Joseph B. Skerin :

        A követ

   Kalmar úgy érezte, menten kiszakadnak a zsigerei, amint Garuk varázslata az idegen világba teleportálta. Akármilyen erős harcos volt is, nyögve és a fogát csikorgatva roskadt a földre. Megmondta a vén varázsló, hogy fájdalmas lesz az átkelés, de azt egy szóval sem említette, hogy ennyire. Kalmar csak azért nem üvöltött az égető kíntól, mert törzsének harcosaként már kicsiny gyermekkorában megtanították, hogy némán viselje el a fájdalmakat. Igyekezett kinyújtóztatni görcsbe rándult izmait, és türelmesen várta, hogy elmúljon végre az átkelés hatása.

   Percekbe telt, mire fel tudott tápászkodni és remegő lábaira állhatott. Leporolta bőr ingét és nadrágját, aztán megpróbált valami emberibb tartást felvenni. Csak ekkor vette észre azt a tíz év körüli fiút, aki talán húsz lépésről tátott szájjal bámulta őt, valami fura, kétkerekű szerkezetet támogatva. Kalmar tisztelettel meghajtotta fejét a gyerek előtt, és megszólította:

   – Üdvözöllek, idegen! Koshgart, a nagy harcost keresem. Nem tudod véletlenül, merre lakik?

   – Én … nem …  – rázta a fejét ijedten a fiú, miközben kapkodva megfordította a kétkerekű fémszerkezetet. Nagyokat tappogva futásnak eredt és csak a válla fölött kiabálta vissza:  – Idegenekkel különben sem állok szóba!

   Azzal fura ugrándozó mozdulatokkal felhágott a két kereket összetartó vázra. Csaknem átesett a szerkezeten, de aztán megtalálta a helyét és egyre gyorsulva elporzott a következő sarok felé, ahol befordult, hogy eltűnhessen az idegen szeme elől.

   Kalmar csalódottan nézett a fiú után. Olyan egyszerű lett volna, ha a gyerek illendően megmondja, merre lakik Koshgar, vagy esetleg el is vezeti őt a Sakkvárhoz, a nagy harcos lakhelyéhez! De így nem maradt más hátra, Garuk módszerét kell alkalmaznia. Vagyis a megérzéseit követve rátalálni Koshgarra.

   Lehunyta a szemét és maga elé képzelte a barátját, amilyennek legutóbb Larranville-ben látta. Koshgar  – szokása szerint –  több havi távollét után csak úgy felbukkant a semmiből, és bekopogott Kalmar házának ajtaján. Mindig ezt tette, mióta először találkoztak. Hetekre, néha hónapokra is eltűnt, hogy aztán váratlanul felbukkanjon, amikor a legnagyobb szükség volt rá és a kardjára. De amikor legutóbb megérkezett, éppen nyugalom volt Larranville-ben. Senki ellen sem kellett csatára készülniük. Csak leültek egy kicsit elbeszélgetni az ország dolgairól, a mindig megújuló Ellenségről, a néha fel-felbukkanó szörnyekről, aztán elindultak Eaglefortba, Garukhoz, a nagy mágushoz. De sosem értek oda, mert Koshgar félúton semmivé foszlott, eltűnt Kalmar mellől. Biztosan az Ellenség sötét varázslója, Dor-Khanen-Ni bocsátott rá valamiféle ártó mágiát, mert Kalmar azóta is hiába várta vissza a barátját. Pedig három év is eltelt már Koshgar utolsó látogatása óta!

   Az átkelés előtt Kalmar hitte is, nem is Garuk szavait, hogy elég lesz csak erősen a barátjára gondolnia és meg fogja találni Koshgart. De most egyszerre valami érthetetlen módon tudta, merre kell indulnia. Alig háromutcányira rá is talált a Sakkvárra, Koshgar otthonára, amiről a barátja olyan sokat mesélt a pihenőiken. Csakhogy az a piros-fehér sakktábla-mintásra vakolt ház még embernyi magas téglakerítésével és vasból való kapujával együtt sem volt igazi vár. Valójában éppen akkora volt, mint az utcában sorakozó összes többi ház. Ajtónál alig nagyobb vaskapuján aligha fért volna át Koshgar paripája, az éjfekete Lator.

   Kalmar csalódottan állt meg a kapu előtt. Ha nem virít ott kétszer is a csengő alá írva, hogy Kovács István   – ami Koshgar titkos neve volt –, biztosra vette volna, hogy ő is Dor-Khanen-Ni sötét varázslatának hatása alá került! Másként hogyan láthatta volna ilyen kicsinek és kopottnak Koshgar tágas várkastélyát? De aztán erőt vett magán. Sötét varázslat ide, vagy oda, hosszan megnyomta a szögletes gombot.

   – Kit keresel, fiam?  – nyitotta ki a kaput egy hajlott hátú, bajszos, öregember néhány perccel a csöngetés után.

   – Kovács Istvánhoz jöttem  – hajtotta meg a fejét Kalmar mély tisztelettel adózva a kapus korának.  – A barátja vagyok.

   – Nincs még itthon az unokám. Pirikével, a kis barátnőjével van. De gyere be! Ülj le a szobájában, és várd meg! Nemsokára haza kell érnie.

   Kalmar izgatottan pattant fel az asztal alól kifordított székről, amint a külső helyiségből meghallotta Koshgar hangját. Aztán nyílt az ajtó és belépett … egy nyurga, vékony, félig még gyerek fiatalember. Csak az arca volt ismerős. Meg a hangja, amint a vendéget gyanakvón méregetve megszólalt:

   – Szia! … Ne haragudj, … de ki vagy te? Olyan ismerősnek tűnsz … deee … nem emlékszem, hogy találkoztunk volna már.

   – Nem ismersz meg, Koshgar? Kalmar vagyok, ... a barátod!

   – Koshgar? Ezt a nevet meg kitől hallottad?

   – Magad mondtad, mikor először találkoztunk. Amikor megküzdöttünk a Bunker szárnyas harcosaival és te megsebesültél.

   – Te akkor sem lehetsz Kalmar! Őt csak …

   – Pedig én Kalmar vagyok, akit Larranville lakói küldtek hozzád, Koshgar! Amióta elhagytál bennünket, az Ellenség áttörte a határainkat. Seregei sorra foglalják el a farmokat és a falvakat. Dor-Khanen-Ni lassan minden déli területünket az ő sötét, Elátkozott Kertjéhez csatolja. És a szörnyek … A Dörgő Sárkány már egészen Eaglefort határáig tizedeli a nyájakat és a csordákat. Moo-pha pedig teljesen beköltözött a Tövises erdőbe. Amióta felfalta Mitthowkot és a karavánját, a kereskedők nem is mernek átkelni az erdőn!

   – Hé! Vegyél már visszább egy kicsit, haver!  – emelte fel ingerülten a kezét Koshgar.  – Jól nyomod, de honnan a francból ismered te ezeket a neveket? Egyáltalán … ki vagy te? Mi a fenét akarsz tőlem? A helyedben gyorsan kiböknék valami értelmes magyarázatot, mielőtt hívom a zsarukat!

   – De hiszen már mondtam! Kalmar vagyok, a barátod. És a segítségedet kérem Larranville lakóinak!

   – Aha! Szóval te vagy Kalmar, az apacs harcos, aki Larranville lovagja lett?  – kérdezte Koshgar, vállát a könyvszekrénynek támasztva.  – Nem zavar, hogy Kalmart csak én találtam ki? Nagyapáméknál nyaraltam, és egyedül voltam, mert a környékbeli nagy fiúk nem vettek be a játékaikba. Elképzeltem hát magamnak egy barátot. Hogy lehetnél akkor te az az elképzelt barát? Most kit hívjak hozzád? A zsarukat, vagy valami dili-dokit?

   – Nem tudom, Koshgar!  – rázta a fejét tanácstalanul Kalmar.  – De látom, téged még mindig fogva tart Dor-Khanen-Ni sötét varázslata, amivel elzárt Larranville-től.

   – Dorka néni? Honnan ismered a szemüveges öregasszonyt, akire a tanyai fiúk azt mondták, hogy boszorkány? Hogy kiabált, mikor beszöktem a kertjébe gyümölcsöt lopni, csak hogy megmutassam, vagyok olyan bátor, mint a nálam nagyobbak! Még a kutyáját is rám uszította! Három éve, mikor a nagyszüleim otthagyták a tanyájukat és ideköltöztek hozzánk, ő is bejött a városba, a fiához. Tavaly tavasszal halt meg szegény.

   – Azt mondod, … Dor-Khanen-Ni meghalt?  – hökkent meg Kalmar.  – De hisz akkor velem jöhetsz, Koshgar! Sosem volt még ilyen nagy szükségünk rád és a kardodra! Nélküled már nem bírunk az Ellenséggel, meg a ránk törő szörnyekkel!

   – Nehéz eset vagy, haver! De legyen neked! Nézzük csak sorban, mire is akarsz rávenni! Először ugye tartsak veled, amikor visszatérsz Larranville-be. Azután kutassam fel a Dörgő Sárkány fészkét, és ha már úgyis ott vagyok, küzdjek is meg vele. Ha ezzel végeztem, öljem meg az emberevő Moo-pha-t. Végül csak úgy mellékesen törjek be az Elátkozott Kertbe, és űzzem el onnan a sötét boszorkányt, vagy legalább a szellemét.

   – Igen! Ezért jöttem, Koshgar!  – bólogatott boldogan Kalmar.  – Hogy megint egymás oldalán harcoljunk, mint régen! Hogy kiverjük az Ellenséget Larranville-ből!

   – Te tényleg viccesnek hiszed magad ebben az idióta bőrszerkóban, az agyatlan süketeléseddel? Legalább azt áruld el, hogy egyedül találtad ki ezt a fárasztó viccet, vagy valaki rábeszélt, hogy szórakozz velem egy kört?

   – Nem értelek, Koshgar! Valóban elfelejtetted a közös harcainkat, a kalandjainkat, a barátságunkat?

   – Mit nem értesz?! Larranville sohasem létezett!! Csak a fantáziámban. Én találtam ki, amikor gyerekként évről évre a tanyán nyaraltam, nagyapáméknál.

   – De hát én ott élek!  – tiltakozott Kalmar.  – Egy sarokra lakok a Kormos Kondér fogadótól.

   – Aha! És a kovács szomszédod javította meg a kardodat, amikor eltörted a Dörgő Sárkány páncélján. Ami felettébb érdekes, mert a Dörgő Sárkány csak egy kis permetező helikopter volt, ami néha átrepült nagyapámék tanyája felett.

   – Hát mégis emlékszel rám, Koshgar?

   – Nem rád, csak Kalmarra, az elképzelt barátomra. Meg a félelmetes, emberevő Moo-pha-ra, ami a szomszéd Börcsökék szelíd tehénkéje volt. Hősiesen ki is kergettem a bokorból, ahonnan rám bőgött. Akkor találtam ki a tehénfejű, emberevő fát, amelyik a gyökerein mászik, ha új vadászterületet keres magának, és az indáival ragadja meg az áldozatait.

   – Gyere velem, Koshgar!  – fogta meg kérlelőn barátja karját Kalmar.  – Garuk biztosan meg tud szabadítani ettől a sötét varázslattól, ami még mindig fogva tart! Ha te kéred, talán arra is hajlandó lesz, hogy velünk tartson. Hárman pedig könnyedén elbánhatunk minden ellenséggel!

   – Még mindig nem unod? Vagy tényleg azt várod tőlem, hogy menjek ki a nagyszüleim üres tanyájához? Vágjak magamnak egy „kardot” valamelyik fűzfáról, és verjem végig a környék bokrait, ahogy régen, gyerekként csináltam? Ti meg majd messziről röhögtök rajtam a haverjaiddal, mi? Ennyire hülyének nézel?

   – Miért mennél egy elhagyatott tanyához, Koshgar? Én Larranville-be hívlak! Mielőtt elindultam hozzád, Garuk ezt az amulettet adta. Azt mondta, ha megfogjuk és erősen Larranville-re gondolunk, egy pillanat alatt ott termünk a házában.

   – Ha még nem vetted volna észre, elég régen kinőttem az efféle bolondságokból, haver. Eszemben sincs mindenféle ostoba „amulettet” szorongatni, hátha eljuthatok vele álmaim elképzelt földjére. Fogalmam sincs, ki vagy és honnan kerültél ide. De kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a nem létező Larranville-lel, meg a mesebeli szörnyeivel, ellenségeivel foglalkozzak.

   Kalmar percekig nézte a barátját. Várta, hogy megszólaljon a régi Koshgar. Hogy azt mondja, csak viccelt, és mint mindig, most is készen áll harcolni Larranville-ért. De ez a nyurga fiatalember már nem az a Koshgar volt, akivel valaha együtt küzdöttek a mindig megújuló Ellenséggel szemben. Végül lemondóan sóhajtott és csüggedten előre ejtett vállakkal, szinte egy perc alatt megöregedve, meggörnyedve indult az ajtó felé. Szótlanul engedte kikísérni magát az utcára. Ott is csak egyszer nézett fel hűtlenné lett barátja arcára, mielőtt Koshgar becsukta volna mögötte a Sakkvár vaskapuját.

   – Akkor hát … magunkra hagysz minket, Koshgar? Mi lesz velünk nélküled?

   – Nem tudom. De az álmokat nem lehet magukra hagyni. Az álmok elmúlnak, véget érnek.

   – És te? Te mit fogsz tenni, ha egyszer mind elhagynak az álmaid, és végül egészen magadra maradsz?