6.

   Az ablakon beszökő fénysugár lassan felkúszott Rábai Jancsi arcára. A fiatalember előbb megpróbált elfordulni előle, de nem volt hová. Bal vállát magasra emelve szinte tehetetlenné bénította Zsuzsa feje, mely a karján nyugodott. Mivel képtelen volt megfordulni, hát csak hunyorgott egy darabig, aztán eldöntötte, hogy inkább felébred. Csakhogy az ébredés egy egész sor problémát is magával hozott. A szobában kezdett hideg lenni, ami ellen magára kellett húznia a takarót. A mocorgásra Zsuzsa még jobban odafészkelte magát az oldalához, ezzel viszont lehúzta a takarót Béláról. Csíszár álmában nyögve-mormogva a takaró után nyúlt és Zsuzsát átkarolva igyekezett visszabújni a pléd alá.

   A takarót igazgatva Janiban csak lassan tudatosult hólyagja fájó feszítése. Nyögve félrekotorta a takarót és amennyire tőle telt, óvatosan kihúzta elzsibbadt karját Zsuzsa feje alól. Dideregve vadászta össze az este csak úgy az ágy mellett elszórt ruháit. Igyekezett gyorsan és csendesen öltözni, hogy ne ébressze fel a társait. De mert a tegnapi ivászattól még most is kába volt egy kicsit, ez a csendes mozgás nem is volt olyan egyszerű feladat. Valahogyan azért csak sikerült magára rángatnia a ruháit és belebújni a cipőjébe. Közben megpróbált nagyokat nyelni, hogy megszabaduljon kiszáradt szájának undorító ízétől és szagától.

   Mikor végre úgy-ahogy felöltözött, átbotorkált a két szobán és a konyhában találomra előhalászott egy üdítős flakont az asztal alól. Letekerte a kupakját és belekortyolt a szénsavas italba. Az édeskés, szénsavas löttytől persze vad hányinger tört rá. A sarokban álló vödör fölé hajolva kiköpte az üdítőt. Aztán még köpködött egy darabig, mert képtelen volt megszabadulni a torkát-gyomrát ingerlő rossz íztől. Végül letette a flakont az asztalra és töltött magának egy nagy pohár vizet az egyik zománcos kannából. Alaposan kiöblögette a száját, majd ivott is pár kortyot, hogy lenyugtassa háborgó gyomrát. Aztán magára kapta a kabátját és kiment az udvari WC-re, hogy könnyítsen magán.

   Dolga végeztével percekig hezitált, hogy leüljön az ülőkére, vagy föléje hajoljon hányni. De aztán a friss, hideg levegőn lassan kitisztult a feje és elmúlt szédelgős rosszulléte is. Ha már úgy is kint volt az udvaron, úgy döntött, felpakol egy kosárnyi tűzifát és begyújt, mire a többiek felkelnek. Bement a fáskamrába, de nem volt szerencséje. Este eltüzelték a felhasogatott fa utolsó darabját is. Beletörődőn nyögött egyet és kirángatta a fejszét a tőkéből, hogy tűzrevalót aprítson.

   A kamra belső felében felhalmozott vékonyabb-vastagabb ágakból, gerenda és deszkadarabokból húzkodott ki egyet-egyet és elszántan csapkodva, akkora darabokra vágta őket a tőkén, amik már vélhetően befértek a kályhába. Amikor elégnek ítélte a felaprított fát, egy deszka darabot vett elő és igyekezett hosszában minél vékonyabbra hasogatni, gyújtósnak.

   – De szorgalmas vagy, Jani!  – szólalt meg mögötte a mellékhelyiség felé tartó Zsiga.  – Kivetett az ágy?

   – Kezd hideg lenni odabent  – egyenesítette ki a derekát Jancsi.  – Meg amúgy is ki kellett jönnöm.

   – Ha vársz egy kicsit, segítek bevinni a tűzrevalót!   

   Amíg Zsiga elvégezte a dolgát, Jancsi hasogatott még egy-két maréknyi gyújtóst. Aztán  – mivel a tüzelő szállítására használt öreg kosár előző este bent maradt a szobában –  csak úgy, a karjukra halmozták a felaprított fát. Zsiga vállalta a vastagabb darabokat, Jani meg a gyújtóst és a vékonyabb ágakat szedte össze.

   – Hé! Lustaságok! Nem kéne már felébredni?  – zúdította le Zsiga a kályha melletti sarokba a fát.  – Szerintem itt az ideje egy reggelinek! Aztán meg úgyis fel kell cihelődni, mert „bevásárlós” nap van!

   Zajosan kikotorta az estéről maradt hamut, aztán nekilátott begyújtani. A gyújtós alá gyűrt újságpapírt kicsit kevesellte, meg is jegyezte rögtön, hogy valahonnan papírt is hozni kell, ha majd „vásárolni” mennek. Mire a lángok pattogva belekaptak a fába, nagy morgolódva a többiek is ébredezni kezdtek. Láthatóan őket is megviselte az esti ivászat. Nehezen mozogva, nyögve-morogva kászálódtak le a kevéssel az év vége előtt idecipelt franciaágyakról, melyek szinte teljesen kitöltötték a két szobát. Tétován válogatták össze a ruháikat a padlóról, meg a székekről és öltözködtek fel, mintha még nem lettek volna egészen maguknál.

   Szokás szerint Eszter emberelte meg magát leghamarabb. Mire a Zsiga által élesztgetett tűz igazán erőre kapott, már fel is rakott a kályhára egy kanna vizet teának. De még egy jó órába is beletelt, míg megreggeliztek, és a némi pálinkával felturbózott teából elegendő erőt merítettek az induláshoz.

   Mielőtt elindultak volna, utoljára még jól megrakták a kályhát, hogy meleg lakás várja őket, aztán kabátjukat gombolgatva, meg fegyvereiket igazgatva kisorakoztak az utcára. Mióta géppisztolyokat szereztek, sehová sem mentek fegyvertelenül, bár a puskás bandával vívott csatájuk óta nem találkoztak újabb túlélőkkel. Egy jó hónapja még csak gyalogolniuk sem kellett. Semmit sem tudtak pontos dátumhoz kötni, hiszen mindannyiuk életéből kiesett egy-két nap, azóta meg nem volt sem újság, sem tv, vagy rádió, ahonnét megtudhatták volna, a hét melyik napja és hányadika van. De mind úgy vélték, nem sokkal karácsony előtt lehetett, amikor a másik bandával való leszámolás és Anikó halála után az Új téri barakk bolt is kiürült. Akkor jutott eszébe Nyári Jocónak, hogy autót kellene szerezni, amivel könnyebb lenne hazahordani a kosztjukat.

   Csakhogy könnyebb volt kimondani ezt az igényüket, mint valóra is váltani. Jocó meg Csaba napokig járták a környéket és minden garázsnak, nagyobb kamrának leverték a lakatját, hogy kocsihoz jussanak. Végül sikerült is találniuk egy randa, fakó-zöld Ladát. Nagy szerencséjükre a kocsit nyitva hagyta hajdani gazdája, de balszerencséjükre a slusszkulcsot már magával vitte valahová, egy másik világba. Nyári Jocó kiszaggatta a kormány alól a vezetékeket és rövid kísérletezés után a megfelelők összeérintésével be is indította a Ladát. Az elismerő füttyök hallatán Jocó fülig vörösödve vallotta be, hogy nem autó szerelőként tanulta ezt a módszert, hanem az egyik haverjától, akivel meglovasítottak pár járgányt a járvány előtt.

   Ezzel a fakó-zöld Ladával csak az volt a baj, hogy a csapat három tagjának nem jutott benne hely. A következő „bevásárlás” így némi duzzogás után két napos programmá nyúlt, hogy mindenki eljuthasson az újabb boltba, melynek készleteit elkezdték haza hordani. A bevásárlás második napján aztán két autó érkezett vissza az öreg ház elé. Nyári Jocó valahol a bolt közelében ráakadt egy meglepően jó állapotban lévő Nysa kisbuszra, amelyben hajdani sofőrje még a kulcsot is benne hagyta.

   Mivel más szórakozásuk nem nagyon akadt, az elmúlt hónap alatt a csapat minden tagja megtanult valamennyire vezetni. Ehhez ugyan többször is el kellett látogatniuk a város szélén lévő benzinkúthoz, ahol jobb híján egy darab kötél, meg egy vödör segítségével tankolták meg autóikat a központi tartályból. Nehézkes munka volt, de a néptelen utcákon való furikázás megérte a fáradságot.

   Zsiga kérdés nélkül beült a Lada volánja mellé, a Nysa vezetésének jogát viszont Zsuzsa ragadta magához. Ezzel ugyan kicsit hosszabbra nyúlt az útjuk, mert Zsuzsa imádott vezetni, ha nem is igazán tudott. Nem mert túl nagy tempóval repeszteni az utcákon, de legalább négy háztömböt megkerült, csak hogy egy kicsivel többet játszhasson. Végül azért csak megérkeztek a Szent István téri ABC-hez, melyből már kétszer is „bevásároltak”. Harmadszor azonban már nem tudták megrakni az autóikat. A bolt ajtaján belül, két italos rekeszhez támasztva és zsineggel hozzájuk is erősítve egy hatalmas kartonlap fogadta őket. A ceruzával meghúzott vonalakra kézzel festette fel valaki a következő, kicsit girbe-gurba feliratot:

                            Emberek!

                            Túlélők!

A járvány megölte városunk lakóinak többségét. De mi, a túlélők egy csoportja, találtunk egy ideális lakóhelyet magunknak. Aki ÉLNI akar, nem csak a hamarosan kifogyó konzerveken vegetálni, az csatlakozzon hozzánk! Minden harmadik napon várunk benneteket a tarjáni víztoronynál!

   Döbbenten nézték a táblát, mely tíz napja még nem állt ott az ajtóban. Nem a Zsiga által annyira várt hivatalos közlemény volt. Nem is díszítette semmiféle hatóság pecsétje, de túlélőkről adott hírt. Igaz, hogy csak egy csoportról, de az a csoport azt állította, hogy van egy kiváló szállásuk, meg valamilyen tervük is a jövőre. És az a csoport éppen a hozzájuk hasonlókat kereste, hívta azzal a hirdetménnyel.

   – Hát mégsem vagyunk egyedül!  – suttogta Eszter könnybe lábadó szemekkel.

   – Itt van a segítség, amit annyira vártál  – bökte meg Zsiga vállát Lajkó Zsuzsa.  – Látod? Ők is rájöttek, hogy a boltok nem tartanak ki örökké!

   – Segítség? Ez nem segítség. Akik ezt a táblát iderakták, alig többek, mint mi  – rázta a fejét Zsiga.  – Nézd csak meg a polcokat, hogy mit hagytak itt nekünk a te találékony barátaid!

   Első pillanatban nem értették, mire céloz Zsiga. De aztán, amikor a táblát megkerülve beljebb mentek az üzletbe, meglátták a teljesen leürített polcokat. A hirdetés készítői mindent elvittek, amit a csapat legutóbb a boltban hagyott! Nem maradt sem egy csomag keksz, sem egy darab konzerv, egy üveg ital, de még egy tekercs WC-papír sem a polcokon.

   – A rohadt életbe!  – fakadt ki Csiszár.  – Ezek a szemetek kiraboltak bennünket! Most mi a francot foguk enni?

   – Ha a víztoronyhoz hívnak mindenkit, akkor nekik biztosan van elég kajájuk, hogy el is lássanak bennünket  – vélte Zsuzsa.  – Talán azért vittek el mindent, hogy ne gondolkozzunk túl sokat.

   – Te tényleg úgy gondolod, hogy odamegyünk a Víztoronyhoz és könyörögni fogunk, hogy ne hagyjanak éhen veszni bennünket?  – kérdezte nekidühödve Zsiga.  – Mert arra aztán hiába vár bárki! Vannak még boltok ebben a tetves városban! Először felpakolunk és hazavisszük a holmit, aztán páran odamegyünk és megnézzük azt a csapatot! Nem szeretnék úgy járni velük, mint az Új téren azzal a bandával!

   Egy órán belül kiderült, hogy sokkal könnyebb volt mondani, mint valóban fel is pakolni az autóikat. Rövid fejtörés után eszükbe jutott egy másik, közeli ABC. De ott is csak üres polcokat találtak, no meg a már látott tábla hasonmását. És ugyanígy jártak a harmadik boltban is! Zsiga dühödten rágta a szája szélét, és ha szembetalálta volna magát a hirdetmény íróival, szavak helyett bizony valószínűleg a géppisztolyával adott volna hangot a véleményének.

   A harmadik kudarc után visszafordultak a külsőbb városrészek felé. És az egyik lakótelep panelházai között végre találtak egy üzletet, mellyel szerencséjük is lett! Annyira nem volt még kipakolva, hogy nekik kellett betörniük az egyik kirakat üvegét, hogy bejuthassanak a boltba. Nagy buzgalommal kezdték összeszedni és kihordani a két kocsiba a szükségesnek ítélt árukat. De még félig sem rakták meg a Nysat, amikor Tóth Csaba letette a kezében lévő holmit. Mereven nézett a közeli tízemeletes felé, miközben óvatosan levette válláról a géppisztolyát, és csőre töltötte.

   Társuk mozdulataira felfigyelve a csapat többi tagja is a fegyvere után nyúlt. Halkan helyére pászították a tárakat, és azonnal élesítették is a géppisztolyokat, aztán igyekeztek csendben csatlakozni Csabához. De elkéstek! A kivert kirakathoz legközelebb álló Rábai Jancsi is éppen csak kilépett az üzletből, mikor eldörrent Csaba fegyvere.

   – Megvan!  – csapott egy pillanattal később diadalmasan a levegőbe Tóth.  – A tizennegyedik is megvan!

   – Hülye mázlista!  – engedte le a fegyverét csalódottan Jani.  – Nem igaz, hogy mindig te látod meg elsőnek ezeket a dögöket!

   – Már megint neked sikerült?  – lépett hozzájuk Csiszár.  – Piszok mázlid van, öregem!

   – Irigykedjetek csak!  – vigyorgott Csaba.  – Hiába! Aki tud, az tud!

   Egymást ugratva ballagtak a tízemeletes toronyház kapujához, ahol piszkos rongycsomóként hevert egy kutya az alóla szivárgó, egyre terjedelmesebb vértócsában. Mióta legyőzték a puskás bandát, az elvadult kutyákra való vadászat talán még a vezetésnél is kedvesebb szórakozása lett a csapat férfi tagjainak. Csaba kezdte az irtásukat, és folyamatosan vezette is a listát, immár tizennégy lelövéssel, míg a csapat többi tagja a tízet sem érte el.

   – Szép találat volt!  – állt meg a nagy testű, megállapíthatatlan keverék fajtájú kutya mellett Csiszár. Jobb lábával meglökte az állat gerincét, mire a döglöttnek vélt kutya vad mordulással hátracsapta a fejét, és kegyetlen erővel a férfi lábszárába mélyesztette fogait.

   Béla megtántorodott a váratlan támadástól és csak Csabába kapaszkodva tudta megőrizni az egyensúlyát. A fájdalomtól ordítva próbálta kiszabadítani a lábát, de sikertelenül. Végül kínjában az állat fejéhez nyomta fegyvere csövét és belelőtt. Nadrágjára és kabátjára véres húscafatok záporoztak, de legalább elernyedt a húsát tépő fogsor szorítása.

   – Mondtam, hogy ne szórakozzatok ezekkel a dögökkel!  – fakadt ki Zsuzsa a csúnya seb láttán.  – Nézd meg, mit csinált a lábaddal!

   Visszatámogatták Csíszárt a bolt előtti egyik padhoz, ahol Rábai Jancsi egyszerűen levágta barátja lábáról a tépett nadrágszárat. Közben a lányok több flakon ásványvizet hoztak ki az üzletből, hogy kimossák a meglehetősen csúnya és mély sebet. Béla sziszegve és nyögve, szája szélét csaknem vérig kiharapva tűrte a lányok nem éppen tapintatos segítségét. Zsiga és Nyári Jocó ezalatt végigjárták a boltot és a raktárt valami kötszernek használható anyag után kutatva. Hamarosan két fehér köpennyel tértek vissza, amiket csíkokra hasogatva Béla lábára tekertek, elállítva a vérzést.

   A titokzatos idegenek által kiürített üzletek, a hosszas keresgélés és Csiszár Béla balesete miatt már jól benne játak a délutánban, mire megrakták a két autót, és hazafelé indultak. Legtöbbször saját utcájukon végighajtva tértek haza, de most az ellenkező irányból közelítették meg az öreg házat. A keresztutcából befordulva Jancsi döbbenten taposott a fékpedálra. Az emeletes, öreg ház, melynek földszintjén kis csapatuk otthonra talált, lángokban állt! Az ablakok üvege már rég eldurrant a forróságtól. Minden nyíláson, még a padlás fém kibúvóin is vastag, fekete füst dőlt kifelé. Az ablakok fa kereteit nyaldosó lángok már elérték a tetőt is, amely bármikor ráomolhatott a füstös-kormos falakra.

   – A kurva életbe!  – csapott eszeveszett dühvel a műszerfalra Zsiga, az égő ház láttán.  – Most mi a büdös francot csináljunk?! Odabent van mindenünk!

   – Ki a fene törődik azokkal a hülye cuccokkal? Bútor, ruha, minden lesz másik  – ingatta a fejét Jancsi.  – De hol fogunk aludni ma éjjel?

   – Minden ház üres  – szólt  közbe a hátsó ülésről Eszti.  – Csak ki tudunk egyet választani estig!

   – Ja! Ha üresek lennének, nem is lenne semmi baj!  – mordult rá a lányra Rábai.  – De a legtöbb ház egyáltalán nem üres. Persze ha te kitakarítod vala-melyiket…..

   – Kellett nekünk égve hagyni azt a rohadt kályhát!  – dühöngött Zsiga a fejét fogva.  – Mennyivel jobb lenne most begyújtani a hideg lakásban, mint másikat keresni!

   – Késő bánat  – legyintett Jancsi.  – Ezen már nem tudunk változtatni. Inkább azon törjük a fejünket, hogyan tovább! És főleg merre?

   Molnár Zsiga igyekezett csak az ablakra és a víztorony előtti térre figyelni, tudomást sem véve a mögötte halkan beszélgető Janiról és Zsuzsáról. Eredetileg csak Janival ketten akartak eljönni, hogy megnézzék, ki írta azokat a fura hirdetéseket. De előző este Zsuzsa kijelentette, hogy ő is velük tart. Nem azt kérdezte, hogy jöhet-e, csak közölte a döntését. Zsiga legszívesebben ráparancsolt volna, hogy maradjon otthon, az új lakásukban, de már régen megtapasztalta, hogy Zsuzsával nem érdemes vitatkozni. Ha valamit nagyon akart, azt úgy is mindig elérte!

   Az új lakásuk! Furcsa volt így gondolni a focipálya lelátójának emeletén lévő kocsmára. Amikor egy hete leégett az addigi szállásuk, semmi kedvük sem volt idegen házakban, lakásokban kutakodni, hogy hol telepedhetnének meg. A helyzetet Csiszár Béla oldotta meg. Eleinte senkinek sem nagyon tetszett a Villa Negra néven elhíresült kocsmával kapcsolatos javaslata, de jobb híján elmentek és megnézték. Az első éjszakát az olajos padlón és a székeken nyomorogva töltötték, de legalább nem fáztak, mert a feldarabolt asztalokkal megrakott nagy cserépkályha gyorsan kellemes meleget varázsolt a hajdani ivóba.

   Négy teljes napba, és rengeteg cipekedésbe került, míg igazán berendezkedtek. Felmérték, mire is van szükségük, aztán elkezdték járni az üzleteket. Hazahordtak egy csomó szőnyeget, amikkel szinte teljesen letakarták az olajos padlót. Vadonatúj ágyakat, meg ágyneműt szereztek az elégettek helyett. Közben Csaba talált egy kazettás magnót, amiben ugyan nem győzték cserélgetni az elemeket, de legalább nem teltek süket csendben a napjaik. Végül még egy tűzhelyre is sikerült szert tenniük, amivel megoldódott a meleg étel és a fürdés gondja is.

   Az új lakás legnagyobb előnye kétségtelenül az volt, hogy csak egy lépcsőn kellett lemenniük az artézi kúthoz. Komoly hátránya volt viszont hogy ugyanezen a lépcsőn kellett lemennie annak is, aki könnyíteni akart magán. Ez nappal csak egy kicsit kényelmetlen volt, de este, teljes sötétben már veszélyes is. Ezért már a második nap szereztek két vödröt, amiket éjszakára vízzel félig töltve az emeleti raktárhelyiségbe állítottak hordozható WC gyanánt.

   Az új lakást végül egy fergeteges bulival avatták fel, amitől aztán tegnapelőtt egész nap fájt a feje mindenkinek. Máskor is ittak már a vadászat sikereire, de ennyit még egyszer sem. Még megmozdulni is alig volt erejük és csak valami csodának köszönhették, hogy senki sem rondította össze a frissen berendezett szállásukat.

   – Hé! Ti nem halljátok?  – riasztotta fel Zsigát a merengésből Jani izgatott suttogása.

   A beálló csendben tisztán lehetett hallani egy teherautó motorjának egyre közeledő brummogását. Mind a hárman lehajoltak, hogy jobban kilássanak az ötemeletes ház lépcsőfordulójának ablakain. Várakozásuknak megfelelően ki-ki egy kis izgalommal, feszült várakozással, vagy nem kevés ellenszenvvel leste a térre bekanyarodó két nagy, zöld teherautót.

   – Látod! Itt vannak!  – suttogta Zsuzsa izgalomtól elfúló hangon, diadalmasan oldalba bökve Molnárt.

   – Katonák?  – bukott ki a csodálkozás Zsigából, mikor a két teherkocsi megállt és a közelebbiből egy tányérsapkás, egyenruhás férfi ugrott ki. A kézzel festett hirdetések alapján Zsiga bármit várt volna, csak ezt nem. Megkönnyebbülten tette le a linóleumra a géppisztolyát, hogy feltápászkodjon, mikor a másik teherautóból egy újabb egyenruhás, de piros-kék, bojtos sapkát viselő, cseppet sem katonás idegen mászott ki. Óvatosan mozgott, hóna alatt egy fenyegető kinézetű, távcsöves puskát szorongatva. Közben a kocsi platójáról is előkerült négy-öt ember. Valamennyien civil ruhát viseltek, de ugyanolyan géppisztolyaik voltak, mint Zsigának és Janinak.

   – Várjatok!  – sziszegte társai után Zsiga.  – Ez csapda!

   – Mi van?  – torpant meg Zsuzsa. Visszafordult és lehajolt, hogy jobban kilásson az ablakon.

   – Fegyveresek!  – suttogta Zsiga, mintha attól félne, hogy a téren állók meghallhatják a hangját.  – Nem katonák, de rengeteg fegyverük van!

   – Minek ezeknek ennyi fegyver?  – fogta suttogóra Jani is a hangját.

   – Ti is vadásztok a kutyákra  – súgta Zsuzsa, de most valahogy minden meggyőződés nélkül.

   – Nézzétek azt a puskát!  – intett az állával a teherautók felé Zsiga.  – Az biztosan nem a kutyák ellen kell annak a fazonnak!

   – Akkor most …. mit csináljunk?  – kérdezte Zsuzsa teljesen tanácstalanul.

   – Megvárjuk, amíg elmennek  – suttogta válaszul Zsiga.  – Aztán söprés haza! És igyekszünk soha többé nem találkozni ezekkel itt!

   Molnárék beszámolója után nyomasztó csend telepedett a hajdani ivóra. Valahol a lelke mélyén mindenki abban bízott, hogy a hirdetés készítői lesznek azok a várva várt segítők, akik megoldják minden problémájukat. Zsiga már harmadik hónapja igyekezett meggyőzni őket, hogy egyszer biztosan megérkezik a segítség, és akkor majd egy csapásra minden rendbe jön. De most, hogy végre találkoztak a túlélők egy másik csoportjával, csak a bajaik szaporodtak. A novemberi csata óta nem mertek feltételek nélkül megbízni egyetlen idegenben sem. Főleg nem az olyanokban, akik fegyverrel a kezükben indulnak mások keresésére.

   – Most akkor mi legyen?  – törte meg a kínosan hosszúra nyúló csendet Csiszár. Közben az utóbbi napokban felvett szokásával a sebesült lábát masszírozta-vakargatta.  – Ha nem csatlakozhatunk ahhoz a csapathoz, akkor mihez kezdjünk?

   – Nem csoda, hogy teherautókkal olyan gyorsan kirámoltak három boltot is!  – dühöngött Csaba.

   – Mi hármat láttunk. De ki tudja, hányat fosztottak ki, ahova mi még el sem jutottunk?  – tüzelt Nyári Jocó.  – Ha ilyen tempóban folytatják, nekünk semmi sem marad tavaszra!

   – Mióta hajtogatom, hogy sehova sem vezet, ha a csak a boltokból akarunk megélni?  – szólt közbe szemrehányóan Zsuzsa.  – Megmondtam előre, hogy egyszer minden készlet kifogy!

   – Ha ezek a szemetek nem jöttek volna, akár évekig is kihúzhattuk volna!

   – Nem lehetsz ennyire korlátolt!  – csattant fel Zsuzsa a sokszor hallott érvelés hallatán.  – Ez az idegen banda csak előbbre hozta az elkerülhetetlent. Ha az üzletek kiürülnek, mindenképpen találnunk kell valami más módot, hogy ne haljunk éhen!

   – Okos kisasszony már megint prédikál!  – legyintett Zsiga fáradtan.  – Nem mondanád meg azt is, hogyan csináljuk? Talán legeljük le tavasszal a fák leveleit?

   – Ne balhézzatok már!  – vágott közbe Jani.  – A boltok készletei egyszer tényleg ki fognak fogyni. Meg kellene hallgatni, hogy mire gondol Zsuzsa!

   – A városban előbb-utóbb éhen halunk  – kezdte Zsuzsa.

   – Tudom! Menjünk ki a városból és kezdjük túrni valahol a földet!  – fakadt ki Zsiga. 

   – Igen! Kezdjük túrni a földet!  – csattant fel ingerülten a lány.  – Sokkal jobb krumplit, meg répát enni, mint semmit!

   – Okos kislány! Csak azt az apróságot felejtetted el, hogy mi itt mind a városban nőttünk fel. Egyikünk sem ért a kerti munkákhoz. Vagy te megtanítasz rá bennünket?!

   – Nem tanítalak meg, mert most még én sem értek hozzá!  – kiabálta a méregtől elvörösödött fejjel Zsuzsa.  – De van a városban egy csomó könyvesbolt! Valamelyikben csak találunk kertészeti könyveket! Olvasni meg biztosan tudsz városi gyerek létedre is!

   – Muszáj így üvöltözni?  – fintorgott Csiszár.  – Nem lehetne ezt higgadtabban megbeszélni? Abban igaza van Zsuzsának, hogy ha a boltokból kifogy a kaja, magunknak kell megtermelnünk, amit eszünk. De miért kellene ehhez itt hagyni ezt a jó kis lakást? Itt a városban nem kertészkedhetünk?

   – Ez tényleg jó ötlet!  – csatlakozott Jani is Bélához a békítésben.  – A házak közti kerteket feláshatnánk, és ott megteremne, amire szükségünk van!

   – Szerintem hét embernek azért ennél egy kicsit nagyobb területre van szüksége  – csendesedett le gyorsan Zsuzsa.  – És locsolni sem ártana a kertünket, hogy jobban teremjen.

   – Itt van a kút! Ha a focipályát ásnánk fel, nem is kellene másik szállást keresnünk  – lelkesült fel Zsiga is Jani ötletén.

   – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne  – rázta a fejét Nyári Jocó.  – A pálya évek óta keményre van taposva. Mikor nagyapáméknál nyaraltam, sose mehettem be a kertbe, hogy ne tapossam le a földet, mert akkor nem terem rendesen.

   – Akkor hiába rendeztük be ilyen szuperül ezt a kéglit?  – vágott csalódott képet Csíszár.  – Pedig már olyan otthonosan kezdtem itt érezni magam!

   Még azon a délutánon megegyeztek, hogy elhagyják a várost. De a kényelmüknek és a lustaságuknak tett engedményként abban is megegyeztek, hogy majd csak tavasszal költöznek ki frissen berendezett otthonukból. Egyetértésük örömére este megint alaposan becsíptek, elfogyasztva a legutóbbi „bevásárlás”-ból maradt italkészletüket. Este aztán az alkoholtól és a magnóból áradó zenétől felszabadultan megint tökéletesen egymásba gabalyodva zuhantak ágyaikba, mint már olyan sokszor az elmúlt hetekben. Kis csapatuk pillanatok alatt becéző-simogató kezek, egymásnak feszülő testek kusza dzsungelévé vált, melyben vágytól forró csókok tették még fojtóbbá a levegőt.

   Reggel aztán az ilyenkor rendszerint jelentkező fejfájáson és rossz szájízen kívül egy újabb probléma is a nyakukba szakadt. Ciíszár Béla a szokottnál is jobban sántikálva kapaszkodott fel a lépcsőn a mellékhelyiség meglátogatása után. Fintorogva panaszolta el, hogy a kutya harapása előző nap reggel óta egyre fájóbban feszül, és ettől már alig bír rálépni a lábára. Sziszegve húzta fel nadrágja szárát és bontotta le a kötést ismételten sajogni kezdő sebéről. Lába szára a kötés alatt megduzzadt. A sebek környékén fényesen feszült a lila tarjagos bőr. Maguk a sebek összehúzódtak, szinte alig látszottak a duzzanatban. De a legrosszabb a lebontott kötés aló áradó, fertelmes bűz volt.

   – Itt feszül a legjobban  – mutatta Béla keserves képpel az elszíneződött bőrt a sebek fölött.  – Úgy érzem, szét tudnám marni, olyan fájó viszketés bizsereg benne!

   Eszter fintorogva bár, de közelebb hajolt Béla beteg lábához, és óvatosan megnyomta a duzzanatot. Csiszár szisszenve rándult össze, de azért mozdulatlanul tartotta a lábát. A nyomásra a fényes, tarjagos bőr szinte behorpadt, és még akkor is percekig úgy maradt, mikor Eszter elengedte.

   – Olyan, mintha …. mintha valami folyadék lenne itt  – mutatta az ujjával a lány.

   – Nem tudom, mi van ott, de őrülten fáj!  – ingatta Béla a fejét.  – És viszket! Istentelenül viszket!

   Szinte öntudatlanul dörzsölni-vakarni kezdte az elszíneződött részt. Bár a fájdalomtól összecsikordultak a fogai, a viszketéstől egyre jobban nekivadult a vakarózásnak. Aztán egyszerre csak az egyik seb megnyílt egy kicsit, és egy nagy csepp, véresen sárga genny nyomódott ki belőle.

   Béla egy percig meglepetten nézte a sebből kibuggyant sárga folyadékot. Megérintette, és hitetlenkedve morzsolgatta hüvelyk és mutató ujja között. Aztán hirtelen ötlettől hajtva gyúrni, nyomkodni kezdte lába szárán a daganatot. Torka mélyéből nyögött és morgott a fájdalomtól, de nem adta fel. Egyre újabb és újabb genny-cseppeket sajtolt ki a felfakadt sebből.

   – Ez csúnyán begyulladt!  – törölgette le egy tiszta ronggyal Béla sebeiről a gennyet Eszti.  – Ki kellene fertőtleníteni valamivel!

   Reggeli után a két lány vizet melegített és segített Bélának szappanos vízzel lemosni a sebek környékét, meg kitakarítani magukat a sebeket is, amennyire lehetett. Aztán a csapat elvitte a sebesültet a patikába, amit korábban még Anikó betegsége miatt törtek fel. A lányok jóddal kenték körbe Béla sebeit, majd megpróbálták alkohollal kifertőtleníteni, de attól Csiszár ordítani kezdett fájdalmában, és dührohamot kapott. Végül csak steril gézzel kötötték be a lábát és kerestek valami gyógyszert, amit antibiotikumnak gondoltak.

   Három napon át Béla engedelmesen szedte a gyógyszert, de közben egyre ingerültebb lett. A kötés cseréje előtt mindig kinyomkodta a sebeiből az egyre szaporodó gennyet, de hiába nyomorgatta a lábát. A sárga váladék minden nap újra, meg újra megjelent, és egyre nagyobb mennyiségben. És hiába tartották tisztán a sebet, az a borzasztó szag sehogyan sem akart elmúlni.

   A negyedik nap reggelén Béla lázasan ébredt. A lányok négyóránként belediktáltak egy lázcsillapítót, de csak csökkenteni tudták a forróságát. A hatodik napon aztán Béla elkezdett félrebeszélni. Nem tudta, hol van és nem ismerte meg a barátait sem. Lába még jobban megdagadt, és a sebek most már maguktól nyíltak fel, kieresztve bűzös, inkább már barna, mint sárga váladékukat.

   Végül három héttel a kutya harapása után Csiszár Bélát is odatemették Jeney Laci és Pálffy Anikó mellé a focipálya sarkára.