3. fejezet

   Sirroni Ruara még csak a reggelije felénél tartott, amikor Naffarian nagymester belépett a tágas ebédlőterembe. Megállt az ajtóban, félreérthetetlenül a lányra szegezte átható tekintetét, és intett neki, hogy kövesse. Ruara a világi szolgálókra hagyva az étele maradékát azonnal engedelmeskedett a hívásnak. Az ajtó felé menet úgy tett, mintha tudomást sem venne az útját követő irigy pillantásokról és a feltámadó pusmogásról, de belül dagadt a büszkeségtől. Jól tudta, milyen ritkán fordult elő, hogy a nagymester személyesen hívott volna ki bárkit is az ebédlőből.

   –Tarts velem, Ruara! Szükségem lesz a segítségedre  –mondta derűs mosollyal a nagymester, amint a lány odaért hozzá, és választ sem várva sarkon fordult. Tempósan végigment a kastély széles, földszinti folyosóján, majd az udvaron a vár kapuja felé vette az irányt.

   Ruara azonnal rábólintott a meghívásra. Nem kérdezte, hová mennek, sem azt, hogy miért. Úgy sejtette, Naffarian a váron kívül akar sétálni egyet, és persze mi másért hívta volna, mint hogy Gildan mesterről, és a mágia nélküli világról kérdezgesse. Egy könnyű, beszélgetős sétához képest azonban a nagymester tempós, hosszú léptekkel vágott át a kapu felhúzott vasrácsai alatt, majd a Lauron hídján is. Ruara alig győzte szedni a lábát, hogy lépést tarthasson Naffariannal, aki lassítás nélkül ment végig egyik utcán a másik után, egyre a sziget legmagasabb hegye, az Endion felé tartva. Egy jó óra alatt elérték a városszéli házakat, és a csúcs felé vezető egyik ösvényen folytatták útjukat. Ruara ekkor már biztosra vette, hogy az Endion csúcsa alatti, keletre néző tisztáson a régmúltban hatalmas kövekből összerótt Napkörhöz tartanak, mely a mágusok kedvelt elmélkedő helye volt. Sokak véleménye szerint az ősi kövek között különösen erősen lehetett érezni a világ mágikus erőinek áramlását. Állítólag, ha valaki a Napkör közepén kellően elmélyülten és hosszan a meditált, könnyen rátalálhatott a megoldásra, bármely kérdésre kereste is a választ. De sok férjhez menendő dorhani lány is elzarándokolt a Tavaszünnepen a Napkörhöz, hogy virágcsokraikkal rávegyék az isteneket, hoznák el számukra mihamarabb az igazit. És nem kevés fiatalasszony is eltöltött egy-egy éjszakát gyermekáldásért fohászkodva az ősi kövek között. Buzgó imáik igen sokszor meghallgatásra is találtak, bár az istenek gonosz tréfájának  – vagy talán csak a tavasznak –  köszönhetően a várvavárt kisded néha bizony cseppet sem hasonlított a boldog férjre.

   Naffarian nagymester ugyanolyan egyenletes léptekkel rótta az egyre meredekebbé váló hegyi ösvényt is, mint korábban Dorhan utcáit. Hosszú tölgyfa botjával, melynek fejébe szinte belenőtt a nagy, vörös kristály, éppúgy kopogtatta az utat, mintha csak közönséges vándor lett volna. Ruara, aki fiatalsága ellenére lassan érezni kezdte lábaiban a kapaszkodás fáradtságát, megcsodálta a mester kitartó menetelését. Már nagyon nem bánta volna, ha valahol végre megpihennek egy kicsit, hiszen még hosszú út állt előttük a Napkörig. De mert a nagymester semmi hajlandóságot sem mutatott a megállásra, de még a lassításra sem, tiszteletből inkább hallgatott és tartotta a lépést Naffariannal. Aztán úgy másfél órával dél előtt, az Endion vállán egy elágazásnál a nagymester letért a Napkörhöz vezető ösvényről. Ruara meglepődött, hogy ilyen hirtelen észak felé fordultak a hegy oldalában, aztán amennyire az ösvény engedte, felzárkózott Naffarian mellé, amennyire és megkérdezte:

   –Nem a Napkörhöz megyünk, nagymester?

   –Nem  –rázta meg a fejét Naffarian, majd északra mutatott:  –Oda tartunk, az Ujj szirthez. A szikla alatti kunyhójában él egy régi barátom. Őt látogatjuk meg.

   Ruara szeme fölé emelt kézzel nézett a távoli, ködösen látható szirt felé, mely valóban egy hatalmas ököl égre mutató ujjának tűnt. A hatalmas Endion egy hosszú enyhén lefelé ereszkedő nyereggel kapcsolódott a következő hegyhez, melynek tetején az Ujj szirt meredezett. A lány elhűlve méregette a távolságot. Azonnal látta, hogy akármilyen jó utakat találjanak is a fák alatt, képtelenség ma odaérni a távoli szirt alatt lapuló kunyhóhoz.

   –Ha ilyen messze kell mennünk, miért nem ültünk shippura, vagy legalább egy kocsira?  –bukott ki belőle a kérdés.

   –Miért vannak a lábaink, ha nem azért, hogy használjuk őket?  –kérdezett vissza derűsen az öreg mester.  –Ha szívességet akarunk kérni valakitől, tisztelettel kell közelednünk hozzá.

   –Az talán nem a tiszteletünket jelezné, ha egy feldíszített shippuval és népes küldöttséggel érkeznénk?  –kötötte az ebet a karóhoz Ruara.  –És még ilyen sok időbe sem kerülne az út!

   –Az a shippu vajon a tiszteletünket fejezné ki, vagy csak a kényelmünket szolgálná?  –nézett hamiskás mosollyal a lányra Naffarian.  –A barátom szerint csak akkor ismerhetjük meg a világot, ha magunk is benne élünk, a részeivé válunk. Ha csak elrepülünk felette, látni is alig fogjuk.

   –De ha mindent ilyen lassan, aprólékosan csinálunk, mint ezt az utazást, igazából semmire sem marad időnk !

   –Talán nem. De lehet, hogy a sietős dolgok nem is annyira fontosak.

   –Ezt inkább az úr-mágusoknak kellene megtanítani, nagymester!  –fakadt ki epésen Ruara.

   Gerlia a méretes csipesznek látszó fa fogóval óvatosan a láng fölé emelte az üvegcsét. Néha körkörösen meglendítette, hogy a benne lévő mélyvörös színű, sűrű folyadék felkavarodjon. Közben árgus szemekkel leste, mikor kezd forrni a főzet. A különös lében éppen megjelentek az első buborékok, amikor az asszony mögött valaki megkopogtatta a faragott ajtót. Gerlia ingerült fújással vette ki a lángból a lombikot. Olyan nagy figyelemmel helyezte az asztalra készített állványra, mintha az élete függne tőle. Még ellenőrizte is, hogy semmiképpen sem borulhat fel, csak azután fordult hátra és kiáltott szabadot.

   –Bocsáss meg, asszonyom, hogy megzavarlak a munkádban!  –lépett be a résnyire megnyitott ajtón Daina, a tanítványa.  –Azt mondtad, azonnal jelentsem, ha valamelyik járőr megpillantja az úr-mágusok hajóit.

   –Szóval megint próbálkoznak! A nagymester visszatért már?

   –Nem, asszonyom. Reggel óta senki sem látta Naffarian nagymestert, amikor a kapuőr szerint azzal a lánnyal a város felé indultak.

   –És azt sem tudja senki, hogy hová mentek? Nem hagyta meg, hogy hol keressék, ha valami baj történne?

   –Nem, asszonyom. Bárkit kérdeztem is, senki sem tudja, még csak nem is sejti, hogy hová és miért ment el a nagymester. De … talán csak azért nem hagyta meg, mert itt van a közelben. Lehet … Ne haragudj, asszonyom! De lehet, … hogy csak Dorhanba ment azzal a lánnyal. Az … egyik fogadóba.

   –Ostoba!  –csattant fel Gerlia.  –Neked folyton csak ezen jár az eszed? Hogy lesz így mágus belőled?

   –A mágusok is csak emberek  –vonta meg a vállát Daina.  –Ők sem vetik meg, ami jó az életben.

   –Ugyan mit beszélsz?! Öreg már Naffarian az efféléhez! Az a Ruara meg, … hozzá képest még gyerek! Különben is miért szöktek volna éppen egy fogadóba? Csak tudnám, hogy mégis hová mentek! És főleg minek?

   Roppant dühös volt, hisz reggel óta hiába törte a fejét, képtelen volt rálelni a megoldásra. Sorra vett minden lehetséges helyet, ahová a nagymester mehetett, hogy el is vesse mindet. Nagy részük túl messze volt, semhogy Naffarian gyalogosan indult volna útnak. Más céloknál viszont Ruara jelenléte lett volna felesleges. Végül feladta a felesleges erőlködést. Felragadta az asztalhoz támasztott botját és az ajtó felé indult:

   –Gyere! Nézzük meg, most kiket küldtek az úr-mágusok!

   Gerlia és tanítványa végiglobogtatták köpenyeiket az ódon kastély folyosóinak és lépcsőinek fényesre koptatott kövén, míg végül felértek az ebédlőterem fölött két szinttel emelkedő kupolába, amit Morlaadban mindenki csak a Kristálygömbök Termének ismert. A különös elnevezés alapja a teremben álló négy nagy, bársonyterítővel letakart asztal, és a rajtuk sorakozó több tucat, arasznyi átmérőjű, tökéletes gömbbé csiszolt kristály volt. Néhány kristály mellett ott pihent a testvére is fából faragott iker-fészkében, de legtöbbjük magányosan állt az asztalon. Az egyik ilyen magános gömb előtt négy-öt mágus és tengerész csoportosult, teljesen eltakarva azt a belépők elől.

   –Miben munkálkodnak, uraim?  –koppantotta botját a kőpadlóhoz Gerlia, belépve a Kristálygömbök Termébe.

    Kis csoport tagjai meglepetten fordultak hátra. Némi zavart köhécselés után egy Gerliánál alig idősebb mágus válaszolt:

   –Bocsáss meg, asszonyom, amiért észre sem vettük az érkezésedet! Az egyik sárkányhajónk az úr-mágusok flottájával találkozott Csangov és Duur között.

   Gerlia közelebb lépett a kristálygömbhöz, melyben egy férfi magasra kopaszodott homloka és arca látszott. Testének többi része groteszk módon távolinak és kicsinek tűnt a fejéhez képest.

   –Üdv, Veligen!  –biccentett a gömb felé Gerlia.  –Tényleg egy egész flottával találkoztál?

   –Négy hajóval. Egy nagy, garidoli bárka, amit a maurani kalózok három könnyű gályája kísér. Úgy látom, Duur felé tartanak. Most készülök bevetni a sárkánylovasokat, hogy elűzzék őket.

   –Ne űzd el őket, Veligen! Adj parancsot a sárkánylovasoknak, hogy pusztítsák el mind a négy hajót!

   –Elpusztítani?  –kérdezte meglepetten a Gerlia mellett álló mágus.  –Naffarian nagymester azt parancsolta, hogy kíméljük a déli szigetek harcosait. Mindig csak az elűzésükre adott engedélyt.

   –Ha nem kíméltük volna olyan nagyon az ellenség harcosait, sosem foglalták volna el Lanadort, Ergailt, Fargart és Amdorast sem!  –szikrázott fel Gerlia szeme.  –Naffarian nagymester most nincs Morlaadban. Így én vagyok a rangidős nagymester! Hallottátok a parancsomat! Azt akarom, hogy a sárkánylovasok gyújtsák fel és süllyesszék el mind a négy támadó hajót!

   Mire teljesen besötétedett, Ruara kezdte magát igen rosszul érezni. Félbehagyott reggelijét egész nap csak egy kis forrásvízzel egészíthette ki. El is fáradt alaposan, mert azt az egyetlen út menti forrást kivéve, ahol szomjukat oltották, Naffarian nagymester sehol sem állt meg pihenni. A leszálló estében már alig látták a fák alatt az ösvény keskeny, keményre taposott csíkját, amikor az egyik kanyar után egy tisztásra értek, és a Shaddor szigetét alig ismerő lány igen meglepődött az elébe táruló látványon. A tisztás túlsó felén egy gerendaház barátságosan hunyorgó ablakait pillantotta meg.

   A házikóban egy vadász lakott a feleségével és a négy gyermekével. A két mágust váratlanul nagy örömmel fogadták a szülők, mert legidősebb, már tíz éves fiuk éppen aznap esett le egy fáról és törte el a karját. Dorhan túl messze volt nekik, hogy azonnal felkerekedjenek és elvigyék a sérült gyermeket az ottani mágusokhoz, így csak az apja igazította helyre és tette fakéreg-sínbe a fiú törött balját. Valóságos csodának tűnt számukra, hogy éppen akkor állított be hozzájuk két mágus is, amikor a legnagyobb szükségük volt a mágikus gyógyításra.

   Naffarian tüzetesen megvizsgálta a fiú törött karját, majd egy-két percnyi gondolkodás után munkához látott. Előbb a gyerek karjára idézett zöld villámmal összeforrasztotta a csontokat, majd elaltatta a fiút, hogy reggel gyógyultan ébredjen. Aztán egy másik varázsigét kezdett halkan kántálni. Ruara tudta, hogy perceken belül hatalmas vihar sújt le a káosz távoli földjére, hogy kiegyensúlyozza a nagymester jótéteményét.

   A hálás szülők nem csak vacsorával vendégelték meg Ruarát és Naffariant, de reggel egy tarisznyában útravalót is adtak nekik. Még a házukat is teljesen a vendégek rendelkezésére bocsátották volna, hogy kényelmesen tölthessék az éjszakát, de Naffarian nagymester erről már hallani sem akart. Kijelentette, hogy akkor tud a legjobban pihenni, ha egy puha bőrtakaró alatt alszik, feje felett a csillagokkal. Ruara természetesen a nagymesterrel akart tartani, de ezt meg a háziak nem hagyhatták. Végül a nagymester és a vadász aludtak odakint a ház végénél, Ruara pedig a háziasszonnyal és a gyerekekkel bent az egyetlen szobában.

   A vacsorához hasonlóan bőséges reggeli után Ruara és a nagymester ismét nekivágtak az ösvénynek. Jó tempóval talpaltak észak felé, egészen a Naffarian által Medve-forrásnak nevezett pihenőig, ahol dél tájban megálltak ebédelni. De akkorra az Ujj szirt már igen csak fölébük magasodott, és kevéssel a forrás után a nagymester le is tért kelet felé egy keskenyebb, és egyben meredekebb ösvényre. Ezen az úton kapaszkodtak tovább, mígnem délután egy köves kis tisztásra, és rajta a hátával a sziklákhoz lapuló, aprócska kunyhóra nem bukkantak.

   Naffarian kopogására bentről egy kis szöszmötölés hallatszott, majd feltárult előttük az alacsony, vaskos ajtó. A nyílásban egy kopott köpenyes, talán még a nagymesternél is idősebb és fehérebb hajú férfi állt. Alacsony volt és zömök, kerek arca  – már amennyi látszott belőle a mellére lógó fehér szakállától –  egészségesen piros. Szürke szemeit összehúzva nézett fel Naffarianra, majd Ruarára is odapislantott, mielőtt félreállt volna:

   –Ne álldogáljatok odakint! Gyertek be, ha már ilyen hosszú utat tettetek meg, csak hogy lássátok az öreg Kambakot!

   Naffarian, de még Ruara is meggörnyedve kellett belépjen a kunyhóba, mintha tisztelettel meghajtanák fejüket annak lakója előtt. De a nagymester bizony odabent sem öltötte magára a Mágusok Tanácsának vezetőjéhez illő tartást. Olyan szerényen várta, hogy házigazdájuk hellyel kínálja őket, mint egy mestere előtt álló tanítvány. Ruara egy pillanat alatt felmérte a kis házat, amint belépett. Az ajtó két oldalán aprócska, de üveggel fedett ablakok engedtek be némi fényt, a külső méreteihez képest meglepően tágas kunyhóba. A lány belül elmosolyodva állapította meg, hogy Kambak igen ügyesen egy barlang elé építette a házikóját. Balra, még a kunyhó barlang előtti részében, méretes tűzhely, meg a falra erősített szekrények, jobbra egy szálfából hasított, masszív asztal, hasonlóan készült székekkel. A házikó hátsó részében, már biztosan a barlangban, egy nagy kandalló, vele szemben kényelmes karszék az olvasáshoz, mögötte a sarokban a házigazda ágya.

   –Miért álltok itt, mint akik éppen el akarnak szaladni?  –kérdezte csipkelődve az öreg mágus és a félig az asztal alá tolt székek felé intett:  –Üljetek csak le és mondjátok el, amiért jöttetek!

   – Eszünkben sincs elszaladni, Kambak  –fordította ki az egyik széket Naffarian és rögtön le is telepedett rá.  –Éppen hogy szívességet akarok kérni tőled. Nagyon nagy szívességet.

   –Miféle szívesség lehet az, amiért képes voltál gyalogosan ide zarándokolni Dorhanból ezzel az ifjú hölggyel együtt?

   –Az ötödik kitelepülő bárkánk egy különös világra akadt. Emberek lakják, akik úgy tűnik, nem ismerik és nem is használják a mágiát. Ennek ellenére olyan tudást halmoztak fel, mely felér a miénkkel.

   –Hozzátok vissza a bárkát és felejtsétek el azt a világot!  –ült le közönyösen az asztal végéhez Kambak.

   –Ezzel egy kicsit elkéstünk, öreg barátom! Annak a világnak az emberei megölték hat mágusunkat és elfoglalták a bárkát.

   –A kristályokkal együtt?  –döbbent meg Kambak.

   –Igen. És ha elég találékonyak voltak, hogy mágia nélkül is megtanuljanak repülni, akkor előbb-utóbb kaput is nyithatnak, hogy idejöjjenek.

   –Ha jól sejtem, az ifjú hölgyet azért választottad kísérődül, mert ő már járt abban a mágia nélküli világban. Hogyan kerültél haza leányom, ha másik hat mágust megöltek annak a világnak a lakói?

   Ruara előbb akadozva, csak Kambak kérdéseire válaszolgatva kezdte elmondani keserves kalandját. De az öreg mágus ügyesen úgy irányította a beszélgetést, hogy a lány hamarosan magától mesélt a másik világban megtapasztaltakról. Hosszan és részletesen mondta el mindazt, amit látott, mágus társaitól hallott, vagy csak gondolt. Kambak ekkor már leginkább türelmesen hallgatta Ruarát, de néha bizony nem csak rákérdezett egyes dolgokra, hanem akár kétszer-háromszor is elmondatta a lánnyal ugyanazt az eseményt. Végül Naffarianhoz fordult, aki végig némán ült az asztal mellett, és igyekezett úgy tenni, mintha ott sem lenne:

   –Mire akarsz rávenni, Naffarian? Menjek el abba a másik világba és szerezzem vissza a kristályokat?

   –Igen, akár arra is  –bólintott a nagymester.  –De elsődlegesen arra, hogy segíts megismerni azt a mágia nélküli világot!

   –Csak megismerni? Vagy megismerni, hogy másokat is odaküldhess?

   –Az utóbbi. Ruara olyan mágia nélküli eszközöket és fegyvereket látott abban a világban, amelyekre talán nekünk is szükségünk lehet még.

   –És nem fogják egyesek túlságosan lassúnak találni az én módszeremet?

   –Mondd csak ki, ha Gerliára gondolsz! Ő azt mond, amit akar!  –vonta meg a vállát Naffarian.  –De még én vagyok a Tanács feje! És az fog történni, amit én akarok, nem pedig az, amit ő szeretne.

   –Azt mondod, egy kapu fényét láttad Naffarian ablakában?  –hitetlenkedett Gerlia.  –Nem csak valami gyertya volt az, te lány?

   –Annak nem lett volna olyan lüktető, kék fénye  –rázta a fejét Daina.

   –Akkor meg miért nem ébresztettél fel?

   –Nem voltál egyedül, asszonyom!  –kunkorodott mosolyra a lány szája sarka.

   –Na és mi van abban, ha nem voltam egyedül?  –nevette el magát kényszeredetten Gerlia.  –Magad mondtad tegnap, hogy a mágusok is csak emberek!

   –De egy héten háromszor is, asszonyom?  –kérdezte Daina, aztán gonoszkodva hozzáfűzte:  –A végén még elcsapják azt a szegény fiút, mert nem tudja rendesen ellátni a dolgát, ha minden este hozzád kell járnia!

   –Elhallgass, te! Csak jár a szád, de arra bezzeg nem volt eszed, hogy odamenj megnézni, ki és miért nyitotta azt a kaput!

   –De bizony, hogy odamentem!  –feleselt a lány.  –Az a Ruara jött ki a nagymester szobájából, meg egy alacsony, idős mágus. Hosszú, ősz haja volt, és olyan kopott köpenye, amilyet még nem láttam Morlaadban! Egy kis zsákot vitt a vállán. Azt mondta a nagymesternek, hogy még emlékszik az északi toronyba vezető útra, nem kell odakísérni. És közben „öreg barátom”-nak szólította Naffariant!

   –Jól megnézted, mondhatom! Minden idős mágusnak ősz a haja, te ostoba! Egy kopott köpenyből, vagy egy zsákból kellene kitalálnom, hogy ki volt az?

   –Nem akartam, hogy észrevegyenek, így aztán nem maradhattam tovább a folyosón  –vonta meg sértődötten a vállát Daina.  –Még annyit hallottam, hogy az idegen mágus aludni küldte Ruarát, mert csak este kezdik majd a munkát.

   –Munkát? Miféle közös munkája lehet ennek a Ruarának egy idegen mágussal, akit Naffarian titokban hozott Morlaadba?

   Gerlia érezte, hogy Daina valójában a kezébe adta a megoldást, de mégsem akart összeállni a kép. Percekig törte a fejét, ki lehet az idegen mágus. Ott kavarogtak előtte Ruara és a mágia nélküli világ, Naffarian, aki gyalogosan hagyta el Morlaadot és a szobájába nyitott kapun át tért vissza, egy idegen mágussal. Aztán egyszerre csak a helyére került a kirakós minden kis darabkája. Azonnal tudnia kellett volna, hogy olyan pontosan a nagymester szobájába csak igen kevesen képesek kaput nyitni. Köztük Naffarian régi barátja, Kambak mester, aki állítólag valahol az Ujj szirt környékén remetéskedik, amióta elhagyta Morlaadot.

   Szóval Naffarian csak alakoskodott, amikor úgy tett, mintha nem is érdekelnék a mágia nélküli fegyverek! Pedig annyira szükségesnek ítélte őket, hogy képes volt gyalogosan elmenni és megkövetni Kambakot, csakhogy a sértett mester a segítségére legyen. Hiszen mindenki tudta, hogy a kapuk mestereként ismert Kambaknak két éve azért kellett elhagynia Morlaadot, mert látványosan ellenezte Naffarian kitelepülési terveit.

   –Eredj reggelizni, Daina!  –bocsátotta el alig titkolt elégedettséggel Gerlia a tanítványát.  –Én meg majd megnézem azt az idegen mágust. Lehet, hogy végül még a segítségemre is lehet!

   Ruara még sokadjára is őszintén megcsodálta azt a könnyedséget, ahogyan Kambak megnyitotta az újabb kaput, melyen át akart lesni a mágia nélküli világba. Pedig eleinte nagyon haragudott az öreg mesterre. Amikor először találkoztak Kambak kunyhójában, Ruara úgy érezte, fel kell ajánlania segítségét a mesternek az új világ megismeréséhez. Akkor Kambak olyan sietősnek mutatkozott, hogy a lány biztosra vette, pár napon belül ismét a mágiamentes világban lesznek, hogy kristályok és a különös fegyverek után kutassanak. Az öreg mester összeszedte  – szinte összedobálta –  kis csomagját és nem gyalog, de még csak nem is shippuval, hanem egyenesen a Naffarian szobájába nyitott kapun át tértek vissza Morlaadba. De itt aztán véget is ért Kambak nagy sietsége! Eszében sem volt átmenni a másik világba, sem akkor, sem az azóta eltelt napokban. Csak a kapuit nyitogatta  estéről estére, és azokon át leste, vizsgálgatta a mágia nélküli világot.

   A lány türelmetlenül figyelte az öreg mestert, mert sehogyan sem értette, miért csak nézelődnek, ahelyett, hogy tennének is valamit. De túlságosan is kezdő mágus, volt, semhogy kérdőre vonhatta volna Kambakot. Azután meg annyi csodát látott, hogy még kérdezősködni is elfelejtett. Látott sivatagokat, égbenyúló hegyeket, trópusi dzsungeleket és jégbefagyott tájakat. Idegen állatokat csodálhatott meg, melyek többsége alig hasonlított saját világának lényeire. De láthatott akkora városokat, melyek egyikében is elfért volna a szigetek minden lakója! A kastély méretű házak közti utcákon maguktól mozgó, különös szekerek százai nyüzsögtek, látszólag céltalanul. Másutt hatalmas, hegy magasságú tornyokat csodálhatott meg, melyekben emberek laktak. És több városban is látott magukban álló, sehová sem vezető, díszes kapukat. Eleinte azt hitte, hogy régi várak maradványai. Később a különös világ térkapuinak vélte őket. Végül rájött, hogy a másik világ emberei csak dísznek építették valamennyit. És persze látott óriási hajókat, melyeknek egész fedélzetét beborították a ház méretű fém ládák.

   A legnagyobb csodát mégis maga Kambak jelentette Ruarának! Az öreg mester elképesztő gyorsasággal és pontossággal nyitotta a kapukat. És ha úgy akarta, mozgásra is tudta bírni őket. Akár körül is járathatta velük, amit éppen vizsgálgatott. Így néztek meg minden oldalukról csaknem a felhőkig érő lakótornyokat, a tengeren úszó hajókat, egy magas, vasrács-tornyot, amit körbecsodáltak ugyan, de egyikük sem értette, milyen célt szolgálhat.

   Ma este pedig Kambak rátalált az idegen világ egyik igazán nagy, repülő hajójára! Az egyik idegen város szélén nyitott egy újabb kaput, hogy az idegenek esti szokásait figyelje, amikor meglátta a távolban a hatalmas, éppen felemelkedő szerkezetet. Persze azonnal a különös korabl felé fordult az érdeklődése, és máris rávezette a kaput, hogy közelebbről is megnézhessék. A nagy bárka fele olyan hosszú lehetett, mint egy telepes hajó, de egyáltalán nem volt fedélzete, kormányos állása és egyetlen ajtót sem láthattak rajta. Egész törzse sima volt és zárt, csak egy sor ablak húzódott végig a korabl orrától a tatjáig. Elülső harmadán egy nagy púpot viselt, itt egy második ablaksort is kialakítottak rajta. Hátul több emelet magas farka volt ennek a korablnak, és alul félig hátraszegett szárnyai, melyeket majd olyan szélesen tárt szét, mint a bárka teljes hossza! A szárnyai alatt két-két óriási, nyitott hordóra emlékeztető valamit viselt a nagy, színesre pingált korabl, és ezeknek a hordóknak a hátulsó vége izzott, mintha tűz égne bennük.

   Ruara kedvtelve nézegette a felül csaknem fehérre, alul kékre festett járművet. A két színt keskeny szürke sáv választotta el egymástól, melyet az ablakok sorára mázoltak. Ha a lány megerőltette a szemét, néhány ajtó körvonalát is ki tudta venni ebben a szürkeségben. Minél tovább csodálta a különös bárkát, annál biztosabban érezte, hogy nagyon gyorsan meg tudná szokni a formáját. Eljátszott a gondolattal, hogy milyen érdekes is lenne, ha holnaptól ilyenre építenék a korablokat is. Nem tengeri hajók módjára fából ácsolnák őket, hanem acéllemezeket szegecselnének a vázukra. Többé senkinek sem kellene esőben-szélben a nyitott fedélzeten utaznia, mindenki menedéket találhatna a zárt törzsben.

   Hosszú percekbe telt, míg Ruarában tudatosult, hogy nem csak ő nézi az idegen járművet, de annak utasai, az ablakokhoz szorított arccal, visszabámulnak rá. Amint a kapu végigsuhant a nagy korabl mellett, a lány minden ablak mögött ott láthatta meglepett arcukat.

   –Kambak mester! A korabl utasai észrevettek bennünket!

   –Nem bennünket vettek észre, csak a kaput  –rázta meg a fejét a mester.

   –De vajon nem láthatnak át ők is a mi kapunkon?

   –Nem. Ők egy fénygömbnek látják csupán a kapunkat.

   –Egy fénygömböt bámulnak ennyire?  –hitetlenkedett a lány.

   –Te is rácsodálkoznál, ha egy nagyjából egy lépés átmérőjű fénygömb eredne a nyomodba és röpködne körbe. Pedig te ismered a mágiát. Ők meg valószínűleg sosem láttak még effélét.

   Ruara nem akart vitázni az öreg mesterrel, ezért inkább ismét a különös korabl felé fordult. Ugyanúgy képtelen volt megérteni, mi különöset találhattak a repülő bárka utasai egy fényjelenségben, ahogyan arra sem talált magyarázatot, mitől repül az idegen világ szerkezete minden mágia nélkül. Egyáltalán minek egy ekkora járműnek szárny? Főleg, ha még csak nem is csapkod vele, mint egy sárkány!

   –Azt hiszem, elég lesz mára!  –dörmögte Kambak, és a megfelelő varázsigékkel lezárta a kaput. Aztán rövid mérlegelés után nekiállt kiegyenlíteni a világ mágikus erőit. Ruara döbbenten hallgatta a Kambak által mormolt varázsigéket. Sosem hitte volna, hogy az öreg mester ilyen nagy földrengést tart szükségesnek a káosz földjén, cserébe azért a kicsinyke kapuért, melyen át majd egy óráig vizsgálgatták a kék-fehérre festett idegen korabl felépítését, repülését.