19. fejezet

   – Ne …! Ne bánts!!  – hebegte gubancos, ősz szakállához kapva az idegen, a torka felé villanó kard láttán. Göcsörtös botja, amivel addig az ösvényt kopogtatta, zörögve hullott a földre.

   Shoma gyanakodva nézett körül. Nagyon is elképzelhetőnek tűnt, hogy az öreg csak csali, aki gyámoltalanságával magára vonja az áldozat figyelmét, amíg társai csendben körülveszik és lerohanják. De nyugtalanul toporgó lován és a szakállát markolászó vénemberen kívül senki és semmi nem mozdult közel, s távol.

   Kardjával továbbra is harcra készen sakkban tartva szemügyre vette az öreget. Meglepetten ismert a toprongyos alakban Margule-ra, Saenor koldusára. A vénember mindig is szakadt, foltozott ruhája, ha lehet, most még rongyosabb, haja-szakálla még gubancosabb volt, mint amilyenre Shoma emlékezett. De a kezét most is olyan szánalmas remegéssel nyújtotta maga elé, ahogyan azelőtt is:

   – Szánj meg, uram! Csak pár falat ételt …!

   – Mikor jártak itt az aardok?  – lökte hüvelyébe a kardját Shoma.

   – Aardok?  – csodálkozott el az öreg.  – Sosem jártak erre aardok, uram.

   – Akkor ki tette ezt?

   – Zsiványok! Rablók! A hegyek banditái! Előbb kifosztották a falut, aztán felgyújtották! Az embereket meg elhajtották … rabszolgának! De lásd, engem itt hagytak! Még rabnak sem kellettem.

   – Rabszolgának?! De hát minek annyi rab a hegyi banditáknak?

   – Eladják őket az ogan rabszolgakufároknak.

   – És merre hajtották el a rabokat azok a banditák?

   – Arra, keletnek  – mutatott a hegyek felé Margule.

   Shoma meglepetten méregette a hegyeken át Vashdarba vezető utat. Erszénye megszerzése után éppen arra akarta elhagyni a falut, hogy valahol a főváros előtt csatlakozzon Rhao seregéhez. Arra, a hegyek túloldalán van a barlang, ahol a tábornok találkozni fog az ellenállókkal. Sehogyan sem értette, hogyan férhetnek meg egymás közelében a falvakat fosztogató banditák és az aardokat zaklató ellenállók. Csak azt tudta, sietnie kell, hogy időben figyelmeztesse Rhaot az új veszélyre. Mielőbb meg kell szorongatni azokat az átkozott banditákat! Hisz’ mégsem járja, hogy valakik rabszolgának fogdossák össze a falusiakat, csak mert az aardok elkergették a király katonáit a vidékről!

   Mielőtt eloldotta volna lovát az üszkös ajtófélfától, elővette a tarisznyáját és kibontotta a Yasnogardban gondosan fehér kendőbe csomagolt cipót, meg a két szép darab sült húst. Ebédre szánta őket, ha netán éhen maradna a saenori fogadóban. Egy darabig méregette a kenyeret, hol törje ketté, de aztán mást gondolt. Visszahajtogatta a kendőt az ételre, és mindenestül Margule-nak nyújtotta a csomagot:

   – Fogd, öreg! De ne maradj itt, a romok közt, a csodára várva! Menj el Yasnogardba, vagy Arrash-ba! Ott megvédenek a zsiványoktól! És még enni is kaphatsz.

   A hágó felé haladtában Shoma a nyeregből leszállva, árgus szemmel vizsgált meg minden keresztutat és leágazó ösvényt. Pedig valójában fogalma sem volt, mit keressen. Nem volt nyomkereső, korábban sosem művelt még effélét. Nem tudta, hogyan nézhet ki a megrakott társzekerek nyoma napokkal, vagy akár hetekkel az elhaladásuk után. Azt sem tudta, mennyi idő alatt nő ki a fű, ha egy falunyi ember bocskora tapodott rajta. De biztosra vette, hogy találni fog valami nyomot, ami elárulja, merre hajtották el Saenor népét a rablók.

   Legalább is eleinte roppant biztos volt a dolgában. Aztán ahogy múltak az órák, és a nap egyre mélyebbre szállt mögötte, úgy vált egyre bizonytalanabbá. Mire éjszakára letáborozott a hágó alatt, már hangosan átkozta magát, amiért reggel nem fogadta meg Rhao tanácsát. Legalább egyet magával kellett volna hoznia az íjászai közül! Akkor nem kellene most egyedül kuporognia aprócska tüze mellett. Megoszthatnák az éjszakai őrséget, és persze a vacsorájukat is! Hiszen csak egyikük ételét adták volna Margule-nak. Akkor nem kellene most kínjában fenyőmagot rágcsálnia, és irigyen lesni hersegve legelő lovát, amiért az megtömheti a bendőjét, míg ő koplalni kénytelen! Ráadásul egy igazi erdőjáró biztosan észrevenné a rablók nyomait is, amik mellett ő vakon ellovagolhat, ha már eddig meg nem tette.

   Reggel még éhesebben és ettől igen nyűgösen ébredt, s nyergelte fel a lovát. Átkocogott a két hegy szelíd púpja közti „hágón” és végre lefelé indult a keleti lejtőn. Egyre lanyhuló figyelemmel kereste a Saenort felégető martalócok és az elhajtott rabok nyomait, de egész nap csak egy valamit fedezett fel. Úgy egy órával dél előtt Rhao seregének egyik járőrét.

   A katonák készségesen útba igazították a tábor felé, mely közelebb volt, mint Shoma remélni merte volna. Csak egy egészen kicsit kellett noszogatnia a lovát, hogy ebédidőre a társai között, pontosabban az ellenállók barlangjának bejáratánál lehessen. S hogy miért a barlangnál kereste a szerencséjét, ahelyett, hogy valamelyik kondérnál hívatta volna meg magát egy tál ételre? Mert íjászaitól azt hallotta, hogy Rhao és főbb tisztjei az ellenállók vezérével ebédelnek a barlangban. Az íjászok parancsnokaként Shoma is elég magas rangúnak érezte magát, hogy ne egy kondér mellett kuporogva, hanem a gazdagon terített asztalnál tömhesse meg a hasát.

   Jószerint még le sem szállt a nyeregből, mikor a barlang előtt őrt álló idegen fegyveresek egyike odakurjantott egy nagydarab fickót, hogy vegye gondjaiba a vendég lovát. Shoma hanyagul, nagyúri mozdulattal akarta odadobni a szolgálatára érkezőnek a kantárt. De amint jobban megnézte a fickó arcát, mégsem engedte el a szíjat. Hajdani saenori szomszédja, Valoren állt előtte!

   – Nem hívnál egy másik szolgát a lovamhoz, cimbora?  – kérdezte az őrtől egy pillanatnyi kihagyás után.  – Ez a fickó pont megfelelne, hogy behozza utánam a tarisznyámat.

   – Ahogy akarod, koma  – rántott egyet a vállán közönyösen az őr és kiszólított egy másik szolgálattevőt a barlangból.

   Shoma lekanyarította válláról a tarisznyáját és odalökte Valorennek:

   – Hozd utánam! De jól vigyázz, el ne ejtsd, mert letöröm a derekad!

   Shoma kérdés nélkül, olyan peckesen haladt át a két őr között és lépett be a barlangba, mintha pontosan tudná, merre kell mennie odabent. Szerencséje volt. A folyosó egyszer sem ágazott el. Tett ugyan két-három kanyart, de végül pontosan az ebédhez terített nagy asztalhoz vezette Shomát és az iszákjával alázatosan, félig meghajolva utána csoszogó Valorent.

   A sziklafalak repedéseibe szúrt fáklyák legalább tíz lépés széles barlangot világítottak meg. A terem bal oldalában állt az egyszerű, gyalulatlan deszkákból összerótt asztal, a másik fal mellett ládákon és padokon készítették elő az újabb fogásokat, mielőtt feltálalták volna őket a vendégeknek. A bejárattól úgy tizenöt lépésre másfélember magasságú kőfal zárta le a barlangtermet, a közepén nagy, vasalt ajtóval. A fal és a barlang mennyezete között jókora rés tátongott, ami elárulta, hogy a szállás belső része a fontosabb, hiszen a fal tetejéről kényelmesen vissza lehetett verni az esetleges támadókat.

   Shoma még azt kereste, merre találja Rhaot és társait az idegenek között, amikor a tábornok  – mintha csak hátra felé is lett volna szeme –  már észre is vette őt. Felállt az asztaltól, s Thaedrát odább küldve maga mellé invitálta az érkezőt, gyorsan be is mutatva a másik oldalán ülő házigazdának:

   – Shoma Valte, az íjászaink kapitánya. Ő pedig Satom Ledan, az ellenállók vezére. Sikerrel jártál, Shoma? Érdemes volt olyan nagyot kerülnöd?

   – Igen is, meg nem is. Amit kerestem, megtaláltam. De Saenor nem létezik többé. A falut felégették, a lakóit pedig elhajtották.

   – Ahol aardok járnak, csak pusztulás marad a nyomukban  – bólogatott Satom megértőn.

   Shoma keze már elindult az egyik sültekkel megrakott tál felé. De félúton megállt a mozdulattal. Mégsem mondhatja ennek a mögötte topogó, nagy mafla Valorennek, hogy maradjon türelmesen rab, amíg ő megtömi a bendőjét!

   – Csakhogy azt a falut nem az aardok pusztították el  – ingatta a fejét Shoma, szomorúan méregetve az asztalon álló ételeket.  – Hanem a hegyek közt bujkáló rablók.

   – Majd a Kiválasztottal megkeressük és megbüntetjük, aki ilyet merészelt tenni az ártatlanokkal!

   – Ha valóban ez a szándékod, nem is kell olyan messze mennünk, hogy megtaláljuk azokat a martalócokat. Ez az ember itt, aki a tarisznyámat hozta utánam, a szomszédom volt Saenorban.

   – Azt mered mondani …?!  – ugrott fel a kardjához kapva Satom.

   – Azt!  – állt fel Shoma is.  – Nem ellenállók vagyok ti, hanem mocskos rablók! Felégettétek Saenort, a lakóit pedig elhajtottátok, hogy eladjátok őket az ogan rabszolgakufároknak!

   – Nagyon okos vagy!  – hátrált el az asztaltól a bandavezér.   – Jutalmul te is a falusiakkal tarthatsz Worandba! Ahogyan a lovag urak is! Az oganok egész vagyont ígértek egy lovagért, meg a kardjáért. Hát most majd kettőt is kapnak!

   – Mit gondolsz, mennyi esélyed lehet két lovaggal és az odakint várakozó seregünkkel szemben?

   – Több, mint gondolnád, kotnyeles barátom  – vigyorodott el Satom.  – A lovagok csak a kardjukkal tudnak varázsolni. De azok az íjászok ott a falon, mind lenyilaznak benneteket, mielőtt a barátaid a kardjukhoz érhetnének!

   Shoma fanyar mosollyal nézett végig a barlang belső részét lezáró fal tetején hirtelen felsorakozó íjászokon, meg a fegyvert rántva, harcra készen hátrább húzódó banditákon. Lemondón megvonta a vállát és állával az asztal felé intve megjegyezte:

   – Reméltem, legalább megebédelhetek! És persze szívesen eltöltöttem volna egy órácskát Sheirával is!

   Az utolsó szavak hallatán a mögötte álló Valoren összecsikorduló fogakkal, eszelősen felüvöltött. Eldobta az eddig gondosan őrzött tarisznyát, s öklét borzalmas ütésre lendítve Shomára vetette magát. Shoma félfordulattal elébe lépett támadójának. Elkapta Valoren lesújtó karját és saját lendületét fordítva ellene, eleven lövedékként a banditák közé lökte. Nyomban követte is az egyensúlyát vesztő férfit. Az első útjába kerülő fegyverest ökle csontbuzogányával ütötte le. Közben előrántotta tőrét, hogy végezzen a banda vezérével.

   De nem jutott el Satomig. Félúton valaki iszonyúan fejbe verte, szikrákat robbantva a szeme elé. Nyögve roskadt a földre és fogcsikorgatva várta a kudarca jutalmául hátába fúródó nyílvesszők fájdalmát.

   Mögötte-fölötte azonban pokoli felfordulás támadt, és a gyilkos lövedékek elmaradtak. Sziklarengető dörrenések, pengék csattogása, hörgőn elhaló nyögések és jajkiáltások hangzottak. Asztalok borultak nagy robajjal és egy élettelen test zuhant félig Shoma hátára, a maradék levegőt is kiszorítva belőle. Percekbe telt, mire annyira magához tért, hogy le tudta lökni magáról a bandita holttestét és kábán, zúgó fejjel feltápászkodhatott. A kardja után kapirgált, de már minden véget ért körülötte.

   Alig egy lépésre tőle az áruló Satom fetrengett a földön hörögve, vért köpve. Mellében mély, szúrt seb tátongott. A martalócok többsége riadt birkaként tipródott a falak mellett. Fegyvereiket eldobálták, kezüket a megadás jeleként a magasba emelték. Rhao harcosai olyan képpel tartották sakkban őket véres pengéikkel, mintha épp a torkukat akarnák elvágni. A két lovag és társaik támadásának könyörtelen hevességét jól mutatta, hogy az asztalok és az ebéd romjai közt tucatnyinál is több haramia hevert holtan, vagy sebesülten.

   Az íjászok is eltűntek a barlang hátsó részét lezáró falról, hiába bízott bennük olyan nagyon Satom. A Shoma keltette kavarodásban Rhao és Thaedra mágikus lövedékei pillanatok alatt elsöpörték őket. Még egyetlen sortűzre is alig maradt idejük. Kapkodva kilőtt nyilaikból csak Tungla kapott egyet a vállába. Rajta kívül egyetlen sebesültje volt Rhao csapatának. Valoren, akinek kétujjnyi hosszan felrepedt a feje az egyik bandita mellvértjétől, akit Shoma jóvoltából levert a lábáról.

   Társaik vereségét látva a kőfal mögött elsáncolt haramiák is hamar elgyávultak. Először még szabad elvonulást követeltek a kaput megdöngető Rhaotól. Aztán amint a barlang megtelt a tábornok csatazajtól felriasztott harcosaival, mégsem várták meg, hogy valaki faltörő kosnak alkalmatos gerendát kerítsen, s rájuk törje a bejáratot. Megnyitották a kaput, szabaddá téve az utat a hátsó termek felé, és megadták magukat.

   A masszív kőfal mögött raktárak sora fogadta Rhao harcosait. A termeket kövekből, gerendákból, deszkából eszkábált falak választották el egymástól. Aranyuk ugyan nem sok volt a banditáknak, de a győztesek így is valóságos kincstárra bukkantak odabenn. Az első két raktárban zsákokba, kosarakba rakva, vagy csak a mennyezetről lógó rudakra aggatva halmozódott a falvakból zsákmányolt temérdek élelmiszer. A következő két teremben az utakat járó kereskedőktől elrabolt vásznak, paraszti ruhák, meg a falusi élet kellékei álltak halmokban, a kerti szerszámoktól a konyhai edényekig és az olcsó ékszerekig, lányoknak való szalagokig-kendőkig.

   Csak amikor az ötödik, legbelső terem ajtaját is berúgták, találtak rá az egymáshoz és a falakhoz láncolva kuporgó, rabszolgának elhurcolt saenoriakra. A zár és a deszkák reccsenésére szerencsétlenek nyüszítve bújtak egy kupacba. A beszűrődő csatazajból, meg a sietősen közeledő lábdobogásból úgy érezték, itt a vég. Nem tudták, új gazdáik jöttek értük, vagy hóhéraik törték rájuk az ajtót. Amikor aztán villanni látták a magasba lendülő, majd lecsapó csatabárdokat, sikoltó bizonyossággal várták a halált.

   Pedig szabadítóik csak a láncokat verték le a falba ékelt karikákról. Mégis percekbe telt, míg a falusiak elhitték, hogy megmenekültek, s szabadság vár rájuk a halál helyett. Maguktól még a padlóról sem mertek felállni. Egyenként kellett felsegíteni, az ajtóhoz támogatni és kivezetni őket. De amilyen nehezen mozdultak szabadítóik első noszogatására, olyan gyorsan feléledtek, mikor a külső barlangban meglátták, hogyan terelik kifelé Rhao harcosai a lefegyverzett banditákat. Egy pillanat alatt megtalálták a hangjukat, de még az erejüket is! Előbb puszta kézzel, majd a lakoma maradványai közül felragadott tárgyakkal, edényekkel, törött székekkel estek elrablóiknak. Mire szabadítóik észbe kaptak, az elhurcolt parasztok fegyvert is találtak, s két martalóc is véresen roskadt a földre a csapásaiktól.

   – Elééég!!  – bömbölte Rhao a falusiak vérgőzös tombolása láttán.

   Pattogó hangon vezényelte katonáit a lefegyverzett rablók és a vérszagtól megvadult, gyilkolni vágyó parasztok szétválasztására. Eszébe sem jutott a martalócokat védeni volt rabjaik dühétől. De pontosan tudta, csak perceik vannak, mielőtt a magukat már megadó rablók védekezni kezdenek a rájuk zúduló ütlegek ellen. Akkor pedig újabb csata tör ki a barlangban, aminek csak Godnos tudja, hány saenori eshet áldozatául.

   A nekidühödött parasztok azonban cseppet sem méltányolták a katonák béketeremtő szándékát. A fegyveresek válla-feje felett igyekeztek tovább csépelni korábbi rabtartóikat. Az sem érdekelte őket, ha kiosztott ütlegeik nagy részét Rhao harcosai kapták. Még akkor is csak nehezen csendesedtek el, mikor megmentőik végre az utolsó lefegyverzett martalócot is kiterelték a barlangból.

   Közben Rhao különös módot talált a saenoriak lecsillapítására és megbékítésére. Harsogva parancsokat kezdett osztani nekik, mintha még mindig rabok lettek volna. A felborult asztalok, padok, székek felállítására utasította őket, többüket a karjuknál fogva lökve-lódítva a kívánt irányba, hogy nyomatékosítsa, mit vár tőlük. A tábornok parancsoláshoz szokott hangja pompásan talált a falusiak engedelmes természetéhez. Sorra hagyták abba a tombolást, hogy rendet tegyenek a barlangban. Nem csak a bútorok kerültek a helyükre, hanem a lakoma étkeinek többségét is sikerült megmenteni a szorgos-gondos kezeknek. Hamarosan minden úgy festett, mint a rövidke csata előtt. Csakhogy a tábornok ezúttal nem a tisztjeit ültette a terített asztalokhoz, hanem a frissen szabadult rabokat. A saenoriak kicsit kérették ugyan magukat, de az éhségük gyorsan legyőzte a vonakodásukat.

   Shoma fancsali képpel, és hangosan korgó gyomorral nézte, amint a falusiak körülülték az asztalokat, s kezdték magukba tömni a sok finom ételt. Habár nem kis részben neki köszönhették a szabadulásukat, tudomást sem igen vettek róla. Egyedül hajdani szomszédja, Sheira próbálta maga mellé invitálni, amíg férje észre nem vette, hogy kinek integet az asszony, és nagy dühösen rá nem mordult. Így aztán Shoma jobb híján a tőre hegyére tűzve emelt ki a legközelebbi tálból egy szelet húst, és zsákmányával a kifelé induló Thaedra nyomába szegődött. Fogalma sem volt, mire utasította a fülébe sugdosva Rhao az ifjabb lovagot, de úgy gondolta: bármiben kell is segítenie odakinn, csak jobb lehet, mint korgó gyomorral nézni mások lakmározását.

   Hamar kiderült, milyen nagyot tévedett! Rhaonak eszében sem volt elvágatni a fegyvertelen foglyok torkát. Thaedrára bízta, hogy állítsa választás elé a legyőzött martalócokat. Csatlakoznak a sereghez, és velük harcolnak az aardok ellen, vagy fegyvertelenül szétkergetik őket, hogy próbáljanak életben maradni a korábban kirabolt, megsarcolt falvak között, ahogyan tudnak.

   Mikor meghallotta, mire készül Thaedra, Shoma csaknem megfulladt a meglepetésében félrenyelt falattól. Percekbe telt, míg végre elég levegőt kapott, s meg tudott szólalni.

   – Ti tényleg fegyvert akartok adni ezeknek a kezébe?!  – fakadt ki köhögve, méltatlankodva.

   – Miért ne tennénk? Hisz csatába megyünk, és minden harcosra szükségünk van!

   – Harcosok?! Nem harcosok ezek, csak martalócok! Amint tehetik, elfutnak, és cserbenhagynak bennünket!

   – Elfutnak?! Ugyan hová? Előttük az aardok lesznek, mögöttük meg mi. Akarják, vagy sem, őket érik az ellenség első csapásai. Amelyikük túléli, abból hős lesz. Amelyik meg nem, az aardoktól kapja meg a büntetését.

   Az ifjú lovag rideg szavai pillanatok alatt kijózanították Shomát. Azt hitte, Rhao merő gyengeségből akar megkegyelmezni a martalócoknak. Szó, mi szó, neki sem lett volna gyomra csak úgy leöldösni a foglyokat. De az sem jutott volna eszébe, hogy halálbrigádot szervezzen belőlük, akik majd az aardok elleni rohamot vezetik.

   – Hát …, bőven megfizetnek a bűneikért, mire az utolsó aardot is kiverjük Lomyrából!  – szűrte foga közt a szót Shoma.  – Ha ugyan egy is megéri azt a napot közülük!

   A lovasok mintegy vezényszóra torpantak meg a kis domb tetején. Lovaik horkolva torlódtak össze az út kanyarulatában. Aztán széles vonalba rendeződtek, és a lovasok a kengyelben felállva, kezükkel beernyőzött szemmel kezdték vizslatni a térképként elébük táruló Garma-völgyet. Elég magasan voltak, hogy ellássanak északon a távoli, Gusha-parti füzesekig, keleten pedig a völgy túlsó felében zömök bástyái, falai mögé lapuló Vashdarig. Azt remélték, gyorsan megtalálják a főváros ostromára érkezett aardokat, de csak dühödt pusztításuk nyomait láthatták. A szőkén hullámzó búzatáblákba perzselt nagy, üszkös-fekete foltokat, meg a felégetett tanyák romjait. Az északi sereg táborát, a kusza tömegbe sokasodó sátrakat, kunyhókat sehol sem lelték.

   Shoma értetlenül nézte végig a völgyet másodszor is. Nyugaton kezdte, és minden tanyát külön megvizsgált, míg ismét el nem jutott Vashdarig. De most sem találta sehol az ellenséget. Pedig Rhao biztosra vette, hogy az aardok legnagyobb serege ostromolja a fővárost. Éppen ezért bízta Shomára és lovas íjászaira, hogy mérjék fel az ellenség táborát, és ha lehet, találjanak utat Vashdar falai mögé. Mindenképpen egyeztetni akarta haditervét a királlyal, mielőtt csatába kezdett volna az aardok fő haderejével.

   Shoma hosszú percekig tanácstalanul rágta a szája szélét. Látta a völgyet, látta a fővárost, ahogyan Rhao meghagyta neki. Csak azt nem mondta a tábornok, mit tegyen, ha nemhogy ellenséges sereget, de egyetlen árva aardot sem talál. Törte a fejét egy darabig, aztán kolosszális ötlete támadt.

   – A két utolsó visszafordul, és jelenti a tábornok úrnak, hogy sehol sem láttunk ellenséget  – fordult hátra a nyeregben.  – A többiek velem jönnek! Megpróbálunk bejutni Vashdarba!

   Roppant büszke volt magára, amint íjászaival a nyomában ledübörgött a lejtőn. Ennél jobb megoldást maga Rhao sem találhatott volna! Felderíti a völgyet, amivel a tábornok megbízta, és ráadásul elsőként viszi meg a hírt Proslam királynak és Vashdar lakóinak, hogy közeleg a Kiválasztott! Főleg ez utóbbi „feladat” tetszett Shomának. A király biztosan nagy jutalmat ad majd a jó hír hozójának. Vashdar lakói pedig a Kiválasztott megérkezéséig a hírnökét fogják ünnepelni.

   Amint közeledtek a fővároshoz, Shoma és íjászai előbb csak ügetésre, majd hamarosan vágtára ösztökélték lovaikat. Szélvészként robogtak végig az utakon. Már cseppet sem érdekelte őket, nem lapulnak-e valamelyik tanya sövénye mögött harcra kész aardok. Csak Vashdar déli kapuját látták maguk előtt, és alig várták, hogy végre beroboghassanak a városba. Egyik erdősávot és ligetet a másik után hagyták maguk mögött. Szinte már versengtek, ki ér előbb a kapuhoz, és csak a rangja miatt nem előzték meg az élen vágtató Shomát.

   Aztán egy erdősávon átvágva döbbenten torpantak meg fékevesztett száguldásukban. Alig nyíllövésnyire tőlük kétöles lángok csaptak fel a földből! Nem egy búzatábla égett, nem is bozótos, de még csak nem is az erdő. Maga a feketére perzselt, kopár föld lángolt!

   Lovaik zavarodott nyihogással toporzékoltak az útjukat elzáró ház-magas lángfüggöny előtt. Az íjászok tanácstalanul nézték a huhogva-dübörögve tomboló pokoltüzet. Aztán előbb észak felé próbálták megkerülni a különös akadályt, majd ellenkező irányba indultak. De semerre sem találtak átjárót a varázslatos tűzkerítésen.