6. fejezet

    A toronyszoba ajtaja olyan halkan, szinte alázatosan nyílt ki, hogy Kambak és Ruara csak a gyertyák lángjának lebbenéséből vették észre, vendéget kaptak. Hátrafordulva az idős mester meglepetten látta a nyílásban Gerlia kerek arcát. A Mágusok Tanácsának máskor tekintélyes tagja most úgy óvakodott be a helyiségbe, mint egy gyermek, aki titokban igyekszik meglesni a felnőtteket. Kambak keze megrándult, és az öreg már mondta volna a térkaput lezáró varázsigét, de aztán másként döntött. Gerlia már látta, hogy mivel foglalatoskodnak, és biztosan különböző pletykákat is hallott már róluk.  Ha most titokzatoskodva hirtelen félbehagyják a munkájukat, csak még jobban felkeltik az asszony gyanakvását. Hiszen mi más bírhatta volna rá Gerliát a sok-sok lépcső megmászására ilyen késő este, mint a gyanakvás?

   –Óh! Kambak mester! Hát te dolgozol itt, a magasban?  –ámuldozott Gerlia kicsit affektáló kedvességgel.  –Hallottam, hogy visszatértél Dorhanba, de fogalmam sem volt, miért hívott haza Naffarian nagymester. Napok óta látom a térkapuk fényét villódzni a torony ablakaiban, mégsem jutott eszembe, hogy ez csakis te lehetsz.

   –Mintha egyedül csak én tudnék térkaput nyitni!  –mormogta a szakállába Kambak.

   –Csak ne szerénykedj, mester! Kevesen bánnak olyan virtuóz módon egy térkapuval, mint te  –beszéd közben Gerlia magától értetődő természetességgel beljebb sétált, majd egyenesen Ruarára nézett:  –Vagy te már láttál bárkit is leányom, aki felülmúlta volna Kambak mester térkapu-művészetét?

   Ruara zavartan megrázta a fejét, mert sehogyan sem értette, mit akarhat tőlük Gerlia. Közben az idősebb nő egészen a térkapuhoz ment és érdeklődve nézegetni kezdte a másik világot. Odaát négy-öt, zöld-tarka ruhás, hasonlóra festett sisakot viselő ember állt, vagy guggolt a térkapu előtt. Mozdulataikból látszott, hogy éppen a fénylő gömböt vizsgálják. Mögöttük egy különös kocsi töltötte ki a képet. A látható oldalán egész sor kereke volt ennek a szekérnek. Az elsőt és a hátsót a magasba emelte, de a többi sem ért le a földre. Valami vastag szalaggal voltak körbe kötve a kerekei, és Gerlia sehogyan sem értette, hogyan haladhat ettől a kocsi. Az egyetlen ismerős dolog a szekér felső részéből előre meredő vaskos, fém kocsirúd volt számára. Csakhogy ez meg túl vastag, már majdnem oszlop méretű volt, és rövidnek is tűnt a megfelelő igásállatok számára.

   –Miféle … kocsi ez, Kambak mester?  –hajolt közelebb csodálkozva a fénykörhöz az asszony.

   –Honnan tudnám, amikor én is most látok ilyet először?  –rántott egyet morcosan a vállán az öreg mágus.

   –Hát nem ezt a világot vizsgáljátok már napok óta?

   –Dehogynem! De mit lehet megismerni egy egész világból röpke néhány nap alatt?

   –Ez ugye a mágia nélküli világ?

   –Az  –bólintott kelletlenül Kambak, aztán hozzáfűzte:  –Naffarian nagymester azt mondta, ismerjem meg a magam módján!

   –Oh, hát persze, hogy az  –hagyta figyelmen kívül az öreg mester megjegyzését Gerlia.  –Mi másért lenne szükséged épp Ruara segítségére? Talán már mágia nélküli fegyvereket is láttatok?

   –Lehet. De honnan tudjam egy teljesen idegen, ismeretlen tárgyról, hogy az fegyver-e, vagy sem? Ha nem tudod, mi az a balta, vajon szerszámnak látod, vagy fegyvernek?

   –Ne játssz velem, öreg!  –fordult szembe hirtelen Kambakkal Gerlia.  –Tudod te jól, hogy miről beszélünk! Naffarian is fegyvereket akar abból a másik világból, az úr-mágusok ellen! Azt mondd meg, tudnál-e találni olyan raktárt odaát, a másik világban, ahol a mágia nélküli fegyvereiket tárolják?

   –Biztosan tudnék, … ha az lenne a feladatom. De a nagymester nem ezzel bízott meg.

   –És térkaput is tudnál nyitni egy ilyen raktárba, amin át magunkkal hozhatnánk néhány fegyvert?

   –Csak ha Naffarian nagymester megparancsolja!  –szegte fel az állát dacosan Kambak.

   –Mióta ragaszkodsz ennyire a nagymester parancsaihoz? Hiszen néhány éve még éppen azért hagytad el Morlaadot, mert Naffarian kolóniái helyett te gyorsan le akartál számolni az ellenséggel! Most meg mindenben egyetértesz vele?

   –Nem. Ma sem helyeslem kolóniák más világokba telepítését. De magányos elmélkedésem közben beláttam, hogy az én tervem sem volt jobb. Kapkodtam, mint egy ostoba ifjonc, aki egyetlen nap alatt akarja megoldani Larania minden gondját-baját.

   –Mellébeszélsz, öreg! Ott vannak, abban a másik világban a fegyverek, amikkel véget vethetnénk az egész háborúnak!

   –És ott is maradnak, amíg Naffarian másként nem rendelkezik!

   –Naffarian azt parancsol, amit akar  –biggyedt le Gerlia szája.  –Háború van, ha nem tudnád. És akármilyen nagy mágus legyen is a mi nagymesterünk, a végső szót mégsem ő fogja kimondani, hanem a háború!

   A toronyszobában végzett, hajnalig tartó megfigyelés után Ruara a reggelihez már túl későn, az ebédhez még túl korán ébredt. Korgó gyomra ösztökélésére felkereste Morlaad konyháját és sikerült is pár gyümölcsöt, egy szelet sajtot és kenyeret kikönyörögnie a szakácsoktól. Kései reggelijével felsétált Morlaad falaira, Az egyik lőrésbe telepedve evés közben elgyönyörködött a Lauron és Dorhan látványában. Hosszan figyelte egy páncélfejű útját, amint a púpján ülő hajtója nógatására lassú léptekkel vonszolta maga után a hatalmas, megrakott szekeret Ambar, a sárkánylovasok támaszpontja felé. Ruara jól látta, hogy szállítmányt a kocsi felé emelt orral elkóborolt kutyák egész falkája követte. A kíséret alapján nem volt nehéz rájönnie, hogy a szekér ponyvája alatt a sárkányok következő etetésére szánt hús lehet felhalmozva.

   A nézelődést elunva, Ruara a könyvtárba indult, hogy folytassa a keresést. Napok óta rontotta a szemét, olyan okok után kutatva, amelyek gátolhatják, nehezíthetik a mágia használatát. Remélte, hogy előbb-utóbb talál valamit, ami megmagyarázza a mágia nélküli világ létrejöttét. Szentül hitte, ha sikerül megtalálnia a mágiát gátló okot, arra is talál majd megoldást, hogyan használhatják mégis a mágiájukat abban a másik világban, amíg kiszabadítják az ott rekedt embereket.

   De még félúton sem járt a kastély bejárata fel, amikor a fal melletti kőpadról egy nyurga, a mágusok köpenyét viselő, de még éppen csak pelyhedző állú fiatalember állt fel:

   –Bocsáss meg, kisasszonyom!  –hajtott fejet tiszteletteljesen a lány előtt.  –A segítségedet kérném, ha lenne számomra egy perced.

   Ruara legszívesebben elküldte volna a fiút, de kétségbeesett arcát látva mégsem tudta megtenni. Megállt és bátorító mosollyal megkérdezte:

   –Miben lehetek a segítségedre, fiatalember, amit a tanítóidtól nem kérdezhetsz meg?

   –Ivor vagyok, Gardona városából, kisasszonyom  –bökte ki lehajtott fejjel a fiú, majd fülig vörösödve hozzáfűzte:  –És ostoba fejemmel fogalmam sincs, pontosan mit is kellene most tennem. A tanítónk, Argatri mester azt mondta, el kell mennem Morlaadból, hogy elkészítsem a saját mágus-botomat.

   –A tanítód talán nem mondta el, mit és hogyan tegyél?

   –Argatri mester azt mondta, keljek útra és hagyjam, hogy „a botom fája magához hívjon”.

   –Ha a mestered ezt a feladatot szabta rád, akkor biztosan megkaptad már a kristályodat.

   –Igen, kisasszonyom!  –húzott elő Ivor a köpenye alól büszkén egy ökölnyi zöld kristályt.  –Tegnap volt a próbám. Sen-s-atto és Argatri mesterek ezt a kristályt adták nekem. De fogalmam sincsen, hogyan találjam meg az én fámat! Csak menjek és válasszak ki egy növendék fát, amibe bele tudom rögzíteni a kristályomat?

   –Ez nem ilyen egyszerű, Ivor. A mágus botja a személyiségének a része kell legyen. Nem lehet akármilyen fa és akármilyen kristály.

   –Ezt tudom, kisasszony! A kristály segít felerősíteni és kivetíteni a mágiánkat, a fa pedig Laraniához köt bennünket. De hogyan találjam meg azt a fát, amelyik engem köt a világunkhoz, Laraniához?

   –Elmehetnél a Napkörbe a válaszért, Ivor. De attól tartok, még túl csapongó a tudatod, semhogy az ősi kövek között a megoldás nyomára jutnál. Inkább azt tanácsolom, Dorhan erdőit keresd fel! De ne gondolj folyton a mágus-botodra! Csak járd az erdőt, és a kristályoddal a kezedben meditálj! Ürítsd ki a tudatod! Ne tervezd el, merre akarsz menni, hagyd, hogy Larania vezessen utadon! Érezni fogod, amikor rátalálsz a fádra. És a kristályod is jelezni fogja! Világít majd, és szinte húzza a kezedet, a te fádhoz.

   –Köszönöm, kisasszony! Ezért kell hát magammal vinnem a kristályomat? Az segít megtalálni a fát, amiből a botom lesz? Máris megyek, hogy mielőbb megta-láljam!

   –Ne kapkodj, Ivor! Akár hetekbe is telhet, amíg rátalálsz a megfelelő fára! Éppen most mondtam: hagyd, hogy Larania vezessen az utadon!

   –Te mennyi idő alatt találtad meg a botodat, kisasszony?

   –Hatvanhét nappal az elindulásom után tértem vissza Morlaadba a teljesen kifaragott botommal  –simított végig a kezében tartott égerfán Ruara.

   –Hatvanhét nap? De hát az borzasztóan sok idő!  –ingatta csüggedten a fejét Ivor.  –Remélem, nekem hamarabb sikerül végeznem!

   –Hová sietsz, Ivor? Előtted még az egész élet. Egy ilyen fontos lépést nem szabad elkapkodni! Csináld csak végig szépen lassan, ahogyan az előbb elmondtam! Ha nem a megfelelő fát választod, sosem lesz belőled igazi mágus! Csak szenvedni fogsz, cserébe azért a pár napért, amennyivel hamarabb elszegődhetsz egy mester tanítványául.

   –Ha valaki rossz fát választ, később sem készíthet magának másik botot?

   –Eddig csak egyszer olvastam olyanról, hogy egy mágus az eltört botja helyett másikat faragott magának. A leírt esetben a mágus mindig arról panaszkodott, hogy a második bot meg sem közelítette az eredetit, sokkal nehezebb volt vele varázsolnia. De olyanról még csak nem is hallottam, hogy valaki önként eldobta volna a botját, hogy másikat készíthessen.

   Daina lassú, szertartásos mozdulattal tette a negyedik csésze kávét a társainál még ültében is magasabbnak látszó, testes Britva elé, aztán meghajolt és bosszankodva az ajtó felé indult. Olyan lassan szolgálta fel az asszonya által kért italt, amennyire csak tehette, s közben egyre leste, hátha elcsíphet egy-két szót, esetleg mondatot is a beszélgetésből. De a négy mágus szótlanul nézte végig, amíg elvégezte a munkáját!

   –Ügyes lány!  –emelte fel a csészéjét Mabui, miután nagy odaadással követte Daina minden mozdulatát, míg csak a lány el nem tűnt a vastag, faragott ajtó mögött.  –Olyan finoman húzta az időt, hogy talán fel sem tűnt volna, ha végül leül közénk az asztalhoz!

   –Muszáj ügyesnek lennie, ha a tanítványom akar maradni!  –mosolyodott el Gerlia.  –Nem fogom az időmet egy ostoba, fakezű tanoncra pazarolni!

   –A hűségében is olyan biztos vagy, mint a tudásában?  –kérdezte halkan, de annál csípősebben az apró termetű, porcelán babára hajazóan festett, szép arcú Vorishka.

   –Sokkal biztosabb!  –koppantotta le csészéjét ingerülten Gerlia.  –Ha azt hiszed, Daina valaki más kedvéért próbált hallgatózni, igen kevéssé ismersz! Kezdettől ráneveltem, hogy mindent hallgasson ki, figyeljen meg és jelentsen nekem!

   –Nem hiszem, hogy Gerlia csak azért hívott volna ide bennünket, hogy a tanítványát dicsérgessük  –jegyezte meg Britva, sötét szakállát babrálva, aztán egyenesen házigazdájuknak szegezte a kérdést:  –Igaz, hogy Naffarian nagymester megrótt, amiért elpusztítottad az úr-mágusok egyik flottáját?

   –Igen  –bólintott keserű mosollyal Gerlia.  –A Tanács ülésén dörgölte az orrom alá, hogy csak az elkergetésüket engedélyezte, a megölésüket nem.

   –De ha folyton csak elkergetjük a hajóikat, akár be is hódolhatunk az úr-mágusok előtt!  –fortyant fel Mabui. 

   –Én azt hallottam, Naffarian visszahívta Morlaadba Kambakot, a térkapuk mesterét  –adta a jól értesültet Vorishka.  –És ha Kambak visszatért …

   –Te minden pletykát elhiszel, amit a tanítványok, és a világi szolgálók kitalálnak?

   –Csakhogy ez nem pletyka, Britva!  –szólt közbe Gerlia.  –Tegnap este magam beszéltem Kambakkal az északi toronyban!

   Nagy csend támadt az asztal körül. Valamennyien jól emlékeztek arra az öt év előtti vitára, amely nemcsak a két mester több évtizedes barátságának vetett véget, de Kambakot Morlaad és a Tanács elhagyására is késztette. Naffarian az úr-mágusokhoz hasonlította barátját, és megtiltotta Kambaknak, hogy térkapukon át orgyilkosokat küldjön az úr-mágusok ágyához. Azt mondta, egy ilyen meggondolatlan támadásban túl sok embert kellene feláldozniuk egyetlen sikeres gyilkosságért. Kambak cserébe ostobasággal vádolta a nagymestert, mert a telepes hajók indítása szerinte nem az ősök tudásának mentését, hanem a vereség beismerését jelentette, még az igazi harc előtt.

   –De ne reménykedj, Vorishka!  –folytatta Gerlia.  –Kambak csak azért jöhetett vissza Morlaadba, mert feladta a tervét. Most Naffarian parancsait lesi és a mágia nélküli világot tanulmányozza.

   –Naffarian máris fegyverek után kutat abban a mágiamentes világban?  –hajolt előre izgatottan Mabui.

   –Egyelőre csak a világ megismerésére utasította Kambakot.

   –Talán a mágia leárnyékolásának a lehetőségét kutatja  –dünnyögte Britva elgondolkodva.  –Az lenne csak az igazi fegyver!

   –Lehet  –vonta meg a vállát Gerlia.  –De nekünk nincs annyi időnk, amíg ők kiderítik, mi gátolja a mágiát abban a másik világban! Most kell legyőznünk az úr-mágusokat!

   –És mégis hogyan akarsz győzni a háborúban, ha Naffarian magát a harcot is megtiltja?  –kérdezte Vorischka.

   –Naffarian csak addig tilthat meg bármit is, amíg ő a nagymester. De ha kiderülne, hogy alkalmatlan a Tanács vezetésére …

   –Nem fordulhatunk nyíltan Naffarian ellen, vagy nekünk is el kell hagynunk Morlaadot, mint az úr-mágusoknak!  –rázta a fejét Mabui.

   –Miért fordulnánk mi a nagymester ellen?  –nézett Gerlia megjátszott csodálkozással Mabuira.  –Csak mindannyiszor tudatosítjuk mindenkiben, ha Naffarian téved valamiben.

   –Ha te Naffarian tévedéseire vársz, hát igen sokára ülhetsz a helyére a nagymesteri székben!

   –Nem, ha segítünk tévedni a nagymesternek!

   Az ablakok színes üvegein beáradó napfény megcsillant a Mágusok Tanácsa asztalának felét elborító miniatűr tenger hullámain. A vízből apró szigetek egész sora púposodott ki. A legkisebbek alig voltak két-háromujjnyiak, a nagyobbak viszont akár tenyérnyire is megnőttek. Közöttük barna levélkéknek tűnő kis hajók cirkáltak és légy méretű sárkányok repültek nem egészen arasznyira a hullámok felett. Az asztal túlsó felén álló Hakku  – Morlaad admirálisa –  a mini-tenger fölé hajolva, a hajók, és a sárkányok útvonalát mutogatva éppen azt magyarázta a Tanácsnak, hogyan juthatott az úr-mágusok legutóbbi támadó flottája egészen Duurig. Egyenként felsorolta, hol állomásoznak a hajók, merre őrjáratoznak, és küldik ki sárkánylovasaikat az ellenség keresésére.

   –Tíz sárkányhajó őrzi a déli határt, mégis átcsúszhat köztük egy egész támadó flotta?  –méregette Naffarian a „térképet”.

   –Az óceán végtelen, nagymester!  –hajtotta meg a fejét Hakku.  –Tízszer ennyi hajó is kevés lenne, hogy a teljes déli határt ellenőrizhessük.

   –Tehát még több hajóra van szüksége, admirális?

   –Sárkányhajókból sosincs elég, de sokkal több hasznát venném néhány jól értesült kémnek  –rázta az admirális a fejét.  –Ha pontosan tudnám, mikor és hol készül támadni az ellenség, három sárkányhajó is elég lenne, hogy visszaverjük a kalózok, meg az úr-mágusok flottáit!

   –Én is örülnék, ha lenne néhány kémünk, valahol az úr-mágusok közelében  –bólogatott a nagymester.  –De mágusok közé nem érdemes kémeket küldeni, admirális. Túlságosan hamar leleplezik őket.

   –Egyelőre még újabb hajókat, és sárkánylovasokat sem ígérhetünk, admirális  –jegyezte meg Pogiloy, a Tanács legöregebb tagja.  –Valami mást kell kitalálnunk a déli határok biztosítására.

   –Talán nem is kellene a sárkányhajók legénységét és a sárkánylovasokat fárasztani  –szólalt meg a sor jobb szélén ülő Hietrin.  –Most, hogy a térkapuk zsonglőre, Kambak mester visszatért Morlaadba, ő is ellenőrizhetné az úr-mágusok kikötőit és flottáit.

   –Jó ötlet, Hietrin, de Kambak mester most mással van elfoglalva  –intette le az asszonyt Naffarian.  –Amíg a munkája végére nem ér, sajnos nem segíthet a felderítésben.

   –Akármerről nézem is, a szorosabb ellenőrzéshez sűrűbb járőrözés, vagyis több hajó kellene  –méregette a mini-tengert a Naffarian balján ülő Górnik.

   –Mi lenne, ha más útvonalakat jelölnénk ki a sárkányhajóknak? Az úrmágusok flottái ugye általában Garidol, vagy Mauran felől érkeznek?  –fordult az admirálishoz Naffarian.

   –Igen, nagymester. Legtöbbször erről a két szigetről jönnek. De érkeztek már Dagos felől is a támadók  –mutatta a három irányt Hakku.

   –Mi lenne, ha csak ebben a három irányban őrjáratoznának a sárkányhajók? Mennyivel lenne több esélyük átcsúszni a hajóink között?

   –Ha távolabbi szigeteink felé tartanak, vagy rájönnek, hogy mely irányokat vigyázzuk, akkor észrevételen eljuthatnak a partjainkra.

   –Akkor állítsunk fel egy láncot a hajóinkból!  –kezdte elgondolkodva a nagymester, és a térképen mutatta az elképzelését.  –Egy sárkányhajó elindul Sadumból Dagos felé, majd Delorba tér vissza. Delorból Garidol felé és Nommorban köt ki. A Nommorból Mauran felé induló hajó visszatér pihenőre Dorhanba. Ez három hajó. Ha jól időzítünk, akkor másik három hajó az indulásukkal egy időben érkezhet Sadumba, Delorba és Nommorba.

   –Így mindig lenne egy-egy hajónk a fő támadási irányokban  –méregette az admirális a nagymester elképzelése szerint cirkálni kezdő kis hajókat a mini-tengeren.  –Másik három pedig készenlétben állna, hogy ha mégis átcsúszik egy támadó egység, megvédhesse a legdélebbi szigeteinket.

   A kis szoba közepén álló Ruara rá sem nézett a három merev-mozdulatlan emberre, akik tágra nyílt szemüket a mágusbot halványan izzó kristályára szegezték. Egyre csak sorolta monoton, rovardöngésre emlékeztető hangján a parancsait Voradnak, a transzba ejtett halásznak, a feleségének és Mansurnak, a morlaadi kuktának. Amikor mondókája végére ért, a lány egyenként végigmérte a három embert, s próbálta felidézni, nem hagyott-e ki valamit az utasítások közül. Aztán botját a szoba padlójához koppantva felébresztette a két férfit és az asszonyt.

   –Itt a fuvardíj első fele, ahogyan megegyeztünk, Vorad mester  –nyújtott át néhány aranyat Ruara a halásznak, úgy folytatva a korábbi beszélgetést, mintha soha nem is ejtette volna a transzba a halászt.

   –Rendben van, kisasszonyom  –számolta meg Vorad gondosan az aranyakat, majd azonnal tovább is adta őket a feleségének.  –Elviszem a fiatalurat a Tais szigetére, a szüleihez. Aztán visszatérek, és megkapom tőled a többi pénzt is.

   –Csak ha elhozod nekem Mansur levelét  –emelte fel figyelmeztetően az ujját a lány. Aztán búcsúzóul megcsókolta Mansurt és odasúgta neki:  –Ügyes légy! És siess vissza hozzám!

   Az ajtóból még visszanézett a fiatalemberre. Aztán a fejére igazította szürke mágusköpenye csuklyáját, és kilépett a halász házából. Végigsietett a napfényben fürdő kikötői utcán. Három egymást követő sarkon is befordult, míg egy szűk sikátorba nem jutott. Ott megtorpant, óvatosan körülnézett. Amikor látta, hogy egyedül van az utcán, egy varázsigét kezdett mormolni, amitől pillanatok alatt meglepő változáson ment át. Termete néhány ujjnyival alacsonyabb lett, csípője asszonyosabbá szélesedett. Bronzbarna haja megfakult, világos barnára váltott. Ovális arca kikerekedett, s vagy tíz évvel idősebb is lett. És a sikátor másik végén már nem is Ruara lépett ki és indult az utca köveit mágusbotjával kopogtatva Morlaad felé.

   Daina tétován megállt Gerlia szobája előtt. A tegnapi cirkusz után semmi kedve sem volt bemenni, és jelenteni mesterének, hogy egyetlen nap alatt már másodszor képtelen teljesíteni a rábízott feladatot. Előző délután egész Morlaadot bejárta, hogy előkerítse Gerliának A tengeri csiga mágikus italokban való felhasználásának ezer módja című könyvet. De hiába keresett fel minden mágust, aki a könyvtáros szerint nemrégiben olvasta, vagy elvitte néhány napra a néhai Kuhar mester remekművét. És hiába kutatott végig több tucatnyi könyvespolcot is. Sehol sem tudott rátalálni a keresett kötetre.

   Gerlia persze alaposan leszidta, amiért még egy egyszerű könyvet sem tud megtalálni. Ostoba, tehetetlen alaknak nevezte, és szinte hozzávágta a cipőjét, hogy legalább azt pucolja ki, ha már másra nem képes. Daina olyan dühös elszánással dörzsölte fényesre úrnője lábbelijét, mintha durvaságával Gerlián állhatott volna bosszút a kapott szidásért. Pedig nem volt egyszerű dolga. Asszonya cipőit ugyanis vastagon borította a por, mintha Gerlia maga járta volna be a fél várost a receptkönyv után kutatva, legújabb mágikus főzetének kotyvasztása helyett.

   Daina nagy sóhajtással erőt vett magán és óvatos-halkan megkocogtatta mentora ajtaját. Gerlia azonban nagyon várhatta tanítványa visszatértét, mert már az első koppantásra „Szabad!”-ot kiáltott. Daina beóvakodott a szobába, és asszonya tekintetét kerülve, akadozó nyelvvel magyarázni kezdte, hogy sehol sem tudta megtalálni a kuktát, akinek az előkerítését Gerlia dühtől szikrázó szemekkel még reggel rábízta. Úgy tűnt, hogy Mansur  – aki az elmúlt hetekben egyre sűrűbben tartotta melegen Gerlia ágyát –  nincs is Morlaadban.

   –Mi az, hogy nincs Morlaadban?! Elküldték valamiért a városba? Vagy valamelyik farmra?

   –Nem, asszonyom! Senki sem tudja, hol van. Tegnap délelőtt a főszakács parancsára reggelit készített, és egy kosárban sirroni Ruara után vitte a keleti bástyára. Azóta nem tért vissza a konyhára.

   –Azt akarod mondani, hogy felsétált a keleti bástyára és ott köddé vált?

   –Nem vált köddé, asszonyom. Ebédidőben az őrök látták Mansurt és Ruarát kisétálni Morlaad kapuján, és átkelni a Lauron hídján a város felé.

   –Szóval ezért vártam hiába az este?!  –szikrázott fel Gerlia szeme.  –És pont azzal a Ruarával? Csak kerüljön a kezem közé az a szemforgató kukta! De persze még egyikük sem jött vissza, ugye?

   –Ruara már tegnap délután visszatért Morlaadba, asszonyom. De csak egyedül. És nem a városból, hanem Ambar felől.

   –Hogy jöhetett volna Ambar felől, ha egyszer Dorhanba ment Mansurral?

   –Nem tudom. De az őrök szerint Ruara kétszer hagyta el Morlaadot és csak egyszer tért vissza!

   –Ez meg miféle ostobaság? Hát nem ebédidőben ment ki a kapun azzal az áruló kuktával?

   –A kapu őrei azt állítják, Ruara egy órával korábban is elhagyta Morlaadot. De akkor egyedül volt, és Ambar, a sárkánylovasok vára felé indult. Aztán ismét kiment a kapun Mansurral a város felé. Pedig senki sem látta visszatérni!