Közjáték  –  I.

   A király magánlakosztályát őrző két ajtónálló előírásos feszességgel, egyszerre ragadta meg a díszes kilincseket és tárta ki az ajtószárnyakat a király előtt. Uruk immár hetek óta megszokott rossz kedvét látva legszívesebben beleolvadtak volna a lakkozott fába, vagy a falikárpitok valamelyikébe. Alig várták, hogy becsukhassák az ajtót a király mögött, elzárva magukat a tekintete elől.

   Proslam Byl látta és érezte, mennyire igyekszik a két ajtónálló jól szolgálni, közben mégis láthatatlanná válni. Sajnálta őket. Legszívesebben megállt volna egy percre, hogy pár biztató szóval elmondja nekik: nem rájuk, s nem is miattuk mérges. De mit mondhatna? Beszéljen két egyszerű katonának Nagoriáról? Arról, hogy az aardok miként szorítják ki a Hegyvidékről Lomyra korábban győzhetetlen seregeit? Hiszen már így is túl sokan és túl sokat beszéltek az északon dúló háborúról! Rendszeresen jöttek-mentek a hírnökök a király és északon harcoló tábornokai között. És a király biztosra vette, hogy a sok hírből mindenfelé csurrant-cseppent egy kevés. Sejtette, hogy máris a legvadabb pletykák kaptak szárnyra a városban. Hisz’ az emberek már csak olyanok, hogy amit nem tudnak biztosan, azt kitalálják, és úgy mondják tovább, mintha a legbiztosabb forrásból hallották volna.

   Mi lenne, ha ez a két katona éppen az ő vigasztaló szavaiból tudná meg, hány csodás képességű lovag veszett oda csak az elmúlt hetekben? Holnapra egész Vashdarban elterjedne a hír! Egy nap sem kellene, hogy a főváros népe pánikba essen! Hogy mindenki menekülni kezdjen! Hogy kitörjön a káosz, amit senki sem tudna megfékezni! Inkább féljenek hát királyuk haragjától ezek az ajtónállók, mintsem ostobaságokat terjesszenek az aardok várható inváziójától rettegve!

   Amint becsukódott mögötte az ajtó, a király átvágott a szobán. Töltött magának egy kupa bort, s mohón belekortyolt, hogy kiöblítse szájából a vacsora utáni beszélgetés rossz ízét. Néhány nemes, akiknek birtoka Nagoria határán terült el, katonák védelmét kérte a portyázó aardok ellen. Közvetlen támadás még nem érte őket, de már féltették az idei bevételeiket. Nem a földeken dolgozó parasztok sorsáért aggódtak, hanem az esetleg lábon elrothadó gabonájukért, meg a szétszéledő jószágaikért.

   – Egészségedre, királyom!  – szólalt meg egy rekedtes, recsegő hang a szoba másik végében.

   Proslam király csaknem elejtette kupáját, olyan hirtelen fordult hátra meglepetésében. Megesküdött volna, hogy amikor belépett, üres volt a szoba. Most mégis ott ült az egyik magas támlájú karszékben fényes-feketére kopott botját szorongatva, sötét köpenyébe burkolózva a névtelen mágus.

   – Nem tudnál te is ugyanúgy bejönni az ajtón, mint bárki más?

   – Amikor úgy tettem, a titkárod, Gusthy kémeket küldött utánam! Így nem is tudja, hogy itt vagyok. Neki sem kell fáradnia, meg nekem sem.

   – Csak nem haragudtál meg rá?

   – Oh, nem  – kuncogott az öreg.  – Kicsit játszottam a kopóival.

   – Gusthy nem örült a játékodnak. Nagyon szeretné tudni, hogy ki vagy te és mit miért teszel.

   – Tudom! Nyugtasd meg, hogy ha legközelebb találkozunk, mindent meg fog tudni, amire kíváncsi! De most csak veled akarok beszélni. Azért is jöttem egyenesen ide, a te szobádba.

   – Akkor valami nagy baj készül. Vagy már meg is történt?

   – Az aardok végre igazi zsákmányt akarnak látni. Hamarosan lezúdulnak Nagoriából a birodalmadra, hogy elfoglalják és kifosszák Lomyrát.

   – És mikor jön végre a Kiválasztott, akit ígértél?

   – Még nem áll készen. Előbb meg kell vívnia saját harcát az Ath’umo-völgyben, azután pedig hajót kell szereznie, amivel hazatérhet Lomyrába.

   – Máris érte küldöm a birodalom legjobb hajóját! Harcosokkal megrakva, hogy mielőbb győzelemre segítsék!

   – Az ő próbáin neki magának kell megfelelnie, királyom. Ha segítesz neki, azzal csak meggyengíted, és bukásra ítéled. Márpedig ha ő elbukik, az Lomyra végét is jelenti!

   – De hát mégsem várhatod, hogy tétlenül nézzem, amíg az aardok szétverik, és kifosztják Lomyrát! Ha a Kiválasztott még nem áll készen a harcra, úgy nekem kell szembeszállnom velük! Összehívom az összes lovagot és lezárjuk a hágókat az aardok előtt!

   – Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha is hallottam!  – koppantott a botjával mérgesen a padlóra a mágus.  – A tíz törzs sosem volt még olyan erős, és egységes, mint most. Nyílt csatában csak elbukhatsz velük szemben. Ne harcolj, csak gyengítsd meg őket, mire a Kiválasztott megérkezik!

– Hogyan gyengíthetném az aardokat, ha nem harcolhatok ellenük?!

   – Gyűjts nagy készleteket minden várban és városban! Készítsd fel őket az ostromra! Az aardok nyílt csatákhoz vannak szokva. Kőfalak megvívásában nincs tapasztalatuk. Ha lesz elég élelmük az embereknek, a falak mögött több esélyük lesz túlélni a háborút, mint az utakon menekülve, vagy az erdőkben bujkálva.

   – De mi lesz, ha Buntar a várak ostromára is megtanítja az aardokat? Vagy a sámánjaik találnak valami varázslatot a falak lerombolására?

   – Biztosan lesznek városok, amelyek elesnek. De több fogja kiállni az ostromot, mint ahány az aardok kezére kerül! Te csak készítsd fel a városaidat, királyom! És ne feledd: neked mindenképpen Vashdarban kell maradnod!

   Az öreg mágus ősz haját meghazudtoló fürgeséggel pattant fel székéből. Az ajtó felé indulva mélyen sötét köpenye zsebébe nyúlt. Valamit maga elé tartott, s halkan motyogni kezdett. Szavainak ütemére lépkedett, minden lépésre odakoppantva botját a padlóhoz. A negyedik koppanás azonban elmaradt. Előbb csak néhány, porszemként kavargó csillag jelent meg az öreg körül a levegőben, mint vadul kerengő szentjánosbogarak. Aztán a számuk egyik pillanatról a másikra miriádnyira nőtt, s gyors mozgásuk közben fénygömbként borították be a mágust. Egyre erősödő fényük hirtelen felvillanása elvakította a királyt, s mire kirázta káprázó szeméből a könnyeket, egyedül volt a szobában.

   – Azt mondod, királyom, ne álljunk ki többé nyílt csatára az aardok ellen?  – fakadt ki tőle szokatlan módon, alig fékezett indulattal Gusthy.  – De ha visszavonjuk a seregeinket, azzal feladjuk az országot! Hiába maradnak kezünkön a várak, s városok, ha a környező vidéket kifosztják, feldúlják, felégetik az aard hordák! Hiába győzünk, ha a parasztokat mind elhurcolják rabszolgáknak! Nem lesz, aki szántson és arasson!

   – Tudom, Gusthy! De a tíz törzs most közös ellenséget talált bennünk. Minél nagyobb sereggel vonulunk ellenük, annál keményebben támadnak ők is. El kell érnünk, hogy az aard harcosok hulljanak a csatákban, ne a mi katonáink! Ehhez pedig védelembe kell vonulnunk.

   – De királyom …!

   – Szerintem fenomenális ötlet!  – méregette az asztalon kiterített térképet Blockar tábornok.  – Ha úgy helyezzük el a seregeinket, ahogy király urunk mondja, hiába rohanják le túlerővel Lomyrát az aardok! Nem koncentrálhatják harcosaikat egyetlen vár, vagy város ostromára! Egyszerre kell mindet támadniuk, különben bármelyik helyőrség a hátukba kerülhet.

   – Miért nem a hágóknál álljuk ugyanígy útját a hódítóknak? A most toborzott újoncokkal együtt ahhoz is lenne elég erőnk!

   – A hágóknál lesz az első védelmi vonalunk  – mutatta a király.  – De most nem engedjük felmorzsolni a seregeinket. Amint az aardok támadása erősödik, az osztagaink visszavonulnak a kijelölt várakba, és ott védekeznek tovább

   – Nyílt mezőn a tapasztalatlan újoncok könnyen megfuthatnak a rohamozó aardok elől  – jegyezte meg a tábornok.  – De ha kőfal mögött védekezhetnek, megszokják a harcot, és oroszlán nevelődhet belőlük!

   – Ha minden várost fel akarunk készíteni a hosszú ostromra, hatalmas készletekre lesz szükségünk. Egy rendelettel kötelezhetnénk a parasztokat, hogy a védelemért cserébe szolgáltassák be terményeiket a királyi raktárakba!

   – Mennyivel volnánk jobbak az aardoknál, ha ezt tennénk, Gusthy? Nem elkobozzuk a készleteket, hanem megvásároljuk őket! A te feladatod lesz tudatni ezt a városok vezetőivel. A kincstárnokom majd kiutalja számukra a szükséges összegeket.

   – De uram! Így gyorsabban kiürül a kincstárad, mintha az aardok fosztanák ki! Ha elkezdjük felvásárolni az élelmet, egy hét sem kell, hogy mindennek az egekbe szökjön az ára!

   – Na és? Az a temérdek arany nem az én jólétemet kell, szolgálja, hanem az országét! Csak küldd ki az ellenőröket, hogy a helyi vezetők biztosan a parasztoktól vásároljanak, ne holmi üzérektől! Itt a pecsétem! Írasd meg a szükséges leveleket az írnokaiddal!

   Utolsó szavai közben a király fedeles íróasztalához lépett. Megszokott mozdulattal nyúlt az egyik kis fiókhoz. Kihúzta és … döbbenten bámulta Lomyra pecsétjének hűlt helyét.

   Akkurátusan átvizsgálta az asztal lapját, majd sorra minden fiókot, bár évtizedek óta mindig csak abban az egyben tartotta a híres-neves fás-koronás pecsétnyomót. De bizony hiába kereste, sehol sem találta. Végül nem tehetett mást, be kellett hívatnia az iroda ajtaját előző este strázsáló őröket, hátha megmondhatják, ki járt itt hívatlanul. De az ajtónállók csak két részeg úrra emlékeztek, akik eltévedtek a palotában, s vissza kellett vezetni-támogatni őket a lépcsőig, hogy a szállásukra találjanak.

   Gusthy Lorad büszkén mérte végig a fiát. Divatos bajuszkájával, hegyesre nyírt szakállával Imvill máris tekintélyes úrnak tűnt, bár még csak húszas évei elején járt. Széles vállai elárulták, hogy több időt tölt a bajvívás gyakorlásával, mint a király könyvtárában. Ez némi kétséget ébresztett Gusthy-ban a fiú alkalmasságát illetően, hiszen egy királyi titkárnak nagyobb szüksége van az eszére, mint izmai erejére.

   – Parancsolj velem, atyám!  – hajolt meg Imvill igazi udvaronchoz illően.

   – Különleges megbízásom van a számodra, fiam. Nem tagadom, afféle vizsgának is szánom, hogy lássam végre, mire vagy inkább alkalmas. Testőr parancsnoknak, vagy családunk hagyományát követve királyi titkárnak.

   – Remélem, nem okozok csalódást, atyám!

   – Majd elválik! Nehéz munkát, hosszú utazást bízok rád. Jobb szeretnék magam menni, de most nem hagyhatom el a palotát, ezért te fogsz helyettesíteni. Nézd meg jól az utat! Jegyezd meg minden fordulóját! És ne feledd: senki sem tudhatja, hová tartasz!

   Gusthy megvárta, míg Imvill odaállt mellé, aztán a térképen rábökött Roanath városára, majd néhány jellegzetes sziklát és útelágazást mutatott. Pár szóval elmondta, melyiket milyennek látja az utazó, végül egy rejtett völgyön állt meg az ujja.

   – A Plootat-völgy?  – akadt fenn az ifjú Lorad szeme.

   – Megmondtam, hogy senkinek sem árulhatod el, hová mégy!  – csattant fel Gusthy.

   – Még neked sem, atyám?  – vigyorodott el csibészesen Imvill.

   – Még magadnak sem! Ne is gondolj rá! Csak menj oda és vedd rá valamelyik druidát, hogy jöjjön el hozzám Vashdarba!

   – Mivel lehet rábeszélni egy druidát ilyen hosszú útra?

   – Mondtam, hogy nehéz feladatot bízok rád! Ha veled jön valamelyik, tudni fogom, hogy alkalmas leszel utódomnak. Ha nem, akkor testőrnek sem felelsz meg!

   – Mi dolgunk nekünk a kószákkal, atyám?

   – Neked semmi. Csak meghívod az egyik druidájukat Vashdarba. Hogy én mit akarok tőlük, azt meg jobb, ha te nem is tudod. Vannak dolgok, amik csak a királyra és a titkárára tartoznak. Ezt gyorsan meg fogod tanulni, ha egyszer majd a helyemre lépsz, fiam.