blarskerin
Menü
 
Lomyra messiása
 
Larania mesterei
 
Novellák
 
Gothic sztorik - Blarskerin módra
 
Megjelent műveim
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Naptár
2017. Augusztus
HKSCPSV
31
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
<<   >>
 
Ébredések

 

 

        Joseph B. Skerin :

        Ébredések

         – avagy Csipkerózsika háromszor

 

                1.

 

 

   A szűk barlangfolyosót váratlanul egy régi, kovácsoltvas veretekkel megerősített ajtó zárta el. Tamás döbbenten tapogatta végig előbb az elemlámpa fényével, majd a kezével is a nyirkosan öreg alkotmányt. Végighúzta ujjait az ősöreg, vaskos kilincsen, de hiába vizsgálgatta, egy szemernyi rozsdát sem talált rajta. Pedig a cseppköveket növesztő nedvességben már rég el kellett volna vásnia vasnak és fának egyaránt, ha az ajtó valóban olyan öreg, amilyennek a vasalása mutatta.

   Nagy elszánással marokra kapta és lenyomta a kilincset. Recsegő-nyikorgó ellenállást várt, és már felkészült, hogy vállával taszigálva kell belökdösnie az ajtót. De kilincs és sarokvas szinte zajtalanul működött, mintha csak frissen olajozták volna őket.

   A küszöbön átlépve Tamás egy óriásoknak készült borospincében találta magát. Kétoldalt, az ászkokon legalább két méter átmérőjű hordó-óriások hasaltak hosszú sorokban. Némelyikre ismeretlen címert véstek, másokra valamiféle díszes feliratot. Tamás nem tudta megállni, meg kellett érintenie-simítania a faragványokat. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve meg is kopogtatott néhány hordót. Azt várta, üresen fognak kongani, de mindegyik tele volt, dongáik tömören koppantak az ökle alatt.

   Felkapaszkodva a pince végében talált lépcsőn, biztosra vette, hogy a présházba jut, ahonnét a tulajdonostól sűrűn bocsánatot kérve ismét kimehet majd a szabadba. De a következő szinten bizony sem présház, sem tulajdonos nem volt. Csak egy hatalmas éléstár. A falak mellett tucatszám sorakoztak a zsákok, ládák, kosarak és bödönök. A boltíves plafonról oldalszalonnák, sonkák és kolbászok szinte végeláthatatlan sorai függtek.

   Az éléstár után már meg sem lepődött, hogy a következő ajtó egy teremnyi méretű konyhába nyílt. Aztán meglátta az ott dolgozó embereket. Legalább is első pillanatban embereknek vélte, ezért hangosan köszöntötte őket. De azok tudomást sem vettek róla. Még csak nem is mozdultak. Úgy álltak a helyükön, mint valami háromdimenziós pillanatfelvétel szereplői. Az egyik valami zöldség aprítása közben dermedt meg, a másik egy fazék tartalmának kóstolásában.

   Jobban megnézve a figurákat Tamás rájött, hogy csak valamiféle múzeum viaszbábjait látja. Nem lehetett másként, hiszen az egész konyhában nem volt egyetlen modern berendezés sem. Sehol egy villanytűzhely, egy üvegezett ajtajú sütő, vagy akár egy mosogató. Még a nyárs forgatása közben megdermedt kukta is nyílt parázs fölött sütötte a malacot. Na és a ruháik! Csupa konyhába nem illő, puffos ujjú, tarka kabát. Fehér köténye-sapkája csak elvétve volt néhány szakácsnak.

   Nézelődés közben megkerülte az egyik nagy asztalt és a zöldséget daraboló figura mellett kellett elhaladnia. Elképedve látta, mennyire élethű a kidolgozása. Még a sapka alól kigördülő izzadtságcseppekre is volt gondja a szobrásznak. Önkéntelenül megérintette a szakács arcát, hogy aztán riadtan kapja el a kezét. A kifestett viaszfigura élettelenül sima felszíne helyett meleg, emberi bőrt, puha húsos arcot tapintott!

   Döbbenten járta körbe a szakácsot, aztán sorra mindenkit a konyhában. Közelebbről megnézve valamennyien élő, „eleven” embereknek bizonyultak. Csak éppen valamitől mind szoborrá merevedtek. De nem csak az emberek váltak mozdulatlanná. A fáklyák és a tűzhelyek lángja is lobogás nélkül világított. Tamás óvatosan közelebb nyújtotta a kezét az egyik fazékhoz. A bőrén érezte a tűz felcsapó forróságát, de hiába leste perceken át, egyetlen láng sem lebbent.

   Hirtelen ötlettől hajtva megfogta a nyársforgató kukta vállát és elhúzta a fiút eredeti helyéről. Addig hátrált vele, míg a kukta keze le nem csúszott a nyárs karjáról. Azt várta, hogy a gyerek támasztékát vesztő keze lehanyatlik majd. De nem így történt. A kukta továbbra is abban a félig térdelő helyzetben maradt, egyre markolva a nyárs már elveszített karját és nagy odaadással bámult maga elé, ahol a tűz felett piruló malacnak kellett volna lennie.

   Tamás erőtlen lábakkal zökkent le a hosszú asztal végénél egy ládára. Nézte a szürreális képet, közben lázasan törte a fejét. Fogalma sem volt hová keveredett, és mi ez az egész itt körülötte? Miért nem mozdul a konyhában rajta kívül senki és semmi? Számtalan ostoba ötlet jutott az eszébe, de egyik sem magyarázhatta, amit látott.

   Vagy negyedórát kuporgott a ládán, míg sikerült elegendő erőt gyűjtenie, hogy nekiinduljon felderíteni a konyhán túli világot is. Díszes folyosók és lépcsők, szobák és termek labirintusát járta végig, mert a konyha egy hatalmas, cifra palotához tartozott. Felfedező útja során Tamás lándzsanyélre dermedt ajtónállók közt oldalazott át. Tálca alá merevedett inasokat kerülgetett. Megcsodált néhány takarítás, virágrendezés és ágyazás közben szoborrá vált, bő szoknyás, fehér inget-kötényt viselő lányt.

   Végül eljutott egy nagy terembe, melyet megtöltöttek a cifra ruhás, élő szobrok. Valamennyien az egyik fal előtti emelvényen álló két trónszéket, a rajtuk ülő idősödő párt, és az előttük pergamen tekerccsel kezében, meghajlás közben megmerevedett szakállas férfit figyelték. A trónra dermedt, piros selyemmel bélelt bíborpalástot viselő nagyúr drágakövekkel díszített koronát illesztett erősen őszülő hajára, királyi voltát jelezve. A kék-ezüst brokátruhás királyné soha véget nem érő mozdulattal simította éppen félre barna hajának egyik rakoncátlan fürtjét, mely koronát tartó kontyából szabadult el.

   A királyi pár és a kővé vált udvartartás látványa gyermekkora kedvenc meséjét idézte fel Tamásban. Ott volt körülötte az évszázados mozdulatlanságba dermedt királyi udvar, és itt volt ő is, a magányos hős. Nem született ugyan királyfinak, mégis eljutott a senki által nem ismert, világtól elzárt palotába. Már csak egyetlen szereplő hiányzott! És Tamás egy órán át kereste a mese főszereplőjét. Felkapaszkodott minden toronyba, bejárta a kastély összes zeg-zugát, benézett minden ajtón, míg végre rátalált. Nem ugyan a toronyszobában, miként a királyfi a mesében. Csak egy kis hálóteremben, melynek ajtaját két lándzsás ajtónállótól őrizte, de végül rálelt a baldachinos ágyán alvó, mályvaszín-ruhás szőke lányra.

   Tamás hosszan csodálta a királylány szinte áttetszően fehér bőrű, kerek arcocskáját, és a feje körül glóriaként szétterülő szőke fürtjeit a párnán. Éppen olyan volt, amilyennek gyerekfejjel képzelte, valahányszor édesanyja felolvasta neki a mesét. Minden alkalommal arról álmodozott, hogy egyszer majd megtalálja a kastélyt és király lesz egy ilyen tüneménnyel az oldalán! Most végre itt volt! Csak egy lépés választotta el a megálmodott boldogságtól!

   Előbb csak óvatosan megsimította a lány arcát. De aztán nem tudott ellenállni, átkarolta a derekát és megcsókolta. A lány álomba dermedt teste egyszerre csak puhán elernyedt a karjaiban. Egy pillanatra még az ölelését is viszonozta. De csak egyetlen röpke pillanatra. Aztán sikoltva ellökte magától Tamást.

   A fiú dadogva próbált magyarázkodni, de egy lándzsanyél koppanása fájdalmas csillagokat robbantott a szeme elé, jó időre beléfojtva a szót.

 

 

   Őreinek durva taszítására Tamás térdre zuhant a trónszékek előtti szőnyegen. Hátrakötött kézzel csak a szerencséjén múlott, hogy nem esett arcra. A nemrég még jóságos arcú, eleven szoborként pihenő király most, hogy feléledt, igen haragosan méregette az elébe toloncolt ifjút.

   – Ki vagy te, s mit keresel a kastélyomban?  – dörrent fenyegetően a nagyúr hangja.

   – Borsi Tamás vagyok, … uram  – nyögte Tamás a torkában dagadozó gombócon át.  – Eltévedtem, és véletlenül találtam rá a palotádra.

   – Hogyan jutottál észrevétlen leányom szobájába?! Varázsló vagy talán?

   – Dehogy vagyok én varázsló, uram!  – tiltakozott Tamás kétségbeesetten.  – Mikor bejöttem, mindenki aludt a kastélyodban.

   – S azt hivéd, ha alusznak a háziak, bármit ellophatsz tőlük! Miféle lator vagy, hogy leányomra és becsületére merészeltél törni? Még ha királyi vérű nemesifjú lennél is, e vakmerő sértésért ló farkára kötve dobatnálak ki udvaromból!

   – Én nem törtem a lányod becsületére, uram! Csak felébresztettem, megtörve a varázst, mely álomba dermesztette.

   – Hallgass!!  – toppantott haragosan a király.  – Rátörtél alvó leányomra, s ki tudja, mily ocsmányságot műveltél volna, ha a strázsák meg nem állítanak!

   Tamás tovább is védekezett, magyarázkodott volna, de egyik őre keményen a hátába térdelve elnémította.

   A király hosszan méregette Tamást, aztán a feleségére nézett, mintha tanácsot akarna kérni tőle. Végül a trón mellett álló lányára tekintett, majd ismét Tamásra.

   – Halljátok ítéletemet!  – szólalt meg néhány perc gondolkodás után.  – A palota kapujában strázsálókat, kik elszunnyadván nem vevék észre a tolvajolni érkezőt, huszonötig csapassák! Ama két lándzsást, kik leányom szobájának őrizése közben aludni merészelének, huszonöt bot illesse, s szolgálatomból menten elkergessék őket. Eme felségsértő latornak, ki vagyonomra és becsületemre törve házamba lopódzott, ki nem átallotta leányomat kezével illetni, s megcsókolni, bűnéért feje vétessék!

 

 

 

                2.

 

 

   Laci a biciklijére támaszkodva, lehajtott fejjel nekifeszült a szélnek és a szinte vízszintesen szakadó esőnek. Ilyen vihart még soha életében nem látott. Hirtelen csapott le, minden előjel nélkül. Mintha nem is a szelek szárnyán érkezett, hanem itt támadt volna a semmiből. Fél órája még ragyogott a nap, aztán egyik pillanatról a másikra fekete felhők takarták el az eget, és kegyetlen égiháború kezdődött. Egymást érték a villámok, és legalább egy tucatnyi egyenesen a kaszálóra csapott le!

   A kaszáló előtti, alig húszlépésnyi széles kis erdőhöz érve Laci pár percre megszabadult a széltől. Az egyre szakadó esővel mit sem törődve megállt, hogy kicsit kilihegje magát, mielőtt átvág a mezőn a tanyáig. Már előre örült a pillanatnak, amikor végre menedéket találhat a vihar elől a vastag vályogfalak között. Az ajtóra gondolva biztos, ami biztos gyorsan megtapogatta a zsebét, hogy meg van-e a tanya nagy, régimódi kulcsa, mielőtt nekivágott az utolsó szakasznak. A szélső fákat elhagyva aztán olyan döbbenten torpant meg, hogy a kaszálóra lecsapó újabb villám dörgését-villanását szinte észre sem vette.

   A fátlan, néhol szikes mező közepén, az erdő és a tanya közt félúton most egy nagy, fehér épület állt! Kerek volt és csúcsos tetejével, mint irdatlan, tompa hegyű lövedék, a viharfelhőket célozta. Sima fala, melyet fele magasságában függőleges vonalak mintáztak, szinte világított a szakadó esőben.

   Laci percekig bámulta megkövülten a különös építményt. Fel nem foghatta, hogyan került egy ekkora monstrum a kaszálóra ilyen hirtelen. Szíve a torkában dobogott, s vadul tombolt benne a vágy, hogy elrohanjon, elbújjon valahová. Csakhogy az egyetlen menedéknek számító tanyájuk éppen azon a félelmetes, viharhozta tornyon túl volt. Így végül  – bármennyire félt a furcsa, csúcsos tetejű építménytől –  mégis felé indult remegő lábain, mint a kígyó által megbűvölt egér.

   Ahogy közeledett hozzá, a jó húsz lépés átmérőjű monstrum úgy magasodott egyre nyomasztóbban föléje. A sima, fehér falon kifelé szélesedő, keskeny és magas ablakok sora futott körbe, emeletnyi magasban. Laci balra fordulva, öreg biciklijét tétován a földre lökve kezdte körüljárni a pontosan egymáshoz csiszolt, világos kőtömbökből épített, nagy házat. Már csaknem visszaért a bicajához, mikor végre rátalált a torony egyetlen, kétszárnyas kapujára. Három lehetetlenül magas lépcsőn kellett felhágnia, hogy remegő térdekkel beléphessen a különös építménybe. Elsőként a szemközti, szintén nyitott kapu tűnt szemébe. Nem csak, mert kívülről nyomát sem látta, hanem mert a háta mögött tomboló viharral éles ellentétben ragyogó napsütés áradt be rajta.

   Kíváncsiságától hajtva átvágott a torony templom-szerűen magas, oszlopokkal tagolt alsó szintjén és kinézett a korábban kívülről nem is látott kapun. A kaszáló szikes mezeje helyett odakint napégette sivatagot talált. A dűnék végtelenbe nyúló sorain túl, a szemhatáron hegyek kéklettek a távolban. Valahol a hegyek és a torony között félúton, lomhán mozgó porfelhő gomolygott. Laci tenyerével beárnyékolt szemmel nézte egy darabig, de nem tudta kivenni, mi verheti fel a port a távolban.

   Értetlenül megvonta a vállát, majd visszasietett a kaszáló felőli kapuhoz. Kilépett a szakadó esőbe és ismét körüljárta a fehér tornyot. Néhány lépésenként megérintette, tapogatta-kopogtatta a falat. De csak egyetlen kaput talált, amelyen át először is belépett a titokzatos építménybe.

   Némi tétovázás után most a másik, a sivatagra nyíló kapun ment ki. Amennyire a süppedős homok engedte sietősen, szinte futva kerülte meg a különös tornyot. Zavarodottan ért vissza az egyetlen kijárathoz, melyen pár perce kilépett. Képtelen volt megérteni, hogyan lehet egy épületnek belülről két kapuja, ha kívül mindig csak egyet talál? És hogyan nyílhat az egyik kapu a vihartépte kaszálóra, a másik meg erre a sosem látott, napégette sivatagra?!

   Ismét alaposan megnézte a porfelhőt, ami időközben kicsit nagyobb lett, mintha közelebb jött volna. Aztán zúgó fejjel visszament a toronyba és körbe járta az egész földszintet kitöltő, egyetlen üres termet. A falon néhány lépésenként különös, bizonyára mitológiai lényeket ábrázoló, pompásan kidolgozott domborművek sorakoztak. Alattuk Laci számára semmit sem jelentő, ismeretlen írásjelek.

   A két kapu mellett jobbról és balról is a fal ívét követő lépcső indult a felsőbb szintekre. Laci találomra felkapaszkodott az egyiken és emeletnyi magasban, az ablakok előtt körbefutó, belülről csak egy vaskos, kőből faragott korláttal védett kerengőre jutott. Ezt is körbejárta, sorra kinézve minden keskeny, lőrésszerű ablakon. Egyre azt leste, mikor vált az esőverte kaszáló képe a napégette sivatagéra. Csaknem felét megtette már a két kapu közti körívnek, amikor az egyik ablakon át még a kaszálót látta, a két lépéssel távolabbin viszont már a sivatagot.

   Néhányszor elsétált egyik ablaktól a másikig és megcsodálta a látképek hirtelen váltását, de aztán elunta és inkább a felsőbb szintre, vagy szintekre vezető lépcső felé fordult. Félelmetes volt felkapaszkodni a keskeny és meredek, a földszintről több emeletnyi magasba nyúló, karcsú oszlopokra támaszkodó feljárón. Laci érezni vélte, amint léptei ütemére inogni kezd az egész alkotmány, s riadtan megmarkolta a két korlátot, mielőtt folytatni merte volna az útját. Szemét szigorúan a lépcsőfokokra szegezve kapaszkodott egyre feljebb, míg egyszerre csak azon vette észre magát, hogy áthaladt a felső szint padozatába vágott résen.

   Színes disco-reflektorokra emlékeztető, villogó-vándorló fényektől beragyogott csúcsíves terembe jutott. A folyton színt váltó fénycsóvákat a helyiség közepén álló, leginkább valamiféle oltárnak tűnő kőtömbről vetítette ki egy kereszt alakú szerkezet. Laci a szemét kezével védve óvakodott közelebb, aztán hirtelen minden óvatosságot félredobva lendült előre, mert az oltáron egy fekete köpenybe takart ember feküdt!

   Az idegen természetellenes tartásából azonnal látta, hogy valami nincs rendben vele. Csukott szemmel, karjait széttárva, feküdt a hátán. Fején csillogó, fém sapkára emlékeztető koronát viselt. Két felfelé fordított tenyerében egy-egy ökölnyi kristály izzott. Ezek sugározták a termet beragyogó, különös fényeket. Laci ébresztésül megrázta az idegen vállát, de a vékony test puhán, élettelenül mozdult a keze alatt. Csak a köpenye nyílt szét, megmutatva, hogy az idegen – lány. Laci idegesen reszkető ujjakkal próbálta kitapintani a lány vékony nyakán a ritka, alig dobbanó szívverést. Aztán egészen közel hajolt a különös fényben betegesen sápadtnak tűnő archoz, de bármennyire figyelt is, egyetlen lélegzetvételt sem érzett.

   Kétségbe esetten nézett körül, hogyan segíthetne a lányon. Szeme megakadt a korona póklábakra emlékeztető nyúlványainak végénél az idegen fehér homlokából szivárgó vércseppeken. Ügyetlen kézzel megragadta és lehúzta a fém sapkát, mely szinte belekapaszkodott a lány fejébe, több helyen is felsértve áttetszően fehér bőrét. Félredobta a kőpadlón kondulva landoló koronát és kiragadta az idegen kezeiből a tenyerét felsértő, vértől iszamós kristályokat is. Sziszegve dobta el őket, mert a felforrósodott kövek égették az ujjait. De hiába rázogatta, szólongatta, a lány még mindig lehunyt szemmel feküdt azon az átkozott kövön, mintha már nem is élne.

   Hirtelen elhatározással felnyalábolta a vékony testet az oltárról, hogy kivigye ebből a félelmetes toronyból. A lábával tapogatva ereszkedett le terhével a keskeny lépcsőn, folyton attól rettegve, hogy elvéti a következő fokot, és mindketten lezuhannak. De baj nélkül leért a köröndre, és végül az alsó szintre is. Ott azonban végképp elfogyott az ereje. Kénytelen volt a kapu előtt lihegve a kőpadlóra fektetni a lányt, amíg erőt gyűjtött, hogy hazavigye a tanyájukba.

   Talán félszáz lépésnyire juthatott terhével a viharban, amikor a lány ébredezni kezdett. Néhányszor görcsösen összerándult, aztán kinyitotta nagy, barna szemeit és riadtan körülnézve azonnal szabadulni igyekezett.

   – Mit csinálsz!? Engedj …! A kapu!! Hová tűnt a Kapu?!

   Olyan erővel próbált szabadulni, hogy a fiú kénytelen volt letenni, ha nem akarta elejteni.

   – Miféle kapu?  – állította talpra a lányt Laci.  – Itt sosem volt semmiféle kapu! Csak ez a nagy …

   Hátrafelé mutatott, de a torkán akadt a szó. Csak a kaszáló volt mögötte! A nagy, fehér torony időközben eltűnt! Ugyanolyan hirtelen, ahogy korábban megjelent. Nem maradt utána sem egy helyéből kifordult rög, sem egy tenyérnyi lelapult fűfolt.

   – Megjelent ott … a semmiből egy nagy, fehér … torony  – intett a különös építmény hűlt helye felé tétován Laci.  – Az emeletén, egy oltáron feküdtél és haldokoltál. Ki kellett hozzalak, hogy segíthessek rajtad!

   – Mit tettél?!  – roskadt térdre kétségbe esetten a lány.  – Azzal, hogy kihoztál onnét, lezártad az átjárót! És halálra ítélted az egész népemet!!

   – De ha ott hagylak, belehaltál volna!  – simított végig a lány haján vigasztalón Laci.

   – Azt gondolod talán, nem tudtam, mit vállalok!?  – rántotta el sértődötten a fejét Laci keze alól a lány.  – Egy Kapu átjáróját, csak élete egy részének feláldozásával nyithatja meg, s tarthatja nyitva bárki! Godnosra! Mit számít az én életem, ha cserébe megmenthetem a népemet? De te mindent elrontottál!

   – De hát én semmi rosszat sem akartam!  – szabadkozott zavartan Laci.  – Csak azt láttam, hogy bajban vagy és segíteni próbáltam rajtad!

   – Légy átkozott érte!  – köpködte a szavakat a lány.  – Ha te nem segítesz, a népem már elkezdhetett volna átkelni a Kapun, és mind megmenekültek volna. De hála neked, most valamennyiüket lemészárolják a gorsanok!

   – Gorsanok? Azok meg kik?

   – Nem mindegy?  – állt fel a lány nagy elszántan.  – Örülj neki, hogy ők nem tudják megnyitni a Kapuk átjáróit! Így sosem lesz velük dolgod.

   – Most … hová mész? Ilyen ázottan, sebes kézzel?  – fogta meg a csuromvizes köpenyét összehúzva, észak felé induló lány karját Laci.

   – Keresnem kell egy másik Kaput. Talán még időben hazatérhetek, hogy …

   – A Földön nincsenek ilyen … tornyok, vagy … kapuk  – próbálta visszatartani a lányt Laci.  – Ilyen vizesen különben is csak tüdőgyulladást kaphatsz ebben a viharban! Gyere velem! Bekötöm a sebeidet, és adok száraz ruhát is, mielőtt megfáznál!

   A lány olyan dühösen fordult a fiú felé, mintha legalább is meg akarná ütni. Percekig méregette szótlanul az arcát, aztán tehetetlenül megvonta a vállát és végre elfogadta Laci feléje nyújtott kezét.

   – Jó  – bólintott csüggedten és hagyta magát a tanya felé vezetni.  – De aztán segítened kell, a keresésben! Valahol … egy rejtett völgyben … biztosan van legalább egy Kapu a te világodban is! Az nem lehet, hogy örökre itt ragadjak … egyedül!

 

 

 

                3.

 

 

   Tibor a vállával többször is nekifeszülve igyekezett belökni a beszorult ajtót, ami sehogyan sem akart engedni. A negyedik-ötödik rohamra már megfájdult a válla, mégis lankadatlan erővel folytatta az ostromot. Nem hagyhatta, hogy bármi is megállítsa most, közvetlenül a cél előtt. Mert biztosra vette, hogy az ajtó mögül eredt az a titokzatos erő, ami úgy vonzotta végig az ódon lépcsők és rejtett folyosók labirintusán, mint mágnes a vasat. Aztán végre nyikorogva engedett a nehéz deszka alkotmány.

   Az ajtón túl Tibor csaknem kerek toronyszobába jutott, mely szinte ragyogott az ablakain beáradó napfényben. A túlsó fal melletti, baldachinos ágy rózsaszín selyempárnáján-takaróján  – mint a mesében –  egy szőke lány aludt. Mit lány? Egy égkék ruhás angyal! Egy valódi királylány. Mézszőke hajáról ugyan lebillent királylány voltát bizonyító, gyöngyökkel díszített kis koronája, de kerek arcának szépsége, alakjának légies könnyedsége teljesen elbűvölte Tibort.

   Amíg közelebb óvakodva a lányt csodálta, már pontosan tudta, mi vonzotta ide a forrástól, ahol vizet akart tölteni a kulacsába. Előbb a lány homlokát csókolta meg, félresimítva róla egy kósza fürtöt. Aztán nagy merészen átkarolta a derekát, és …

   Rémülten felordított, amikor éles fogak mélyedtek a torkába. Kétségbe esetten próbált szabadulni, de esélye sem volt a ráfonódó, félelmetes erejű karokkal szemben. Elhaló hangja pillanatok alatt fuldokló hörgéssé halkult, s földre csorgó vérével együtt az élete is elfolyt.

 

 

   Rovgirig, az észak felé ügető tragon borzasztóan érezte magát. Esetlen testalkata sem a gyors futásra, sem a hosszú vándorlásra nem tette alkalmassá. Medveszerű, nagy feje volt, hosszú karjai és hozzájuk rövid, görbe lábai. Ha két lábon járt, lassan haladt. Ha mind a négy végtagját használva ügetni kezdett, hamar elfáradt. Alig két napja ébredt évszázados hibernációs ciklusából, és sokkal inkább kiadós zsákmányra lett volna szüksége, mint erre a vad menekülésre. Ennie, sőt mértéktelenül zabálnia kellett volna, hogy pótolja testének a hosszú, tétlen álom alatt elszivárgott energiáit.

   Előző nap, alighogy felébredt évszázados álmából, szinte azonnal sikerült magához csalogatnia egy embert. Elég volt egy kis lemásolt feromon, az áldozat tudatába vetített megfelelő képek, hogy a zsákmány boldogan besétáljon a halálos csapdába. De hiába ejtette el, ha nem tudott eleget falni a prédából! Első éhét is éppen csak elverte, amikor reggel újabb ember érkezett a vackához. Ha nem lett volna olyan éhes, hogy a zabáláson kívül alig figyelt másra, Rovgirig időben észrevette és elbódította volna a második embert is, aki csak egy plusz zsákmány lett volna. De nem így történt. Bármilyen kezdetleges fegyvere volt is ennek az embernek, meglepte, és csúnyán megsebezte vele a tragont, mielőtt az eltörhette volna a nyakát.

   Ráadásul a második ember fegyverének borzasztóan nagy hangja volt. A tragon már tapasztalta, hogy a nagy zaj a nyomára vezetheti a többi embert, akik előszeretettel kutatták fel az efféle dörrenések helyét. Menekülnie kellett hát, bár gyenge volt még és éhes a hosszú koplalás után. Mielőtt útra kelt, rengeteg erőt kellett sebeinek begyógyítására fordítania. Így aztán már a barlangjából is fáradtan mászott ki, és csak még lassabban haladhatott.

   Végül kifulladva lekuporodott egy bokor tövén, hogy kicsit kifújja magát. Izmai sajgó fáradtságából érezte, hogy hamarosan új barlangot, vagy legalább valami védett odút kell találnia, ahol hosszabban megpihenhet. Zsákmányt kell ejtenie és telezabálni magát, különben meghal. Amíg a bokor alatt lapult, minden érzékét megfeszítve kereste-figyelte fajtársai elme-kisugárzását. Még otthon, az anyja mellett szokta meg, hogy figyelnie kell a többi tragonra, nehogy a területükre tévedjen. Ott tanulta meg illatokkal és az agyába vetített káprázatokkal magához csalogatni a zsákmányát is, mielőtt félig serdülten befogták a shashuk. Sok más tragonnal együtt ketrecekbe zárták, és hosszan tanították, milyen lényeket, s hogyan kell zsákmányul ejteniük, mielőtt szabadon engedték volna őket egy másik, idegen világon.

   Háromszor kellett Rovgirignek hasonló módon megismernie új prédáját. Mert az első, majd a második világban is egy idő után újra megjelentek a shashuk, hogy magukhoz hívják a szabadon engedett tragonokat, és ismét ketrecekbe zárják őket. A harmadik világban azonban nem a shashuk engedték szabadon Rovgiriget és társait. A ketreceket szállító hajó rázkódott, majd nagyot zökkent, és minden fény kialudt. A tragonok pedig kiszabadultak és megölték fogvatartóikat. De kijutva az új világba nyomát sem lelték a megismert prédának. Embereket találtak helyettük, akiket sokkal könnyebb volt elejteni.

   A bokor tövén pihenő Rovgirig hiába erőlködött, az emberek távoli gondolat-zsongásán túl semmit sem érzett. Még a legközelebbi szomszédja, Voraz jeleit sem. Valójában a hibernálódása előtt „hallotta” utoljára a többi tragon rémült, halálos félelemmel teli, sorra megszakadó gondolat-sugárzását. Amikor új shashuk érkeztek, megtalálták a sérült ketreceket, és hívni kezdték őket.

   Elsőként egy Kuchiangurinak nevezett fiatal nőstény jelentkezett a hívásukra. Kuchianguri alázattal és félelemmel teli jele azonban hirtelen megszakadt. Rovgirig tudta, hogy a shashuk ahelyett, hogy ismét ketrecbe zárták volna, megölték a fiatal tragont. Akkor még úgy érezte, helyesen tették, hiszen Kuchianguri szabadult ki elsőként a ketrecéből, és ő ölte meg az első shashut. A shashuk pedig mindig megbüntették, aki nem a megfelelő zsákmányt ejtette el, nem jelentkezett a hívásra, vagy egy tanítóra merészelt támadni.

   Később azonban sorra minden tragon elhallgatott, akár jelentkezett a hívásra, akár a shashuk találtak rá a rejtekhelyén. Rovgirig több szomszédjának gondolat-jeléből is érezte, hogy barlangjukban ölték meg őket. De a párja sem járt jobban, amikor engedelmeskedett a hívásnak. Párja halála után húzódott be mélyen a vackába Rovgirig, és merült évszázados álomba. Bár sosem tapasztalta meg eredeti világának hosszú, sötét és kegyetlenül hideg teleit, melyeket csak jól védett üregeikben, tele hassal vészelhettek át a hibernálódó tragonok, mégis tudta, mit kell tennie, hogy ne találhassanak rá a büntetést osztó shashuk. Az évszázados álomba merült tragon gondolat-jeleit még a shashuk sem tudták bemérni.

   Hirtelen egy gally reccsenése vonta magára Rovgirig figyelmét. Alig egy futamodásnyira tőle két fegyveres ember állt a fák között. Őt nézték.

 

 

2009. március 24. Magyar Hírlap:

Vérengző medve a Bükkben

A kutató rendőrök ma délután egy eddig ismeretlen barlangban megtalálták a kiránduló társaitól két napja elszakadt, eltűnt Z. Tibor és a keresésére elsőként riasztott B. János erdész holttestét.

A rendőrség szakértői szerint mindkét szerencsétlenül járt emberrel egy nagy testű ragadozó, vélhetően medve végzett.

A Tátrából Magyarországra tévedt vérengző fenevadat nagy erőkkel keresik, hogy kilőjék, mielőtt újabb embereket támadna meg.

 

 

2009. március 28. az MTI jelenti:

Két szlovák vadász különös, félig medve, félig majom lényt ejtett el Lipovníktól néhány kilométerrel délre.

Az ismeretlen ragadozó feje és fogazata medvére, testalkata és végtagjai ember-szabású majomra emlékeztetnek.

A különös, ismeretlen lényt Pozsonyba szállították, ahol DNS-vizsgálat dönti majd el, hogy egy új faj első példánya került terítékre, vagy valamely már ismert faj mutáns egyedéről van szó.

 

 

 

 

 

 
Óra
 
Mély űr
 
Regények
 
Versek
 
Kalóz történetek
 

"Revealing the truth is like setting a match on fire. It can bring light or set your world on fire." | PROJECT D.C.    *****    PROJECT DC egy futurisztikus-disztópikus SZEREPJÁTÉK! Bármikor szívesen látjuk a csatlakozókat!    *****    Ne maradj le semmirõl, értesülj elsõ kézbõl a Selena Gomezzel kapcsolatos hírekrõl! Hat éve várja a látogatókat az oldal    *****    Református exmisszus-gyakornok, jégkorong, izomautók, rap zene. Igen, ez mind én vagyok! Hogyan? Nézz be és megtudod! :)    *****    Szeretsz írni? Lenne egy jó témád, amit megosztanál másokkal? Akkor kattints, és nyerj egy vendégposztot nálam! :)    *****    Kedveled Ian Somerhaldert? Odáig vagy a szépséges színésznõért, Nina Dobrevért? Kattints! Nem csak TVD rajongóknak!    *****    Szeretsz filmet nézni? Akkor itt a helyed! Nézz filmet facebook messengeren. Klikk ide!!!!    *****    MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER    *****    DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE! DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE!    *****    ***Egy blog. Egy lány. Egy élet.*** Ðzsí blogol. *G-PORTÁL KÖZÖSSÉGMENTÉS ugyanitt. Ha hiányzik a régi közösség.*BLOG***    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Nézz filmet facebook messengeren!!!! Klikk! Klikk!    *****    ONMYMIND \\ EGY ÁTLAGOS SRÁC BLOGOL MINDENRÕL AMI ESZÉBEJUT \\ ZENE, CIKKEK, KRITIKA? KATTINTS ÉS OLVASS MOST KEDVEDRE    *****    **********Rengeteg AKCIÓ! Vegyszermentes kozmetikmok és bio mosó és tisztítószerek, munkalehetõséggel! ***********    *****    OKTATÁS INGYENESEN az ASZTRO-suliban, Asztrológiai tanácsadás BECSÜLET KASSZÁS alapon! Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Hírek a folytatásról - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed -    *****    LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT * LORDE * ISMERD MEG TE IS * LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT    *****    Re-Startoltunk! Egy SZEREPJÁTÉK, amelybe bármikor becsatlakozhatsz! Légy te is Hõs! Hõsregék RPG    *****    Nem értesz a CSS kódokhoz/nem tudod egyedül fenntartani oldalad/szeretnél egy társszerkesztõt? Írj nekem! - sakura-ec.gp    *****    ISMERD MEG A GYÖNYÖRÛ OSCAR-DÍJAS SZÍNÉSZNÕT, ALICIA VIKANDERT, AKI A 2018-AS TOMB RAIDER LARA COFTJÁT FOGJA ALAKÍTANI!