26. fejezet

   A Lomyra délnyugati határát természetes erődként védő hegység külső oldala szinte megmászhatatlanul szakadt le a sivatag mindent elborító homokjáig. A helybéliek persze meglehetősen sok utat ismertek, melyeken el lehetett jutni egyik országból a másikba, de azok többsége csak afféle csempészösvény volt. Kis teherrel felkapaszkodhatott rajtuk az elszánt utazó, vagy akár egy megrakott öszvért is feltuszkolhattak némelyiken, ha legalább ketten voltak az állat noszogatására. Áruval megrakott karavánoknak, vagy egy komolyabb seregnek azonban esélye sem volt megmászni azokat a szűk ösvényeket.

   Igazi, áruszállításra való út csak egy volt a két ország között. A hegység egyik zegzugos völgy-rendszerében kanyargott, és lassan, kényelmesen ereszkedett alá Lomyra erdős vidékéről Worand sivatagáig. Seidris váránál, pontosabban a várfal tövében folyó Vadapoy partján kezdődött ez az út, a völgy utolsó lomyrai itatóhelyén, és a kétnapi gyalogútra levő Delard kútjainál ért véget. Itt, a sivatag első városában csatlakozhattak az utazók útjuk célja szerint egy-egy karavánhoz. De ha a lassan bandukoló, megrakott tevéknél gyorsabban akartak haladni, felfogadhattak egyet a városban szép számmal található vezetők közül, vagy akár nekivághattak saját térképük alapján is a sivatagnak, a csillagok után tájékozódva.

   Shoma és két társa kora reggel lovagoltak ki Seidris kapuján, és vágtak neki a szorosnak, bár eredetileg eszükben sem volt a várban éjszakázni. Előző nap óvatosan araszoltak dél felé a Vadapoy partján. Biztosra vették, hogy vagy az aardok, vagy az oganok már rég ostromgyűrűbe zárták Seidrist, és ők egyik féllel sem akartak harcba keveredni. De olyan közel kellett éjszakázniuk a várhoz, amennyire csak lehetett, hogy megitathassák lovaikat, mielőtt átkelnek a szoroson. Addig óvatoskodtak, míg délután egy kis ligetből előrajzó seidrisi lovasok nem fogták körbe őket. A parancsnokuk alaposan kifaggatta Shomát, hogy kik ők, honnan jönnek, hová tartanak, és kinek a megbízásából járják háború idején az ország útjait. Aztán gyorsan Seidrisbe kísérték a vándorokat, hogy Shoma személyesen mondhassa el a vár parancsnokának, Kourad lovagnak, hogy végre megérkezett a Kiválasztott!

   A pompás híreket, hogy a Kiválasztott végre Lomyrában van, és már meg is nyerte első csatáit az aardok ellen, Kourad lovag pazar vacsorával ünnepelte meg. Így nem csoda, hogy Shoma egész délelőtt igen csak imbolyogva ült a nyeregben. Nem mintha két társa sokkal jobb állapotban lett volna az este bevedelt töméntelen bor után, mint ő. Fáradtak és törődöttek voltak, a nyereggombra kötötték hát a vezetéklovak kantárját, és hagyták a maguk kedvére ballagni az állatokat. Pedig úgy tervezték, hogy kocogva kelnek át a szoroson. Nem akartak túl nagy feltűnést kelteni az érkezésükkel Delardban, ezért jobb szerettek volna nappal bekocogni a sivatagi városba, mint éjjel felverni mindenkit.

   Délre a három vándor kezdte némileg jobban érezni magát, és megpróbálták behozni az addig elvesztegetett időt. Ha igyekezetüket nem is koronázta teljes siker, a nap még egy ujjnyival a láthatár fölött volt, amikor a szélesebbre terülő szoros utolsó kanyarulatából megpillantották a sivatagi várost. A látható közelségbe került cél további sietségre ösztökélte a vándorokat. Sarkukkal megrugdalva ügetésre bírták már addig is kocogó, fáradt hátasaikat, magukkal vonszolva a nyergükhöz kötött, két megrakott vezetéklovat is.

   Amint egyre közelebb értek Delardhoz, a várost körülvevő másfél embernyi magas vályogfal lassan fölébe nőtt a mögé lapuló házak tetőinek. Csak néhány karcsú torony, és két emeletes ház sötét ablakai lesték az észak felől közeledő vándorokat, és nyugaton a lemenő napot. Delard látképét felmérve Shoma kénytelen volt megállapítani, hogy a sivatag első városa bizony alig több egy nagyra nőtt falunál. A falon kívül csúcsos tetejű, színes sátrak tucatjai sorakoztak, meg köztük néhány szerényen megbúvó, szürke kunyhó, melyeket komoly túlzás lett volna házaknak nevezni. A legtöbb helyet nem is az emberi szállások, hanem a kutak közelében álló karámok foglalták el, melyekben a város lakói, meg az éppen itt időző utazók az állataikat tartották. Shoma meglepetten látta, hogy a sivatag lakói a Lomyrában megszokott rudak helyett tüskék ágak és bokrok szövevényéből építették karámjaikat. A bokrok egyaránt jelentettek némi védelmet, és egy kevés legelni valót is a bezárt állatoknak.

   Amint a három lovas elérte a város szélét, némelyik sátorból kíváncsi kölykök bújtak elő, hogy megbámulják az érkezőket. Egy helyütt hat-hét barna köpenyes, fején pánttal átkötött, kockás kendőt viselő férfi ült körben a poros földön, és pipázott. Nem szóltak, nem is intettek az idegeneknek, de a tekintetük állhatatosan követte Shomáék útját. Másutt hasonlóan köpenybe burkolózó asszonyok sürgölődtek, vacsorát készítve családjuknak. Egy percre sem hagyták abba munkájukat, de újra, meg újra megnézték a három lovast, amint elhaladt mellettük.

   Delard északi kapuját bástya helyett csak két karcsú, tetőtlen torony fogta közre. Egyszerű, lőrések nélküli mellvédjük mögül két-két íjász nézte unottan Shomáék érkezését. Ahogyan korábban a pipázók, ők sem emelték fel a kezüket, hogy üdvözöljék az érkezőket. Még a kapuszárnyak mellett álldogáló fegyveresek is csak annyi figyelmet fordítottak Shomáékra, hogy oda ne csukják a lovaik farkát, amint bezárták mögöttük éjszakára a város kapuját.

   Delard főutcáján végignézve Shoma pontosan tudta, hogy csakis a pálmafák alatti kút két oldalán álló „paloták” egyike lehet a fogadó, ahol szállást találhatnak maguknak és lovaiknak. Arról viszont sejtelme sem volt, melyik lehet az a kettő közül. Segélykérőn nézett körül, de egyetlen helybélit sem látott, akit érdemes lett volna megszólítania. Csak a kúton és a jobb oldali nagy házon túli ketreceknél volt némi mozgás. Egész csapatra való ember hajlongott a rácsoknál, így Shoma egyenesen feléjük vette az irányt.

   Mire a kúthoz ért, alaposan meg is bánta a döntését. A ketrecekben rabszolgának elhurcolt lomyrai parasztok zsúfolódtak a rácsok mellé, mert a kívül hajlongó burnuszos oganok éppen vacsorát osztottak nekik. Shomát iszonyú düh kerítette hatalmába a rabok tömege láttán. Kardot akart rántani, hogy levágja, szétkergesse a sivataglakókat, és szabadon engedje rabbá tett honfitársait. De persze tudta, hogy hárman semmit sem kezdhetnek egy egész város ellen. Kénytelen-kelletlen jó képet vágott hát, és igyekezett barátságosan érdeklődni az oganoktól, hol találhatna szállást maguknak és lovaiknak.

   Az egyik burnuszos legény alaposan végigmérte a három utazót, meg az öt lovat. Aztán rögtön le is tette a merőkanalat, amivel valamiféle kását osztott a raboknak a kondérból, és a közelebbi „palotára” mutatott:

   – Athir Morem fogadójában kényelmes szállást, olcsó és ízletes vacsorát is kaphattok, uram. Ha megengeded, a lovaitokat magam vezetem Morem úr istállómesteréhez, Khalethez.

   Shoma csaknem a fél életét különböző fogadókban töltötte. Szokva volt a simára kopott padokhoz éppúgy, mint a csicsás helyeken párnával kényelmesebbé tett székekhez. Evett már durván ácsolt asztalokról, és abrosszal letakartakról is. Athir Morem fogadójában azonban sem székek, sem padok, de még igazi asztalok sem voltak. A vendégek párnákon ültek a földön, s alig arasznyi asztalkákra tálalták elébük az ételt, meg hosszú nyakú kannákban a teát és a kávét.

   Maga Athir Morem sem hajazott a megszokott, pohos kocsmárosokra. Magas volt, és szikár, mint egy száraz kóró. Kockás fejkendőjét ujjnyi széles, piros-fehér szalaggal kötötte át a homlokán. Bőre barna volt, mintha olajjal kenegette volna, mint feketén fénylő bajszát és szakállát. Új vendégei láttán fürgén felpattant kényelmes párnájáról, hogy szertartásosan hajlongva fogadja az érkezőket. Olyan sokszor és olyan mélyre hajolt előttük, hogy háta még akkor is görbe maradt, amikor felegyenesedett. Közben mézes-mázos szavakkal úgy invitálta beljebb a fáradt utazókat, mintha rég látott barátai lettek volna, s nem csengő aranyakért kínálna éppen szállást és vacsorát nekik.

   A fogadós a terem egyik félreeső sarkába vezette új vendégeit. Mire Shomáék keresztbe tett lábbal kényelembe helyezték magukat a felkínált párnákon, már ott állt mellettük egy suhanc, réz tálban kézmosó vizet, vállán pedig fehér törölközőt hozva a vendégeknek. Amíg az utazók tisztára mosták kezeiket, két fátyollal takart arcú szolgáló sietve elébük tálalta a vacsorát.

   Shoma legszívesebben éppúgy habzsolta volna az ételt, mint Higdin és Rera, de nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy a szikár fogadós most teljes figyelmét nekik szenteli. Halkan mondta el Athir Moremnek, mintha féltett titkáról beszélne, hogy vezetőt akar bérelni, aki gyorsan Sular-em városába kíséri őt. Minden aranyáért ogan kardokat akar venni az ottani kovácsoktól, hogy minél több harcost fegyverezhessen fel otthon, a hazájára támadó aardok ellen. De mielőtt nekivágna a sivatagnak, fel kell keresnie a majd egy évszázada Delardra támadó lomyrai harcosok és királyuk sírját. Godnos bocsánatát akarja kérni hajdani honfitársai bűnéért, mert biztosra veszi, hogy az aardok végzetes rohama csakis annak a réges-régi hadjáratnak a büntetése lehet.

   – Aha! A kapzsi király  – bólogatott a fogadós.  – Nagyapám mesélte, hogy még egészen kicsi gyerek volt, amikor egy lomyrai király szemet vetett Worand kincseire. Sereggel jött az oganok ellen, hogy elfoglalja a városainkat, meg a fűszerhez, selyemhez vezető utat. Már majdnem bevette Delardot, amikor megérkezett a felmentő sereg a sivatag mélyéről. Egy ogan íjász éppen a város kapujában ölte meg nyilával a kapzsi királyt.

   – És mi lett az elesettekkel a csata után? Eltemették őket, vagy ott hagyták a csatatéren, a dögevőknek?

   – Tisztességgel eltemettek minden halottat. Egész dombot hordtak föléjük síremlékül. De a kapzsi királyt nem temették a vitézei közé. Nagyapám azt mesélte, hogy mágusok vették a gondjaikba a testét, és elvitték valahová, a sivatag mélyére.

   – Azt persze senki sem tudja, hová temették a mágusok.

   – Mesélnek az emberek mindenfélét. Sokan tudni vélik, hol, merre lehet a kapzsi király sírja. De csak találgatnak. Ha egy is tudná, hol van, már rég meggazdagodott volna a sír kifosztásából! Talán csak a mágusok némelyike tudja, merre kellene keresni. De ők senkinek sem mondják el, amit tudnak.

   – Tudnál nekem vezetőt keríteni, aki elkísérne a halott vitézek sírdombjához?

   – Nem kell ahhoz vezető, barátom! Csak kimész a város déli kapuján, és mire elhagyod a szélső házakat, már látod is a Sírdombot. Kövek borítják, mintha fala lenne. De ha elfogadsz egy tanácsot, igen csendesen imádkozz Godnoshoz a sírdomb mellett! Mi ugyanis Beláerhez fohászkodunk. Ha a népünkből valaki meghallja, hogy te nem hozzá küldöd az imádat, …

   Shoma csalódottan köszönte meg Athir Morem tanácsait. Remélte, hogy a fogadós legalább egy legendát elmesél a „kapzsi király” sírjáról, vagy az utána keresgélőkről. Most, hogy hoppon maradt, alaposabban is körülnézett a teremben. Társakat keresett egy kis esti szórakozásra, némi bor melletti kockavetésre. A vendégek azonban csak beszélgettek, nevetgéltek evés közben. Sehol sem csörgött a kocka, de színes kártyalapokat sem húzott elő senki, hogy csengő aranyakra váltsa a szerencséjét. Hiába nézelődött Shoma, egyetlen társaságot sem látott, melynek játékába bekapcsolódhatott volna. Pedig elindulás előtt olyan egyszerűnek tűnt a terve, hogy kockázni csábítja a sivataglakókat, s néhány arany elvesztése árán mindent megtud tőlük Gewel de Naar sírjáról.

   Korgó gyomra és kényszerű tétlensége miatt Shoma figyelme a vacsorája felé fordult. Igaz, csak félig. Míg a falatokat rágta, már a következő napját tervezgette. Tudta, hogy legalább egy órát el kell vesztegetnie a sírdombnál, mintha imádkozna, és Godnos bocsánatát kérné az elesett harcosok vétkéért. De aztán! Sular-embe akar menni, kalauzt kell hát fogadnia, mégpedig a legjobbat. Vagyis sorra kikérdezheti a sivatagot legjobban ismerő vezetőket, nem hallottak-e a hajdani, legendás király elfeledett sírjáról. Ha jól intézi a dolgát, hamar híre megy a kérdezősködésének, és a város minden lakója őt fogja keresni, hogy pár aranyért elmondhassa, amit valaha is hallott Gewel de Naar sírjáról.

   Nagyritkán benyitott az ajtón egy-egy új vendég, de aki most belépett, azonnal magára vonta Shoma tekintetét. Lapos homlokáról csaknem lecsúszott a kendőjét megkötő szalag. Álla szinte nem is volt, egész arcát nagy, egyenes orra uralta. Hajlott hátával és szimatolva mozgó orrával pont olyan volt, mint egy egér. Úgy is nézett körül. Pillantása megállt Shomáékon, aztán Athir Moremhez sietett. Valamit sugdosott a fogadósnak, mire az dühös képpel megrázta a fejét. Shoma nem tudhatta, hogy az egérképű csak megismételte a mondókáját, vagy újabb érveket sorolt fel, de azt látta, ahogy kézmozdulataival nyomatékosította minden egyes szavát. Erre már Athir Morem sem tehetett mást, kelletlenül feltápászkodott, és keresztül csámpázott a termen.

   – Bocsáss meg, uram!  – hajolt meg Shoma mellett a fogadós.  – Városunk tiszteletre méltó vezetője, Lawar Umryn arra kér, hogy tiszteld meg a házát, és vele költsd el a vacsorádat! Ha elfogadod a meghívást, Umar máris Delard bölcs vezetőjéhez kísér!

   Shoma tudta, hogy bármilyen alázatosan adta is át Athir Morem a meghívást, nincs más választása, mint meglátogatni Lawar Umryn házát. Fogalma sem volt, mivel kelthette fel ennyire Delard urának érdeklődését, hiszen amint megérkeztek a városba, egyenesen a fogadóba jött a társaival. Ha a város ura mégis felfigyelt rájuk, az csak azért lehetett, mert Lomyrából jöttek. Mégpedig szabadon, a saját akaratukból. És ha ez így van, akkor csak remélheti, hogy nem kell megismerniük a rabszolgák valamelyik ketrecét belülről is.

   Shoma meg sem lepődött, amikor az alázatosan hajlongó Umar csak a tér túlsó oldalán álló másik emeletes palotáig vezette. Sejtette, hogy ha a város két legnagyobb épületének egyike a fogadó, akkor a másik csak Delard uráé lehet. Athir Morem „tiszteletre méltó”-nak mondta a város vezetőjét, s szavai alapján Shoma legalább is az ötvenes éveiben járó, őszülő hajú-szakállú, tekintélyes úrnak képzelte új házigazdáját. Így aztán döbbenten nézte a saját magánál alig idősebb férfit, aki a dúsan megterített, alacsony asztalka mögötti ülőpárnáról felállva, tiszteletteljes meghajlással fogadta őt. Shoma meglepetésének nagyobbik felét azonban nem Delard urának fiatal kora, hanem hanyag eleganciával viselt fekete mágusköpenye okozta. A csuklyát lazán a vállára vetette, és derekán sem kötötte át a köpenyt, láthatóvá téve zöld selyem mellényét, drága bársony nadrágját, övének arany csatját és gyöngyökkel kirakott papucsát.

   – Üdvözöllek, barátom!  – hajtott fejet Lawar Umryn széles, szívélyes mosollyal, vendége előtt.  – Te vagy hát az a lomyrai nemes úr, aki ma városunkba érkezett.

   Shoma zavart mosollyal bólogatott, közben lopva körülpillantott a drága falikárpitokkal díszített szobában. A berendezés hivalkodó gazdagsága, a dúsan terített asztal, és persze a házigazda ruházata a gniezdo-beli kalózok vezérét, Warownt juttatták az eszébe. Ő mondta valaha, hogy egy mágus éppúgy vágyódhat gazdagságra, mint bármely más ember. Lawar Umryn otthonát látva Shoma nem tudta eldönteni, hogy a gniezdo-beli kalózvezér hallott valakitől a worandi mágusok vagyonáról, vagy csak véletlenül esett egybe Warown elképzelése a sivatagi mágus életmódjával.

   – Úgy hallottam, fegyvereket akarsz vásárolni Sular-emben, de mielőtt nekivágnál a sivatagnak, imádkozni akarsz a városunk előtt hajdan elesett honfitársaid sírjánál.

   – Igen, de Athir Morem már figyelmeztetett, hogy Delard lakói nem vennék jó néven, ha fennhangon fohászkodnék Godnoshoz.

   – Ostobaság!  – csattant fel Lawar Umryn.  – Reggel majd kihirdetem, hogy senki sem mehet a Sírdomb közelébe! Akkor úgy imádkozhatsz az istenedhez, ahogyan neked a legjobban esik.

   Lawar Umryn éles, akarnokra valló hangja még inkább eszébe idézte Shomának Warownt. Warownt, aki a kalózok bölcs védelmezőjének mondta magát, de haragjától nyilván nem ok nélkül rettegtek alattvalói. Delard urát is tiszteletre méltó vezetőnek nevezik a város lakói, de látni valóan még véletlenül sem mernék akár egyetlen parancsát is megszegni.

   Maga a hivalkodón öltözött mágus is észrevette, hogy túl keményen szólalt meg. Aprócska torokköszörülés után visszatért korábbi mesterkélt stílusához. Előbb az egyik ülőpárnán hellyel, majd ételekkel kezdte kínálgatni vendégét. Percekig csak a különböző finom falatokról beszélt, mielőtt visszakanyarodott volna eredeti témájához:

   – Azt mondják, hajdani királyod, Gewel de Naar bűnei miatt is imádkozni akarsz Godnoshoz. Vagy már ti sem emlékeztek az előző királyotok nevére? A mi népünk csak „kapzsi király”-nak nevezi, és úgy beszél róla, mint valami mesebeli lényről.

   – Gyorsan terjednek nálatok a hírek!  – húzta el a száját Shoma.  – Lomyrában nem felejtették el az emberek Gewel de Naar nevét. Mindenki tudja, hogy vele mérkőzött meg a trónért Proslam Byl király. De azt jól hallottad, hogy imádkozni akartam Gewel de Naar sírjánál, hogy Godnos bocsássa meg a bűneit. És Athir Moremtől már azt is tudom, hogy a királyt nem temették a harcosai mellé.

   – Igen, ezt jól tudod, barátom! Csakhogy Gewel de Naart nem Proslam Byl győzte le. Nurben nagyúr sújtotta halálra egy villámmal, mikor éppen betört volna Delard kapuján. Ő volt az is, aki a sivatag mélyére vitte a király holttestét, hogy ismeretlen helyen eltemesse. Ahogyan Nurben nagyúr volt az is, aki alkut kötött Proslam Byl királlyal, hogy addig ülhet Lomyra trónján, amíg fenntartja a békét országaink között. Ezért él és uralkodik már oly régóta a királyotok, mintha halhatatlan lenne.

   – Ha mindezt Nurben nagyúr tette, akkor aligha tudhatom meg, hová temette el Gewel de Naart, és nem is imádkozhatok a sírjánál.

   – Ne add fel ilyen könnyen, barátom! Nurben nagyúr létrehozott Bagrash-ban egy könyvtárat, ahol mindent feljegyeznek, ami Worandban történik. Ott valószínűleg találsz valamilyen utalást, merre keresd hajdani királyod sírját. De sokkal egyszerűbb lenne, ha magától Nurben nagyúrtól kérdeznéd meg! Ebben ráadásul még a segítségedre is lehetek! Ma reggel indult Delardból egy hitharcos Sheeharba, a Nagyúrhoz. Ha akarod, holnap kora reggel futárt küldök utána, hogy várjon be téged. Akkor az ő védelmében utazhatsz. És miért pont neked ne segítene a Nagyúr, ha trónra ültette a királyodat?