8.

   Béláék konvoja csak este hat óra körül, már teljes sötétségben érkezett meg a kecskeméti laktanya kapujához. Kerekes Pista és Virág Ádám a hidegtől elgémberedett tagokkal kászálódtak ki az első UAZ-ból a reflektorok által megvilágított hóesésbe, hogy kinyissák, majd az öt autó után ismét gondosan be is zárják a nagykaput. Aztán a hóban kicsit csúszkálva a többiek után iramodtak, az autók fel-felvillanó féklámpáit követve a sötétben.

   Az öt kocsi még szorosan egymás mögé zárkózva is éppen csak elfért a két épület közti keskeny úton, ahol leparkolták őket. De utasaikat ez izgatta a legkevésbé. Fáztak, fáradtak és éhesek is voltak. Gyorsan behordták hát a csomagjaikat a Péter által mutatott épület előterébe, a lépcsők elé. A tető alatt a havazástól megszabadultak, de fázni egy cseppet sem fáztak kevésbé, mint odakint a kocsikban. Ráadásul az előtérben még a kintinél is mélyebb sötétség honolt, amit inkább csak kihangsúlyozott, mint eloszlatott annak az egyetlen elemlámpának a fénye, amit Tóth Sándor kapcsolt be, hogy át ne essenek halomba rakott csomagjaikon.

   Amikor a cipőjükre tapadt hó miatt nagyokat tappogó Pista és Ádám is megérkeztek, Béla és Péter egy másik lámpával felszerelkezve felmentek az első emeletre. Sorra nyitogatták az ajtókat, míg nem találtak egy olyan körletet, amelyben nem csak olajkályha volt, de elegendő fekhely is mindenki számára. Amíg Béla visszaindult a csapat többi tagjáért, Péter meggyújtotta az ajtó mellett lógó petróleumlámpát, melynek aprócska, eleinte félősen táncoló lángja sejtelmes, sárgás félhomályt varázsolt a tágas szobába.

   – Egy éjszakát ebben a teremben töltünk  – kalauzolta be a többieket Béla a kiválasztott körletbe.  – A nők maradnak az alsó ágyakon, a férfiak pedig felmásznak az emeletre. Amíg Jutka néni és Bea kiporciózzák a vacsorát, Péter begyújt a kályhába, mi meg elmegyünk további pokrócokat keresni, mert egyelőre nem lesz igazán meleg idebent.

   Ha nem ismerték volna korábbról is a laktanyát, igen csúf első éjszakájuk lehetett volna. Így azonban Péter csak benyitott régi, irodából átalakított szobájukba és a néhány hete otthagyott kannából gyorsan feltöltötte a kályha tartályát. Mire Béláék a folyosóvégi raktárból meghozták a tartalék pokrócokat, már vígan duruzsolt az olajkályha tüze a sarokban. Minden ágyra az eredeti ágynemű mellé két-két plusz pokrócot terítettek, hogy a hideg falak között legalább azok melegen tartsák őket. Hiszen még a petróleumlámpa gyér fényében is látni lehetett leheletük páráját a szobában.

   Béla először úgy gondolta, hogy Nérót is beengedi a csapat szállására, valamelyik ágy alá parancsolva éjszakára. De a meglehetősen zsúfolt körlet láttán inkább két pokrócból csodálatos almot rögtönzött a kutyának a lépcsővel szemben álló íróasztal alatt, ahol az utazás előtt is volt a helye, amíg gazdái a szomszéd irodában laktak. Néró azonnal el is foglalta régi-új helyét, hálás farkcsóválásával megdöngetve belülről az asztal oldalát.    

   A csapat hideg konzervekből álló vacsoráját a legjobb indulattal sem lehetett bőségesnek nevezni. Fejenként csak egy húskonzerv, vagy két májkrém és két-két szelet kétszersült jutott a megcsappant készletekből, ha még reggelizni is akartak. Mindenki szótlanul, a kabátjába burkolózva tömte magába az adagját. Csak a kanalak és a kések zörgése hallatszott a konzervdobozokon. A gyenge, sárgás fényben közel hajoltak az ételhez, hogy legalább nagyjából lássák, mit vesznek a kanalukra, vagy kennek a kétszersültjükre. Csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy a vacsora végére már nem látszott meg a leheletük a szobában. Felöltözve bújtak be a takaróik alá, és sokáig forgolódtak a sötétben, mire elnyomta őket az álom. Új szállásuk ugyan nem volt olyan kényelmes, mint azt sokan várták, de reggel már kellemes melegben ébredhettek.

   A Béla által ígért egyetlen éjszakából bizony három egész nap lett, mire megfelelően kialakíthatták a szállásukat a laktanyában. A nagy, közös szobából egy szavazást követően a sokkal kisebb, négy-öt személyes szállásokká alakított irodákba költöztek. Az olajkályhákat mindenütt régebbi, fa és széntüzelésűre cserélték. Ezekhez ugyanis egy kis munkával bármikor apríthattak fát, az üzemanyagnak is használható gázolaj pazarlása nélkül. Fából és szénből ugyanis Péter emlékei szerint a laktanya udvari raktárában hatalmas készletek voltak felhalmozva.

   Első nap mégis csak a csapat kisebb része tudott az új szobák berendezésével foglalkozni. Reggelinél elfogytak a magukkal hozott készleteik, ezért gyorsan el kellett menniük egy megfelelő boltba, ahonnét beszerezhették az ebédre valót. Béla és Kerekes Pista vállalta magára a következő néhány napi étel előteremtését. Segítségül velük tartott Ildikó és Tóth Andrea is. A két kiválasztott terepjáróval nem sokkal reggeli után hagyták el a laktanyát, egyenesen megcélozva  az alig öt percnyire lévő ABC boltot, amit Béla és Ildikó még az országjáró útjuk előtt ismertek meg. Másfél órába telt, mire négyen kiválogatták a szükséges élelmiszereket, és dugig megrakták velük a két UAZ-t.

   Közben a többiek hatalmas erőfeszítéssel felvonszoltak a Telephelyről egy gulyáságyút az emeletre és beállították a fürdő melletti, konyhának kiválasztott körletbe, közvetlenül az ablak elé. Pörge Jani hozott egy darab bádoglemezt a műhelyből és az ablak egyik negyedét azzal helyettesítve, a közepébe vágott lyukon át vezette ki a tábori konyha füstjét a szabadba. Amíg ezen dolgozott, társai a laktanya étkezdéjéből asztalokat és székeket hordtak át és berendezték új konyhájuk ebédlőnek szánt részét.

   Az élelmiszereknek a fürdőben való elraktározása és az ebéd után Virág Ádám és három társa kivonult a laktanya udvari raktárába fát vágni. Délutánra nem csak felaprítottak, de saját épületükbe előre is hordtak annyi fát, amivel már be lehetett gyújtani a gulyáságyúba. Első meleg vacsorájuk csak mákos tészta volt, amihez a lányok fáradságos munkával majd kétkilónyi mákot daráltak meg, de akkor is csodálatos érzés volt végre asztalhoz ülni és igazi, meleg ételt enni. És még jobb volt este lefeküdni a biztonságos, meleg szállásukon, igazi ágyakba, nem pedig mindenféle rögtönzött fekhelyen gubbasztani reggelig. 

   A második reggel Pörge Jani és három társa vette át a favágást Virág Ádáméktól. Amíg a négy srác hátul az udvari raktárnál izzadt, a csapat többi tagja kihordta a kiválasztott irodákból az ott lévő, immár feleslegesnek ítélt bútorokat. Szekrényekkel, ágyakkal rendezték be a leendő lakószobákat. Aztán délután be is gyújtottak a kályhákba, hogy mire átköltöznek, a falak is átmelegedjenek egy kicsit. Kialakítottak egy női szobát, két „fiú-körletet”, valamint Tóthéknak és Béláéknak egy-egy valamelyest kisebb, kétszemélyes szobát.  

   Harmadik naptól azután a csapat valamennyi férfi tagjai elvonult fát vágni és szenet hordani. Három földszinti teremből kipakolták a vaságyakat és szekrényeket, hogy tüzelővel rakhassák meg a hajdani körleteket. Csak az ezermesterük, Pörge Jani és Korom Péter nem tartott velük nagy munkájukban. Azzal voltak elfoglalva, hogy egy kis benzinmotoros generátor segítségével beindítsák a pincében lévő hidrofort. Igyekezetüket végül is siker koronázta. Persze nem pazarolhatták a benzint a hidrofor folyamatos működtetésére, csak pár naponként feltöltötték vele a Telephelyről előrángatott tartályokat. Ezzel megoldódott az ivóvíz, a főzés, meg a fürdés problémája is egy csapásra. Zuhanyozni ugyan ezután sem tudtak, de már melegíthettek vizet, és hamarosan megtapasztalták, hogy lavórban is milyen pompásan lehet fürdeni.

   Az utolsó nagy problémájuk az élelmiszer volt. Péter útmutatása alapján már a harmadik napon megtalálták a laktanya hatalmas készleteit az egyik raktárban, de valahogy nem akaródzott azonnal nekiesni annak a kincsnek. Inkább nekidurálták magukat, és három katonai mentővel elkezdték behordani a környező boltokból a konzerveket, száraztésztát, kétszersültet, kekszet és sok más egyebet, amit hasznosnak ítéltek. Új készleteiket az épületük földszintjén, a tüzelőraktárakkal szembeni körletekben halmozták fel. Az egyszerűség kedvéért nem építettek nekik polcokat, csak az emeletes vaságyakra, meg a szekrényekbe pakolták be a különböző árukat, a konzervek nagy részét pedig egyszerűen csak fajtánként sorba rakták a földön.

   A begyűjtő brigád minden nap más tagokkal indult útnak, de furcsa módon a favágás is igen népszerű munkának számított. Még lányok is jelentkeztek mind a két feladatra. Ami persze cseppet sem volt csoda, hiszen a munkán kívül csak beszélgetéssel tudták múlatni az időt. Egészen addig, míg a második hét derekán Andreának hatalmas ötlete nem támadt. Rábeszélte a begyűjtő brigád tagjait, hogy menjenek el néhány más boltba is az addig meglátogatott ABC-k helyett! Délre egy nagy halom könyvet, különböző társasjátékokat, több csomag kártyát és nem utolsó sorban néhány elemes magnót is hazavittek a laktanyába.

   Először a magnóknak lett hatalmas sikerük. Irtózatos mennyiségű elemet használtak fel, hogy egész nap szóljon valami zene a konyhában, ami igazából nem csak konyha lett, hanem a csapat életének a központja is. Korábban is itt ücsörögtek lefekvés előtt, hosszú beszélgetésekbe bonyolódva. De mégis a magnók érkezése után lett a konyhából igazi közösségi szoba. Már nem csak beszélgetni lehetett, hanem együtt énekelhettek a kazetták énekeseivel, vagy az asztalokat félre tolva akár táncolhattak is a zenére. Pár nappal később pedig még az eleinte kinevetett társasjátékokat is használatba vették. Kisebb csoportok alakultak egy-egy petróleumlámpa körül és nagy kártyacsatákat vívtak, vagy éppen valamelyik dobókockás gyerekjátékon nevettek nagyokat.

   Béla úgy meredt a havas járdára, mintha kísértetet látott volna. A téli napfényben hatalmas üvegfalait csillogtató, egy emeletes nagyáruház előtt a hóban jól kivehető volt egy keskeny, alaposan letaposott ösvény. Egyik irányban egyenesen az áruház bejáratához vezetett a csapás, a másik felé pedig végig az utca hosszán. Az egymásba folyó lábnyomokat legalább öt-hat embernek kellett hagynia. Láthatóan valamennyien igyekeztek egy sorban haladni, hogy ne kelljen a havat törniük. És amerről jöttek, arra is távoztak. Súlyos táskáik alaposan lehúzhatták a karjukat, mert az ösvény mellett több helyen is hosszú karistolások látszottak a szűz hóban.

   – Anyám!  – fogta önkéntelenül is suttogóra Kerekes Pista a hangját, bár akik a nyomokat hagyták, már biztosan meghallották a három autó motorjának a berregését, ha még a környéken voltak.  – Itt nemrég emberek jártak!

   – Emberek bizony  – morogta Béla és fegyverét felkapva kikászálódott a volán mögül.  – De vajon hányan? És miféle emberek?

   – Olyanok mint mi  – szállt ki a vállát vonogatva a zöldre festett kocsiból Pista is.  – Amilyen szép nyomokat hagytak, nem is lesz nehéz megtalálni őket!

   – Nehéznek nem lesz nehéz, csak azt nem tudom, hogy érdemes-e?  – hajolt a nyomok fölé Béla, ahogyan szerinte az indiánkönyvek nyomolvasói is tehették.

   Megpróbált egészen tiszta lenyomatokat találni, ami meglepően nehéznek bizonyult. Az idegenek talán a hideg miatt, talán másért, nem akartak beszélgetni menetközben. Szigorúan egymás mögött haladtak és összetaposták egymás lábnyomait. Csak itt-ott lehetett kivenni egy-egy nyomtöredéket, amely kissé oldalra került, vagy tisztább helyen maradt meg. Ezeknek a mintája viszont felkeltette Béla érdeklődését, mert elképesztően hasonlítottak egymásra. A minták azonosságán tűnődve Béla letört egy ágacskát az egyik szárazon zörgő díszbokorról. Megmérte vele az egyik nyom hosszát, aztán a gallyat odapróbálta a következő lábnyomhoz, majd egy harmadikhoz is.

   – Hogy miért nem vagyok én Csingacsguk!  – állt fel Béla bosszúsan eldobva a vékonyka gallyat.  – Találtam három olyan nyomot, amiknek egyforma a méretük és a mintájuk. Kettő egymáson van. Vagy ugyanaz a személy hagyta őket, vagy két olyan ember, akik egyforma cipőt hordtak.

   – Aha!  – bólogatott Pista, közelebb hajolva a társa által már megvizsgált lábnyomokhoz.  – És akkor ez most mit jelent?

   – Fogalmam sincs! Bezzeg Csingacsguk, vagy Bőrharisnya csak ránézne erre az ösvényre, és mindent elmondana azokról, akik itt hagyták a lábuk nyomát!

   – Winnetou-ról és Old Shatterhand-ről nem is beszélve  – tódította Béláék mellé lépve Péter, aki a második kocsit vezette.  – De azért nem olyan vészes a helyzet. Először is bemegyünk az áruházba, hátha még itt vannak, akikről beszélünk. És ha nem találunk senkit, akkor elindulunk a nyomok mentén, míg meg nem találjuk a gazdáikat!

   – Ha van is valaki odabent, az a fegyvereitek láttán biztos jól elbújt!  – jegyezte meg Péter Erzsi az áruház kirakatát vizslatva.

   – Szerinted talán fegyverek nélkül kellene bejönnünk a városba?  – nézett megütközve a lányra Péter.  – És ha kutyákkal találkozunk, mint Pápán?

   – Talán attól félsz, hogy valamelyik lerágja rólad az autót?

   – Fegyver nélkül sehová sem megyünk!  – vágott közbe Béla.  – Találkozhatunk kutyákkal, vagy akár egy fegyveres banda is ide vetődhet. Mind láttuk Pesten, hogy mire képesek!

   – Nekem mondod?  – fintorított el az arcát Erzsi.

   Amilyen könnyű volt mondani, hogy vizsgálják át az áruházat, olyan nehéznek bizonyult meg is tenni. A kirakatok közelében még egészen jól lehetett látni odabenn. De minél beljebb mentek a polcok sorai közé, annál mélyebbek lettek az árnyékok. Ha nem hoztak volna magukkal néhány elemlámpát, hamarosan fel is kellett volna adniuk a kutatást. Így is egy órán át bolyongtak az áruház földszintjén, az emeleten és a még sötétebb raktárakban, hangosan szólongatva az idegeneket. Mégsem lehettek biztosak benne, hogy az ösvény kitaposói nem lapultak-e ott valamelyik sötét sarokban, elkerülve a figyelmüket.

   Az áruház sikertelen átkutatása után Korom Péter javaslatára egyszerűen elindultak a hóba taposott ösvényen, hogy megkeressék a másik végét, ahol az idegenek élnek. A biztonság kedvéért csak hárman gyalogoltak a hóban, fegyvereiket készenlétben tartva, a csapat többi négy tagja messze lemaradva követte őket a három autóval.

   Lassan, állandóan körbekémlelve ballagtak végig a néptelen utcákon. A néma házak és sötét ablakok sugározta nyomasztó hangulatot a három kocsi motorjainak felmordulásai sem tudták megtörni. Folyton úgy érezték, mintha figyelné őket valaki. Sokszor szinte mozdulni látták valamelyik függönyt a szemük sarkából. Máskor a széltől mozduló faágakról lehulló hó, vagy egy riadtan felröppenő madár ijesztett rájuk. Nem csoda, hogy amikor a feltámadó szél hangos dörrenéssel bevágta az egyik nyitva maradt kaput, hajszál híján belelőttek a szegény öreg fa alkotmányba.

   – A rohadt életbe!  – állt meg Kerekes Pista hirtelen megizzadt homlokát törölgetve.  – Majd’ összecsináltam magam! 

   – Nem vagy vele egyedül  – nevette el magát kényszeredetten Béla.

   – A fenébe! Majdnem hasra vágtam magam a hóban!  – tódította Péter, idegesen igazgatva vállán a géppisztolya szíját.  – Olyan volt, mintha ránk lőttek volna!

   – Tényleg. Meghallanánk egyáltalán, ha valaki lelőne bennünket?

   – Fogalmam sincs  – rázta elvigyorodva Péter a fejét.  – Engem még sosem lőttek le. De még csak nem is beszéltem olyannal, akit egyszer már lelőttek!

   – Nincs valami értelmesebb témátok?  – szólt közbe Pista.  – Így is rajtam van a frász, ti meg ilyen marhaságon töritek a fejeteket!

   Béla megnyugtatóan hátra intett az autóknak, aztán tovább taposták a havat az ösvény mentén. Egészen a következő sarokig, ahol a nyomok átvágtak az útkereszteződésen, és a bal oldali mellékutcában folytatódtak. A három felderítő óvatosan, a sarok mögé bújva lesett be az újabb utcába. Alaposan megvizsgálták a kopott, mára egységesen szürke házak sorát, valami szokatlant, valami fenyegetőt keresve. De persze az üres mellékutcában sem mozdult senki és semmi.

   A nyomok az utca jobb felén úgy ötven méterrel távolabb egy öreg, koszlott vakolatú egyemeletes bérházhoz vezettek. Oda kanyarodtak a kétszárnyú kapuhoz és eltűntek mögötte. Béláék nagy bátran odamasíroztak a hajdani festés megfakult, zöld maradványait viselő kétajtónyi magas kapuhoz, aztán tanácstalanul megálltak a kopott, de annál díszesebb, kovácsoltvas kilincset nézegetve.

   – Na jó! Nem azért jöttünk, hogy itt ácsorogjunk egész nap!  – ragadta meg a kilincset Péter, mikor Erzsi az első kocsival megállt a sarkon.

   Mind a hárman panaszos nyikorgást vártak a kilincstől, meg a feltáruló kaputól is, de a zár és a sarokvasak is csendesen, olajozottan mozogtak. A Péter válla felett beleső felderítők hosszú, keskeny és sötét kapualjat láthattak. A folyosó a túlsó végén, vagy tíz méterre tőlük, két oldalról kapott fényt és szemből, az emeletre vezető lépcső felől. A három fiú olyan óvatosan osont be ebbe az alagútra emlékeztető kapualjba, mintha támadástól kellett volna tartaniuk. Halkan, lépteik neszére ügyelve lopakodtak végig a tízlépésnyi sötétségen, hogy aztán zavartan torpanjanak meg a másik végén.

   A két nyílás, melyen a kapualj fényt kapott egy-egy udvarba vezetett. Jobbról egy kisebb, jószerint háromszögletű területet láthattak, melyet szűz hó borított. A nagyobb udvar balra nyílt. A végében keresztben féltetős, elől deszkafalú, deszka ajtók sorát mutató épület zárta el a kilátást. A nagy udvar jobb oldalában egy sárgára vakolt, szintén féltetős ház állt a hatalmas diófa alatt. Az emelet függőfolyosója alatt mind a két oldalon hómentes sáv maradt a fal tövén és a lakások ajtói előtt. A kapun bejövő idegenek itt nem hagytak nyomot. Vagyis a ház bármelyik lakásában lehettek a földszinten, vagy akár az emeleten is.

   –Odanézzetek!  –mutatott váratlanul bal felé Kerekes Pista.

   Bélának és Péternek első pillanatban fel sem tűnt, hogy a folyosó alatti hómentes járdáról keskeny ösvény vezetett a nagyobbik udvar jobb oldalában álló, okkersárgára vakolt ház ajtajához. Most, hogy jobban megnézték a kis házat, még a kéményéből felszálló füstöt is meglátták a diófa kopár ágain túl. Béla egy percnyi habozás után lesietett az udvarra vezető három lépcsőn és az idegenek szállása felé indult.

   Barna Kálmánné fáradtan, lihegve emelte két degeszre tömött táskáját a szennyesládának is használt ülőpadra. Elgémberedett ujjaival talán ki sem tudta volna gombolni a kabátját, ha Klári nem siet azonnal a segítségére. Megszabadulva a vastag, műszőrme bélésű kabáttól legszívesebben leroskadt volna a táskák mellé, pihenni egy kicsit. Ehelyett csizmáját lerúgva azonnal a szoba felé indult.

   – Hogy vagy, kicsi csillagom?  – lépett a vastag szőnyeggel borított szobába, ahol a három ágytól, a két szekrénytől és a TV-asztaltól már lépni is alig lehetett.  A legnagyobb ágyról, mely három hónapja még a házaspár fekhelye volt, egy tíz-tizenkét éves forma fiú nézett fel az asszonyra, térdére eresztve az éppen olvasott könyvet. Kerek arca megszólalásig hasonlított Kláriéra. Boldog mosolyra húzódó szája elárulta örömét, hogy Marika néni megint hazatért végre. A kérdés mégsem neki szólt, hanem a mellette fekvő, húsz év körüli szőke fiatalembernek. Az idősebb fiú az ismerős hangra oldalt hemperedett és félre tartott fejjel, valami fura félmosollyal nézett az anyjára. Hosszú, vékony ujjaival acélos keménységgel fogta meg a simogatni készülő kezet és pár pillanatnyi várakozás után hirtelen elnevetve magát a melléhez dörgölte. Aztán lemászott az ágyról, és kicsit durván magához húzta anyja fejét, odanyomva az arcát az asszony szájához. A puszi cuppanására ismét felnevetett mély hangján és boldogan hátravetette a fejét örömében.

   – Nem volt itthon semmi baj?  – kérdezte az asszony az utána jövő lánytól, közben gyakorlottan végigtapogatva fia nadrágját, nedvességet keresve rajta.

   – Semmi, Marika néni  – rázta a fejét mosolyogva Klári, hogy barna haja csak úgy röpködött kerek arca körül.  – Tüzeltem, ahogy mondani tetszett. Meg játszottunk Imivel. Nagyon jó kedve volt egész délelőtt!

   – Köszönöm, hogy vigyáztatok rá, kicsim!  – simogatta meg a lány arcát Barnáné.  – Kicsit kifújom magam, tisztába teszem Imit, aztán főzünk valami finom ebédet. A barna táskában találtok egy kis csokit. Egyétek meg Csabival!

   Amint a két gyerek kirohant a konyhába, az asszony előszedett a szekrényből egy tenyérnyi kerek dobozt, a TV-asztal alatti csomagból pedig két pelenkát. Kibontotta Imi ruháit és tizenhét év gyakorlatával hozzálátott pelenkát cserélni a fián. Maga sem tudta, miért tolakodtak éppen most elébe a réges-régi emlékek, amíg tisztába tette nagyra nőtt „babáját”, de szinte hallani vélte a doktornő hangját, mikor sajnálkozva közölte velük, hogy második fiuk nemcsak mozgássérült, de értelmileg is fogyatékos. Barnáné eleinte nagyon sokat sírt ezért. Legtöbbször versenyben Imivel, akit naponta ötször kellett tornáztatás címén megkínoznia. A kicsiny test tehetetlenül hajlott a keze alatt. Fejletlen izmai képtelenek voltak megtartani még a fejecskéjét is, nemhogy egész testét. Szerencsére Kálmán mindenben mellette állt. Megetette a picit, de ha kellett akár tisztába is tette, vagy megfürdette. Sokszor elvitték sétálni Kálmussal, Imi hat évvel idősebb bátyjával a babát, amíg anya pihent egy kicsit.

   Aztán lassan, évek alatt megerősödött egy kicsit Imike is. Három évesen már fel tudott ülni a kiságyában. Öt éves elmúlt, mikor lábra állt és elindult, amíg volt miben kapaszkodnia, vagy volt, ami érdekelte. Egy évvel később lassan elhagyta a kapaszkodókat és szélesen csámpázó lábaival oda ment, ahová akart. De beszélni soha még csak meg sem próbált. És a bilire sem szokott rá. Furcsa módon nevetni is csak hat évesen kezdett. Igaz, sírni is meglepően ritkán sírt. Talán, mert nem tudott beszélni, ha elesett is, csak feltápászkodott és ment tovább, nem kereste a babák sírós módján a vigaszt nyújtó anya közelségét.

   Barnáék lassan megszokták, hogy életüket Imi köré kell szervezniük. Marika egy sor utánajárás és kilincselés után végül átvállalhatta férjétől a házfelügyelői munkát, hogy egész nap Imivel lehessen. Amíg a házban, vagy az utcán takarított, fia ott ült mellette a tolókocsijában, ami nélkül sehová sem tudtak volna eljutni a városban. Kálmán egy belvárosi irodában dolgozott. Közben Kálmus kijárta az általános iskolát, majd le is érettségizett. Aztán az egyetem helyett elment dolgozni, hogy segíthessen a szüleinek egy kicsit. Nem sokára megismerkedett Tündével, akivel tavaly tavasszal össze is házasodtak, és egy kis albérleti szobába költöztek, valahol a város túlsó végén.

   Marika eleinte ugyanannyira félt magával vinni Imit takarítás közben, mint egyedül hagyni otthon. Tartott az emberek megjegyzéseitől. A ház lakói azonban nem csak megszokták, de hamarosan meg is szerették a kocsijából csendesen nézelődő szőke fiút. Még kedveskedni is megpróbáltak neki. Beszélgettek vele, meg csokit hoztak neki. Aztán gyorsan megtanulták, hogy Imi nem eszik semmi darabosat, és beszélni sem tud. Így Marikával beszélgettek és néha egy-egy gyümölcsös joghurtot, vagy valamilyen pudingot, csokikrémet hoztak Iminek.

   Aztán tavaly ősszel lecsapott a járvány. Amilyen távolinak tűnt az első napokban, olyan hirtelen söpört végig a házon. Volt olyan nap, hogy három betegért is ki kellett jönniük a mentőknek egymás után. Az első hét végére az összes idősebb lakó kórházba került. Csak Barnáék és az egyik emeleti lakásban Horváthék maradtak. A legfiatalabb család, a földszinti kettes lakást bérlő Csányiék elutaztak valahová, így szinte kiürült az egész ház.

   Marika alig mert kimozdulni a lakásból. Ha mégis el kellett mennie a boltba, zöld szájkendőt akasztott az arca elé. Nem érdekelte az emberek véleménye, bár nem is nagyon volt, aki bármit mondhatott volna. Napról napra egyre kevesebb emberrel találkozott az utcán. Máig sem tudta megbocsátani magának, hogy anyai aggodalmára hallgatva elküldte a férjét Kálmusékhoz. Féltette nagyobbik fiát, aki már két hete nem járt náluk. Kálmán a feleségétől látott módon arca elé kötötte a zöld kendőt és engedelmesen elindult a város túlsó végében lakó fiukhoz. Marika egész éjjel és másnap is ébren várta a férjét. De Kálmán soha többé nem jött haza.

   Két nappal később Marika észvesztő fejfájásra ébredt. Szédelegve látta el Imit, bár már az étel szagától is hányinger kerülgette. Végtelen gyengeségében lefeküdt az ágyra. Tudta, hogy ha Kálmán eddig nem jött haza, már sosem fogja látni a férjét. Csak feküdt és legszívesebben ő is meghalt volna nagy bánatban és magányában. Talán tényleg meg is halt volna, ha nincs ott Imi. Ha saját magáért nem is volt sem kedve, sem ereje megmozdulni, képtelen volt elnézni, ahogyan a tele pelenkától átázik Imi nadrágja. Nem panaszkodott a „gyerek”, még csak nem is rángatta az anyját. Csak odatérdelt az ágy mellé és állát a karjára támasztva nézte, mit csinál Marika. És az asszonyba minden kínon túl belehasított a felismerés: ha most feladja, azzal Imit is halálra ítéli! Hiszen a fia még segítséget sem tudna kérni! Még a lakásból sem tudna egyedül kimenni! Egy darab kenyeret sem tudna elrágni éhségében! Csak tovább feküdne itt mellette, és csendben éhen halna!

   Előbb csak elsírta magát. De aztán ez a rémkép a magára maradó, tehetetlen fiáról, elegendő erőt adott, hogy nagy nehezen legyűrje a rosszullétet, és talpra kászálódjon. Szédelegve tisztába tette és megetette Imit. Utána  – akármilyen elesettnek is érezte magát –  már arra is volt elég ereje, hogy kimenjen az udvar végében elkerített régi kerekes kúthoz két kannával, mert a konyhai csapból sehogyan sem akart folyni a víz, hiába csavargatta a gombokat.

   Csak akkor jött rá, hogy már a kannák teletöltése közben is hallotta a távoli, vékonyan síró segélykérést, mikor a konyha becsukódó ajtaja megszakította a hangot. Döbbenten letette a két kannát, és ismét kilépett az udvarra. Hosszan hallgatózott, hogy megállapítsa, merről jön a panaszos, szinte túlvilági sírás. Közben a tekintete valamiért többször is megállt Horváthék ajtaján. Talán azért indult éppen ahhoz a lakáshoz, mert bár napok óta nem látta őket, a múlt hét vége óta már csak Horváthék laktak a házban rajta és Imin kívül.

   Az emeleti lakás ajtaja csak kilincsre volt csukva. Ahogy kinyitotta és belökte maga előtt, Marika felkapcsolta zseblámpáját, és a keskeny fénysugárral végigtapogatta a keskeny előszobát. A zörgésre a sírás egy percre abba maradt, majd sokkal erősebben hangzott fel újra a szobából a megduplázódó segélykérés. Barnáné elbotorkált a szobaajtóig, majd átbotladozott az idegen bútorok között. Igyekezett tudomást sem venni az ágy előtt fekvő Horváth Tiborról, aki furcsa, természetellenes pózban szorította arcát a franciaágy aljához. Csak a belső szoba ajtaját kereste és a segítségért könyörgő hangokat.

   Az ajtó felé törekedve rémülten felsikoltott, amint valami meleg, szőrös dolog súrlódott erőteljesen a lábához. Majdnem elejtette ijedtében a lámpáját, de aztán a keskeny fénysugárban megkönnyebbülten látta, hogy csak Lédi rémítette meg, Horváthék németjuhász kutyája. Lédi boldog farkcsóválással törleszkedett az asszonyhoz, csaknem leverve őt a lábáról. Túláradó örömében csak nehezen engedett utat a belső szoba ajtajához, ahol Barnáné végre megtalálta a síró hangok forrásait. Az egyik mocskos, gyűrött ágy előtt Klári kuporgott a földön, Horváthék hetedikes lánya. A másik sarokban két évvel fiatalabb öccse, Csaba sírdogált nedves-mocskos takarója alatt.