11/2.

   Mohai Péterné, vagyis Marika irodája nem volt ugyan szomszédos Törökével, de csak egyetlen helyiség volt a kettő között. A harmincas évei közepén járó vidám, kicsit vékonyka asszony családias közvetlenséggel fogadta Krisztinát. Amint Török magukra hagyta őket, előhúzott az egyik fiókjából egy nagyméretű paksamétát, és Krisztina elé terítette az asztalra. A lapokon a Major főépületének szintenkénti alaprajza volt, minden szoba négyszögébe beleírva az ott lakók neve.

   – Még csak az első két emeleten lakunk  – mutatta Marika a lánynak a nevek-kel teleírt rajzokat.  – Kétszobás lakásból van a legtöbb, de azokban családok, meg kisebb csoportok laknak. Ha nem akarsz egyedül lakni, kereshetek egy családot, amelyik befogad. Ha viszont egyszemélyes szobát akarsz, akkor még válogathatsz is. Kettő van üresen az első emeleten. Csak annyi a bibi velük, hogy nincs bennük fürdőszoba. Az egyszemélyes szobáknak közös zuhanyozójuk és WC-jük van a lépcső mellett.

   – Eddig egy négy ágyas szobában laktam, de abban sem volt zuhanyozó  – sajtolt ki magából egy tétova mosolyt Krisztina.  – Inkább itt is kijárok fürdeni a közös zuhanyozóba, de szeretnék egyedül maradni, ha lehet!

   – Rendben van, akkor válassz! A két üres szoba lényegében egyforma. Csak az a kérdés, hogy kinek akarsz a falszomszédja lenni? Csorvainak, vagy Töröknek?

   – A lépcsőhöz közelebbi szobát kérem!  – bökte ki vállvonogatva a lány. Valójában cseppet sem érdekelte, ki lesz a közvetlen szomszédja, csak nem akarta megsérteni Marikát azzal, hogy ezt ki is mondja.

   Mohainé akkurátusan beírta Krisztina nevét az egyik üres négyszögbe, Csorvai lakása és a „Zuhanyozó” felirat közé. Aztán visszatette a mappát a fiókjába, és karon fogta a lányt:

   – Gyere! Lemegyünk a ruha-raktárba és felöltöztetlek! Aztán majd segítek felvinni a cuccodat, és egyúttal megmutatom a szobádat is!

   – Te kezeled még a raktárat is?  – csodálkozott Krisztina, miközben hagyta, hogy Marika a karjánál fogva kivezesse a lakóház kapui közti főfolyosóra. Mohainé sietős léptei végigkopogtak a lépcső mellett, és egyenesen a hátsó kaput vették célba.

   – Persze, hogy én vagyok a ruha-raktáros. Elvégre női szabó vagyok. Sokkal jobban értek a ruhákhoz, mint az irodai körmöléshez. De a raktári munka kevés egy embernek. Így aztán afféle személyzetis is lettem. Én osztom el az embereket munkára. Nekem kell tudnom, hogy ki hol lakik, mit dolgozik éppen. Még a Major anyakönyvét is én vezetem!

   – Hányan vagytok most a Majorban, hogy külön személyzetis kell az emberek nyilvántartására?

   – Jelen pillanatban kétszázharmincheten lakunk a szigeten. Hetvennégy gyerek, meg százhatvanhárom felnőtt. A felnőttek közül hatvannyolc nő és kilencvenöt férfi  – sorolta készségesen Marika, kinyitva a kaputól nem messze álló palatetős, nádbeton blokkokból épített szín barnára festett, kapu méretű ajtaját.  – Ha velünk maradsz, te leszel a hatvankilencedik nő!

   – Szóval nekem is gyorsan meg kell találnom a páromat, igaz?

   – Ne félj, senki sem fog sürgetni, akármilyen hosszan válogatsz is!  – nyugtatta meg a lányt Marika.  – Ha csak egy kicsit is terhesnek érzed valamelyik hódolód udvarlását, egy szavadba kerül, és a közeledbe se nagyon fog menni többet.

   Krisztina meglepetten nézte az eléje táruló raktárt. Azt hitte, vállfákon lógó ruhák tömkelegét fogja látni, mint egy áruházban. De a palatetős színt egymástól kicsit több mint egy méterre álló acélvázas polcok sorai töltötték meg. A csaknem a tetőig érő polcokon műanyag zsákokba csomagolva sorakozott a rengeteg különféle ruhadarab. Egész sorokat foglaltak el a méret szerint külön válogatott férfi és női pulóverek, ingek, nadrágok, kardigánok és kabátok. Aztán jöttek a szoknyák, blúzok, öltönyök, meg a fehérneművel megrakott polcok. A raktár túlsó felében pedig a legkülönfélébb méretű és típusú cipők, csizmák, bakancsok és szandálok sorakoztak százával, gondosan felcímkézve.

   – Jézusom!  – bukott ki a csodálkozás Krisztinából.  – Ennyi ruhával évtizedekre el vagytok látva!

   – Itt csak a jobb ruhák vannak. A munkaruhának használt katonai göncöket egy másik raktárban tartjuk. De Csorvai szerint hamarosan építenünk kell még egy raktárt. Minél több ruhaneműt akar összegyűjteni, mert amíg kitartanak a régi világ készletei, nem kell arra pazarolnunk az erőnket, hogy magunk gyártsunk szövetet a ruháinkhoz.

   – Ki ez a Csorvai? Valami katona volt az előtt?

   – Még hogy Zoli? Dehogy. A katonaidejét persze gondolom, letöltötte. De Baksa Tibi már a járvány előtt is együtt dolgozott vele, és azt mesélte, hogy egyszerű segédmunkás volt abban a gyárban, ahol ő sofőrködött.

   – De Török azt mondta, maga a Major is Csorvai ötlete volt. Szerinted meg ez a raktár is azért van, mert ő rábeszélt benneteket.

   – Az biztos, hogy Zoli sok dologban hamarabb meglátja a megoldásokat, mint mások  – bólogatott Marika.  – Csak kicsit magának való. Baksa szerint sosem volt sikere a lányoknál, és ettől olyan besavanyodott. Ha itthon van, hol itt segít egy kicsit, hol ott, de nem nagyon tud nyugton maradni. Legtöbbször úton van, hogy felhajtson valamit, amire éppen szükségünk van. Miért kérdezed? Talán tetszik neked?

   – Dehogyis!  – tiltakozott riadtan Krisztina.  – Gyűlölöm a fegyvereket. És ki nem állhatom a katonákat. Egy életre elegem lett belőlük az elmúlt hónapokban!

   – A katonákból? Hol találkoztál te mostanában katonákkal?  – torpant meg Marika, fél lábával már az előkészített fém létrán állva.

   – Májusban Szabadszálláson. Belefutottunk a barátnőmmel egy megzakkant katonatisztbe, meg a századába. Katonásdit játszanak a laktanyájukban mindenféle ósdi szabály alapján. Bennünket is besoroztak, de három napja megszöktünk. Vagyis … végül csak én szöktem meg. A barátnőm ott maradt a …barátjával, akit eltaláltak. Valószínűleg egyikük sem él már.

   – Úgy beszélsz arról a csapatról, mintha nem is emberek lennének!

   – Mert nem is emberek!  – csattant fel indulatosan a lány.  – Csak katonák!

   Krisztina úgy érezte, leszakadnak a karjai, mire a raktárból felcipelte az emeletre a Marika által összeállított ruhatárát. Soha, még a járvány előtt sem volt ennyi új holmija egyszerre. Kapott négy teljes öltözet ruhát, két pulóvert, egy vastag kardigánt, fél tucat blúzt, egy szatyorra való harisnyát és fehérneműt, egy dzsekit és egy igazi nagykabátot, meg öt pár cipőt. Ha Marika nem segít a cipekedésben, egy fordulóban el sem tudta volna hozni az összest. Még így is alig várta, hogy a lépcsőn felkapaszkodva végre odaérjenek a Török irodája fölött lévő szobájához.

   – Ez lesz a lakásod!  – tárta ki az egyik ajtót Mohainé Krisztina előtt.  – Csorvai szobája, meg a zuhanyozó közt fogsz lakni.

   Krisztina érdeklődve lépett be a látatlanul otthonának választott helyiségbe. Az ajtótól a szemközti ablakig csaknem öt méter hosszú szoba úgy három méter széles lehetett. Az ablakon túl a lakóház kétoldali és szemközti szárnyait, meg az általuk körbezárt, négyszögletes udvart láthatta. Az ajtótól jobbra eső fal nagy részét egyszerű, világosra lakkozott szekrénysor borította. A szekrények végénél, az ablak melletti sarokban egy asztal és három szék állt. A másik oldalon, az ajtó mögött egy kényelmes heverő volt, melynek fejéhez modern éjjeliszekrényt állítottak, megfelelő lámpával. Az ablak melletti bal sarokban a szekrényekhez illő színű állványon nagyképernyős TV készülék állt, mellette meg egy kazettás magnó. Ez úgy meglepte a lányt, hogy a mennyezeten függő három karos csillárt szinte észre sem vette.

   – Ez a TV meg minek?  – kérdezte Krisztina, a csomagjait a heverőre lódítva.

   – Hogyhogy minek?  – kérdezett vissza csodálkozva Marika.  – Fél éve megint van villanyunk. Akkor készült az első szélmalom, ami valójában egy generátort hajt. Azóta minden lakásban van TV, amit rákötöttünk egy központi hálózatra és a kultúrosunk esténként lejátszik nekünk valamilyen filmet videomagnón! De ha akarod, kaphatsz saját videomagnót is, és akkor azt nézel, amit akarsz! Nagyon sok filmünk van! Csorvai minden útjáról hoz pár újabbat.

   – Szép szoba! De főzni és enni … hol szoktatok?

   – Éhes vagy? Lemehetünk az Ebédlőbe, de most még csak valami hideg ételt kaphatsz. A vacsorára várnod kell este nyolc óráig.

   – Ebédlő? Közös ebédlőtök van?

   – Igen. A zuhanyozón túl van a kis lépcső. Attól jobbra nyílik a földszinten az Ebédlő. Eleinte túl kevesen voltunk, hogy mindenki saját magának főzzön, maradt a közös konyha. Mostanra pedig már megszoktuk. Mindig van ott valaki, de nyolc óra előtt nincs főtt étel.

   – Nem akarok senkit sem zavarni. Inkább megvárom a vacsorát  – rázta meg a fejét némi megfontolás után Krisztina.  – Addig elpakolok, lezuhanyozok és átöltözök.

   – Barátaim!  – nézett végig a szokottnál kicsit gondosabban öltözött embereken Török Jancsi, szokása szerint a szemüvegét igazgatva.  – Látom, igen sokan már értesültek arról, hogy új vendég érkezett a Majorba! Engedjék meg, hogy bemutassam vendégünket és remélhetőleg új társunkat, Kocsis Krisztinát! Egyúttal arra szeretnék kérni mindenkit, hogy a következő napokban segítsen Krisztinának megismerni a Majort és az életünket, hogy eldönthesse, akar-e velünk maradni, vagy sem.

   Amint Török kis beszéde végére ért, néhol taps csattant fel, máshonnan elismerő kiáltások röppentek a lány felé. Krisztina megilletődve nézett végig a zsúfolt Ebédlőn. Mindig lámpalázas volt, ha szerepelnie kellett valahol. Most különösen zavarta a tömeg, hiszen az elmúlt két évben, Gárdos századán kívül embert is alig látott, beszélni is legfeljebb Ágival beszélgetett.

   – Jöjjön, Krisztina!  – érintette meg a lány karját Török.

   Krisztina rettenetes zavarában szinte vakon hagyta magát vezetni. Felvette tálcára készített vacsoráját, szinte oda sem figyelve megköszönte a kövér szakácsnőnek, majd követte Török Jancsit egy asztalhoz. Csak akkor jött rá, hogy Csorvaival szemben ült le, mikor a férfi jó étvágyat kívánt neki. Krisztina meglepetten látta, hogy Zoli is megszabadult kopott egyenruhájától. Kicsit elnyúlt, kávébarna „V”-nyakú pulóvert és szürke nadrágot húzott helyette. Nevetséges sapkáját is otthagyta valahol, bár fedetlen fejjel szinte ijesztően groteszk hatást keltett. Lemosva magáról az út porát és lekaparva az arcát nyúzottá tevő borostát, csak egy-két évvel látszott idősebbnek Krisztinánál. Egészen addig, míg a lány fel nem nézett a hosszúságában az övével vetekedő, ezüst-fehéren ragyogó hajra, mely Zoli arcát keretezte. Riadtan félrekapta a tekintetét, és érezte, hogy megborzong a fiatal arc és az ősz haj fura kettősségétől.

   Csorvai figyelme vacsora közben erősen megoszlott a tányérja, Török Jancsi és Krisztina között. Az illemre nem sokat adva, kést-villát mellőzve, kanállal ette a pörköltet, meg a mellé tálalt tarhonyát is. A tekintete legtöbbször a lány arcán időzött, de azért buzgón válaszolgatott Török kérdéseire is, bár néha a szája elé kellett tennie kezét, mert egy-egy falat kedvéért nem hagyta félbe a beszédet.

   Krisztina eleinte próbált odafigyelni a beszélgetésre, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy számára szinte teljesen érdektelen az egész. Cseppet sem tudta lekötni, hogy Csorvai és Török honnan és hogyan akarják beszerezni a következő raktár elemeit, és melyikük szerint hol lenne célszerűbb felállítani az új színt. De igazából az sem érdekelte, hogy Török szerint mennyi téglára, mészre és cementre lenne szükség az építkezéshez, meg a betonozásokhoz. Az meg kifejezetten zavarta, amikor észrevette, hogy Csorvai folyton őt figyeli, ha éppen nem Törökkel beszél.

   Krisztina fázósan húzta össze magán farmer dzsekijét. A szeptember végi reggel kicsit hűvös volt, de még korántsem annyira, hogy felvegye az előző nap Marikától kapott vékony kabátot. Próbált kényelmesen elhelyezkedni a bakon, de ez egyáltalán nem bizonyult könnyűnek. Az ülés nagy magassága és alacsony oldala nem tűnt túl biztonságos párosításnak. Legszívesebben hátra ment volna a lovas kocsi platójára, de nem akarta megsérteni Moksony Lacit, a két ló hajtóját, aki azonnal felkínálta neki ezt a „kényelmes” helyet maga mellett.

   Igazából még most sem tudta volna megmondani, miért kérte tegnap este a vacsoránál, hogy Csorvaival és a kis csapattal tarthasson a városba, mikor meghallotta, mire készülnek a Major felderítői. Hirtelen támadt ötlet volt, amivel alaposan meglepte Török Jancsit és a később melléjük ülő Baksa Tibort is. A Major és a gépállomás vezetői döbbenten néztek előbb Krisztinára, majd tanácskérőn Zolira. Azonnal meg akarták magyarázni, hogy a nők nem szoktak efféle veszélyes utakon részt venni, de Csorvai váratlanul a lány pártját fogta. Csendesen elmagyarázta, hogy semmiféle veszély sem fenyegeti Krisztinát az úton, hiszen hat fegyveres lesz körülötte, hogy mindentől megóvja.

   Azon viszont Krisztina lepődött meg, mikor a korai reggeli után, kicsit még álmosan kiballagott a férfiakkal az udvarra, és a várt, kényelmes autók helyett csak egy lovas kocsit talált odakint, meg néhány felnyergelt lovat. Igen csak csodálkozó arcot vághatott, mert Csorvai rögtön megjegyezte mellette, hogy ilyen egyszerű feladatokra nem szokták pazarolni az üzemanyagot. Kicsit kajánul még azt is megkérdezte a lánytól, nem gondolta-e meg magát, és még mindig velük akar-e tartani. Krisztina válaszul nem tehetett mást, dacosan felkapaszkodott a kocsi bakjára és görcsösen megmarkolta maga mellett az ülés peremét.

   A kis csapat Krisztinával együtt hét emberből állt. Csorvaiból és két társa lóháton kísérték a kocsit, amin, a lányon és Moksony Lacin kívül, egy fekete hajú, Markos Béla néven bemutatkozó fiatalember is helyet foglalt. A csapat hetedik tagja, Rábai Jancsi még a lakóház kapujában búcsúzott szőke feleségétől, óvatosan ölelgetve az asszonykát, és féltőn simogatva kerek pocakját.

   Amint kényelmesen elhelyezkedett nyergében, Csorvai kiadta a parancsot az indulásra. Két társa sarkával kicsit megbökve lovait azonnal csatlakozott Zolihoz, és Moksony Laci is meglegyintette a gyeplővel a kocsi elé fogott állatokat. A kocsi tompa zörgéssel lódult meg. A hátuljához kötött, a Mercedes hazavontatására magukkal hozott két vezeték ló pedig engedelmesen követte őket. Már majdnem elérték az iskolát, mikor Moksony hátra fordult és kajánul vigyorogva odakiáltott az üvegezett kapuban még mindig búcsúzkodó fiatal párnak:

   – Te gyalog jössz, Jani?

   – Ugyan hagyd már! Fontosabb dolga van, mint nekünk!  – nevette el magát a mellettük léptető Nyári Jocó.

   Rábai Jancsi még egyszer megcsókolta és megölelte feleségét, féltő gonddal vigyázva nagyra nőtt terhére, aztán a kocsi után lódult. Az iskola mellett érte utol őket, elkapta a kocsi oldalát és Béla segítségével felugrott a platóra. Azonnal előre ment az ülésig és neki támaszkodva felállt, hogy visszaintegessen még mindig a kapuban álló asszonyának.

   – Mi a francot akartok tőlünk már megint?!  – kiáltotta tehetetlen dühében a banda torzonborz vezetője Csorvai felé. Ép jobb kezében egy rozsdás csődarabot szorongatott fegyver gyanánt.  – Tegnap már elvettétek a fegyvereinket! Megöltétek Sanyit és Pistát! Most mi következünk?

   A banda másik négy tagja a benzinkút vastag kirakatüvegének és falának vetett háttal sorakozott vezetője mellett. Valamennyien az övéhez hasonló, rögtönzött fegyvereket emeltek harcra készen, de szemükben valami állati riadalommal nézték a rájuk rontó három lovast.

   – Ne pattogj már, a fene sem akar bántani benneteket!  – engedte le Csorvai a puskáját.  – Ha le akartunk volna lőni, már rég megtehettük volna.

   – Akkor meg minek jöttetek vissza?

   – Mondtam tegnap, hogy bejövünk a városba. Igaz, azt is mondtam, hogy menjetek el Szegedről.

   – Majd elmegyünk, ha akarunk!  – fröcsögte a szakállas.  – Mi közöd hozzá, hogy megyünk, vagy maradunk?

   – Csak szeretjük megválogatni a szomszédainkat  – ugrott le a nyeregből Csorvai.  – Szóval azt mondod, meghalt a sebesült barátotok? Ha tegnap rám hallgattok, talán még élne. A Majorban van egy doktornő. A ti sebeiteket is rendesen elláthatná.

   – Nem érdekel! Megmondtam, hogy nem fogunk helyettetek dolgozni!

   – Beszélj a magad nevében, Lajos!  – engedte le a bal kezében szorongatott törött lapátnyelet a másik sebesült.  – Mire számítsak, ha veletek megyek?

   – Kapsz rendes szállást, ételt, meg ruhát  – sorolta Csorvai.  – Ha a sebed meggyógyult, dolgozni fogsz, mint mindenki más. Ha jól dolgozol, a próbaidőd letelte után magunk közé fogadunk. De ha nem tetszik az életünk, akár el is mehetsz.

   – Mennyit kell dolgoznom az ápolásért?

   – Azért semennyit. Az ételért, a jobb életért, a kényelmes szállásért meg addig, amíg velünk maradsz.

   – Mindennek ára van  – kötötte az ebet a karóhoz a sebesült.  – Hány napot kell dolgoznom, hogy egy hónapig enni kapjak? És a ruháért, meg a lakásért hány napot kell dolgozni?

   – Ha éhes vagy, enni kapsz  – vonta meg a vállát Csorvai.  – Ha a ruhád tönkre megy, másikat kérhetsz. Dolgozni meg azért kell, hogy megtermeljük az ételünket. Nem öt napot az ételért, nyolcat a ruháért. A Major minden lakója dolgozik minden nap.

   – Tiszta hülye vagy, ha hiszel ennek a szemétnek, Pali!  – fakadt ki a banda vezetője.  – Mindenki dolgozik minden nap, mi? Csak ezek hárman érnek rá egész héten a puskáikkal lófrálni, mi?!

   – Te azt csinálsz, amit akarsz  – dobta el a lapátnyelet Pali.  – De nekem piszkosul fáj a karom. Elmegyek velük és megnézem azt a … Majort, vagy mit. Aztán ha rendbe jöttem, majd meglátom, hogy mi lesz tovább!

   – Hé! Várjatok már! Mi is Palival mehetünk?  – kérdezte az egyik torzonborz idegen.  – Nekünk is elegünk van a kóborlásból.

   – Mindannyian jöhettek. Próbáljátok ki, milyen az élet nálunk. Aztán majd meglátjátok. Aki nem akar velünk dolgozni, szabadon elmehet. De egy valamit véssetek a fejetekbe: ha bárki megpróbál a Major ellen támadni, annak nincs kegyelem! Én magam lövöm le!  – emelte meg fenyegetően a puskáját Csorvai.

   Krisztina igen meglepődött, amikor a város széli benzinkútnál viszontlátta előző napi üldözőit és fehér mikrobuszukat. Csorvai a fehér kocsi láttán valami fura kézjellel lemaradásra utasította a lovas kocsit, ő pedig két társával az útról letérve, vágtatva csapott rajta az idegeneken. Mire a kocsi is bekocogott a benzinkút elé, az idegenek éppen letették dorongjaikat, vascsöveiket. Krisztina már csak Csorvai utolsó intelmét hallhatta. Meg az ígéretet, hogy hamarosan visszajönnek a városból. De amikor jobban szétnézett, látnia kellett a kirakatüvegen túl, az üzlet padlóján a két, ponyvával letakart testet.

   A víztorony, amiről a próbababa lábához támasztott hirdetményben is olvashatott, a várost körbefogó töltéshez meglepően közel állt. Szürke betontömbje úgy meredt az égre, mint egy hatalmas, karcsú tölcsér. Nem messze tőle egy bevert ajtajú, szinte teljesen kiürített bolt árválkodott. A Major felderítői most ezt a boltot vették célba. A még megmaradt konzerveket és ásványvizes rekeszeket hordták ki a kocsijukra. Aztán egy lécekkel merevített, új táblát állítottak az üzlet bejáratával szemben az egyik polc mellé.

   – Mi lesz azokkal, akik ezután vetődnek ide? Nem számít, ha éhen maradnak?  – kérdezte Krisztina a pakolást látva.  – Én is borzasztóan éhes voltam tegnap. Az egész városban sehol sem találtam ételt!

   – Nem hiszem, hogy sokan vándorolnának még bolttól boltig. Lassan mindenütt kifogynak a készletek. Különben is, ezeknek a konzerveknek maholnap lejár a szavatossága. De a biztonság okáért itt hagyunk egy táblát, hogyan találhat rá a szigetünkre, aki erre jár. Aztán ha eljön hozzánk valaki, majd elválik, hogy velünk marad-e.

   – Kivéve, ha a te megítélésed szerint veszélyt jelent a Majorra.

   – Ezt meg hogy érted?  – nézett meglepetten a lányra Csorvai.  – Bárkit befogadunk, aki velünk akar élni és dolgozni. Persze aki fegyverrel támad a mi békés világunkra, annak nincs helye közöttünk!

   – Tegnap még azt mondtad, sem bírája, sem hóhéra nem vagy senkinek. Túl kevesen maradtunk ehhez. Ma meg halállal fenyegettél öt embert!

   – Ja! Arra gondolsz? Az csak szöveg volt. Egy kis ijesztgetés, nehogy valami ostobaságon törjék a fejüket.

   – Szerintem meg élvezted, hogy fegyverrel a kezedben hatalmad van mások felett! Élvezed, hogy dönthetsz a sorsukról, az életükről!

   – Soha nem öltem meg senkit, ha nem volt muszáj!  – csattant fel ingerülten Csorvai. 

   – Biztosan az a két csavargó is így gondolja, akik a benzinkútnál fekszenek, ponyvával letakarva!

   – Tegnap még hálás voltál, hogy megvédtünk tőlük.

   – Ma is hálás vagyok!  – pattogott tovább Krisztina.  – De attól még gyűlölöm a fegyvereket! És azokat is, akik fegyver nélkül már nem is érzik embernek magukat!

   – A Majorban mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért. Én a fegyverekhez értek. A csapatnak meg kell valaki, aki előkerít mindent, amire éppen szükségük van.

   – Ezt csak te akarod így hinni, mert nem tudsz meglenni a fegyvereid nélkül! Így különlegesnek és fontosnak érezheted magad! A többiek meg udvariasan elfogadnak ilyen különcnek, mert amíg úton vagy, legalább nem zavarod őket!

   – ELÉG!! Amikor építőanyagra van szükség, kell valaki, aki pontosan meg tudja mondani, hová menjünk a teherautókkal! És kell pár ember, aki megvédi a rakodókat a kutyáktól, vagy a támadó bandáktól! Nem eltűrnek, hanem szükségük van rám!

   – És mihez kezdesz, ha egyszer majd nem lesz rád szükségük? A fegyvereidre, a kóborlásaidra, az úgynevezett felderítő útjaidra? Mit fogsz akkor csinálni?

   – Nem tudom! De ha egyszer majd tanácsra lesz szükségem, azt nem tőled fogom kérni!  – fröcsögte Csorvai a méregtől nekivörösödve.

   A kirándulás után Krisztina, habár egész úton csak tétlenül ült a kocsin, halálosan fáradtnak érezte magát. A kései ebéd végeztével lezuhanyozott és végigdőlt az ágyán. Fáradt fejében egyre kavarogtak a történtek. Újra, meg újra lepergette lelki szemei előtt a vitáját Zolival, és gondolatban mindig új és még újabb érvekkel támogatta meg a maga igazát. Végül aztán, maga sem tudta mikor, elszunnyadt. Álmában megint a régi világot látta, mint olyan sokszor az elmúlt két évben. De még soha sem voltak ilyen fájóan élesek a képek. Gyerekkorából jól ismert utcákon sietett tova felnőtt fejjel. Tudta, hogy valami fontos dolga van, de képtelen volt felidézni, hogy mi. Időnként rég elporladt rokonokkal, barátokkal találkozott, de nem válthatott szót senkivel sem, amíg el nem végezte a feladatát. Néha, egy-egy távoli utcasarkon Csorvait látta befordulni. Lóháton poroszkált az autók között, puskáját lazán keresztben tartva a nyergen és fehér haja lobogott a szélben. De a legfurcsább az volt, hogy senki sem csodálkozott a férfi jelenlétén. Az autók kikerülték, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy lóháton kocog valaki a városi utakon.

   És miközben Krisztina a régi utcákat járta, az egész várost belengte valami halk, távoli zene. Ismerős dallamok sorjáztak, de a lány képtelen volt rájönni, hogy honnan. Aztán a zenét elnyomta egy követelőző, élesen kopogó hang. És a második kopogásra az álombeli utcákat felváltotta a Major szobájának képe, amint Krisztina végre felébredt. Kiszakadása az álomból most talán még fájóbb volt, mint mikor a korábbi búvóhelyeiken ébredt fel egy-egy hasonló bűvöletből. Sötét szobájának árny-bútorai annyira a régi, visszavágyott rendet idézték, hogy azon sem csodálkozott volna, ha Ági robban be az ajtón, hogy „Ébredj! Elkéstünk!” De a „Szabad!”-ra csak Mohainé lépett a szobába. Felkapcsolta a villanyt és egy tálcán az asztalra tette Krisztina vacsoráját.

   – Szépet álmodhattál, ha még vacsorázni sem jöttél le!

   – Szépet  – ült fel Krisztina hunyorogva és magához ölelte a térdeit.  – A régi világot láttam álmomban.

   – Mindenkinek vannak ilyen álmai  – simogatta meg a lány haját Mohainé az ágy szélére ülve.  – Van akit sűrűbben, van akit ritkábban kínoznak meg. Nem tudsz mit tenni ellenük. El kell viselni őket.

   Krisztina csak fél füllel hallgatta Marikát. Az álmában hallott halk zene ugyanis még most, ébredés után is betöltötte a szobáját. Ugyanolyan, fülbemászóan dallamos, régi slágerek követték egymást, és a lány most sem találta, honnét jönnek.

   – Mi ez?  – kérdezte kis idő után, tanácstalanul körbe intve.

   – Ez a zene? Csorvai magnózik a szomszédban. Olvas, vagy tervezget valamit, és közben hallgatja a régi kazettáit  – magyarázta Mohainé, aztán kihúzta az asztal alól az egyik széket:

   – Gyere, vacsorázz meg! Én meg közben kérdeznék tőled valamit, ha nem haragszol.

   – Miért haragudnék?  – tápászkodott fel Krisztina és telepedett le a tányérnyi borsófőzelék, meg a kis szeletke hús mellé.  – Kérdezz csak nyugodtan!

   – Az érdekelne, hogy mit szeretnél dolgozni? Senki sem akar sürgetni, csak Török Jancsi szerint te fodrász vagy.

   – Valaha tényleg fodrász voltam  – bólintott rá Krisztina.  – Vagyis a szakmámnak nem sok hasznát láthatom a Majorban. Tényleg! Mit szoktak nálatok dolgozni a nők? Török azt mondta, hogy ismerjem meg a Major életét, mielőtt döntenék. De hol kezdjem, ha dolgozó nőket akarok látni?

   – A nők általában a konyhán, a rakatárakban, a konyhakertben, a tyúkok-csirkék mellett, a nyulászatban, és a legelszántabbak a sertéstelepünkön dolgoznak. De ne siesd el a nézelődést, Krisztina! Nekem ugyanis támadt egy kolosszális ötletem. A Majornak még nincs fodrásza! El tudod ezt képzelni? Hatvannyolc nő, akik vagy megnövesztik és befonják a hajukat, vagy egymásnak próbálják levágni, ahogyan sikerül!

   – Azt akarod mondani, hogy képesek lennétek eltartani csak azért, hogy néha megigazítsam a hajatokat?  – nézett meglepetten Mohainéra Krisztina.

   – Nem egészen erre gondoltam  – ingatta a fejét Marika.  – Ez csak az egyik fele lenne a munkádnak. Az egyik kultúrosunk hamarosan lebabázik. Neked kellene átvenned az ő részét a raktár kezelésében. Meg a vetítő és a videomagnó esti műsorának az összeállításában is. Persze nem egyedül! Lesz egy másik kultúros is melletted! Nos? Mit szólsz hozzá?

   – Fodrásznak egy darabig csapnivaló leszek. Sokáig őrizgettem pár ollót, meg ezt-azt, de mind ott maradt a laktanyában, mikor megszöktünk. A filmekhez meg nem igazán értek.

   – Mondom, hogy lesz segítséged! A filmekre amúgy is több javaslatot fogsz kapni a többiektől, mint amennyire szükséged lenne! Az sem baj, hogy nincsenek szerszámaid! Ha szólsz Csorvainak, hogy mire van szükséged, pár nap alatt beszerez neked akár egy komplett műhelyt is!

   – Akkor sokáig nem lesz műhelyem  – rázta meg a fejét Krisztina.  – Nem mehetek oda Zolihoz, hogy segítsen beszerezni nekem valamit.

   – Már miért ne mehetnél? Tegnap este is hogy pártodat fogta Törökkel, meg Baksával szemben! Csak egy szavadba kerül, és Zoli bármit megszerez neked!

   – Az tegnap volt. Ma már kicsit más a helyzet. A városban … összevesztünk Csorvaival.

   – Nem mondod! Ezt meg hogy sikerült elérned?

   – Megint találkoztunk a tegnapi bandával. És Csorvai azzal fenyegette őket, hogy lelövi, aki … megtámadja a Majort. Én meg irtózom a fegyverektől, és még inkább azoktól az emberektől, akik mindent fegyverekkel akarnak megoldani.

   – Szóval mondtál valamit Zolinak, amiért ő megsértődött  – összegezte a hallottakat Marika.  – Rá se ránts! Majd kibékültök! De az se baj, ha te nem akarsz beszélni Zolival. Mondd el nekem, hogy mire van szükséged, én meg majd elmondom neki! Még jobb lenne, ha készítenél egy listát!

   – Ha te mondod is el a kérésemet, az akkor is olyan lesz, mintha én kuncsorognék Csorvainak. Ilyen áron inkább ne legyen felszerelésem!

   – Még a mi kedvünkért sem? Minden nő szeretné valami normális frizurában hordani a haját! És gondolom, a férfiak is sorba fognak állni, hogy rendesen levágd a hajukat.

   – Majd holnap beszélek Törökkel  – próbált más megoldást keresni Krisztina.  – Ha beleegyezik, akkor majd én magam bemegyek a Szegedre, összeszedem és hazahozom a műhelyhez szükséges dolgokat!

   – Nem fog beleegyezni  – vágott egy lemondó fintort Mohainé.  – Török Jancsi csak azokat a kirándulásokat engedélyezi, amiket Csorvai biztosít. Akkor meg már nem mindegy, hogy meghozatod Zolival, ami kell, vagy bekísérteted vele magad a városba?

   – Valahogy majd csak megoldom  – vonogatta a vállát tanácstalanul Krisztina.  – De Csorvaitól semmit sem akarok kérni!