22. fejezet

   Egy tábornok nem szokott megdöbbenni, Rhao most mégis többet érzett annál, amit simán meglepetésnek mondhatott volna. Arra számított, legfeljebb ötven-hatvan élőhalott „ostromolja” a fellegvár kapuját. De az utolsó sarkon befordulva legalább háromszor annyi túlvilági lényt látott az utca túlsó végében. Egyesek a vasalt kaput verték-kaparták fegyvereikkel és körmükkel, míg mások céltalanul ődöngtek. Néhány lépést tettek valamerre, majd arcukat magasba emelve szimatoltak, hallgatóztak. Voltak, akik csak elindultak vakon, és addig mentek előre, míg valamelyik falnak, vagy egy társuknak nem ütköztek. Akkor állati hangon morogva megfordultak, hogy másik irányba folytassák útjukat. Előfordult, hogy leverték lábáról, akibe beleütköztek. Akkor veszett kutyák módjára, kaffogva marni kezdték egymást. Pillanatok alatt tucatnyian csatlakoztak a verekedőkhöz. Vad gomolyagban tépték-rúgták-harapták egymást a földön, hogy egy perccel később megint szétszéledjenek, mintha semmi sem történt volna.

   Rhao lerázta magáról pillanatnyi bénultságát. Felemelkedett a nyeregben, és harsányan rákiáltott az élőholtakra. Amikor a túlvilági lények megálltak a váratlan hang hallatán, kardjával egy tűzlabdát lőtt közéjük, hogy biztosan magára vonja a figyelmüket, és persze a haragjukat is. Az első mágikus lövedék csattanására százhangú üvöltés felelt. A másodikra az egész tömeg meglódult a lovasok felé. A harmadikra egy villám csapott ki sercegve az élőholtak közül!

   Shoma rémült döbbenettel nézte, amint a kékesen cikázó villámsugár hat-hétat-hétH

 élőhalottat is levert a lábáról, mielőtt alaposan célt tévesztve nagy, kormos foltot égetett egy ház vakolatába. Gondolkodás nélkül teljesítette Rhao parancsát. Megfordította hátasát és vágtatva igyekezett kikerülni az életre kelt hajdani lovag látóköréből. Az élőholt lovag egyre-másra lődözte rájuk a villámait, ökölnyi darabokat szaggatva ki a házak falaiból. Szerencsére a súlyos csatapáncélba csomagolt vitéz új, mágikus életében sem tudott elég fürgén mozogni, így lövedékei rendre az előtte tolongó társai hátát perzselték meg a célba vett lovasok helyett.

   Egy idő után Rhao megfékezte fejvesztett menekülésnek induló futásukat. Gondosan ügyelt, hogy az élőholtak látótávolságra kövessék őket, nehogy elveszítsék az érdeklődésüket. Eleinte ő is önkéntelenül behúzta a nyakát minden egyes villám sercegő csattanására, de hamar megtanulta, hogy hajdani lovagtársát éppen az előtte bicegő, acsarkodó többi túlvilági harcos tömege teszi ártalmatlanná. Hagyta hát közelebb jönni az élőholt lovagot is, villámokat szóró kardjával, és hangosan csörgő-zörgő páncéljával együtt.

   A lovasok hamarosan elérték Gogar kapuját, és vele tervük fordulópontját is. Nagy patkócsattogással vonultak át a bástya kapuboltozatán. Odakint szépen felsorakoztak félúton az aardok és a város fala között. Egyforma várakozással pillogtak a lassan észbekapó, harcra készen gyülekezni kezdő aardokra és hátra, a nyitott kapura. Elszoruló torokkal gondolták végig, mi lesz, ha az élőholtak az átok miatt nem hagyják el a várost …

   De elhagyták! Kicsit megtorpantak, lelassultak ugyan a szűk kapuboltozat alatt, de aztán vérfagyasztó ordítással kitódultak a város előtti mezőre, tovább űzve prédájukat.

   Rhao kardját felemelve adott jelt az íjászoknak. Surrogva, suhogva szállt az első sortűz az aardok felé. A célba érő acélhegyű nyílvesszők halált és sebeket osztottak, végletekig felbőszítve az északi harcosokat. Mire a második, majd a harmadik sortűz nyilai is közébük hullottak, az aardok parancsra sem várva lódultak a bátor kis lovascsapat ellen, hogy eltiporják őket.

   Shoma legényei egy darabig tovább lőtték a rohamozó ellenséget, majd Rhao harsogó parancsszavára vágtába ugratták lovaikat és elnyargaltak észak felé, ott hagyva egymással szemben az aardokat és a támadó élőholtakat. Az északi harcosok először a menekülő lovasok után fordultak, de aztán meglátták az ordítva közeledő élőhalottakat. Azt hitték, a lenézett krosshák próbálnak ismét rajtuk ütni a falaik mögül. Rutinosan fordultak feléjük, hogy szétszórják a városból kitörő védők rohamát, de kegyetlen csalódás várt rájuk.

   Az élőholtaknak mindegy volt, hogy Rhao lovasait, vagy az aardokat aprítják éppen. Vad, hörgő-morgó üvöltésekkel zúdultak az elébük kerülő északi harcosokra. Saját sebeikre ügyet sem vetve, pillanatok alatt levágták és eltiporták az aardok első csoportját, mely útjukat próbálta állni. Aztán nekiestek az ellenség táborának. Szervezetlen tömegük úgy terült szét a pusztítás mámorában, ahogyan az erdőtűz terjed. Egyre szélesebb fronton harcoltak, egyre jobban szétszóródtak, amint ki-ki a maga választotta ellenfelei után lódult.

   Az aardok riadója hullámokban söpört végig a táboron. Egyre többen kaptak fegyverre és rohantak a csatazaj felé, hogy segítsenek bajba került társaiknak. Szúrták-vágták az élőholtakat. Némelyiket szinte cafatokká aprították. Egynek-egynek a fejét is sikerült lecsapni, s ezzel végleg elcsendesíteni. De a vad forgatagban senki sem jött rá, hogyan lehet a leggyorsabban elbánni a különös ellenséggel.

   Közben Rhao végigszáguldott kis csapatával az aardok őrtüzei előtt, aztán egy alkalmasnak vélte a helyen ők is nekifordultak a tábornak. Lovaik tömegét és fékezhetetlen lendületét kihasználva eltiportak mindenkit, aki nem kotródott idejében az útjukból. Percek alatt átvágtak az aard táboron. Már csaknem elérték az országutat, amikor egy kis halom előtt a tábornok visszarántotta a lovát. Olyan hirtelen állt meg, hogy Shoma legényei közül ketten is nekiütköztek.

   Lihegve, értetlenül gyűltek Rhao köré, aki kísértetlátó szemmel nézte a kis domb tetején álló sátrat.

   – Buntar!  – csikorogta alig érthetően.

   – Mit beszélsz?!  – kormányozta hátasát Rhao mellé Shoma.

   – Az ott … Buntar herceg sátra!

   Shoma csak egy pillantást vetett a sátorra, meg a csúcsán lengő zászlóra, aztán a nyomukban érkező, s négy-öt irányból is vészesen közeledő aardokra nézett. Megragadta a tábornok lovának kantárját és magával vonszolta az állatot, amint saját hátasát megsarkantyúzva tovább indult:

   – Ne bomolj!! Ha megállunk, mind itt veszünk!!

   – De hát ott van ő is! Láttam!  – intett kardjával a sátor felé a tábornok.

   – Na és?! Ha élni akarsz, most futni kell! Egy herceg sem ér annyit, mint a Kiválasztott!

   – De miatta van a háború!

   Shoma a tábornok minden tiltakozása ellenére egyre gyorsabban rángatta maga után az országút felé Rhao lovát. Csak szaggatottan válaszolt, ahogyan a két vágtató állat irányítása közben sikerült:

   – Ha most megölöd, … mind itt veszünk! … És nélküled … Lomyra behódol … az aardok előtt! 

   Alkonyra hajlott a nap, mire Rhao hosszú kerülő utakon vissza tudott vergődni a seregéhez. Harcosai harsány örömmel fogadták elveszettnek hitt vezérüket, mikor Shoma íjászainak élén belovagolt a táborba. Előző nap futótűzként terjedt el a hír, hogy a felderítők látták bemenekülni Gogar kapuján az aardoktól űzött Kiválasztottat és kísérőit. Bár senki sem értette, hogyan jutott át vezérük az aardok táborán, és mit keresett az ostromlott város előtt, de mind biztosra vették, hogy onnan aligha térhet vissza. Most mégis megjött! Másodszor is átvágta magát az ellenség táborán, és visszatért hozzájuk! Sértetlenül és diadalmasan  –  ahogy szokott.

   Rhao végignézett a köréje gyülekező, éljenző tömegen. Nem hagyhatta, hogy az íjászok rémtörténetei a gogari élőholtakról megtörjék ezt a hatalmas lelkesedést Felemelt kézzel csendet parancsolt hát seregének, és valóságos győzelmi jelentésben harsogta el, hogy a lovagok milyen sikeresen verik vissza az ellenség minden támadását. Hiába próbálkoznak az északi sámánok a legsötétebb mágiával is, harcosaik még a város falait sem tudják elérni! Képtelenek betörni Gogarba, és kézitusára kényszeríteni a lovagokat. Futólag megemlítette, hogy az íjászok segítségével az aardok ellen fordította a sámánok legutóbbi mágiáját. De ekkor sem a veszély nagyságáról beszélt, hanem csak kísérőinek bátorságáról.

   Csak este  – mikor Rarqua  szekere mellett magukra maradtak a tábortűznél –  mondta el a vén mágusnak, mi is történt valójában az ostromlott városban. Beszélt az esztelen gyilkológéppé lett lovagról, aki ellenük próbálta használni a túlvilági létében is megtartott mágiáját. Elmondta, hogy a bordó zekés gogari szerint minden ember feltámad, akit az élőholtak megölnek. Az aardok átka pedig mindet ilyen lélektelen, értelem nélküli „életre” kárhoztatja.

   – Élő halottak …  – dünnyögte maga elé a fejét ingatva Rarqua.  – Azt hittem, ilyen mágiához az aardok is csak végszükségben folyamodnak!

   – Ismered ezt a varázslatot?! Vissza tudod fordítani?

   – Azt hiszem, most igaza van Shomának. Időt kell hagyni az aardoknak, hogy megbánják, amit tettek, és ők maguk fordítsák visszájára a varázslatukat.

   – Szóval te nem tudod megtenni helyettük.

   – Talán meg tudom, talán nem. De mielőtt megpróbálnám, tudnom kellene, miféle varázslattal támasztották fel a halottakat az aard sámánok.

   – Elvágták a szerencsétlenek torkát, aztán átkot mondtak rájuk!

   – Legalább egy tucat átkot ismerek, amitől a halottak ismét lábra kelnek, és gyilkolni kezdenek, mint azok a gogariak, akiket láttatok. De van fél tucat varázsfőzet is, aminek hasonló a hatása.

   – Gondolod, valamivel megitatták őket, mielőtt elvágták a torkukat?

   – Meglehet. De azt hiszem, inkább a városra mondhattak valamilyen átkot, amitől a halálát követő éjjel minden halott feltámad Gogarban. Mert akármilyen élőholtak is, a fegyvereikkel aligha adhatják át a varázslatot azoknak, akiket ők ölnek meg!

   – Akkor most … semmit sem teszel? Hagyod, hogy minden halottból ilyen agyatlan gyilkológép váljon a városban?

   – Nem hiszem, hogy holnapra akár egyetlen élőholt is maradna Gogarban! Ahhoz túlságosan sok aard esett el és sebesült meg a mai csatában. Amilyen körmönfont volt a varázslat, olyan egyszerű ellenszert talált rá Shoma. Aligha kockáztatják meg az aard vezérek és sámánok, hogy még egyszer rájuk támadjanak az ellenség feltámasztott halottai!

   – És ha rosszul ismered őket? Amint az utolsó lovagból is ilyen túlvilági lény lesz Gogarban, máris győztek az aardok!

   – Azt akarod, hogy állítsam meg az élő halottakat? És holnap? Milyen mágiát blokkoljak holnap? Honnan tudjam előre, hogy milyen varázslatot terveznek az aard sámánok?

   – Az lenne a legjobb, ha minden varázslatukat meg tudnád bénítani!

   – Tényleg ezt akarod, tábornok?

   – Mi mást akarhatnék? Az aardokat le tudjuk verni fegyverrel és néhány megfelelő csellel. De ilyen piszkos trükkökkel, amit most alkalmaztak a sámánjaik, nem tudunk mit kezdeni!!

   Rarqua botjával belekotort a tábortűzbe, mintha csak meg akarná igazgatni a lángoló ágakat. Mozdulatára hirtelen sötétség szakadt a körben ülőkre. Egy csapásra kihunytak az arcukat addig megvilágító lángok, de még a legkisebb parázs is eltűnt, fekete üszökké lett egy pillanat alatt.

   – Jól vigyázz, mit kívánsz, tábornok!  – zendült a sötétből különös erővel Rarqua hangja.  – A mágia is olyan, mint ez a tűz. Ha kioltom, egy aprócska parázs sem marad belőle!

   – Aligha tehetnél jobbat, mint ha megfosztod az ellenség sámánjait még a legkisebb bűbájuktól is!

   – Nem értettél meg, Rhao!! Nincs külön aard varázslat, meg emberi varázslat! Csak egyféle mágia létezik! Ha megszüntetem, én sem varázsolhatok többé. De te sem használhatod a rúnáidat! És a többi lovag sem!

   Rhao keze önkéntelenül is egyik kardja markolatgombjára tévedt. Féltő gonddal simított végig a belefoglalt rúnakövön. Már a gondolattól is kirázta a hideg, hogy nem használhatja többé kardja villámait és tűzgömbjeit. Tudta, hogy nélkülük is képes elbánni akár két-három aard harcossal is egyszerre. De akkor is! Mit ér egy lovag és a kardja az őket összekötő varázserő nélkül?!

   – Tényleg ki tudod oltani a mágiát is, ahogyan ezt a tüzet?  – kérdezte Shoma áhítatos halkan.

   – Igen  – koppant szárazon Rarqua hangja.

   – Akkor eddig miért nem …?

   – Hé! Héé! Lassítsatok már egy kicsit!  – vágott közbe Rhao.

   – Nem siet itt senki, tábornok  – lobbantotta fel újra a tüzet Rarqua botja apró mozdulatával.  – Egy ilyen különleges varázslatot csak különleges helyen lehet elvégezni. Az ambar-hegyi kőkörben. És csak különleges időpontban. Amikor a világ mágikus erői kiegyenlítődnek. Napéjegyenlőség idején.

   – De hát addig még majd’ három hónap van!  – fakadt ki csalódottan Shoma.  – Azt hittem, már holnap el tudod venni az aardok mágikus erejét!

   – Ha ilyen sokára lehet csak végrehajtani ezt a varázslatot, miért hoztad szóba már most?

   – Mert három hónap éppen csak elég lesz, hogy beszerezzük mindazt, amire szükség van a szertartáshoz. És ez alatt a három hónap alatt te is eldöntheted, hogy valóban el akarod-e vétetni velem a világból a mágiát.

   – Mi a bánatra van szükséged ahhoz a varázslathoz? Egy új templomot kell építeni?

   – El kell mennem Nagoriába, a koda-hegyi monostorba, hogy a könyvtárból előkeressem a szertartás pontos leírását. Nektek meg addig kerítenetek kell egy gonosz erőkkel feltöltött mágikus kristályt. Olyanról pedig csak egyről tudok. Gewel de Naar jogarába volt foglalva, és a hagyomány szerint a halott királlyal együtt temették el … valahol Worandban.

   – Ha nincs másik megfelelő kristály, akkor felejtsd el az egész varázslatodat! Senki sem tudja, hol temették el Gewel de Naart! A krónikák csak annyit írnak róla, hogy „holttestét mágusokra bízták, akik a sivatagba vitték, hogy ott eltemessék”.

   – Azt azért tudjuk, hogy Proslam király Delard mellett hívta ki párbajra és ölte meg Gewel de Naart. Ha a várost lakó oganok nem is tudnak a sírról semmit, a strannik talán segíthetnek! Vagy Nurben nagyúr mágusai!

   – Azt akarod, hogy vonuljak a seregemmel Worandba, és kezdjek el keresni egy sírt, ami talán nem is létezik?!

   – Csak ha el akarod venni az aard sámánoktól a mágiájukat. De meg is küzdhettek velük! Ha kitart a szerencsétek, elég sokat lenyilazhattok még közülük, mielőtt felismerik a taktikádat.

   – Tudom, hogy meg kell állítani az aard sámánokat! De akkor sem vihetem Worandba az egész sereget! Ha megtenném, Nurben nagyúr Lomyra ellen küldené az oganokat. Nem akarok még egy ellenséget az aardok mellé!

   – Az oganok már most is Lomyrában vannak  – jegyezte meg Shoma.  – Nem hiszem, hogy Satom banditái egészen Worandig akarták terelni az összefogdosott falusiakat. A rabszolgakufárok nem lehetnek túl messze, különben nem érte volna meg elhurcolni és etetni azt a sok embert. A kufárokat pedig ogan harcosok kísérik, nehogy egy is elvesszen a drága portékájukból!

   – Azt mondod, máris hadban állunk Nurben nagyúrral?

   – Igen. De ettől még semmivel sem lenne több értelme Worandba vezetni a sereget! Nehezen találnánk ételt és vizet ennyi embernek! Különben is rád, meg a seregre Lomyrában van szükség!

   – Szóval te is lemondasz a nagy varázslatról?

   – Azt egy szóval sem mondtam! De úgy gondolom, ésszerűbb lenne, ha csak négy-öt embert küldenénk oda. Könnyedén eljátszhatnák egy kereskedőnek és kíséretének a szerepét. Óvatosan kérdezősködve többet megtudhatnak, mint egy egész hadsereg.

   – Pompás ötlet!  – bólogatott elismerően Rarqua.  – És kiket gondoltál magaddal vinni?

   – Én … ?! Nem éppen saját magamra gondoltam  – szívta a fogát Shoma.  – Még ha kiöltöznék is, miféle kereskedőnek látszanék?

   A tábortűz táncoló lángjaiba meredve próbált újabb érveket találni, hogy miért is nem felel meg a küldetésre. De bárhogy törte a fejét, egyre inkább érezte: neki kell útra kelnie, hogy megkeresse Gewel de Naar sírját. Pár percnyi zavart hallgatás után kibökte:

   – Gondolom, Worandban is vannak, akik arannyal, ékszerrel kereskednek! És a sivatag útjait is járják mulatozásra vágyó, kockarázó kalandorok! Ha mást nem, majd azt játszom, aki vagyok!