Közjáték  –  III.

   Buntar herceg a vezérek és sámánok tanács-ívének jobb szélén ült. Hercegi rangja szerint valahol középen kellett volna, helyet kapnia, a sereg legfőbb vezérei és legtekintélyesebb sámánjai között. De mert saját csapatát alig két tucat testőre alkotta, még ennek a kényelmetlen tuskónak is örülhetett, itt a szélen. Persze jól tudta, hogy ha a tíz törzs vezetői és vénjei nem nyilvánítják az aardok vendégének, a Gogart ostromló sereg vezérei meg sem hívták volna a tanácskozásaikra. A mai napot kivéve. Most mindenképpen itt kellett lennie, hogy az orra alá dörgölhessék: lám vereséggel tért vissza a táborukat megdúló lovasok ellen éppen az ő tanácsára kiküldött sereg.

   Előbb-utóbb persze az aard vezérek is megkerestették volna a lovasok táborát. Sereget is küldtek volna ellenük, hogy elűzzék, vagy leverjék az ellenséget. De sokkal jobban esett a „Szökött”-et hibáztatni a vereségért, mint elismerni, hogy ismét saját harcosaik mondtak csődöt.

   Maga a név is megvetéstől csöpögött, amelyen az aardok maguk közt emlegették a herceget, cseppet sem ügyelve, hogy ő maga hallja-e, vagy sem. Gyávaságra utalt. Arra célzott, hogy nem vállalta a sorsát, elfutott előle. Elhagyta hazáját, megszökött a csata elől, mielőtt egyáltalán megütközött volna az ellenségeivel.

   Mintha bizony nem futott volna meg jónéhány aard sereg is a király lándzsásai, és éppen Rhao Tama tábornok elől! Hiszen a herceghez csatlakozó nemes urak is akkor hátráltak meg, hagyták el a herceg táborát, mikor megtudták: Rhao Tama seregével kellene megvívniuk. Rhao Tama volt az, aki hadával végigkergette Buntar herceget és maradék híveit Lomyrán és Nagorián. Csak akkor hagyott fel az üldözésükkel, amikor a lázadó herceg az aardok földjére menekült előle. És most megint rátalált! Egy hete, mikor azok a vakmerő lovasok áttörtek az aard táboron, Buntar herceg éppen olyan jól látta a vezérüket, ahogyan az őt. Azóta szentül hitte, hogy Rhao tábornok csak is az ő fejéért jöhetett Gogar alá. Nem a lovasokat, Rhao tábornokot akarta megöletni az aardokkal. Ezért tüzelte csatára észak vad fiait. Pedig tudhatta volna, hogy Rhao Tamát nem lehet csak úgy meglepni és megölni! Ha másért nem is, ezért mindenképpen az ő bűne volt az aardok újabb veresége.

   Buntar herceg elképedve hallgatta a lovasok táborából elmenekült aardok beszámolóit. Alig tudta megállni, hogy hangosan fel ne nevessen, mikor négy-öt északi harcos is azt állította, hogy a krosshák rohamát megelőzve egy oroszlán jelent meg a táborukban, és több társukat is megölte. Akadt az aardok között, aki három, vagy négy oroszlánt is látni vélt a hajnali sötétben. De abban mind egyetértettek, hogy a vadállat, vagy vadállatok betörtek a táborukba, és harcosokat öltek!

   – Úgy látom, kedves vendégünknek nagy örömére szolgál, hogy a krosshák újabb seregünkre mértek vereséget!  – jegyezte meg epésen egy sámán, akinek kék köpenyét vastag láncon lógó, ezüst koponya díszítette.

   – Félreértesz, Gotron!  – szabadkozott a herceg, eltűntetve a gúnyos mosolyt az arcáról.  – Nálam jobban senki sem kívánja azoknak a vesztét, akik vereséget mértek a tíz törzs harcosaira Vashdar előtt, és ellenetek fordították a nagy Gotron mágiáját, mellyel a Gogar várába zárkózott lovagokat akarta térdre kényszeríteni. De hogyan hihetném, hogy honfitársaim oroszlánokat küldtek a seregetekre?

   – Azt mondod, ezek a harcosok mind hazudnak?

   – Ha egy oroszlán megtámadná is a harcosok táborát  – tért ki a válasz elől Buntar –, valamelyik őrt hurcolná el, vagy a szélen alvók egyikét. De sosem törne be a tábor közepére, hogy ott vad öldöklésbe kezdjen. Még akkor sem, ha harcra idomított állatról beszélünk!

   – Márpedig én tudom, hogy van olyan oroszlán, amelyik képes mindarra, amit ezek a harcosok elmondtak a táborukra törő bestiáról!

   – Ha te mondod!

   – Buzgón kérd Beláert, hogy soha ne találkozz ilyen fenevaddal!

   A vert seregrész visszatérése hatalmas kavarodást okozott az aard táborban. A sebesülteket sámánok tucatjai vették gondjaikba, kenőcsökkel, gyógyteákkal és varázsigékkel kúrálva őket. Az egészséges harcosok közben megpróbáltak visszaköltözni pár napja elhagyott kunyhóikba. Ez legtöbbször veszekedéshez, néha verekedéshez is vezetett, mert a táborban maradt aardok többet is elfoglaltak az üres lakhelyekből.

   Ha mindez nem lett volna elég, a vert sereget egész úton zaklató lovasok hol itt, hol ott törtek ki az erdő fái közül és rontottak rá a tábor őreire. Levágtak pár harcost, felborogattak néhány kunyhót, aztán mire a fegyvert ragadó aardok tömege komolyan megszoríthatta volna őket – elszeleltek. Az aardok egy darabig próbálták üldözni a vakmerő lovasokat, de nem tudták tartani velük a lépést. Így inkább csak zörgették a bokrokat, aztán visszatértek eloltani a felgyújtott kunyhókat. Ilyenkor fertályórára, vagy akár egy egész órára is csend lett. Egészen addig, míg ismét ki nem tört a ribillió, amint a lovasok megint előtörtek az erdőből. Ez persze általában a tábor túlsó felén történt, és az egyre fáradtabb aardok ismét talpalhattak a támadók után.

   Csak a napszállat vetett véget az idegesítő támadásoknak. Senki sem tudta, hogy a lovak fáradtak el, vagy lovasaik untak rá játékukra. De egy idő után elcsendesedett az erdő. Semerről sem harsantak a krosshák csatakiáltásai, és rohamra induló lovak patái sem dobogtak a fák között. Az aardok lassan elhitték, hogy vége az egésznek. Tüzeket gyújtottak, megtömték a bendőjüket és készültek az éjszakára.

   Amint megsűrűsödött a sötétség, a tábor szélén álló egyik nagy fa lombjai között egy kósza bontakozott ki fakózöld köpenyéből, mint pillangó a bábjából. Olyan óvatos-nesztelenül ereszkedett le a magasból, hogy a hátát a vén fatörzs túlsó oldalához támasztó aard őrszem észre sem vette. A kósza pengéje csak egyet villant a gyér holdfényben, amint a gyanútlan északi harcos lelkét Beláerhez küldte.

   Az őr elnémítása után a kósza szája elé emelte kezét és hármat kuvikolt. Egy perc sem telt bele, és a bokrok alól hat-nyolc társa csatlakozott hozzá. A tábortüzek fényét kerülve, a fák árnyékában osontak észak felé. Csak három aard vehette volna észre őket. Örök rejtély, hogy valóban megláttak-e bármit is, mert a kószák abban a pillanatban elmetélték a torkukat, amint úgy vélték, rossz irányba néznek.

   A kis csapat percek alatt elérte a dombocskát, melynek tetején Buntar herceg címeres zászlóval díszített sátra állt. A halom lábánál a kószák ahányan voltak, annyifelé indultak. Csak vezetőjük maradt a helyén. Lehajolt, s ujjnyi vastag ágat vett fel az egyik bokor tövéről. Mikor úgy ítélte, harcosai már mind a helyükön vannak, maga elé emelte a gallyat és hangosan kettéroppantotta. A váratlan reccsenésre a herceg minden testőre felfigyelt. Míg a zaj forrását keresték, módot adtak a kószáknak, hogy egyszerre végezzenek mindegyikükkel.

   Eld’sera, a kószák vezetője otthonos nyugalommal sétált Buntar herceg sátrának bejáratához. Zubbonya alól zsinóron lógó fehér követ húzott elő, és némán mozgó szájjal egy varázsigét susogott maga elé. Két harcosa óvatosan megfogta a bejárat függönyét, s a druida jelére szétnyitotta előtte. A sátor előterében halkan beszélgető inasok meglepetten néztek a hívatlan vendégre. Felugrottak, hogy uruk védelmében útját állják, … de aztán rémült ordításra nyílt a szájuk. A függönyt szétnyitó kószák halálos biztonsággal célba találó tőrei azonban végeztek velük, mielőtt egyetlen hang is elhagyhatta volna a torkukat.

    Buntar herceg egész délutánját összecsukható asztalkája előtt ülve töltötte a sátrában. Mióta visszatért a vezérek tanácsából, folyvást azon törte a fejét, hogyan számolhatna le Rhao tábornokkal. Az aardok legutóbbi veresége megmutatta, hogy ebben rájuk nem számíthat. De mit tehetne ő, a maga nem egészen harminc fegyveresével, ha az aardok túlereje sem képes elbánni a tábornokkal? Ha meg akarja ölni, valahogyan csapdába kell csalnia Rhao Tamát. Csakhogy éppen a tábornok volt a csapdák nagymestere, akinek aligha lehet túljárni az eszén.

   A lovasok első támadása, ami véget vetett a vezérek tanácsának, a herceg sátrával ellentétes oldalon zúdult a táborra. Szállása felé rohanva Buntar mégis úgy érezte, ő maga a roham célpontja. Egy darabig hívei élén állva várta, mikor rontanak rájuk Rhao Tama lovasai. Az ellenség azonban a közelébe sem jött a herceg sátrának, csak az aardokat abajgatták hol erről, hol arról. Végül Buntar megunta az álldogálást, és kardját a keze ügyébe igazítva leült az asztala mellé.

   Gondolkodás közben szórakozottan forgatta ujjai között Lomyra fás-koronás pecsétnyomóját. Egy pillanatra megállt és úgy nézett az arannyal futtatott hengerre, mintha most látná először. Néhány hónapja talán a fél karját is odaadta volna érte! Úgy képzelte, az lesz a győzelme napja, mikor az aard seregek élén bevonul a fővárosba, odaül apja asztalához és rányomja a királyi pecsétet az első saját rendeletére.

   De az aardok nem juthattak be Vashdarba! Valami pokoli varázslat éppolyan tűzkerítést vont a főváros köré, amilyen az Ath’umo-völgyet is elzárta a külvilágtól. Akkor azt hitte a herceg, sosem győzheti le apját, és nem foghatja kezébe Lomyra pecsétnyomóját. Egy hete mégis megkapta a királyi hatalom koronánál is értékesebb jelképét!

   Három új híve lopta el számára fondorlatos módon a „holtaknál is vénebb” király irodájából a pecsétnyomót. Hatalmas szerencsével sikerült még a lángkerítés pokoltüzének fellobbanása előtt megszökniük a fővárosból zsákmányukkal. De mert fogalmuk sem volt, éppen merre tart a herceg, a fél országot bejárták Vashdar és Nagoria között, míg végül Gogarnál rátaláltak. Hosszú vándorlásuk végén csaknem Rhao Tama kezébe kerültek, amikor a tábornok lovasaival segítőkészen a nyomukba eredt. Végül sikerült az aard táborba menekülniük Rhao elől, de csak hajszál híján kerülték el, hogy a megzavarodott északi harcosok támadóknak nézzék, és felkoncolják őket.

   Buntar herceg ingerülten az asztalra dobta a pecsétnyomót. Ha még az aard invázió előtt került volna a kezébe, valóságos csodafegyver lehetett volna belőle! De hogyan küldhetne most parancsot a király az aardoktól körülzárt, ostromlott várakba, városokba?!

   Csaknem a pecsétnyomó koppanásával egy időben a sátor külső részében is a földre zuhant valami. A herceg meglepetten kapta fejét a bejáratot takaró függöny felé. Várta, hogy inasai bocsánatot kérjenek ügyetlenségükért, de csak egy félelmetes, mély mordulás hangzott odakintről.

   – Bader! Isstor! Miféle ostobaságot műveltek ott?!

   Nem jött válasz. Buntar herceg maga sem tudta miért, felvette az ágya fejéhez támasztott kardját. Csendesen kivonta hüvelyéből a pengét. Kivárt egy pillanatot, majd félrehúzta a függönyt, és … kővé vált a meglepetéstől. A sátor előterében sosem látott fenevad állt. Oroszlán volt, de közel másfélszer akkora, mint a herceg által valaha látott legnagyobb fajtársai. Agyarai, mint két hajlított csont tőr jóval túlnyúltak az állán. Rövid, vaskos farka ingerülten csapkodva söpörte a szőnyeget. Sárga szemei egyenesen a herceg arcába néztek. Torkából mély, kurrogó morgás tört elő, amint ugrásra készen lekuporodott. Megfeszülő izmai szinte hullámzottak homokszín bundája alatt.

   Buntar herceg nem tartotta magát gyáva embernek, most mégis kétségbeesett ordítás tört fel belőle. Tudta, hogy egy szál karddal a kezében esélye sincs a hatalmas bestiával szemben.

   Az oroszlán elrúgta magát, egyenesen a herceg torka, és előre szegezett kardja felé lendülve. Ebben a pillanatban a sátor vastag ponyvája fülrepesztő dörrenéssel széthasadt. Valami láthatatlan erő elsodorta, eltérítette céljától a támadó fenevadat. A bestia karmai harsogva tépték cafatokra a sátor anyagát, amint az oldalára zuhanó állat igyekezett talpra állni az elvétett ugrás után.

   Buntar herceg ismét bátorságra kapva az oroszlán felé sújtott kardjával. Nem volt igazi, gyilkos erő a csapásban, de érezte, hogy elevenbe talált a penge. Várta, hogy a bestia felüvölt fájdalmában, de a fenevad egyetlen hang nélkül megfordult, kirohant a fáklyák fényköréből, és eltűnt az éjszakában.  

   Gotront is a lovasok első támadása ugrasztotta ki a vezérek tanácsából. Egy sámántól azonban illetlen lett volna, ha lélekszakadva rohan, így persze rég véget ért a csata, mire odaért a csetepaté helyszínére. Mivel az ellenség elszelelt, Gotron a sebesülteket vette gondjaiba. Még javában ápolta őket, mikor a lovasok ismét előtörtek az erdőből. De ezúttal a tábor túlsó felén kezdték ölni az aardokat. Gotron magára hagyta éppen kezelt betegét, és botját felkapva sietett, hogy segítsen visszaverni a támadókat.

   Ettől kezdve az egész délutánja ezzel telt. Két attak között sebesülteket ápolt, és próbálta kitalálni, hol támadnak legközelebb a krosshák lovasai. Amikor felhangzott a csatazaj, fogta a botját és sietett segíteni szorongatott testvéreinek. Persze minden alkalommal elkésett, mert a lovasok néhány percnyi vagdalkozás után mindig visszavonultak. Csak annyi haszna lett a sok talpalásának, hogy estére nem maradt ellátatlan sebesült a táborban, ő maga pedig halálosan elfáradt.

   Amint beesteledett, Gotron elindult, hogy még egyszer körüljárja a tábort, mielőtt nyugovóra tér a sátrában. Minden őrrel váltott néhány szót, és egy darabig úgy tűnt, minden rendben van a táborban, mióta a lovasok felhagytak támadásaikkal. Az ötödik őrt azonban elvágott torokkal találta egy fa tövében.

   Gotron döbbenten hajolt a halott aard fölé. Azonnal látta, hogy nem a lovasok ölték meg. Tőrrel vágta el valaki a torkát, hogy hangot se adhasson. Vagyis azért kellett meghalnia, hogy gyilkosa észrevétlen bejuthasson a táborba! De a lovasok támadásai után miért éppen miért most akart valaki észrevétlen beosonni az aardok közé?! Ellopni, vagy felgyújtani akar valamit? Az aard harcosoknak semmijük sincs, amit érdemes lenne ellopni, vagy elpusztítani. Még olyan tekintélyes vezérük sem volt, akinek a halála megrendíthette volna a sereg harci kedvét.

   Csak nehezen ismerte fel, hogy mégis van egy személy a táborban, akinek a halála sokat jelentene a krossháknak. A Szökött! A királyuk lázadó fia, aki miatt az egész háború kitört!

   Amint felismerte a támadók lehetséges célját, Gotron az illemet félretéve, futva indult Buntar herceg sátra felé. Ügyet sem vetett a három halott aardra, akiket éppen olyan szakértő módon öltek meg a titokzatos támadók, mint az őrt a fa tövén. Már csak kőhajításnyira volt a Szökött sátrától, amikor rémült ordítás csapott fel a herceg szállásáról.

   Gotron lihegve torpant meg. Botját maga elé szegezve, csak gondolatban hadarta el a varázsigét. Az utolsó szóhoz érve úgy lökte előre szabad karját, mintha feltaszítana valakit. Mozdulatától recsegve hajoltak meg a bokrok, faágak szakadtak le, végül a herceg sátrának vászonfala hasadt ketté égzengésre hajazó csattanással. Egy perccel később valami hatalmas állat árnya robbant ki a sátorból és tűnt el hosszú ugrásokkal az éjszakában.

   Gotron tudta, hogy sikerült elűznie a támadókat. Győzött, mégis gyanakodva méregette a kis dombocskát maga körül. Fényt idézett botja hegyére, és harcra készen araszolt fel a herceg szállásáig. Első pillantása Buntar hercegre és a kezében remegő, véres pengéjű kardra esett a sátor túlsó felében. A második a halott inasokra.

   – Mocskos kószák!  – sziszegte Gotron kihúzva a két szerencsétlen torkából az életüket kioltó tőröket.

   – Egy … oroszlán volt …  – préselte ki magából a szavakat Buntar.  – Ekkora fogakkal!

   – Ezért hívjuk kardfogúnak. De ilyen messze még egy sem kószált el Aardmarból.

   – Ez akkor is itt volt! És meg akart ölni!

   – Egy oroszlán legfeljebb valamelyik őrt hurcolná el!  – károgta gúnyos vigyorral Gotron.  – Sosem törne be a tábor közepére, csak azért, hogy téged megkeressen!

   – De hát … láttam!! Itt a vére a kardomon!

   – És pont ilyen fogai voltak, ugye?  – mutatta a két tőrt a sámán.  – Ezeket kószák készítették, és ők is használták!

   – Azt mondod, … kószák uszították rám … az oroszlánt?

   – NEM! Az a kardfogú a kószák egyik druidája volt! Minden druidának van egy rúnaköve, amivel át tud változni valamilyen vadállattá. Használhatja az állat látását, szaglását és az erejét is. Akár ölhet is vadállat képében!

   Buntar herceg meglehetősen bambán nézett az aard sámánra. Aztán két halott inasát méregette, a sátor széthasadt ponyváját, az összegyűrt szőnyeget, és kardja véres pengéjét. Fel nem foghatta, hogyan lehetett volna ember az a hatalmas bestia, amely az imént rátámadt.

   – Nem tudom, miért akarnak megölni a kószák  – tűzte az övébe a két tőrt Gotron.  – Nem is igazán érdekel. Legyen a te gondod, hogyan véded meg magad velük szemben! De megölték négy testvéremet, hogy hozzád férjenek. Ezt pedig nem tűrhetem! Ahogyan azt sem, amit a másik táborban műveltek! Mert ugyanez az „oroszlán” öldökölt ott is! Teszek róla, hogy megfizessenek minden testvéremért, akit meggyilkoltak! Mire másodszor telik meg a hold, a kószáknak nem lesznek asszonyaik és gyerekeik! Mindenkit megölök a Plootat-völgyben!