a cirkáló alaposan megrakott űrcsónakjával. Csak ketten maradtak a fedélzeten az Öreggel. Őket majd Kirz viszi a telepre saját naszádján.

   – Már azt hittem, sosem érsz ide!  – fogadta zsörtölődve Elih a légzsilip előtt Anelát, aki csomagját zászlóként maga után húzva lebegett végig a folyosón.  – Kirz azt mondta, hogy a zsilipen kívül rögzítettek egy kötelet. Azon szépen átkapaszkodhatunk a naszádjára.

   – Rendben, máris mehetünk!  – nyúlt a kapcsolótáblához beleegyezése jeléül Anela. Hiába nyomkodta azonban a megszokott gombokat, a légzsilip belső ajtaja meg sem moccant.

   – Energia nélkül nem megy!  – nevette el magát az Öreg, félretolva Anelát.  – Már Kirzéket is a kerékkel kellett kiengednem!

   Anela szégyenében pirulva nézett a kapcsolók alá. Nyitott szekrénykéjében ott sárgállott a másfél araszos kézi kerék, amit a tervezők éppen ilyen végső megoldásnak építettek be. Az Öreg megragadta a kereket, igyekezett megvetni lábait a padlón és nekiveselkedett a nehezen mozgó szerkezet tekerésének. Húsz-harminc fordulattal sikerült is nagyjából öt centire félrehúznia zsilip belső ajtaját. Automatikusan meg akarta törölni a homlokát, de csak a sisak üvegjén koppant a keze.

   – A fene ebbe a sisakba!  – dörmögte folytatva a birkózást a kerékkel.  – Vénségemre már megszokhattam volna, hogy nem mindig érem el a saját fejemet!

   Mikor a résen vélhetően átfért egy szkafanderes ember, az Öreg abba hagyta a munkát és bepréselte magát a légzsilipbe. Anela beadta a két zsákot, majd maga is átcsusszant a nyíláson. A szűk fülkében az Öreget megelőzve marokra kapta a külső fedél kerekét. A fal mellé parancsolta Elihet, aztán megnyitotta az Arcturus burkolatát.

   A keletkező résen pokoli erővel süvített ki a cirkáló maradék levegője, amit a nyitva hagyott belső ajtó már nem tarthatott vissza. Anela a kerékbe kapaszkodva sikerrel ellenállt a kifelé sodró légáramnak. Az Öreg azonban a kezében tartott két zsák miatt nem tudott kapaszkodni. A vákuum a réshez szippantotta, és ki is repítette volna, ha nem olyan keskeny a nyílás.

   Szerencsére a kisüvítő levegő hamar elfogyott. Elih újra az oldalsó falhoz lebegett. A két zsákot megpróbálta összefogni a vastag kesztyűben meglehetősen ügyetlen ujjaival, hogy a másik kezével megkapaszkodhasson.

   – Indulj, Öreg!  – intett pár perc múlva a nyitott ajtó felé Anela. 

   – A kapitány utolsónak hagyja el a hajót?  – kérdezte Elih, amint az űrlakók kötelébe kapaszkodva kihúzta magát a zsilipből.

   – Isten veled, Arcturus!  – simogatta meg búcsúzóul cirkálója burkolatát Anela, aztán kilépett az ajtón. Biztonsági csatlakozóját rákapcsolta a kötélre, szembe fordult az Öreggel és átvette tőle a zsákját. Udvariasan Kirz alig nyolc méterre lebegő naszádja felé tolta az Elihet:  – Menj előre, Öreg!

   – Még mit nem?!  – horkant fel az Öreg.  – Kinőttem én már az efféle játékokból! A kötélmászást meghagyom a hozzád hasonló ifjoncoknak! Ha átértél, majd szépen a derekamra kötöm a kötél végét, te pedig bevontatsz!

   Kirz naszádja belülről még kisebbnek tűnt, mint Anela a méretei alapján várta. A tervezők éppen ezért lehetőleg mindent több funkciósra készítettek. A légzsilip például eredeti szerepén túl zuhanyozó, illemhely és átjáró is volt a pilótafülke és a felső löveg alatti aprócska raktér között. Maga a pilótafülke két méter széles és csak másfélszer hosszabb volt, mégis négy ember szállását alakították ki benne. Elől, a fülke középvonalában állt a pilóta ülése. Mögötte, fejmagasságban a lövész lesüllyeszthető széke, most éppen üresen. A pilótaülés mögött két oldalt egy-egy heverővé alakítható szék várt az utasokra, felettük a lehajtható felső ágyak széle most majdnem a plafonig ért.

   Míg beszíjazta magát a bal oldali ülésbe, Anela felmérte a naszád teljes berendezését. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet ebben a szűk fülkében végigcsinálni egy bevetést. Hetekre, vagy akár hónapokra összezárva a bajtársakkal, a magány legkisebb lehetősége nélkül.

   – Most kész!  – szólalt meg halkan Kirz. Anela mégis felkapta a fejét a különös, sajnálkozó hangsúly hallatán. A férfi feje mellett éppen láthatta a pilótafülke ablakán túl a magára hagyott Arcturus-t. A cirkáló nyitott légzsilipjéből ekkor lökődött ki a belső robbanások halvány füstfelhője.

   – Vége!  – suttogta sírással küszködve Anela a tűnékeny gázfelhőn át nézve most már végérvényesen halott csillaghajóját.

   Kirz félig hátrafordult a pilótaülésből. Talán valami vigasztalót akart mondani, de ebben a pillanatban éles csipogás hangzott a műszerek közül. Az űrlakó még vissza sem fordulhatott a kezelőpult felé, mikor a középső képernyőn máris növekedni kezdett a riadót okozó tárgy képe.

   – Csengiz térhajó! Púpos! Huszonhatezer!  – szólalt meg egy gépi hang a fülkében.

   – A bánatba! Kicsit nagy itt ma a forgalom!  – morogta Kirz felkészítve naszádját a harcra. Közben megigazította a mikrofonját és átszólt a társainak:  – Figyelem! Kísérő géppárok oldalra ezer, fel kétszáz! Afillal szemből megyünk!

   – Már megint irigy vagy, Kirz? A java mindig nektek marad?  – elégedetlenkedett valamelyik kísérő.

   Anela előrehajolt, amennyire csak a hevederek engedték, hogy jobban láthassa a Kirz előtti képernyőn a csengiz képét. A naszád komputere által Púposnak nevezett típust a Terraflot zsargonjában Skorpióként ismerték. Ez a felismerés elképesztő ötletet sugallt Anelának. Valójában maga sem hitte, hogy igaza lehet, mégis keresni kezdte az árulkodó jeleket a csengiz burkolatán. Veszedelmesen közel kerültek már az ellenfélhez, mikor végre meglátta a Skorpió lövege előtt az Arcturus találatának nyomát.

   – Már győztetek is, Kirz!  – szólalt meg Anela megérintve a férfi vállát.  – Ennek a Skorpiónak nincs lövege. Ellőttük a szomszédos rendszerben!

   – Ez a cirkáló volt a csengiz kötelék élén?  – kérdezte Kirz felidézve Anela szavait az Arcturus utolsó csatájáról.  – Kitért előletek és lövés nélkül lebukott a hipertérbe, igaz?

   – Úgy helyben hagytuk, hogy nem sok egyebet tehetett!

   – Van néhány dolog, amit még meg kell tanulnod, Anela! Ez a Púpos azért nem emelte ki a lövegét, mert nem akart harcolni ellenetek. A másik két csengiz cirkáló elől menekült, mikor ti belelőttetek!

   Mielőtt Anela bármit is mondhatott volna Kirz esztelen feltevésére, rövid sercegés-recsegés után kivilágosodott a műszerfal egyik oldalsó képernyője. Színes sávok cikáztak át rajta, majd feltűnt egy elképesztően rút, felép-tésében mégis emberinek mondható arc. Macska-szerűen keskeny pupillájú, hatalmas, ferde vágású szemek uralták ezt az ábrázatot. A rémalak orra csak egy hosszú, lapos, függőleges gyűrődés volt, négy apró, előre nyíló orrlyukkal. A szája meglepően emberi rajzolatú volt, de még a széles, lapos archoz is erősen túl méretezett. Jellegtelen álla alatt vaskos körgallérra emlékeztető, húsos toka remegett. Feje két oldalán, szinte az arca teljes hosszában hatalmas, áttetsző hólyagok fúvódtak fel. Közöttük a fejtetőn csak egy ökölnyi dudorból meredezett a csengiz sörte-szerű haja.

   – Ne lőjetek, fiúk!  – szólt rá a társaira Kirz a csengiz bejelentkezésével egyidőben.  – Ezek vendégek!

   – Ne lőjenek, kérem!  – tört fel a hangszóróból a tolmácsgép által is alig tompított basszus dübörgése.  – Békével jöttünk! Az űrlakókat keressük!

   – Akkor megtaláltak bennünket!  – bólintott Kirz az idegen felé.  – Miért kerestek?

   – Egy barátunk mesélt a Kolóniáról. Mi is oda akarunk menni! Nem harcolunk többet! Békét akarunk és gyerekeket!

   – Aki mesélt maguknak Kolóniáról és megadta ezt a szignált, biztosan mondott még valamit. Rajta! Ha tényleg a Kolóniára akarnak menni, fejezzék is be, amit elkezdtek!

   A csengiz pár pillanatig emésztette Kirz szavait, aztán kétszer felkapta a fejét és megszakította a kapcsolatot. Kirz kurta parancsokkal közelebb vezényelte pilótáit a Skorpióhoz. Már csak húsz méterre voltak a csengiz zöld burkolatától, amikor a Skorpió felső részéből kivágódott két mentőfülke. Ezzel egyidejűleg feltárult a cirkáló légzsilipje és nyolc sötét szkafanderes alak tódult ki rajta. Azonnal párokra oszoltak és háti rakétáikkal elindultak az űrlakók naszádjai felé.

   – Látod, Anela?  – fordult hátra Kirz a székében.  – A háborút nem csak fegyverekkel lehet megnyerni! Gyilkolni bárki képes! Mi megtanultunk gondolkodni is!

   Az „ellenséget” fedélzetre véve a hat űrlakó naszád teljes gyorsulással indult a távoli ikerbolygó felé. Hátuk mögött alig néhány száz kilométerrel új napként izzott fel az elhagyott Skorpiót elemésztő robbanás.