15. fejezet

   Rhao kisded serege meglepetten nézte az erdő és a bányászfalu kapuja közt elterülő mezőt. Másfél órája kúsztak-másztak nesztelenül a fák és bokrok alatt, hogy váratlanul támadhassák hátba a falut ostromló aardokat. Most végre itt voltak, rohamra készen lapultak a szélső bokrok alatt, de egyetlen árva aardot sem láttak a kapu és a boronafal előtt! Még füstölögtek az ellenség elhagyott tábortüzeiből maradt üszkös hamufoltok, halomban állt mellettük az aardok szemete, de az ostromlók mind eltűntek.

   A harcosok értetlenül tápászkodtak fel és sorakoztak ki a mezőre. Aztán észrevették, hogy az őrtorony aljában sötéten ásít a nyitott kapu. Parancsra sem várva, egy emberként lódultak előre. Közelebbről láthatták, hogy legalább kéttucatnyi lenyilazott aard holtteste hever a kapu előtt, meg a falak tövén. Úgy tűnt, a védők nem adták olcsón a bőrüket, de az északi harcosok végül mégis beszakították a kaput. A betörő ellenség letépte sarokvasairól a nehéz kapuszárnyakat. A romok között még most is ott hevert félrelökve a faltörő kosnak használt vaskos gerenda, mellyel az aardok utat nyitottak maguknak.

   Shomáék harcra készen óvakodtak át a kaputorony alatt. Arra számítottak, hogy a lemészárolt védők, a feldúlt falu és a még mindig fosztogató aardok látványa fogadja őket. A torony előtt azonban csak az őrség két tagjának holtteste hevert a lenyilazott aardok között. A falu házai is sértetlennek tűntek. Némelyiknek nyitva volt ugyan az ajtaja, de nem égett egyik sem, és nem is mozdult köztük senki. Sem hóhéraik elől menekülő falusiak, sem zsákmány után kutató győztesek.

   Nézelődésük közben Rhao figyelt fel először a falu főutcáján végigvezető különös sorra. Néhány lépésenként egy-két halott aard harcos holtteste hevert az úton. Mindegyiket nyíllal ölték meg. Mindegyiket szemből. Volt, amelyik két-három nyílvesszőt is kapott a mellébe-hasába. Minden jel arra utalt, hogy a védők szervezetten vonultak vissza, és ilyen módon lassították üldözőiket.

   – A bánya!  – világosodott meg hirtelen a tábornok.  – Visszavonultak a barlangba!

   Egy perccel később a csapat már a tóparti kertek, ültetvények között rohant. Még a halászok sem kérdezték, hová és miért, csak futottak lélekszakadva a tábornok nyomában. Menetük egyre hosszabbra nyúlt. Az élén Rhao száguldott, két kardjával a kezében, a végén Baakir botladozott, csaknem átesve hatalmas aard csatabárdján. A tábornok csak a barlang bejáratánál torpant meg, s várta be a lemaradókat. Ha az aardok elég körültekintőek, a csapat eleje biztosan belefutott volna hátrahagyott őrszemeikbe, és a hosszú futástól kifulladva mind oda is vesznek. Csakhogy a vad északi harcosok nem állítottak őrséget! A falu visszavonuló harcosai annyira felhergelték üldözőiket, hogy az aardok mind egy szálig berohantak utánuk a barlangba.

   Rhao szégyenkezve rázta a fejét, amint rájött önnön ostobaságára. Amint kifújta magát, alakzatba kezdte rendezni harcosait. Az öt íjászt állította a csapat élére, akiket jobbról-balról Thaedrával ketten biztosítottak. Mögöttük a halászok első sora következett, akik jobbjukban baltát, baljukban egy-egy fáklyát szorongattak. Az aardok kétkezes, még szokatlan bárdjaival felszerelt társaik kerültek a harmadik sorba, Tunglával és Zlutolddal.

   Shoma cseppet sem örült, hogy megint a föld alatt kell harcolniuk. A fáklyák sercegve imbolygó, bizonytalan fénye nem valami sokat mutatott meg a barlangból. Nyíllövésnyinél legalább is jóval kevesebbet. Túl közel lesznek az aardok, mikor meglátják őket. Az elsőket persze le tudják nyilazni. De mit kezdjen az íjával, ha majd rájuk rontanak az északi behemótok a hatalmas csatabárdjaikkal?

   Szerencsére nem sok ideje maradt ezen gondolkodni. Csak percekbe telt, hogy meglássák maguk előtt az ellenséget. És mert az aardok is fáklyákkal a kezükben harcoltak, Shoma jóval messzebbről észrevette őket, mint remélni merte volna. Pattanásig feszítette íja húrját, aztán egy prémgalléros kabátot viselő harcos hátába lőtte nyilát.

   Az aardok olyan hévvel igyekeztek áttörni a falu harcosai által a szűk folyosóban emelt torlaszt, hogy a csatazajban meg sem hallották sebesült és haldokló társaik hörgését. Shoma öt nyilat is kilőtt, mire az ellenség egyáltalán észrevette őket. Az elzuhanó testek vergődésére végül mégis felfigyeltek a hátsó sorokban tolongó aardok. Megfordultak, és amint meglátták a mögöttük sorakozó fáklyákat, bősz ordítással megrohanták Rhao osztagát. Hiába lődözte rájuk a két lovag a tűzgömböket és villámokat, az aardok egy pillanat alatt rajtuk voltak.

   A rohamozó ellenség láttán Shoma hűtlenül a fal tövére dobta íját. Előrántotta Rarqua-tól kapott csodás pengéjét, és ahogy Rhao tanította, két kézre fogva, minden erejével a magasra tartott bárdjával felé rohanó aard derekára sújtott. Medvetermetű ellenfelének lépte furcsán megbicsaklott a találattól. Félig vége volt, de a lendülete tovább vitte a félrelépő Shoma mellett. Előre tántorodva, térdre zuhanva ért a második sorban álló halászok közé, ahol egyszerre két balta is lecsapott a fejére.

   Rhao szélkelepként pörgött a bal oldali fal mellett. Pengéivel sorra hárította az aardok csapásait, halált és sebeket osztva ellenfeleinek. Időnként villámokat szórt a rohamozó ellenséges harcosok közé, s egymaga feltartotta a folyosó egyik oldalán az aardokat. Thaedra csaknem ugyanolyan hatékonyan harcolt a másik fal mellett. Középen az íjászok a tábornok parancsa szerint behátráltak a halászok mögé az ellenség rohama elől. A szaporán csapkodó balták és csatabárdok pedig megtörték az aardok lendületét.

   Amint első ellenfelét levágta, Shomán valami különös őrület vett erőt. Gondolkodás nélkül vetette magát a harcba. Kardja villámként cikázott az aardok között. Egy pillanat alatt Rhao mellett termett. Ép elmével soha nem merte volna felfogni egy aard bárdjának csapását, de most csaknem kettészelte a lesújtó fegyver nyelét, mielőtt ledöfte volna a támadót. Ösztönösen érezte, mikor merről kell védenie magát és merre támadnia. Mintha nem is ő irányította volna a kardját, hanem az vezette volna a kezét.

   A bivalyerős aard harcosok nyílt csatában két-három emberrel is felértek volna, most mégis egymás után hullottak el. A szűk, sötét barlang, a két lovag mágiája és az elől-hátul bőszen támadó ellenség szinte mozdulni sem engedte őket, s ettől teljesen megzavarodtak. Már csak menekülni akartak. A kijárat felé lódultak, de ekkor meg a falu védői törtek ki a torlasz mögül, s kezdték kaszabolni őket hátulról.

    Végül egyetlen aardnak sikerült áttörnie a halászok között. Vele Baakir végzett. Pontosabban a vakon menekülő aard nyársalta fel magát a kertész tétován előreszegezett nehéz bárdjára, holtában fellökve, s maga alá gyűrve a kendertövek hős gondozóját.

   A győzelem persze nem jelentette a vérontás azonnali befejezését is. Az emberek végigjárták a csatateret, és módszeresen végeztek minden sebesült ellenséggel. Rhao ordítva, dühtől tombolva igyekezett véget vetni a mészárlásnak, de nem túl nagy sikerrel. Csak hat sebesültet tudott megmenteni. Közülük is az egyik olyan súlyos sebet kapott a mellébe, hogy estére kiszenvedett. A többieket félrehúzkodták ugyan a fal tövére a győztesek, de ápolni őket, a sebeiket ellátni senki sem volt hajlandó. Az összekaszabolt aardok egymást kötözték be, elesett társaik ruháiból szaggatva kötésnek való rongyokat. Másnap reggel aztán Rhao útbaigazítása alapján elindultak a távoli oldalvölgy felé, ahol az Ath’umo-völgyben rekedt aardok éltek az elmúlt években.

   – Miért kellett elengedni őket?  – intett rosszalló fejcsóválással a távozó aardok után Thaedra.  – Te is tudod, hogy egyenesen a Kolóniához mennek!

   – Akkor sem vagyok állat, hogy tehetetlen sebesülteknek elvágassam a torkát.

   – De ezek figyelmeztetni fogják …

   – Tudom!! Figyelmeztessék csak a testvéreiket, hogy lovagok vannak a völgyben! Mondják el nekik, hogy nem egyszerűen legyőzték, hanem lemészárolták az egész csapatukat! Félemlítsék meg a Kolónia ostromlóit, mire mi odaérünk! Másként esélyünk sincs a másik seregük ellen.

   Rhao parancsára a falu népe két sírt ásott, a barlang bejáratának közelében. Az egyikbe a csatában elesett száznál is több aardot hordták, a másikba a saját halottaikat. Bár a falu lakóinak majd egy harmada megsebesült, csak tizenkét társuk veszett oda a csatában. A halászok csapatát azonban jószerint megfelezte az aardok utolsó rohama. Öten is elestek közülük. Baakir kivételével mind kaptak valamilyen sebet, de súlyosat csak ketten.

   Alkonyodott, mire végeztek a temetéssel. Rhao mégsem adott pihenőt a népének. Gyűlésre hívta őket a kaputorony előtti térre.

   – Emberek! Amikor idejöttem közétek, azt ígértem nektek, hogy kivezetlek benneteket az Ath’umo-völgyből! Most jött el az ideje, hogy útra keljünk! A tűzgyűrű, ami eddig utunkat állta – kialudt. Már csak hajót kell szereznünk, hogy hazatérhessünk Lomyrába. De mert nincs pénzünk hajót, és legénységet bérelni, csellel, vagy fegyverrel kell megszereznünk mindkettőt.

   – Majd megostromoljuk Kholnys városát!  –rikkantotta valaki a tömegből.

   – Hiába tennénk. Csak egyetlen hajó horgonyzott a város kikötőjében, de mára az is elhagyta a szigetet. Szerencsére van Kholnyson egy másik kikötő is. Ott találhatunk hajót, és legénységet is. De mielőtt odamennénk, még el kell végeznünk két nehéz feladatot. A készleteinket le kell vinnünk a tengerpartra, hogy legyen mit ennünk az úton. És el kell űznünk a Kolóniát ostromló aardokat.

   Rhao utolsó kijelentését pillanatnyi döbbent csend fogadta, hogy aztán annál hangosabb méltatlankodás törjön ki minden felől:

   – Miért veressük be a fejünket a Kolóniáért?

   – Miért segítsünk rajtuk?! Reylash, meg a bandája mindig csak keresztbe tett nekünk!

   – Védjék meg magukat ők is, ahogy mi tettük!

   – Nem hagyhatjuk, hogy az aardok lemészárolják a Kolónia lakóit!  – kiáltotta Rhao.  – Nem csak Reylash van ott, hanem sok védtelen ember is! És Reylash harcosaira is szükségünk lesz, hogy hajót tudjunk szerezni.

   – Mikor segített rajtunk valaha is Reylash, meg a bandája?

   – Talán magunkkal is vigyük őket?!

   – Nem! Nem visszük magunkkal Reylash bandáját! Csak rávesszük őket, hogy a segítségünkre legyenek! De ehhez előbb el kell űznünk az aardokat a Kolónia elől.

   A falu lakói még jó darabig morogtak és tiltakoztak Rhao képtelennek tűnő ötlete ellen. De az elmúlt hónapokban megszokták, hogy a tábornok irányítja az életüket, és eddig bármit mondott, valamilyen módon mindig igaza is lett. Így végül, mire nyugovóra tértek, ezt a parancsát is elfogadták.

   Másnap kora reggeltől késő délutánig keményen dolgoztak, hogy kordékra málházzák a falu raktáraiban felhalmozott temérdek élelmiszert. Aztán batyukba kötözték azokat a mások számára lim-lomnak tűnő apróságokat, amiket mindenképpen magukkal akartak vinni a szabadságba is. Este, a rakodástól holtfáradtan, még egyszer utoljára nyugovóra tértek kiürített, szinte már idegennek érzett kunyhóikban, hogy hajnalban végleg elhagyják a falut. Hosszan kígyózó menetük a megszokott és jól ismert ösvényeket messze elkerülve délen vágott át a völgyön. Rejtett utakon és keskeny ösvényeken vonszolták végig sírva nyikorgó kerekű kordéikat, és cipelték vállukra vetett csomagjaikat, melyek már nem fértek el a taligákon.

   Ilyen teherrel persze csak lassan haladhattak. Délig vagy hatszor álltak meg pihenni. És még kétszer azért, hogy a harcosok röviden elbánhassanak egy-egy kószáló aard csapattal, nehogy az ellenség tudomást szerezzen a vonulásukról. Déltájt végre elhaladtak a Tűz domb mellett. Újabb három óra múltán a menet eleje elérte a folyópart öblét, ahová Rhaoék pár napja a halászcsónakokat rejtették.

   Amíg vízre tették és megrakták a nehéz tutaj-hajókat, a tábornok kétfelé osztotta az embereit. Az asszonyokat a sebesültekkel, meg a bányászokkal együtt Rera halászainak gondjaira bízta. Szájbarágós alapossággal elmagyarázta, még Shoma térképen is megmutatta a csónakosoknak, merre keressenek táborozásra alkalmas helyet tengerparton, a folyó torkolatától északabbra, minél távolabb az aardok elhagyott oltárától. Külön a lelkükre kötötte, hogy sietve hordjanak az új táborba mindent és mindenkit, aztán csendben lapulva várakozzanak, amíg ő a harcosokkal megszerzi a hajót, amivel majd Lomyrába vitorlázhatnak.

   A bányászok persze zúgolódni kezdtek, amikor rájöttek, hogy Rhao egyszerű rakodókká minősíti, úgymond az asszonyokkal helyezi egy sorba őket. Mióta a barlangban megízlelték a vért és a diadalt, többen is győzhetetlen harcosnak érezték magukat közülük. Ezek most is ki akarták venni részüket az aardok elleni csatából, a Kolónia mellett. A felesleges vitát elkerülendő a tábornok harcosokká léptette elő a vérre szomjazó bányászokat is. Egy kisebb, néhány fős csoportjukat beosztotta az aardok ellen induló seregébe, a többieket pedig megbízta a tengerparti tábor őrzésével.

   Shoma  – habár fáradt volt az egész napos meneteléstől –  biztosra vette, hogy még aznap este megtámadják a Kolóniát ostromló aardokat. Teljesen logikusnak vélte, hogy a Király-szirtet megkerülve azonnal lerohanják a meglepett ellenséget. Ezzel a manőverrel észak felé szorítanák őket, elzárva előlük a tengerpartra vezető utat. Ha a Kolónia lakói időben kitörnek a falak közül, éjfélre szét is kergethetik az aardokat.

   Bármenyire szedték azonban a lábukat, alkonyatkor még meglehetősen messze jártak a Király-szirttől. Ráadásul Rhaonak egészen más elképzelései voltak a rájuk váró csatáról, mint Shomának, vagy aard vérre szomjazó harcosainak. Még le sem ment egészen a nap, amikor kiválasztott az ösvénytől távolabb egy kényelmes tisztást, és tábort veretett seregével. Türelmetlen katonáinak végtelen nyugalommal elmagyarázta, hogy az aardok ellen csak akkor van esélyük, ha kipihenten indulnak harcba. A tábor parancsnokságát és az őrség megszervezését Zlutoldra és Tunglára bízta, ő maga pedig Shoma és Thaedra társaságában nekivágott a gyorsan sötétedő erdőnek.

   Mi tagadás, Shomát sokkal inkább a kíváncsisága vitte Rhao nyomában, mint fáradt lábai. Szívesebben vacsorázott volna valamelyik tűz mellett. De nem tudott ellenállni, amikor Rhao intett neki, hogy tartson vele. Jól hallhatóan korgó gyomorral talpalt a szinte fáradhatatlan tábornok és Thaedra után, bár fogalma sem volt, mit keresnek ilyen késő este az erdőben. Egészen addig, míg a hold halvány fényében meg nem pillantotta a fák közt egy ismerős, kettős torony sziluettjét, meg az árnyék tömör sötétségében egy gyengén parázsló vörös pontot.

   Rarqua ajtaja, melyen a sárkányok ostroma idején hiába dörömböltek, most szolgálatkészen kitárult előttük, amint odaértek eléje. A vén mágus is igen kedélyesen fogadta őket, mikor felkapaszkodtak a torony felső szintjére:

   – Látom, legyőzted az aardokat, tábornok.

   – Valamit elnéztél a kristálygömbödben, öreg! Még csak félig győztük le őket.

   – Kristálygömb? Honnan veszed, hogy a mágusok gondolkodás helyett is varázsolnak? Ha nem győzted volna le az aardokat, nem lehetnél itt.

   – Csak a bányászfalut ostromló aardokat vertük szét. A Kolónia melletti seregük még hátra van. Azért jöttünk hozzád, mert a segítségedet akarom kérni.

   – A te harcodat nem vívhatom meg helyetted, tábornok!

   – Nem is kértelek rá. Az aardokkal magam is el tudok bánni! De én haza akarom vinni az embereimet Lomyrába.

   – Szóval úgy döntöttél, hazamész … bosszút állni a száműzetésedért.

   – Nem  – bökte ki némi zavart hallgatás után Rhao.  – Bár ez is megfordult a fejemben. De egy barátom nemrég újoncokra cserélte a teljes kholnys-i helyőrséget. Azt mondta, az aardok vértes osztagokkal törik át csapataink frontvonalát és sámánokkal vadásznak a lovagokra. Ilyen válságos időben nekem is Lomyrában a helyem!

   – Akkor is, ha a király maga küldött az Ath’umo-völgybe?

   – Sohasem követtem el, amiért száműztek! Ez a völgy nekem nem hazám! Otthon nagyobb szükség van rám, mint itt!

   – Téged ok nélkül száműztek. Thaedra meg csak véletlenül rekedt a völgyben  – bólogatott az öreg, aztán hirtelen szúrósra váló szemmel kérdezte:  – De vajon van-e jogod hazavinni azokat is, akiket valós bűneikért ítéltek el?!

   – Egy bűnözőből is lehet hős!

   – Például Shomából is? Csalásból élt. Mikor próbára tettem, még engem is meglopott! Miért kockáztatná az életét melletted, mikor Lomyrában megint kényelmesen megélhet a kockáiból?

   – A barátaimtól sosem vettem el semmit!  – csattant fel önérzetesen Shoma.

   – Miért? Voltak valaha is barátaid?

   – Most vannak! És láthatod, hogy kitartok mellettük!

   – Amikor a bányászok befogadtak, megígértem nekik, hogy hazaviszem őket  – vette át a szót Shomától Rhao.  – Milyen alapon válogathatnék most köztük, hogy kit engedek hazatérni Lomyrába és kit nem? De a segítségedre van szükségem, hogy beválthassam az ígéretem.

   – Talán varázsoljam át Lomyrába a falu népét? Vagy csak teremtsek nektek hajót a semmiből?

   – Hajót varázslat nélkül is tudok szerezni. De ahhoz, hogy tengerre is szállhassunk vele, valószínűleg szükségünk lesz egy mágus segítségére. És nagyon örülnék, ha Lomyrába érve az aard sámánokkal szemben a mi oldalunkon is állna legalább egy mágus!

   –Ah-ha! Szóval azt akarod, hogy tartsak veletek, és hagyjam el az Ath’umo-völgyet. Érdekes ötlet! De végül is … miért ne? Eleget voltam már itt! A völgy meg … azelőtt is meg volt valahogy, hogy én idejöttem volna. Őszintén szólva nem sok vizet zavartam itt, mióta a völgyben élek. Szóval … gondolom, az után is rendben lesz minden, ha én elmegyek innét.