Adam Larsen kényelmesen elnyújtózott az ágyán. Szeme előtt a film-olvasó két kis képernyőjén egy sablonos űr-kalandfilm teljesen valósághű jelenetei peregtek, de ő képtelen lett volna megmondani, hogy mi történt a jóképű, szőke hőssel az elmúlt percekben. Valójában csak azért volt a fején az olvasó, hogy társai ne zavarják, ne tegyék fel ostoba kérdéseiket, mint az elmúlt napokban olyan sokszor. Amióta hazatértek a Marquar csillagtól Gainer halálhírével, semmi sem ment rendben a Thunderbolt körül. Travis kapitány szenvtelen arccal hallgatta végig Larsen beszámolóját a rövid csatáról, a vereségről és a Shooting Star elvesztéséről. Végül csak annyit kérdezett, megvetően lebiggyedő szájjal:

   –Szerinted az a kölyök lőtte le Gainert? És mégis azt mered mondani, hogy csak egy kölyök?

   Larsennek persze volt annyi esze, hogy ne kezdjen mentegetőzni, és ne is akarja újra leírni a Doesson kölyköt. Tudta, hogy Travis kapitány sohasem fogja megbocsátani neki, hogy hagyta odaveszni a Shooting Star-t, és még csak meg sem próbált bosszút állni a veszteségért. Így hát csak várt félig lehajtott fejjel, míg a kapitány el nem küldte. Azon már meg sem lepődött, hogy az elkövetkező napokban valahogy mindig úgy alakult, hogy a Thunderbolt karbantartására, feltöltésére éppen senki sem ért rá. Nekik hármójuknak kellett a raktárakból a fedélzetre cipelniük mindent. Két és fél napig gürcöltek a rakodással, mire odakulizták a készleteket a naszádhoz, aztán pedig a helyére tuszkolták az élelmet, feltöltötték a víztartályt, kicserélték az oxigén-palackokat, a regenerátorok szűrőit. Máskor mindez csak néhány órába telt, mert legalább egy tucat ember segített nekik.

   De hiába készítették fel sietősen és erőlködve a következő bevetésre a Thunderbolt-ot. Travis kapitány az elkövetkező hetekben minden feladatot más naszádok legénységének osztott ki. Egyetlen baj volt ezzel a pihentetéssel. Minél kisebb része volt valakinek egy sikeres akcióban, annál kisebb lett a zsákmányrésze is! De Travis kapitány döntéseit nem volt célszerű kritizálni. Még akkor sem, amikor a negyedik hét közepén járőrözésre osztotta be Larsenéket a Thunderbolt-tal.

   Tíz napba telt, mire megkerülték az aszteroida-mezőt és ismét megközelítették a bázist. Akkor vette észre Foster a kisbolygók közt lapuló fülelő-naszádot. Larsen a rádiócsendet megtörve jelentette a bázisnak, hogy mit találtak, aztán gondolkodás nélkül támadásba kezdett. Első találata még a menekülés lehetőségétől is megfosztotta az idegent, tönkretéve a bal motorját. Aztán megadásra szólította fel a sérült ellenfelet. De a furcsa naszád legénysége még csak nem is válaszolt. Pedig egyre-másra szenvedték el a találatokat a Thunderbolt-tól és a banda hordozójának riadóztatott vadászgépeitől. Az egyik szembe támadó vadász aztán hamarosan telibe találta az idegen pilótafülkéjét és ezzel véget is vetett a csatának.

   Larsen természetesnek vette, hogy nekik kellett átkutatniuk a tönkrelőtt naszádot. Az idegen felfedezőiként a zsákmányból úgyis nagyobb rész járt nekik! Csakhogy Travis kapitányt egyáltalán nem érdekelte a zsákmány. Arra volt kíváncsi, mit mértek be a fülelő-naszád utasai. Éppen ezért borzasztóan méregbe gurult, amikor kiderült, hogy haláluk előtt az idegenek minden adatot kitöröltek a komputereikből. Féktelen dühében nem is engedte kifosztani a roncsot. Megparancsolta Larsenéknek, hogy vontassák egy aszteroida közelébe, ami a fülelő-naszádból maradt és állítsák pályára. Aztán egy komot kellett a roncsra telepíteniük, mely a légzsilip kinyitására kezd jeleket sugározni.

   De a legrosszabb az volt, hogy a Thunderbolt még ezek után sem térhetett haza a bázisra. Travis kapitány egy távolabbi, méretes aszteroidára parancsolta Larsenéket, hogy onnan figyeljék, mikor lép működésbe a roncson levő kom. Mert a kapitány biztosra vette, hogy valakik hamarosan fel fogják keresni a fülelő-naszád roncsát. Bár azt egy szóval sem mondta, mire alapozza feltevését. Ahogyan azt sem, hogy mit keresne bárki is egy naszádon, melynek komputereiből minden adatot gondosan kitöröltek. De nem is kellett mondania semmit sem. Larsen már régen megtanulta, hogy Travis kapitánnyal nem érdemes vitatkozni. Így aztán három hete lapultak kijelölt leshelyükön és várták, hátha történik végre valami.

   Larsen gondolatait váratlanul követelőző csipogás szakította félbe. Valaki kinyitotta a fülelő-naszád légzsilipjét!

   A gyorsulás miatt olyan érzés volt előre araszolnom a légzsilipből a Stormhawk pilótafülkéjéig, mintha meredek hegyoldalon kapaszkodnék felfelé. De végül azért elértem a székemet és sikerült bele is tornázni magam. Még félig sem ültem a helyemen, mikor Steve a kérdésemet megelőzve, fogcsikorgatva magyarázni kezdte a helyzetet:

   –Egy rohadt csapdát csináltak az egész Listening-ből ezek a tetvek! Ahogy kinyitottad a légzsilipet, bekapcsoltál egy komot, ami azóta is riadójeleket sugároz! És már jön is az őrség, hogy az orrunkra koppintson!

   Magamra kapcsoltam az ülés hevedereit és igyekeztem betájolni, hogy mi is történik valójában. A valamelyik aszteroida fedezékéből induló idegen naszád mostanra már pontosan mögöttünk volt. De merre menekülünk tulajdonképpen? És egyáltalán merről érkeztünk? Egyetlen biztos támpontnak a kalózok bázisa tűnt. Bejelöltettem Sharmannal az irányát, majd azonnal jobban megnézettem vele azokat a pontokat, melyek a képernyőn a kalózbázis és közöttünk remegtek. Nem tévedtem! Egy tucatnyi vadászgép közeledett kissé balról és szemből, az aszteroidára telepített űrállomás felől.

   Átvettem Steve-től az irányítást, aztán egy jó percig csak figyeltem a Stormhawk, az üldöző naszád és a vadászgépek irányát és sebességét. Nem volt nehéz rájönni, hogy két tűz közé akarnak szorítani. Lényegében már sikerült is nekik. Bármelyikükkel veszem is fel a harcot, bárhogyan akarok is kitérni, valamelyik támadót az oldalunkba, vagy a hátunkba kapjuk.

   Bárhogyan?

   Egy frászt! Egy pillanat alatt bekattant a megoldás. Élesen elfordítottam a Stormhawk-ot és szembetámadtam a mögöttünk érkező naszádot. Közben szinte automatikusan minden energiát a mellső védőpajzsra koncentráltam.

   –Nem lesz elég időd elbánni vele, Tom!  –figyelmeztetett Steve.  –Ide fognak érni a vadászok és akkor …

   –Nem akarok harcolni vele. De csak arra menekülhetünk.

   Tudtam, hogy Steve bolondnak néz, de nem értem rá hosszan magyarázni neki a tervemet. A támadó naszád már lőtávolon túlról tüzelni kezdett ránk. Első lövéseit még gond nélkül hárította a pajzsunk. De aztán mind nagyobb felületen, és mindig erősebben irizált az erőtér a belecsapódó energiától. Hamarosan panaszos vonítássá vékonyodott a pajzsgenerátorok hangja. Közben persze már én is lőttem a másik hajót, alaposan meggyengítve a pajzsukat.

   Aztán a két naszád elvillant egymás mellett! Az idegen azonnal vad fordulóba tépte a hajóját, majd oldalra kitört az eredeti ívről, mert biztosra vette, hogy utána fordulok, és tovább támadom. Percekbe telt, mire rájött, hogy eszemben sincs harcolni vele. Akkor ismét elszántan utánunk vetette magát. De túl sok időt pazarolt a manőverezésre, és már nem volt esélye elég gyorsan utolérni bennünket. Vak dühében megeresztett pár távoli, pontatlan sortüzet, addigra viszont már minden energiát a hátsó pajzsunkba irányítottam, ami könnyedén hárította is az elszórt találatokat.

   –Megsorozzam, kapitány?  –kérdezte elszántan Dooley.

   –Sorozd!  –hagytam rá.  –Gyakorlásnak megteszi.

   –Ez megint egy szép manőver volt, Tom!  –jegyezte meg halkan Steve.  –És a legszebb az volt benne, hogy nem csak engem vertél át vele!

   –Muszáj volt letérnem a korábbi pályánkról. Egyenesen a vadászgépek közé kergetett volna bennünket ez a naszád. Aztán meg elbántak volna velünk is, mint a Listening-gel. Ez tűnt a legbiztosabb útvonalnak a menekülésre.

   Lehet, hogy Steve még folytatni akarta a megkezdett témát, de a komon át felharsant egy idegen gyűlölködve recsegő hangja, belefojtva a szót:

   –Miért menekülsz, kölyök?! Fordulj meg és harcolj! Hiába iszkolsz, a világ végére is utánad megyek, te gyáva kis szarházi! Fizetni fogsz a barátomért, ha addig élek is!

   Első pillanatban semmit sem értettem az egészből. Aztán eszembe jutott az első csatám, amit a Starlight-nál vívtam két hónapja. Nyilván ez a nyomunkba ragadt naszád menekült el akkor, a társa pusztulása után. De valamiért az idegen hangja is ismerősnek tűnt! Hosszú percekbe telt, mire rájöttem, hogy hol hallottam. Pokoli nehéz volt a gyűlölködő, eltorzult hang mellé odaképzelni Adam Larsen ártatlan, kerek képét és kis pocakját. Pedig már biztosan tudtam, hogy ez a fazon akarta kibérelni a Cor Serpentis-t a Skyringen.

   –Steve! Én már találkoztam ezzel a manussal  –osztottam meg azonnal a felfedezésemet Nolannal.  –A Skyringen …

   –Tudom!  –szakított félbe Steve keményen.  –Én is találkoztam már vele.

   A sisak arcvédőjén át csak halványan láttam az arcát. Fejének apró mozdulatát, mellyel a legénység többi tagja felé intett, talán csak képzeltem. De a hangsúlyából éreztem, hogy most nem beszélhetek tovább Larsenről és a Skyringről. Elhallgattam hát, és némán kerülgettem az utunkba kerülő aszteroidákat. Közben a komból egyre áradt a Dooley lövéseitől mind jobban bepörgő Larsen fenyegetőzése és átkozódása.

   Stephen Nolan önkéntelenül is közelebb hajolt a monitorhoz, hogy jobban láthassa a Listening által készített felvételt. Valójában nagyíthatott volna még a képen, de inkább ösztönösen előrébb hajtotta a fejét. Alig egy órája szabadultak meg üldözőiktől és lélegezhettek fel, hogy megúszták a veszélyes kalandot. A Red Dragons vadászgépei és az élükön járó naszád már csak kevéssel voltak lőtávolon kívül, mikor a Stormhawk elérte az aszteroidamező szélét és Tom bekapcsolta a hipertér-generátort. De abban a pillanatban az üldözők azonnal elveszítették a nyomukat. Főleg, mert Tom szokatlan módon el is fordult korábbi irányától a túlsebességű csatornában.

   A Stormhawk legénysége végre megkönnyebbülten kibújhatott a szkafandereiből. Sorban megmosakodtak, bepótolták az elmaradt ebédet, Liana pedig elkezdte megtervezni az útvonalukat, vissza a Liupolra. Steve is kezébe vehette végre a Listening felderítési adatait rejtő kristályt. Nem is érdekelte tovább sem az ebéd, sem más „apróság”. Azonnal látni akarta, mit tudtak meg a felderítők és mi történt velük valójában. Csatlakoztatta a kristályt a komputeréhez, és először is a vid felvételeit kezdte végignézni.

   Mindjárt a felvétel elején talált is valamit, ami arra késztette, hogy izgatottan közelebb hajoljon a monitorhoz. A Listening még csak közeledett a Red Dragons bázisához, amikor Steve döbbenten ismerte fel a kalózok békésen várakozó, az állomásra már korábban bedokkolt hordozóját a képen! Pedig jól tudta, hogy ez lehetetlen. A hatalmas, sérült hajó még csak távolodott a Mole-984 aszteroida -mezejétől, mikor a Listening útnak indult. Semmiképpen sem érhetett haza és dokkolhatott be ilyen gyorsan. De akkor hogyan került mégis a bázisra?

   –Csak hazavergődött ez a roncs is?  –állt meg Steve széke mögött kíváncsian Tom, nedves haját törölgetve.  –Mennyi idő alatt sikerült neki?

   –Túlságosan is hamar  –dünnyögte Nolan.  –Mire a Listening elfoglalta a leshelyét, a hordozó már otthon volt!

   –Az lehetetlen!  –fakadt ki Tom. Törülközőjét a nyakába csapva bemászott a székébe, és maga is közelebb hajolt Steve monitorjához. Egy darabig csendben vizsgálgatta a képet, majd megkérdezte:  –Nem lehetne egy kicsit közelebbről megnézni?

   Steve egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy valami gorombasággal elküldje Tomot a képernyő közeléből. Aztán visszanyelte kikívánkozó megjegyzéseit és nagyítani kezdte a képet a kölyök kedvéért. A képernyőt gyorsan kitöltötte az ismerősen esetlen, konténert formázó, különböző árnyalatú zöld és szürke foltokkal telepingált hajótest, meg a rajta ágaskodó torony a tátott szájú, vörös sárkányfejjel. És akkor már Steve is látta, miért kérte a nagyítást Tom!

   –Ez nem ugyanaz a hajó!  –mondta ki Tom. Odanyúlt a képernyőhöz és mutogatni kezdte:  –Ugyanúgy néz ki, de nem ez a hajó támadta meg a Goliath-ot! Itt egy nagy léknek kellene lennie a torony oldalában. Vagy legalább is a javítás nyomának. Ennek a két lövegnek is csak a csonkja maradt, mire abbahagytuk a támadást a Cor Serpentis-szel.

   –Két egyforma hordozójuk lenne?  –szűrte fogai közt a szót Steve.  –De hát ennek semmi értelme! Különben is honnan a büdös francból szereztek volna annyi pénzt?

   Egy darabig forgatta magában az adatokat, próbált valami értelmes megoldást találni. Aztán végül megvilágosodva nagyot csapott a műszerpultra és dühödten kifakadt:

   –Az a szemét, büdös ribanc! Átvert bennünket, mint valami kezdő kis amatőröket! Hát persze, hogy nem akart elhozni a Red Dragons-hoz a nyomorult! Mert nem is tudott volna! És mi még előzékenyen elvittük a Freeportra, mert azt hittem, csapdát állíthatok neki!

   –Clara? Mi köze neki ehhez az egészhez?

   –Csak annyi, hogy az a ribanc nem is a Red Dragons pilótája volt! Valaki épített egy pontosan ugyanolyan hajót, mint a Sárkányok hordozója, hogy a támadásait rákenhesse a Red Dragonsra! Clara meg szépen beetetett bennünket, mintha ő is a Sárkányok közé tartozott volna! Ha belegondolok, mennyi mindent megtudhattunk volna tőle, szeretném a falba verni a fejemet, amiért engedtük elmenni!

   A Listening felvételének további részén eleinte csak néhány naszád érkezését, bedokkolását, vagy éppen távozását láthatták. De aztán a felderítők egy meglehetősen nagy teherhajót is megörökíthettek dokkolás közben. A világosszürke monstrum kicsivel még nagyobb is volt, mint a kalózok hordozója. Hatalmas törzsét öt, jól elkülönülő szekció alkotta, mint öt különböző méretű, egymáshoz erősített konténer. Az első, és egyben legkisebb lehetett a legénység lakóhelye, de itt kaptak helyet a dokkoló és a kisebb rakodó berendezések is. A második egység alig volt nagyobb az elsőnél. Látható oldalán kapu méretű légzáró ajtók sorakoztak. Négy egyforma, nagy nyílásfedél a felső sorban, egy nagyobb pedig alul. Mögöttük éppúgy rejtőzhettek fegyverek, rakétavetők, mint akár kisebb kompok, vagy esetleg vadászgépek hangárjai is. Tom a felvétel újabb kinagyításakor a lezárt kapuk közelében lámpák sorait fedezte fel, ebből arra következtetett, hogy valószínűleg mégiscsak hangárok lehetnek leginkább.

   A térhajó következő elemét, mely mind közül a legnagyobb volt, igen könnyen azonosítani lehetett, az oldalából a dokkolást követően kinyíló manipulátorok karjairól és méretes teherzsilipjeiről. Tom hüledezve motyogott valamit Steve mellett a SOL Társaság hajójáról, mely háromhavonta meglátogatta az ő Mole-állomásukat, de mindenestől is alig volt nagyobb, mint ennek a monstrumnak csak a raktere.

   Steve-et viszont sokkal jobban érdekelte az idegen térhajó hovatartozása. Azt első pillantásra látta, hogy nagy hatótávolságú teherhajó, amit önálló repülésre terveztek. Fele hosszúságukig burkolt hajtóműveinek mérete, gigantikus reaktorai és hipertér-generátora éppúgy árulkodtak erről, mint védelmi lövegeinek nagy száma és a vélhetően kísérő vadászokat rejtő hangárjai. De ki az, aki egy ekkora teherhajóval gondoskodik a kalózok ellátásáról?

   Becélozta a hatalmas térhajó első szekcióját és hamarosan meg is találta rajta, amit keresett. Legalább kétméteres, égővörös betűkkel pingálták a monstrum oldalára a nevét: Leviathan. De nem a név volt az igazán lényeges, hanem az alatta levő három betűs rövidítés: L.I.S. Steve hitetlenkedve nézte a jól ismert betűket. League Independent Stations. Egy istenverte szövetségi teherhajó!

   Ha nem állt volna ott a dokkban a Leviathan mellett a Red Dragons sértetlen hordozója, Steve hangos üdvrivalgással ünnepelte volna elméletének igazolását. Mindig is úgy vélte, hogy a Szövetség látja el fegyverekkel a kalózokat, amiért a bandák a zsákmányukkal fizetnek. A Listening felvétele most végre a kezébe adta a bizonyítékot a Szövetség és a Red Dragons kapcsolatára. Csak éppen ennek a bizonyítéknak így semmi értelme sem volt. A Goliath-ra támadó másik hordozót és a vadászgépeit csakis azok készíthették, akiktől a kalózok a saját felszerelésüket vásárolták. De miért akarná a Szövetség egy második, ugyanilyen hordozó akcióival felhívni a figyelmet a saját titkos üzleteire?

   Nem maradt más hátra, Steve-nek be kellett látnia, hogy a Red Dragons nem a Szövetségtől szerezte be a hordozóját sem, és a Leviathan-t megkerülve a Listening elleni támadásra induló, ismerős kinézetű vadászait sem. De ha nem a Szövetség, akkor ki építette és adta el a hordozót, meg a hozzá tartozó vadászokat a Red Dragonsnak? És vajon maguk az építők, vagy csak egy másik, konkurens banda tagjai használják fel a második sárkányos hordozót a támadásaikhoz?

   A kérdéseket megfogalmazni persze igen könnyű volt. De vajon kitől kaphatna választ akár csak egyre is? Nem mehetett oda a kalózok bázisára, hogy megkérdezze, kitől vásárolták a vadászgépeiket? Pedig a Red Dragons bármelyik magas rangú tisztje, akár még maga Travis kapitány is elárulná a szállítójuk nevét. Már csak bosszúból is biztosan megtennék, ha megtudnák, hogy valaki csúnyán visszaél a nevükkel, a jelvényükkel és a hordozójuk kinézetével. Hogy egy ismeretlen szervezet minden támadását a Red Dragons nyakába varrja. Csakhogy Steve azt is pontosan tudta: a kalózok hamarabb megölnék, semhogy feltehetné nekik akár egyetlen kérdését is.