Joseph B. Skerin :

        Vörös és fehér

   – Mér’ nem vacsorál a hadnagy úr! Né haggya kárba veszni ezt a finom pörkőttöt, mög borocskát!  – intett a foglár az egyszerű deszka asztalra készített tányér, meg az üveg és pohár felé.

   – Nem mindegy magának, ha üres hassal megyek is a másvilágra? Vagy azt hiszi, Szent Péter be sem enged a kapun, ha nem leszek elég borszagú?

   – Nem való evve’ viccő’ni, hadnagy úr!  – csóválta a fejét megrovón a kunos, parasztos arcú férfi.  – Magának igazán nem való!

   A maga módján igaza volt. De mit számít az nekem? Csak pár óra reggelig, aztán első kézből fogom megtudni, hogy van-e mennyország. Vajon a kommunistáknak is van mennyországuk? És nekik vajon külön égi kert jár? Mert ha ott is Szabó Mihály mellé kerülnék, akkor talán jobb lenne egyből a pokol felé venni az irányt! Vagy gyilkosként úgyis odakerülök egyenest? Talán mindegy is. Hiszen megjártam én a poklot már életemben. Előbb Isonzónál, majd meg itt, a fegyházban.

   Ostoba dolog. Azért éltem túl Isonzót, meg a nagy háborút, hogy most itt, Pesten kelljen a kivégzőosztag elé állnom? És éppen hazaárulásért? Nekem, aki önként jelentkeztem védeni a hazámat? Vagy talán azért kell bűnhődjek, mert megöltem egy esztelent, mielőtt magával vihette volna a halálba az embereimet? Elég volt csak rágondolnom, hogy ismét halljam Szabó Mihály kiáltását: „Újhelyi elvtárs!” Akkor siklott ki az életem, mikor először hallottam azt a hangot!

   – Újhelyi elvtárs!  – kiáltotta valaki a hátam mögött. Aztán még rá is duplázott a marha:  – Újhelyi hadnagy elvtársat keresem!

   Igyekeztem nem nagyon kidugni a fejem a hevenyészett lövészárokból, mert a csehek azonnal lőttek minden mozgásra. A falu felől  – már ha falunak lehetett nevezni azt a másféltucat kis nádfedeles házat, ami a „főutca” latyaktengerének két oldalán sorakozott –  egy középmagas, bőrkabátos férfi közeledett. Körülötte máris csak úgy sivítottak a csehek golyói. Ez a barom meg ahelyett, hogy fedezéket keresett volna, csak egy kicsit előre hajolt és könnyű futással folytatta az útját! Roppant bátornak tűnt, de az árokba végül mégis elég dicstelenül érkezett. Megcsúszott a felázott földön és kalimpálva, csaknem fejjel előre zuhant közénk.

   – Meg van maga őrülve?!  – csattantam rá, felsegítve az árok fenekéről.  – Mit kiabálja itt ki, hogy kit keres? Azt hiszi, odaát senki sem tud magyarul? Egyáltalán ki a fene maga? És mit keres itt a fronton?

   – Szabó Mihály vagyok, a század új komisszárja  – vigyorodott el a kerek képű, fekete bajszos idegen a kezét nyújtva.  – Maga meg biztosan Újhelyi István gyalogos hadnagy. Eltaláltam, hadnagy elvtárs?

   – Örüljön, hogy nem a csehek találták el magát!  – morogtam, óvatosan fogva meg Szabó sáros kezét.  – Ha még nem mondták volna magának, ez itt a front! Itt nem lehet csak így … sétafikálni!

   – Tudom én azt, hadnagy elvtárs!  – bólogatott elvigyorodva a komiszár.  – Hogy ne tudnám? Hiszen éppen azért küldtek ide, hogy megerősítsem a századának a morálját. Hogy lelkesítsem egy kicsit a honvéd elvtársakat!

   Erre már csak a fejemet csóváltam. Nem komisszárra volt nekünk szükségünk, hanem legalább félszáz pihent katonára, meg két újabb géppuskára, vagy egy tarackra. Fáradtak voltak az embereim, és az elmúlt hetekben sokan el is estek közülük. Már csak két szakaszom maradt a kezdeti háromból. A csehek meg úgy jöttek, mintha soha sem akarnának elfogyni! Tegnap is kétszer vertük vissza a rohamukat. Másodjára már szuronnyal, mert olyan közel kerültek. Még szerencse, hogy nekik sem volt tüzérségük, mert különben meg nem álltunk volna előttük hatvanan ezzel a két géppuskával.

   Persze tudtam, hogy máshol sem jobb a helyzet. Kevés az ember, hát maradt a „lelkesítés” az erősítés helyett. Mintha a mi lelkesedésünktől mindjárt elfutnának a csehek! Lelkesedés! Amikor jószerint csak üres krumplit zabálunk minden nap! Vagy kukoricakását! Ebben a koszos sárfészekben talán, ha négy magabíró férfiember maradt. A többi a frontokon, fogságban, vagy valahol úton hazafelé. Az itthon maradt asszonyok és öregek persze egyáltalán nem örültek a nyakukba szakadt éhes bakáknak. Ha lett volna ételük, akkor sem nekünk adták volna. De nekik sem volt.

   Lelkesedés? Pesten, 1918. őszén volt lelkesedés, mikor én is az utcára sántikáltam! „Vége a háborúnak!” kiabálták az emberek, és én velük örültem. A kutyának sem volt kedve visszamenni az olasz frontra, ahol olyan szépen kiluggattak! Fiatal hadnagyként, alig huszonhárom évesen kerültem ’16-ban a frontra, Dobossy őrnagy századhoz. Én vezettem a második szakaszt, amíg volt második szakasz. És még szerencsésnek mondhattam magam, mert az olaszok pergőtüzében csak a lábamat, meg a bal vállamat lőtték át. De Tóth honvédnak, aki visszavonszolt a saját állásunkig, éppen a gyalogsági árok szélén fúródott a fejébe az olasz golyó! Sosem látta többet szegény a szolnoki Tisza-partot, amiről pedig annyit mesélt.

   Hazahoztak, hogy összefoltozzanak, így Pesten értem meg a háború végét. Meg a forradalmat is. Mi tagadás, még örültem is a független kormánynak, mert hát magyar vagyok én is, és ezt akarta volna Kossuth is! De aztán egyre riasztóbb hírek jöttek. A Felvidék a cseheké lett. A Délvidéket a szerbek kapták. A keleti határt a Kárpátoktól lassan a Tiszáig tolták az egymást követő diktátumok. Végül le is váltották a Károlyi-kormányt, és magukat proletárnak aposztrofáló emberek vették kezükbe a hatalmat. Proletárdiktatúra lett a független kormányból. Nem értettem, de nem is akartam érteni őket. Egészen 1919. áprilisáig. De addigra visszatért a háború. Nem érdekelt engem, ki van kormányon, a hazámat érő támadások miatt önként jelentkeztem az új kormány katonájának.

   Akkor megbíztak bennem. Kineveztek egy frissen felállított század élére, és az északi frontra vezényeltek, a csehek ellen. Arra jó voltam, hogy Hatvantól idáig verjem az egyre fogyatkozó századommal az ellenséget! De most bezzeg a nyakamra küldenek egy komisszárt!

   Hirtelen éles, sivító hang zökkentett ki a gondolataimból. Aztán egy kegyetlen, földrázó dörrenés! Csak úgy záporozott körülöttem az akna robbanása után a nedves föld!

   – Feküdj!  – ordítottam reflex-szerűen, bár a katonáim már maguktól is szinte belebújtak az árok sáros oldalába-fenekébe.

   Még három akna jött, de valami isteni csoda folytán egyik sem talált bele az árokba. Aztán odaát kiugráltak saját fedezékükből és laza csatárláncban megint rohamra indultak a cseh katonák. Futás közben elszórtan lövöldöztek, de ez inkább csak ijesztgetés volt. Az én fiaim bezzeg egyet sem lőttek! Megtanulták már, hogy közelebb kell engedni az ellenséget, nem pedig pazarolni a lőszert. Csak Szabó csattogtatta mellettem a pisztolyát. Szorgalmasan lődözött a közeledő csehek felé, persze teljesen értelmetlenül, hiszen túl messze voltak még az ő fegyverének.

   Az ellenség rajvonala már csak ötven méterre volt, amikor Juhász őrmesterrel egyszerre tüzet vezényeltünk a két szakasznak. Az az egyetlen, reccsenő sortűz azonnal megtizedelte a támadókat. Aztán kelepelni kezdett a két géppuskánk! A csehek persze rögtön feladták a rohamot. Néhányan megfordultak és észvesztve rohantak vissza az állásaik felé, ők hamarosan elestek. A tapasztaltabbak inkább hasra vágták magukat és kúszva próbáltak visszajutni a fedezékükbe.

   Ebben a pillanatban Szabó, aki már a második tárat lődözte el feleslegesen mellettem, kiugrott az árokból és harsány „Rohamra!” ordítással a menekülők után akarta vetni magát. Pillanatnyi megfontolás nélkül elkaptam annak a fényes bőrkabátnak a szélét és visszarántottam az árokba. Kegyetlen erővel a taszítottam a földre, hogy szeme-szája telement sárral. Percekig csak köpködni tudott.

   – Mi volt ez, hadnagy elvtárs?  – törölgette a sarat az arcáról.  – Most kellett volna megrohanni őket, hogy ne legyen idejük összeszedni magukat egy újabb rohamhoz!

   – Magának teljesen elment az esze? Roham?! Három géppuska-fészek ellen? Hatvan emberrel? Félúton mind lekaszálnának bennünket!

   Azt hittem akkor, sikerült meggyőznöm Szabót. Talán ha nem vagyok olyan fáradt, időben észrevettem volna, mint sutyorog, győzködi a katonáimat. De így csak másnap reggel döbbentem rá, hogy az embereimnek közel felét sikerült a maga oldalára állítania. Még alig világosodott, amikor vagy húszan kikászálódtak az árokból. Laza rajvonalban, puskáikat bal kézbe véve, jobbjukban egy-egy kézigránátot lóbálva, némán csúszkáltak-futottak a csehek állásai felé. Már félúton jártak a két árok között, mikor odaát riadót kiáltott valaki és eldörrent az első lövés. Az egyik rohamozó megpördült a tengelye körül és elvágódott a sárban.

   Aztán egyre sűrűbben ropogtak szemből a lövések, és kattogni kezdtek az ellenség géppuskái is. Hiába vezényeltem tüzet a saját géppuskáinknak, hogy fedezni próbáljuk az ostobán vakmerő rohamot. Egyik ember a másik után esett el Szabó körül, de ő csak futott tovább nagy bátran. Úgy látszott, igaz rá a katonák babonája, hogy a bátrat és bolondot elkerüli a golyó. Akkor már kiengedte a hangját, hogy rohamra vezényelje a századom maradékát is.

   Féktelen düh öntött el, amint láttam sorra elesni a katonáimat. Vadul kiragadtam a mellettem álló öreg baka kezéből a puskáját. Nem érdekelt, töltve van-e. Egy mozdulattal hátrarántottam a závárt, aztán kegyetlen erővel előre lökve csőre töltöttem a fegyvert. Szinte nem is céloztam, csak utána lőttem a bőrkabátos őrültnek, aki a halálba vezette követőit. Szabó a lövéstől megtántorodott, karjait szétvágta és elzuhant a sárban.

   Szabó ostoba, öngyilkos rohama után alig maradtunk harmincegynehányan a századból. Tudtam, hogy az ellenség következő rohama mindenestől elsöpörne bennünket, ezért meg sem vártam, hogy a csehek magukhoz térjenek a meglepetésükből. Csendben kiürítettük az árkot és a két géppuskával visszavonultunk a faluba, majd egyre tovább, dél felé. Valamikor délután találkoztunk a salgótarjáni III. Vörös Munkásezreddel, mely egy század huszárral megerősítve vonult szembe velünk.

   Pongrácz Károly ezredes a lováról leszállva meghallgatta a jelentésemet, hogy aztán azonnal lefogasson, amiért a parancs ellenére feladtam az állásunkat, amit nekik ismét el kell majd foglalniuk. Szigorú őrizet alatt még aznap este Pestre küldött, ahol vörös haditörvényszék elé állítottak. Azt hittem, gyorsan kimondják rám az ítéletet, de vagy két héten át csak kérdezgettek. Hol a cellámban, hol egy irodában, de mindig ugyanaz érdekelte vallatóimat. Újra, meg újra le kellett írnom, miért és hogyan lőttem le Szabó Mihály politikai biztost, és miért rendeltem el a visszavonulást, amikor az ellenség nem is támadta, még csak nem is lőtte az állásainkat.

   Végül aztán mégis bíróság elé állítottak. Hazaárulással és gyilkossággal vádoltak. Hazaárulással, mert az állásaink harc nélküli feladására adtam parancsot, és ezzel rést nyitottam a frontvonalon az imperialista ellenség előtt, jelentősen meggyengítve a vörös hadsereg pozícióit. Gyilkossággal, mert megöltem az áruló terveimet akadályozó Szabó Mihály politikai biztost. És persze mi más lehetett volna az ítélet, mint golyó általi halál?

   De nem végeztek ki. Időközben összeomlott a Tanácshatalom hadserege. A proletárdiktatúra vezetői elmenekültek. Átmenetileg a fegyházat is román katonák szállták meg. A rabok többségét egyszerűen szélnek eresztették, de nekem, mint gyilkosnak a cellámban kellett maradnom.

   Aztán november végén a román őrök helyét ismét magyarok vették át. Másnap egy magyar királyi hadnagy elé kísértek valamelyik emeleti irodába. A magyar szó, a megszokott egyenruhák láttán biztosra vettem, véget érnek a megpróbáltatásaim. De Gáthy Sándor hadnagy úr, akinek a fogason lógó sapkáján büszke darutoll ágaskodott, úgy faggatott a vörös bíróság iratai alapján, mintha valami tudatlan regruta lennék. Leginkább arra volt kíváncsi, hogy a magyar királyra felesküdött tiszt létemre miként állhattam be a vörös diktatúra hadseregébe? Hallani sem akart arról, hogy a hazámat védtem. Szerinte a kommunistákat szolgáltam. És két nappal később ismét bíróság előtt találtam magam! Ezúttal hűségesküm megszegésével, hazaárulással, kommunista összeesküvésben való részvétellel és meglepő módon Szabó Mihály meggyilkolásával vádoltak.

   Már meg sem lepődtem, hogy másodszor is kimondták rám a halálos ítéletet és azonnal a siralomházba kísértek.

   Újhelyi István megcsókolta az eléje tartott feszületet. Felállt, és a kopott asztal felé fordult. Felvett róla egy akkurátusan négyrét hajtott papírt, melynek a külsején is ott sorakoztak az éjjel körmölt mondatai, és odanyújtotta a papnak:

   – Kérem, juttassa ezt el édesanyámnak, atyám!

   Aztán megigazította rangjelzéseitől megfosztott zubbonyát. Felemelt fejjel, feszes tartással a négy fegyveres őr közé állt. Az őrmester vezényszavára olyan határozott léptekkel vonult ki az udvarra, mintha bizony ő vezette volna az osztagot, nem azok öten kísérték volna őt. Odakint egy pillanatra megborzongott a hidegben, de a kőfal előtt már olyan szabályos hátraarcot csinált, mintha díszszemlén lett volna. A fejét rázva elküldte az őrmestert, aki egy sötét kendővel be akarta kötni a szemét. Összekoppantott sarokkal „vigyázz!”-ba vágta magát, végignézett a pár lépésnyire felsorakozott nyolc bakán, meg a kivont karddal vezénylő hadnagyon. Átvillant az agyán, hogy a romantikus regényekben ilyenkor szoktak valami szépet mondani a halálra ítéltek. De mit mondjon, mit éltessen ő, akit azért végeznek ki, mert védelmezni merészelte a hazáját?

   A hadnagy kardja megvillant a reggeli napfényben, s nyolc lövés dörrent egyszerre.