Közjáték  –  II.

   Imwill Lorad alig győzte kivárni, amíg a jól ismert hang „Szabad!”-ot kiált a kopogására. Fáradtan, talpig porosan, de ragyogó arccal tárta ki apja irodájának ajtaját a vendégei előtt. Betessékelte a hosszú köpenyüket zárkózottan összefogó kószákat, aztán megkerülve őket az asztalhoz sietett, mely mögött meglepetten állt fel székéből a király titkára. Imwill büszkén hajtott fejet az apja előtt:

   – Üdvözöllek, atyám! Engedd meg, hogy bemutassam a kószák druidáit, akik meghívásodra Vashdarba jöttek! Per’wora és Per’qua, a Warsay klánból, és Eld’sera a Chedel klánból!

   – Godnos hozott benneteket, uraim!  – hajolt meg könnyedén Gusthy a druidák felé, aztán Imwillhez fordult:  – Büszke vagyok rád, fiam! Látom, alkalmas utódom leszel! De most arra kérlek, várj odakinn, amíg én megbeszélem vendégeinkkel, miért kértem, hogy ide fáradjanak!

   Imwill az arcára fagyott mosollyal, csalódottan távozott. Titokban azt remélte, ha már háromszorosan túlteljesítette a feladatát, jutalmul a megbeszélésen is részt vehet. Nagyon vigyázott, hogy véletlenül se látszódjon rajta, mennyire csalódott. Az arca, a tartása, még a meghajlása is udvaronchoz illően tökéletes volt, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.

   – Foglaljanak helyet, uraim!  – kerülte meg az asztalát Gusthy, amikor magukra maradtak.

   A három kósza egymásra pillantott, aztán magától értetődően leültek … a vastag, puha szőnyegre. Gusthy egy pillanatig remélte, hogy vendégei elfogadják a felkínált székeket, és nem kell a padlón kuporognia maga alá húzott lábakkal beszélgetés közben. Persze sejtette, hogy a kószák az otthon megszokott módit választják majd. Így hát jobb híján maga is letelepedett a földre, mintha csak egy tábortűz mellett ülne.

   – Biztosra veszem, önök is tudják, hogy az aardok Lomyra lerohanására készülnek. Úgy vélem, ideje lenne összefognunk a közös ellenséggel szemben.

   – Összefogni? Talán azt akarod, hogy csatlakozzunk a király seregeihez?

   – Nem. A kószák kiváló vadászok. Senki sem ismeri náluk jobban az erdőket. Ostobaság lenne ilyen pompás erdei harcosokra páncélt aggatni és besorozni őket a királyi lándzsások közé.

   – Azt várod hát tőlünk, hogy az erdőkben vegyük fel a harcot az aardokkal?

   – Úgy hiszem, ezt az én külön kérésem nélkül, magatoktól is megteszitek.

   – Akkor miért hívtál bennünket a fővárosba?

   – Mert üzletet akarok ajánlani nektek. Azt hallottam déli testvéreiteket, a strannikat Nurben nagyúr parancsára Wordenia-szerte üldözik a vallásuk miatt. Az oganok valóságos hajtóvadászatokat rendeznek utánuk.

   – Hozzád csak most jutott el ennek a híre, uram? A mágus-császár évek óta üldözi testvéreinket.

   – Rég tudok róla. De csak most találtam megoldást a strannik gondjaira. Úgy gondoltam, felajánlom nekik birtokom egy részét. Jöjjenek Lomyrába és telepedjenek le az Inpei-völgyben!

   – Egy második Plootat’-völgyet adnál nekik? De miért gondolod, hogy a stranniknak el kellene hagyniuk őseik földjét? Miért kellene feladniuk az oganok elleni harcot?

   – Nem kell elhagyniuk. Én csak egy helyet ajánlok nekik, ahol biztonságba helyezhetik az asszonyaikat és gyermekeiket az oganok elől. És ahol mégis elég közel maradhatnak ősi földjükhöz. Az Inpei-völgyből számos ösvényen le lehet ereszkedni Wordenia sivatagába. A strannik ezután is bármikor felkereshetik őseik szent helyeit. Akár a harcukat is folytathatják.

   – Milyen hasznot remélsz ettől, titkár úr? Ha a strannik elfogadják is az ajánlatodat és beköltöznek a völgybe, akkor sem lesznek a jobbágyaid, vagy a szolgáid!

   – Nem is gondoltam effélére! Testvéreitek ugyanolyan szabadon élhetnek majd Lomyrában, mint ti a Plootat’-völgyben. Tőletek, kószáktól kérnék valamit a strannik új földjéért. Egy … nemes vadat kellene levadásznotok számomra.

   – Egy nemes vadat?! Miféle vad lehet az, aminek a trófeája többet ér neked egy egész völgynél?

   – Egy ember. Aki arra tanítja az aardokat, hogyan győzzék le Lomyrát! Aki elárulta a királyát, a hazáját és a népét. Azt akarom, hogy a vadászaitok keressék meg az aardok között Buntar herceget és öljék meg!

   Döbbent csend támadt a szobában. A druidák a titkárt méregették, majd egymásra néztek és megint Gusthy-ra. Hosszú percekbe telt, míg Per’qua elég erőt gyűjtött, hogy száraz torokkal kinyögje:

   – A király fiát? Ha százszor áruló lett is a herceg, Proslam király egész népünket száműzi birodalmából, ha a fiát megöljük!

   – Miért tenné? Proslam király pontosan tudja, mennyi kárt okozott Buntar herceg már eddig is Lomyrának. Persze sosem adna parancsot a saját fia megölésére. De megtorolni sem fogja, ha valaki mégis megteszi.

   – Nekem sosem ártott a herceg  – dünnyögte elgondolkodva Eld’sera, aztán mégis rábólintott az alkura:  – De legyen! Megtesszük! Mivel igazoljuk, ha a herceg már … megtért az őseihez? Mi legyen a … trófea, amiért cserébe testvéreink megkaphatják az Inpei-völgyet?

   – Esküdjetek, hogy megölitek a herceget! Nekem az éppen elég.

   A három druida felállt, és egymás után elmondott esküjükkel fogadták, hogy meggyilkolják az árulóvá lett Buntar herceget. Azt kérték istenüktől, Vuvohától, a világ, s a vizek urától, hogy ne adjon nyugalmat nekik és gyermekeiknek sem az életükben, sem a másik világon, míg szavuknak nem állnak.

   Gusthy elégedetten bólogatott a baljós ígéretekkel és kérésekkel tűzdelt fogadalmak hallatán. Amikor Per’wora is befejezte a maga esküjét, a király titkára felvett az asztaláról egy pergamentekercset, amin nagy, vörös pecsét lógott és Eld’serának nyújtotta:

   – Ez az irat igazolja, hogy az Inpei-völgy mostantól a stranniké. Mutassátok meg Banmorban Estrak Otoomnak, az intézőmnek, és a testvéreitek máris kezdhetik a költözést!

   A druidák merev főhajtását Gusthy könnyed, udvaronchoz illő meghajlással viszonozta. Behívta a folyosón várakozó fiát, és szigorúan ráparancsolt, hogy feltűnés nélkül kísérje a fővároson kívülre a vendégeket. Gondoskodjon kényelmes szállásukról, igényük szerinti ellátásukról és az utazásukról, vissza a Plootat’-völgybe, vagy ahová éppen menni akarnak.

   Amint becsukta az ajtót a távozók után, legszívesebben a falba verte volna a fejét. Nem birtokának elajándékozott részét sajnálta. Önmagára volt dühös, amiért a köteles tisztelet mostanáig Proslam király megtévedt fiát láttatta vele Buntar hercegben, a birodalom végromlására törő áruló helyett. Mennyi gondtól, bajtól kímélhette volna meg Lomyrát és magát a királyt is, ha a herceg lázadásának első napján meg merte volna tenni, amire csak most szánta el magát!

   – Biztos vagy benne, titkár uram, hogy Proslam király nem véteti a fejed, ha megöleted az egyetlen fiát?  – szólalt meg egy rekedtes hang a titkár mögött.

   Gusthy rémült döbbenettel perdült meg a sarkán. Biztosan tudta, hogy egyedül van az irodájában! Most mégis volt valaki a szobában, pedig senkit sem látott bejönni a maga nyitotta-csukta ajtón! Éppen az ő asztalánál ült, az ő székében terpeszkedett, az ő iratain nyugtatta csontos kezeit az idegen! A vén mágus volt az, aki az elmúlt években időről időre felbukkant a palotában, hogy jóslataival és tanácsaival rémítse és segítse a királyt.

   – Te meg … hogy kerülsz ide?!

   – Én kérdeztem előbb, titkár úr!

   – Én meg beszólíthatom az őröket, hogy …!

   – Hogy megmutasd nekik az üres irodádat?  – kuncogott az öreg.  – Mire ők bejönnek, ugyanúgy el is tűnhetek, ahogy bejöttem. Nem gondolod?

   – Áhh! Mágusok!  – csapott a levegőbe Gusty.  – Csak játszotok velünk!

   – Játszani? Sosem voltam komolyabb, mint most! Mondd, titkár uram, mire lennél képes, a királyod védelmében!

   – Bármire!

   – Valóban így is érzed, vagy csak a megszokás mondatja ezt veled? Láttam, és hallottam, hogy mások életét gond nélkül feláldozod a királyodért és Lomyráért. De vajon a magadét is odaadnád-e éppilyen könnyedén?

   – Miért ne tenném? Gyávának gondolsz talán?

   – Nem tisztem ítélkezni feletted. De tudnom kell, számíthatok-e rád. Tudnom kell, kockára tennéd-e az életed, és ha kell, meghalnál-e Proslam király helyett?

   – Ostoba kérdés! Ha a sors úgy hozza, büszkén adom az életem a királyomért! De miféle veszély fenyegetné itt, a fővárosban, amitől csak én védhetem meg?!

   – Az aardok ma reggel, rejtett ösvényeken betörtek Lomyrába. Az egyik seregük egyenesen Vashdar felé tart, hogy megölje a királyt. Két nap sem kell, hogy elérjék a fővárost. Ha a király megütközik velük, bizonyosan elesik a csatában, és akkor vele bukik egész Lomyra. De ha segítesz nekem, egy alkalmas varázslattal megvédhetjük Proslam király életét!

   – Én segítsek varázsolni … neked? Honnan tudjam, nem te akarsz-e éppen ártani a királynak? Hiszen még azt sem tudom, ki vagy!

   – Ha mondok egy nevet, jobban bízol bennem? Úgy hiszed, hatalmad lesz fölöttem, ha megtudod a nevemet?

   – Ne nézz ostobának! Ha azt akarod, hogy segítsek, előbb győzz meg, hogy bízhatok benned!

   – Mivel vehetnélek rá, hogy barátot láss bennem, ellenség helyett?  – kérdezte a mágus hirtelen egészen más hangon. De nem csak a hangja, egész külseje rémítő változáson ment át. Sötét mágusköpenye előbb csak égszínkék lett, majd a durva vászon drága selyemruhává változott. A mágus ősz üstökéből hosszú, szőke hajfonatok lettek. Arcának ráncai kisimultak, s egy pillanattal később kedvesen mosolygó, bájos ifjú hölgy ült Gusthy székében a vén mágus helyett.

   – Így már jobban tetszem neked?  – búgott csábosan a lány hangja.  – Talán szívesebben megtennéd, amire én kérlek?

   – Ne azt bizonygasd, hogy mágus vagy!  – toppantott ingerülten Gusthy.  – Ennyit magamtól is tudok!

   – Látod? Bármit teszek is, ha te nem akarsz bízni bennem, semmivel sem tudlak meggyőzni  – változott vissza egy pillanat alatt az öreg.  – Azt kérded, ki vagyok, és honnan jöttem? A kodai Kagaku monostorból küldtek, hogy Proslam király és Lomyra segítségére legyek. Gondold végig, tettem-e, vagy akár csak mondtam-e eddig bármi olyat, amivel ártottam volna királyodnak, vagy országának!

   – Küldtek? Hiszen ti ott a monostorban még arra is nehezen válaszoltok, amit valaki egyenesen megkérdez tőletek!

   – Mert ritkán avatkozunk a világ dolgaiba. De most meg kellett tennünk. Egy ősi jóslat leírta, hogy az aardok mértéktelenül megsokasodnak és megerősödnek, s végül kitörnek északi hazájukból. Egy áruló vezeti őket Lomyra ellen, s csak az arra Kiválasztott mentheti meg a birodalmat a végső pusztulástól. A jóslat készítője a leírtakat bizonyos csillagállásokhoz kötötte, s ezekből könnyű volt rájönni, mikor történik mindez. Láttuk, hogy az aardok valóban megerősödtek. Láttuk, hogy az áruló is készen áll végzetes tettére. De azt is láttuk, hogy a Kiválasztottnak fogalma sincsen feladatáról. Testvéreim engem küldtek, hogy a jóslatban leírt helyre juttassam azt, aki majd Kiválasztottá lesz.

   – Tegyük fel, hiszek neked! De ha a király életét mágiával akarod megvédeni, miért nem teszitek ugyanezt az egész birodalommal?

   – Nem nekünk kell megvédenünk Lomyrát, hanem a Kiválasztottnak! Amúgy is, túl kevesen vagyunk, hogy minden aard sereget megbűvöljünk, és minden aard sámánnal egyenként megküzdjünk.

   – A király életét mégis mágiával akarod megvédeni!

   – A jóslat szerint a Kiválasztott szabadítja fel Lomyrát, és egy erőskezű király uralkodik a birodalom felett. De ha Proslam király hadba száll a sámánokkal megerősített aardok ellen, el fog esni a csatában, s akkor a Kiválasztott sem mentheti meg Lomyrát.

   – Most sem bízok benned jobban, mint eddig  – ingatta a fejét Gusthy.  – De nem hagyhatom vesztébe rohanni a királyt. Mit kell tennem, hogy megvédjem az életét?

   – Jöjj velem Godnos templomába!  – állt fel a mágus az asztaltól.

   Gusthy futólag ellenőrizte köpenye alatt lapuló tőrét, de szótlanul a mágus nyomába szegődött. Engedelmesen követte a néptelen folyosókon, a palota udvarán és Godnos templomának üres előcsarnokán át. Elképzelni sem tudta, mit akarhat a mágus éjnek idején a templomban, mégis csak akkor torpant meg, amikor vezetője felsietett az oltár emelvényének lépcsőin és megkerülte az aranysisakos istenszobrot.

   Pontosan Godnos szobra mögött nyílt a falban az a díszes, aranyozott ajtó, mely Proslam király szeretett első feleségének sírboltjába vezetett. Magát a sírkamrát még Gewel de Naar, Lomyra zsarnok királya építtette valaha régen. Boltíves átjáróval akarta egybenyitni a sírt és a templomot, hogy a város lakói úgy lássák, Godnos aranysisakos szobra védelmezőn áll a király kőkoporsója előtt. Talán még az is megfordult a zsarnok fejében, hogy mikor a hívők leborulnak Godnos előtt, akarva-akaratlan az ő emléke előtt is kénytelenek legyenek fejet hajtani, s imádkozni.

   De a nagy tervből semmi sem lett. Még éppen csak elkészült a sírbolt, amikor Proslam Byl párbajban legyőzte a zsarnokot. Gewel de Naar teste sosem jutott el hivalkodó síremlékébe. Wordenia-ban temették el, valami titkos helyen. Céltalanná vált sírkamráját mégsem bontották le. Csak a templom falát állíttatta helyre az új király. A boltív helyére aranyozott ajtó került, lezárva az üres helyiséget. Sok évvel később, Proslam király feleségének halála után nyitották csak fel újra a sírkamrát, hogy ott helyezzék örök nyugalomra a birodalom első asszonyát.

   – Mire vársz, titkár uram?  – nézett vissza a nyitott ajtóból a mágus.  – Talán meggondoltad magad?

   – Nem, dehogy is! De … mi dolgunk a királyné sírjában? Oda csak a király szokott …

   – Tudom. De most nekünk is be kell mennünk, mert ott nyílik az a másik ajtó, melyen át célunkhoz juthatunk.

   A sötét sírkamrába lépve a mágus néhány szót mondott fennhangon, mintha láthatatlan szolgáknak osztana parancsokat. Magasra emelt bal kezében hirtelen kétökölnyi fénygömb ragyogott fel, természetellenes kék színbe borítva a falakat és a királyné kőkoporsóját. Különös fáklyájával az öreg megkerülte a szarkofágot, s a bejárattal szemközti fal elé állva újabb varázsigét mondott. Éktelen csikorgás támadt válaszul, mintha két súlyos, érdes kőtömb csúszna el egymáson. A kőfalat borító reliefek egyik eleme elmozdult helyéről. Előbb besüllyedt a falba, majd félresiklott, feltárva a mögötte nyíló, alig vállszélességnyi folyosót.

   Gusthy önkéntelenül is tőre markolatát szorongatva ment a kék fénygömb után. Úgy kapaszkodott fegyverébe, mint az éjszakai rengetegben eltévedt gyermek a biztonságot adó babájába. Nyomasztotta a szűk, ismeretlen hely. A falak csak ritkán távolodtak el arasznyinál jobban a vállaitól, s ha felnézett, láthatta, hogy különösebb nyújtózás nélkül is elérhetné a mennyezetet. Az eleven sziklákba vájt folyosó dohos szaga, meg a kőpadlót borító érintetlen, por elárulta, hogy évtizedek, talán emberöltők óta nem járt erre senki.

   Vezetője mégis olyan egyenletes, magabiztos léptekkel haladt előtte, mint aki pontosan ismeri az utat. Lassítás nélkül fordult be, ha a folyosó jobbra, vagy balra kanyarodott. Még a mélybe vezető meredek lépcsők sem törhették meg lendületét. Nem is lesietett, szinte lesiklott rajtuk. És ami a legbosszantóbb volt, közben egyszer sem pillantott hátra, vajon lépést tud-e tartani vele Gusthy.

   Félórai vándorlás után, több emeletnyire a város alatt a folyosó három lépés széles, öt lépés hosszú szobában ért véget. Gusthy még meglepődni sem ért rá, amikor a falakat vizsgálgató vezetője újabb varázsigéjére ismét ajtó nyílt előttük a tömör sziklában.

   Nyolc-tízlépésnyi oldalú, négyzet alaprajzú terembe jutottak. A falakat függőleges sorokba rendezett ismeretlen írásjelek borították. Sűrűn szerepeltek köztük halak, madarak, ismerős és ismeretlen lények képei, mintha maguk is betűk lettek volna. Akadtak ott sárkányok, lángoló farkukat maguk után húzó madarak, fák fölött lebegő hajók, de félig ember, félig állat teremtmények is.

   Míg Gusthy a falak vésett képeit próbálta számba venni, a mágus egyenesen a terem közepén álló, fehér márványból faragott oltárhoz sietett. Akkurátusan megvizsgálta a négy sarkán ágaskodó vékony oszlopokat, melyektől az egész egy függönyeit vesztett baldachinos ágyra emlékeztetett.

   – Titkár úr!  – fordult Gusthy-hoz, mikor mindent rendben talált.  – Ha meg akarod védeni a király életét, most van szükségem a segítségedre.

   – Mit kell tennem?

   A mágus pergamentekercset húzott elő köpenye alól és az oltár felé intett vele:

   – Feküdj az oltárra, és olvasd fel ezt!

   Gusthy hirtelen kiszáradt torokkal, gyanakodva méregette az oltárt. Aztán a mágust. Áldozókést keresett nála.

   – Miféle varázslathoz kell embert áldoznod?

   – Azt hiszed, fel akarlak áldozni?!  – ütközött meg a mágus.  – Csak annyit kell tenned, hogy hangosan felolvasod ezt a szöveget. De jól vigyázz! Ha egyszer is eltéveszted, kudarcot vallunk a varázslattal!

   Gusthy-t valójában cseppet sem nyugtatta meg az öreg kifakadása. De ha már ilyen messze eljött, nem hátrálhatott meg most, a célnál. Még a gyávaság látszatát is kerülni akarta, nagy bátran átvette hát a pergament és kigöngyölte a tekercset. Olvasni kezdte, bár egyetlen szót sem értett az egészből. A jól ismert betűk valami ősi, ismeretlen nyelv szavait írták le. Könnyedén ki tudta mondani őket, bár fogalma sem volt, mit jelentenek.

   Esetlenül felmászott a fehér kőre és a hátára feküdt a négy oszlop között, gondosan a mágus által diktált pozícióba helyezkedve. Ismét kigöngyölte a tekercset és lassan olvasni kezdte az ismeretlen szavakat. Az ősi nyelv különös ritmusa pillanatok alatt magával ragadta. Az első sort kicsit még akadozva mondta, gondosan ügyelve, hogy pontosan ejtsen minden szót. A másodikat szinte már szavalta, mint valami hősi költeményt. Hangja mind erőteljesebb, határozottabb lett. Néhány mondat után visszhangja támadt a szavainak, mintha a terem hirtelen hatalmasra tágult volna körötte. A sziklaboltozaton csillagok ragyogtak fel fölötte. A kék fényben eltűnt szeme elől a pergamen tekercse, csak a ráírt betűk világítottak, mint az eleven tűz. Aztán azok is halványulni kezdtek, s egyszerre minden a sötétbe veszett, ahogy a titkár szemei lecsukódtak.

   A mágus óvatosan kivette Gusthy lehanyatló kezéből a tekercset. Az oltáron fekvő test mellé rendezte karjait. Egy pillanatra megállt a titkár lábánál és tisztelettel fejet hajtott az álomtalan álomba merült férfi előtt. Aztán kisietett a szentélyből. Varázsigéivel lezárta a sziklaajtót, és három lépéssel később eltűnt a porszemekként kavarogva felsziporkázó csillagok fénygömbjében.