–Minden naszádparancsnok azonnal menjen az étkezőbe!  –kiáltotta el magát valaki a raktérben. De mire kikászálódtam a pilótafülkéből, lecsúsztam a létrán, már rég messze járt. Az odalent pihenő, olvasgató fiatalok is csak annyit láttak, hogy a Goliath egyik kék egyenruhás térhajósa lépett be félig a dokk-kapun, bekiáltotta az üzenetet, aztán már ment is tovább.

   Nem tudtam, miért kell a konténer-hajó étkezőjébe mennem, de ha már oda rendeltek, akkor nem akartam ilyen trehány kinézettel, kigombolt ingnyakkal megjelenni. Felkapaszkodtam a lakófülkébe, megfésülködtem, magamra rángattam a zubbonyomat és illendően begomboltam az ingemet is. Aztán végig dobogtam a Goliath folyosóin, ahol hamarosan csatlakozhattam három-négy másik naszád kapitányához, akiket ugyanolyan módon rendeltek az étkezőbe, mint engem. Az ajtóhoz érve magam elé engedtem őket, így utolsónak léptem be a terembe. Az iderendelt parancsnokok mind az ajtónak háttal ültek az asztaloknál, hogy valamennyien láthassák a velük szemben, az ételkiadó ablak előtt helyet foglaló Kevint, Steve-et és Sam Fisher kapitányt. Gyorsan felmértem a helyzetet, és hogy minél kevésbé zavarjam meg a gyűlést, lezökkentem az ajtóhoz legközelebbi szabad székre.

   –Barátaim!  –állt fel Kevin, amint mindenki megtalálta a helyét.  –Valamennyien tudjátok, hogy évek óta próbáltuk felderíteni, honnan, kitől szerzik be a kalózok a fegyvereiket, és ki vásárolja fel a zsákmányukat. Kinek a megbízásából, dolgoznak a csempészek, akiknek a kezén évente soktonnányi értékes rakomány tűnik el. Az a támadás, melynek a hírével visszatértetek, látszólag megerősítette azt az elképzelésünket, hogy a Szövetség próbálja ilyen módon pótolni a SOL Társaság kereskedelmi korlátozásai és vámjai miatt kieső bevételeit. Sajnos a valóság ennél sokkal rosszabb és bonyolultabb! Úgy tűnik, hogy mind a Szövetség, mind a SOL Társaság titokban hatalmas energiát fektetett az egymás elleni háború előkészítésébe.

   A folytatás roppant érdekesnek bizonyult. Saját korábbi kalandjainkat hallhattam most Kevintől. De olyan ügyesen megszűrve adta elő őket, hogy a szükségesnél egyetlen szóval se áruljon el többet, vagy kevesebbet. Elmondta, hogyan állították fel a csapdájukat, hogyan találkoztunk a kalózok vörös sárkányos hordozójával, meg látszólag házilag barkácsolt vadászaival. Hogyan futamítottuk meg a vadászgépeit elveszítő hajót, és miként jöttünk rá, a Red Dragons bázisának kikémlelése közben, hogy valaki két teljesen egyforma hordozót épített! A felvételeinkből kivágott képekkel bemutatta a két hajó apró eltéréseit, a Társaság hordozójának kijavított sérüléseit. Aztán arra is kitért, hogy a Szövetség valóban üzletelt a kalózokkal, de az egyik magas rangú szövetségi tisztviselő tagadta, hogy valaha is eladtak volna bármiféle fegyvert a kalózoknak. Azt is megemlítette, hogy ugyanez a tisztviselő hónapokkal az Elephant elleni támadás előtt már eltűnt térhajóként beszélt a Starqueen-ről.

   –Várj egy kicsit, Kevin!  –szólt közbe egy magas, kese hajú férfi a második asztal mellől.  –Azt akarod mondani, hogy a Starqueen a támadás idején már nem szövetségi hajó volt?

   –Igen!  –bólintott rá Kevin.  –Steve az Elephant egyik kísérőjeként részt vett a csatában. Az ő felvételei bizonyítják, hogy a Starqueen igen pontos időzítéssel érkezett a támadás helyszínére. De ha ennyire pontos belső információi voltak, akkor miért támadott meg egy túlerőben levő köteléket?

   –Az előbb azt mondtad, véleményed szerint a Társaság fegyverezte fel a kalózok egy részét. Akkor most a kalózok fordultak a Társaság ellen, vagy úgy gondolod, hogy az egész támadást a Társaság rendezte meg?

   –Mondd meg te, Bernie! Valaki elfoglal egy szövetségi térhajót és felhasználja egy Társaság elleni támadásra. A Starqueen fedélzetén a második elfoglalásakor is voltak szövetségi térhajósok. Miért nem tűnt fel senkinek, hogy ők már eleve fogságban voltak? És miért van az, hogy a támadók vadászgépei nem vesztek oda mind? Miért menekültek el a helyszínről a legütőképesebb gépek, amikor nyilvánvalóan nem képesek térugrásra?

   –Vagyis szerinted ezt az egész incidenst a Társaság szervezte meg, hogy erre hivatkozva indíthasson háborút a Szövetség ellen  –összegezte a hallottakat Bernie.  –Ez megmagyarázná, miért tartottak megszállási gyakorlatokat az űrvárosokban. De mit érnek a felfegyverzett teherhajók egy háborúban?

   –Szerintem sem valószínű, hogy a Társaság felfegyverzett teherhajókkal akarna háborút vívni a Szövetség ellen  –ingatta a fejét Kevin, egy új képet varázsolva a holovetítő fölé.  –De félszáznál több ilyen cirkáló, és néhány a kalózokénál sokkal jobban megtervezett hordozó már komoly flottát jelent.

   A naszádok kapitányai hüledezve nézték a holovetítő felett lebegő, a Társaság galaxis-emblémájával díszített cirkáló képét. A hajótest néhol szinte esetlennek ható szögletességét, a gondos tervezéssel elhelyezett lövegtornyok tucatjait, melyek elképesztően nagy szögben lőhettek bármely irányba. A hat hajtóműblokkot, melyek igen nagy mozgékonyságot sejttettek. Sugárzott az erő az egész félelmetes konstrukcióból. Aztán egy képváltással Kevin megmutatta a hajógyár mellett parkoló teljes flottát. Ettől a korábbi izgatott zsongás egy pillanat alatt elnémult.

   –Egy ilyen flotta ellen a Szövetség napok alatt elveszíti a háborút!  –húzta fura fintorba a száját a magas, kese hajú.

   –Ne siesd el az ilyen kijelentéseket, Peter!  –intette le Baggerly kapitányt Kevin.  –Az előbb azzal kezdtem, hogy ha a Társaság felkészült a támadásra. De a Szövetség is felkészült a védekezésre!

   Újabb kapcsolása nyomán most a Szövetség egyik hadihajója jelent meg a képmezőben, a jellegzetes, egybekapcsolt négy hengerrel az orrán. A cirkáló mögül azonban hiányzott a lakható bolygó kék glóbusza. Kevin olyan képet választott a bemutatáshoz, amin csak a térhajó látszott, a védett bolygó nélkül. A hengeres hajótest oldalából és tetejéből kiemelkedő gondolákon fenyegető lövegtornyokat láthattak a kapitányok, de elmormolt megjegyzéseik tudtam, ők is érezték, hogy a szövetségi cirkáló legfenyegetőbb fegyvere az orrán viselt valami lehet.

   –Jól látjátok, barátaim  –hagyta helyben a kapitányok észrevételeit Kevin, majd a nagyobb nyomaték kedvéért a hengerekre mutatva folytatta:  –Ez itt a Szövetség cirkálóinak legveszélyesebb fegyvere! Ha valaha szembe kerülnétek egy ilyen hadihajóval, sose becsüljétek le ezeket az esetlennek tűnő fegyvereket! A megszokott lőtávolságnál harminc százalékkal messzebbről, két találattal lenullázták egy CDM-17-es pajzsát!

   Egy pillanatra döbbent csend támadt, hogy aztán egyszerre kezdje mindenki az új fegyverrel kapcsolatos kérdésekkel ostromolni Kevint. Neki azonban eszében sem volt eltérni eredeti témájától, ezért kezét felemelve csendre intette a kapitányokat:

   –Egyelőre sajnos csak ennyit tudunk erről a fegyverről. De most nem is azért jöttünk össze, hogy erről értekezzünk. Sokkal fontosabb és sürgetőbb kérdés, hogy mihez kezdjünk az elkövetkező napokban. A SOL Társaság vezetőinek nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, hogy a Szövetség elleni kemény fellépésre akarják rávenni a Világkormányt. Ezzel, amint kirobban a háború, a saját hadseregüket és flottájukat nevezhetik a Föld haderejének, és így a gazdasági hatalmuk mellé megszerezhetik a katonai hatalmat is.

   –Szerinted, van még lehetőségünk elkerülni ezt a háborút?

   –Remélem, hogy van, Bernie! Ehhez először is meg kell próbálnunk elérni, hogy a SOL Társaság egyedül maradjon a Szövetséggel szemben, a Föld és a Világkormány támogatása nélkül. Én még ma hazaindulok és tájékoztatom a kormányt mindenről, amit eddig sikerült kiderítenünk. Nektek egy sokkal veszélyesebb feladat jut. Készítettünk egy beszámolót, meg egy vid-felvételt a SOL Társaság térhajója elleni támadásról, meg Társaság és a kalózok hordozóinak összehasonlításáról is. Ezt kellene sugároznotok egy-egy űrvárosnak, amíg csak a Társaság el nem kerget benneteket.

   –Gondolod, hogy lesznek, akik hisznek nekünk?

   –Ti is tapasztalhattátok, hogy nem sokan szeretik a Társaság katonáit, meg a kivetett vámokat. Biztosan be fog indulni egy kis suttogás, találgatás. A többit meg majd meglátjuk!

   Lassan az utolsó kapitány is elhagyta az étkezőt. Már csak én ültem az ajtó melletti asztalnál. Türelmesen vártam, hogy egyedül maradjunk Kevinnel és Steve-vel, bár fogalmam sem volt, miért kért erre Kevin az előbb. Már biztosan hallotta Steve beszámolóját a kalandjainkról, és tapasztalatból tudtam, hogy ő olyan dolgokat is észre szokott venni, amik az én figyelmemet elkerülték. Az minden esetre alaposan meglepett, ahogyan Kevin olyan magától értetődően megjegyezte, hogy elrepül a Földre, tájékoztatni a Világkormányt. Nyolc hónap alatt, mióta velük jártam a világűrt, rájöttem, hogy egy igen különös és nagy hatalmú szervezet tagjai, de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy a távoli Föld kormányával is kapcsolatuk lehet!

   –Gyere, ülj ide hozzánk, Tom!  –hívott az asztalukhoz Kevin, mikor már csak hárman maradtunk a teremben.  –Egy olyan feladatot kell most rád bíznom, ami tudom, hogy nem fog tetszeni. Az előbb hallhattad, hogy milyen akcióba kezdünk. Előfordulhat, hogy a Társaság keményebb eszközökkel, akár fegyverekkel próbálja majd elkergetni a naszádjainkat.

   –Csak próbálkozzanak! A Stormhawk-ot ugyan sosem érik utol!

   –Félreértettél, Tom! Ebben az akcióban sem a Stormhawk, sem te nem vehettek részt. Éppen arra akarlak megkérni, hogy gondoskodj az utasaidról!

   –Mégis hogyan csináljam? Fuvarozzam őket állomásról állomásra, míg végre felnőnek?

   –Keress egy helyet, ahol befogadják őket!

   –Melyik állomás fogadna be ennyi felesleges, munkára még nem fogható fiatalt? De … mi lenne, ha elkísérnénk magát a Földre? Úgyis a Világkormányhoz megy! Egy egész bolygón biztosan jutna hely a mi utasainknak is!

   –Érdekes ötlet, Tom. De ha valaki le akar szállni a Földön, annak előbb hathetes karantént kell letöltenie egy kijelölt űrállomáson. Csakhogy az a kijelölt állomás a SOL Társaság tulajdonában van. Nem gondolod, hogy kicsit furcsa lenne, ha komon megtárgyalnánk a kormánnyal, hogy bevándorlási engedélyt adjanak az utasaidnak, aztán meg beállítanánk velük a Társaság állomására?

   –Miért? A Világkormány nem utasíthatja a SOL Társaságot?

   –Elvileg utasíthatja. De ha ilyen nyíltan kimutatnánk, hogy a kormány ügynökei vagyunk, szinte biztosan valami végzetes baleset érne bennünket a SOL Társaság állomásán!

   Első pillanatban csaknem elsiklottam Kevin kijelentése fölött. Aztán, amikor megértettem, a szavam is elakadt tőle. Percekig csak hápogtam és krákogtam, mintha félrenyeltem volna valamit. Mielőtt bármit is kinyöghettem volna, Kevin megkérdezte:

   –Hogy miért nem mondtuk el már régen? Te megmondtad volna egy olyan kölyöknek, akit csak pár napja adtak el az állomásáról, de máris húszmillió kredit van a kártyáján?

   –Nekem …?  –húztam el a szám hitetlenkedve.  –De hát honnan …? Sosem volt nekem annyi pénzem!

   –Tudom, Tom! Azt a húszmilliót Gearshon kapitány rejtette el a kártyádon. És mert ő már sosem fogja visszakérni, az a pénz, illetve a belőle vásárolt Stormhawk már a tiéd.

   –De hát mit kezdjek én egy hajóval egyedül? Mindig Steve mondta meg, hogy hová repüljek, és mit csináljak! Most miért nem tarthatok magukkal tovább?

   –Először is, mert tele van a hajód védtelen utasokkal!  –vette át a szót Steve.  –Másodszor, mert az a Társasági tiszt, Pounds százados meghalni osztott be az Elephant kísérői közé. És akit a Társaság holtan akar látni, annak jobb eltűnni szem elől, különben még tényleg meg talál halni! Mi pedig most heteken át a Társaságot fogjuk hergelni, azt próbálgatjuk, mikor esnek nekünk minden erejükkel.

   –Eddig is benne voltam minden csatában  –vontam meg a vállam.  –Megszoktam, hogy kockázatot kell vállalnom.

   –Én is örülnék, ha együtt repülhetnénk tovább, Tom! De a Stormhawk most, utasokkal a rakterében, nem harcképes. Keress egy állomást, ahol a Szövetségtől kapott pénzed egy részéért befogadják ezeket a gyerekeket! Reméljük, hamar véget ér ez a háborús hisztéria! Addig … lapulj meg te is valahol!

   Sejtettem, hogy Steve távozásának híre nagy kavarodást okoz majd a fedélzeten. De ami történt, arra még a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna. Amint visszatértünk megbeszélésről, Liana és Maurice a Stormhawk étkezősarkában várt ránk. Úgy ültek ott, mint két gyerek, akik valami nagyon rosszat tettek, míg a szüleik nem voltak otthon. Már ez is roppant gyanús volt, de amikor észrevettem mellettük a padon és az asztal lábánál a táskáikat, hirtelen egy jegesen hideg kéz fogta marokra a gyomromat.

   –Ti meg mit csináltok itt?  –préseltem ki magamból, bár akkor már magamtól is tudtam a választ.

   Sharman előbb Lianara nézett, aztán felállt, és amennyire a szűk helyen lehetett, felém fordult:

   –Bocsásson meg, kapitány! Nagyon jó volt magával repülni. De most el kell mennem! Máshol van rám szükség.

   –Valaki jobb fizetést ígért?

   –Dehogyis! Pénzért sohasem hagynám el a hajóját, kapitány!  –vágta ki dacos büszkeséggel Sharman.  –De ha a társaim most végre a Társaság ellen fordulnak, akkor nekem is ott a helyem!

   –Szóval te is a Világkormánynak dolgoztál valójában, nem nekem? Talán még te is a kormány ügynöke vagy?  –fordultam keserűen Liana felé.

   –Igen, Tom. Kevin Wake rendelt a Stormhawk fedélzetére.

   –Talán azt is Kevin parancsolta, hogy …

   –Hagyd abba!  –csattant fel Liana belém fojtva a szót.  –Szeretlek, Tom! Tiszta szívemből, igazán szeretlek. De most akkor sem maradhatok veled. Háború lesz, és nekem is ott a helyem a bajtársaim, a barátaim mellett!

   –Akkor mire vártok még? Adjátok a kártyátokat! Két perc és mehettek!

   –Miért akarsz haraggal elválni, Tom?  –lépett ki Liana az asztal mellől.

   –Miért akarsz egyáltalán elmenni?

   Sértődötten még tovább is durrogtam volna, de Liana akkor már egészen előttem állt. Karjait a nyakamra fonta és megcsókolt. Úgy csókolt, mintha csak ketten lettünk volna a világon. Egy pillanat alatt elfeledtem minden dühömet. Csak magamhoz szorítottam, öleltem és csókoltam az én fekete démomonat.

   –Menj haza, Tom!  –suttogta percekkel később Liana.  –Vagy keress valami biztos rejtekhelyet! És nagyon vigyázz magadra! Mert meg foglak keresni, és jaj neked, ha …

   Órák óta csak ültem a helyemen, és tehetetlenül bámultam kifelé a pilótafülke ablakán. Néztem, ahogyan a naszádok sorra leváltak a Goliath-ról, eltávolodtak a névtelen bolygótól, és eltűntek a távolban. Fásultan viszonoztam a Földre induló Kevin, majd Liana, Maurice és végül Steve búcsúüzenetét is. Több másik naszád kapitánya is elköszönt tőlem, mielőtt kiléptek volna a névtelen rendszerből, és persze az életemből is. Mindenkinek válaszoltam pár szóban, még az utolsónak útrakelő Goliath-nak is. Sok szerencsét kívántam nekik. És közben tudtam, hogy valószínűleg sosem látom többé egyiküket sem. Még Lianat és Kevint sem, hiába ígérték mind a ketten, hogy meg fognak keresni. Sok tucat csillag rendszereit, állomásait kellene átkutatniuk, hogy valahol a nyomomra akadhassanak. És milyen néven kereshetnének? Hiszen Steve itt hagyta nekem az adat-vizorját, hogy szükség esetén hamis kártyát készíthessek a Stormhawk-nak, az utasaimnak, vagy akár saját magamnak is.

   Már rég egyedül maradtunk a sivár, élettelen bolygó felett, de nem tudtam elszánni magam semmire sem. Igazából még megmozdulni sem volt kedvem. Olyan üres lett körülöttem minden, hogy legszívesebben elsírtam volna magam nagy bánatomban-magányomban, mint egy kiskölyök. Arra riadtam mélységes önsajnálatomból, hogy egy finom, könnyű kis kéz fogta meg a vállamat. Ostoba reménységgel fordultam hátra, de csak Sue Rostoni volt az.

   –Kapitány! A többiek azt kérdezik, hogyan lesz tovább? Merre indulunk most, hogy egyedül maradtunk?

   Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem összeszedni magam. Ez a tizennégy kölyök most tőlem várja, hogy megoldjam a problémájukat. Tőlem, aki alig tudok többet, mint ők maguk! Mégis nekem kell gondoskodnom a levegőjükről, az ételükről, a szállásukról, az egész életükről! Mintha én tudnám, hogyan kell ezt csinálni! Hiszen tegnapig nekem is mindig mások mondták meg, hogy éppen mihez kezdjek.

   –Hogyan tovább?  –próbáltam rámosolyogni Sue-ra.  –Hívd fel légy szíves a többieket, és majd együtt mindent megbeszélünk!