Joseph B. Skerin :

        Thedor és a sárkány

   Irgatri, a vénségesen vén mesélő kényelmesen elhelyezkedett a tűz mellé terített prémen. Végignézett a falu körötte kuporgó apróságain, aztán  – mint minden este –  ma is megkérdezte:

   –  No, lurkók! Miről meséljek ma?

   A gyerekek eleinte  – ahogyan szokták is –  nagy hangzavart csapva, nyolc-tíz történetet kezdtek emlegetni-követelni. De amikor egy tíz éves forma fiú bekiabálta Thedor nevét, pillanatokon belül mind azt harsogták:

   – Thedorról mesélj! Meg a sárkányról! És a szonovörszökről!

   Az öreg mesélő megköszörülte a torkát. Türelmesen megvárta, míg minden gyerek elhallgatott, aztán mesélni kezdett:

   – Bizony még magam is kicsiny gyerek voltam  – kisebb, mint ti vagytok most –, amikor a bányászaink egyszer túl mélyre ástak a hegy alá, egészen a sziklák gyökeréig, és a legmélyebb tárnából előtörtek a rettenetes szonovörszök. Egyetlen nap alatt rabszolgává tették a falu minden lakóját. Nimmas, a sámánunk tudta ugyan, hogyan űzhetnék vissza a föld mélyére a támadókat, de őt a szonovörszök azonnal elfogták, és tömlöcbe vetették.

   Talán mind el is vesztünk volna, ha nincs Thedor, aki bátran szembeszállt a gaz szonovörszökkel. Egyedül ugyan nem sokat tehetett a föld mélyének serege ellen, de odaosont Nimmas börtönéhez, és az öreg sámán elmondta neki, hogyan tudja megidézni a nagy, vörös sárkányt, aki segít majd elkergetni az ellenséget.

   Thedor hát fogta a legnagyobb fekete kakast, amit csak találhatott a faluban, és elvándorolt három hegyen, s három völgyön túlra, hogy az ambar-hegyi kőkörben megidézze Zargont, a sárkányt …

   A fénygömb egy utolsó, fülrepesztően csattanó villámot küldött az ég felé, majd szertefoszlott. Thedor kirázta káprázó szeméből a könnyeket, aztán csalódottan nézett a nagy, lapos kőre. Az érdes felületen a karjánál alig vastagabb, talán egy öl hosszúságú, vörös lény tekergett. Amint testének elülső harmadát a magasba emelte, néhány pillanatig csak egy méretes kígyónak tűnt. De aztán Thedor meglátta a fura szerzet két nyújtózkodó karját, a hátán verdeső denevér-szárnyakat, és a szarvai mögött ágaskodó hegyes füleit.

   – Mit bámulsz, te nagy melák?  – szólalt meg a különös lény, bántóan éles hangon, aranysárgán izzó szemét Thedorra szegezve.  – Talán nem egy sárkányt akartál megidézni? Véráldozattal hívtál és én, Zargon-as-Griddal-el-Yammis megjelentem, hogy teljesítsem a kívánságodat.

   – Nekem … egy nagy, … vörös sárkányt kellett volna …  – nyögdécselte torok-köszörülve a férfi, gondolatban sorra véve az idézés minden lépését és egyre azon törve a fejét, hol ronthatta el az egészet. De tudta, hogy mindent pontosan úgy tett, ahogyan azt Nimmas suttogva elmagyarázta neki börtöne ablakán át.

   – Na és mi a baj?   – nézett végig magán a sárkány.  – Ne mondd, hogy nem vagyok elég vörös!

   – Az az igazság, hogy … egy kicsit … nagyobbra számítottam.

   – Azért a ványadt kis csirkéért?  – intett a sárkány megvetően az oltáron heverő, elvágott nyakú fekete kakas felé.

   – Ez … ? De hát … a falunk legszebb kakasa!

   – Megint egy csóró falu!  – legyintett lemondóan a sárkány.  – Na, mindegy! Ne pazaroljuk egymás idejét! Mondd el gyorsan, hogy mit akarsz! Kincset, vagyont, hírnevet, vagy csak az imádott leányzó kiszabadítását?

   – Egyiket sem  – rázta a fejét Thedor.  – A falumnak kellene segítened.

   – Ugye nem azt akarod mondani, hogy rátok törtek a szonovörszök?!  – csattant fel élesen Zargon.

   – Három hete jöttek fel a bányánk legmélyebb tárnájából.

   – Miért pont szonovörszök? Mikor úgy útálom őket!  – emelte az ég felé karjait Zargon, s úgy nézett fel a felhőkre, mintha tőlük várná a választ.  – Nem kaphattam volna valami egyszerűbb feladatot? … De … Mondd csak! Nem mehetnénk egyszerűen egy egészen másik faluba? Én gazdaggá tennélek, te meg boldogan élnél a vagyonodból, és mind a ketten elfelejtenénk azokat az undok szonovörszöket!

   – Hogy képzeled? Otthon várnak ránk a falum-béliek!

   – Akkor gyere, tartsd az iszákodat!  – sóhajtott lemondóan a sárkány.

   – Mit akarsz az iszákomtól?  – kérdezte gyanakodva Thedor.

   – Nem gondolod talán, hogy gyalog megyek? Majd te szépen hazafuvarozol!

   – Egy igazi sárkány seperc alatt hazarepítene a hátán, és már ma este kiverné a falumból a szonovörszöket. Nem nekem kellene őt a hátamon cipelnem három teljes napig!

   – Ha tovább sértegetsz, rögtön megmutatom, mennyire igazi sárkány vagyok!  – hajolt előre Zargon, fenyegetően összevont szemöldökkel.  – Elvárnád tőlem, hogy a repüléstől fáradtan harcoljak egy hordára való szonovörsszel? Nem lehetsz ennyire önző!

   … hazafelé mentében Thedor a keresztútnál találkozott egy szerencsétlen, kivájt szemű koldussal. Megitatta a szomjazó idegent, az ételét is megosztotta véle. Erre a koldus elpanaszolta, hogy gazdag lovagként tért be a keresztútnál álló fogadóba, ahol a kapzsi fogadós leitatta, majd megvakította, hogy elrabolhassa aranyát, pompás páncélját, és csodatévő kardját, mely legyőzhetetlen harcossá tette őt.

   Thedor bizony maga is haragudott a fogadósra, aki az Ambar-hegyre menet tőle is megpróbálta ellopni a sárkány-idézéshez áldozatul szánt kakast. Elhatározta hát, hogy megleckézteti a kapzsi embert. Rávette Zargont, hogy zsugorodjék össze, s bújjon a zsákjába. Aztán vállán az iszákba bújt sárkánnyal betért a fogadóba. Kivett egy szobát, de mielőtt leült volna vacsorázni, alaposan a lelkére kötötte a fogadósnak, nehogy bárkit is az ő kincsekkel teli zsákja közelébe engedjen! …

   – Hogy képzeled, hogy behoznál egy ilyen szörnyszülött férget az én tisztességes ivómba?  – állta el masszív sziklaként Thedor útját a Négy Medve fogadó tulajdonosa, Zargonnak az utazó iszákjából kikandikáló fejére mutogatva.  – Ha kutyád lenne, elférne az asztal alatt. Még a kakast is megtűrtem, amit felfelé vittél a hegyre. De lásd be, mindennek van határa! Ezt az izét nem hozhatod be!

   Zargon, aki eddig csak álmosan hallgatta a két férfi vitáját, hirtelen nagyon is megélénkült. Még jobban kibújt Thedor zsákjából, elkúszott a férfi hátára szíjazott kard mellett, és a válla felett előre hajolva zajosan beleszimatolt a levegőbe:

   – Ne vitatkozz már annyit ezzel a dagadékkal! Odabent malacot sütnek! És én nagyon megéheztem az úton. Persze nem ártana egy nagy korsó sör sem, az út porát leöblíteni!

   – Hé! Ez … beszélni is tud?  – kerekedett el a fogadós szeme.

   – Még énekelni is, ha jó a kedvem. De majd csak vacsora után, ha már eleget ittam! Úgyhogy állj már félre az útból és teríttess meg két éhes vándornak! Sok húst adj, és még több sört!

   – Hallod-e, vitéz barátom!  – fogta át a fogadós Thedor vállát, barátságosan befelé kormányozva a nagy terembe.  – Ajánlanék neked egy tisztes üzletet, amivel mind a ketten jól járnánk! Add el nekem ezt a beszélő csodabogarat! Kapsz érte húsz aranyat, meg egy pompás vacsorát! Annyit iszol, amennyi beléd fér. Aztán a legjobb szobámban alhatsz, és reggel sem maradsz éhen! Na? Mit szólsz hozzá?

   – Nem lehet. Várnak otthon, hogy kiverjük a szonovörszöket a falumból.

   – Ezzel a kis vakarékkal?

   – A sámánunk szerint vele.

   – Ne dumálj már annyit, te pocakos! Éhes vagyok! És szomjas is.

   – Van néhány jófajta mogyorófavesszőm  – nézett bosszúsan Zargonra a fogadós.  – Taníthatnál velük egy kis jó modort ennek az … izének!

   Thedor kényszeredett vigyorral dünnyögött valamit, mialatt hagyta magát az ajtóhoz legközelebbi sarokba vezetni. Iszákját  – Zargonnal együtt –  koppanós-keményen az asztalra dobta, majd leoldotta a kardját, és maga mellé támasztotta a falhoz. Lapos erszényéből az asztalra rázott kilenc réz pénzérmét, és akkurátusan sorba igazgatta őket. Jól tudta, már csak ennyije maradt, mégis végigtúrta minden zsebét, hátha ráakad még egy-két elkószált garasra valamelyikben. Persze némi morzsán és dohánytörmeléken kívül semmit sem talált.

   – Ebből nem telik valami fényes vacsorára  – szedegette fel a fogadós az asztalra tett érméket.  – Nem gondoltad meg magad, barátom? Huszonöt szép, fényes aranypénzt, kényelmes szállást, bőséges reggelit és vacsorát adok ezért a nagyszájúért!

   – Ne erőlködj, pohos!  – kúszott ki a tarisznyából Zargon.  – Én egész vagyont ígértem neki, de akkor is a faluját választotta.

   A fogadós jobb híján az összehajtott asztalkendővel suppantott mérgében Zargon fejére, aztán elfordult, és intett az egyik felszolgálónak, hogy tálalja Thedor és védence elé a vacsorájukat. Közelebb érve valamit súgott is a lánynak, aki egy nagy tálcáról hamarosan kettőbe tört cipót, fatányérokon néhány szelet sült húst és két nagy korsó sört pakolt a vendég és a sárkány elé.

   Bármilyen éhesnek vallotta is magát Zargon, elsőként mégis a sörre vetette magát. Meg sem próbálta felemelni a korsót, inkább a fejét dugta bele, és zajos szürcsöléssel egyre mélyebbe és mélyebbre hajolt az edénybe. Nagyot sóhajtva bukkant fel újra. Elégedetten megsimogatta a hasát, aztán szinte körülölelte az egyik tányért. Nagyokat falt a húsból, messze hangzó csámcsogással tömve magába az ételt. A cipót viszont éppen csak megkóstolta, de  – ehetetlennek minősítve –  azonnal ki is köpte.

   Thedor egészen addig tempós-nyugodtan vacsorázott, amíg Zargon  – a magáéval már végezve –  meg nem próbált kiemelni egy szelet húst az ő tányérjából. Akkor sem szólt, csak csattanósan nyakon verte, hogy a sárkány vörös feje kevés híján az asztalhoz koppant.

   – Ez meg mi volt?!  – méltatlankodott nagy hangon Zargon.  – Hogy merészelsz megütni egy sárkányt? Különben is csak segíteni akartam, mert látom, már nem bírod megenni a többit!

   – Nem volt elég, hogy útközben háromnapi ételemet faltad be a tarisznyámból? Most még a vacsorát is elennéd előlem?

   – Még mindig sajnálod azt a pár falatot?! Ekkora embernek úgysem lett volna elég három napra!

    … a kapzsi fogadós persze nem tudott ellenállni a kincsek csábításának. Addig itatta Thedort, míg a hős úgy nem tett, mint aki részeg álomba merült. Akkor elorozta tőle a tömött zsákját. Vitte a szobájába, s nagy boldogan bogozta a megkötő zsineget, előre örülve a sok drága kincsnek.

   Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor a várt drágaságok helyett a bősz Zargont találta a zsákban. A sárkány bömbölésére Thedor is berontott a fogadós szobájába, s számon kérte zsákja elorzását. Halálra rémült a fogadós a dühös sárkányt és a hős villogó kardját látva. Ígért bizony fűt-fát az életéért cserébe, de Thedor bölcsen csak a kivájt szemű lovag ellopott páncélját-kardját, no meg aranyakkal tömött erszényét kérte tőle.

   Az álnok fogadós azonban nem tudott beletörődni vereségébe! Rablót kiáltva uszította vendégeit Thedorra. De ez a támadás bizony már sok volt Zargonnak. A megdühödött sárkány vad ordítással zavarta szét az embereket, s egyetlen fuvintással lángba borította a fogadót, földönfutóvá téve a kapzsi fogadóst …

  Thedor sosem gondolta volna, hogy kilenc rézpénzből még hat sörre is telik a vacsora mellé. Márpedig a csinos felszolgálólány kétszer is telire cserélte kiürült korsóikat. És ha Thedor nem akarta mindet Zargonnak hagyni, bizony kénytelen volt versenyt inni a sárkánnyal. A bevedelt sörnek köszönhetően Zargon igen emelkedett hangulatba került. Hamarosan énekelni kezdett. Az ivó vendégei ezt eleinte roppantul szórakoztatónak találták, de később Zargon hangja az elfogyasztott sör mennyiségével arányosan egyre fülsértőbb lett. Ezért aztán a fogadós egyik legénye az istálló egyik szegletébe kísérte a vállán átvetett sárkányt cipelő Thedort.

   A vándor nem éppen kíméletesen a fal tövére lódította a részegen dúdolgató Zargont, gondosan a keze ügyébe igazította a kardját, feje alá gyűrte az iszákját a sárkány által meghagyott fél cipóval, és már aludt is.

   Hogy aztán éjféltájt valami szörnyű ordításra riadjon fel.

   Álmos fejjel tétován kapirgált a kardja után, de csak felülnie sikerült, a fegyver markolatát sehogyan sem találta. Szerencsére nem rablók, csak a fogadós, meg a legénye álltak előtte. A legény egy zörgő láncot rejtett gyorsan a háta mögé, aminek a végén egy fél béklyóra hajazó, kettényitott karika lógott. A fogadós keserves képpel rázogatta a kezét, kövér vércseppeket szórva minden felé.

   – Megharapott ez a veszett dög!  – intett az állával a sárkány felé, odamutatva Thedornak vérző, félig átharapott ujját.  – Tudtam én már tegnap is, hogy nem lesz jó vége, ha beengedem a házamba ezt az istentelen férget!

   – Te talán nem ijednél meg, ha ilyen durván ráznának fel a legszebb álmodból?  – morogta durcásan a Thedor mellett takaros karikába tekeredő Zargon.  – Még szép, hogy haraptam, amikor a torkomat kezdted szorongatni!

   – Az egyik vendég bejött panaszkodni, hogy nem tud aludni, olyan hangosan horkolsz.

   – Ne haragudj, fogadós!  – találta meg végre kardja markolatát Thedor.  – Siess, köttesd be a kezed! Én meg majd vigyázok, hogy Zargon csendesebben legyen reggelig, és ne zavarjon senkit!

   A fogadós alaposan megnézte a fegyverét szorongató férfit, meg a még mindig méltatlankodó sárkányt, aztán fájó kezét babusgatva elballagott, a láncot csörgető legényével együtt. Thedor csak arra várt, hogy eltűnjenek az istálló ajtaján túl. Felkapta Zargont és minden kímélet nélkül az iszákjába gyömöszölte. A hátára vetette a súlyos tarisznyát, mellé lódította kardját, zekéjét, s úgy viharzott ki az istállóból, mintha valaki kergetné őket.

   – Most meg hová rohansz?  – dugta ki a fejét Zargon a zsákból.  – A reggelit már meg sem várjuk?

   – Letehetlek, ha akarod!  – morogta Thedor.  – De ha visszajön a fogadós, nem reggelit kapsz tőle, hanem láncot a nyakadra! Aztán szórakoztathatod a vendégeit, amíg élsz!

   – Szóval nem is azért ébresztett fel az a dagadt, mert horkoltam?!  – méltatlankodott Zargon.  – De kár, hogy nem haraptam le egészen az ujját! Vagy akár kettőt is! Vagy az egész kezét!

   – Nem lett volna egyszerűbb sárkány-tüzet fújni rá?

   – Neked teljesen elment az eszed? Gyújtottam volna magunkra az istállót?

   … az útszélen várakozó, kivájt szemű koldus boldogan tapogatta végig visszakapott páncélját, kardját … és persze az erszényét is. Aztán megrázta magát és nem is volt már világtalan koldus! Kopott-szakadt rongyai levelekből álló ruhává lettek, ő maga pedig egy igazi erdei tündérré változott! Csak próbára akarta tenni Thedort, hogy visszahozza, vagy magának tartja meg a drága, arannyal futtatott fegyverzetet. És mert a hős kiállta a próbát, a tündér jutalmul nekiadta a csodakardot, hogy jó fegyvere legyen a szonovörszök ellen.

   A falubeliek nagy örömmel fogadták a csodakarddal a hátán és Zargonnal az oldalán hazatérő Thedort. Bezzeg annál jobban megijedtek tőlük a szonovörszök! Akármilyen sokan voltak is, amint meglátták Thedor kardjának villanását, és meghallották a sárkány sziklarepesztő, vad bömbölését, ijedtükben mind a bányába futottak előlük. De bizony hiába menekültek egyre mélyebbre és mélyebbre, mert Thedor és Zargon oda is utánuk mentek! Végigkergették a szonovörszöket a sötét tárnákon, egészen a bánya legmélyéig …

   – Ez meg … mi a bánat?  – hőkölt hátra meglepetten a bíró a Thedor iszákjából előkúszó Zargon láttán.

   – Ő Zargon, a sárkány  – feszengett Thedor.

   – Egészen pontosan Zargon-as-Griddal-el-Yammis vagyok  – emelkedett fel az asztalon büszkén a sárkány, hogy a falu vezetői jól láthassák karjait és verdeső szárnyait.

   – Azt mondtad, Nimmas egy nagy, vörös sárkány idézésére tanított meg!  – nézett szemrehányón Thedorra a kovács.

   – Ne kezdd te is!  – csattant rá Zargon.  – Neked sem vagyok elég vörös?! Nézz meg jobban, te színvak behemót!

   – Ezt a kis vakarcsot hoztad a legszebb kakasomért?  – sopánkodott a kocsmáros.  – Hogy kergetjük el ezzel a szonovörszöket?

   – Még hogy kis vakarcs?! Gyere csak közelebb, majd neked is leharapom a kezed, mint annak a másik dagadéknak!

   – Nem rontottál el valamit az idézéskor?  – fordult Thedorhoz a bíró.

   A férfi már szóra nyitotta a száját, de Zargon megint megelőzte:

   – Már hogy rontott volna el bármit is? Látjátok, hogy itt vagyok!

   – Én agyon csapom ezt a fertelmes hangú férget!  – lépett az asztalhoz fenyegetően a kovács.

   – Megállj!  – emelte fel a bíró tiltón a kezét.  – Rajtad a sor, Thedor! Ha rendben zajlott az idézés, nincs mitől félned! Fogd a kardodat, meg ezt a vörös … sárkányt! És kergessétek ki a bányából a szonovörszöket!

   Thedor pontosan tudta, hogy esélye sincs a sok harcedzett szonovörsz ellen. Biztosra vette, hogy már a bánya bejáratánál őrt álló két harcos megállítja, és miszlikbe aprítja. De a szürke bőrű harcosok csak ránéztek a kígyózva repülő Zargonra, elröhögték magukat, és intettek, hogy mehetnek. Thedor így akadálytalanul jutott el a barlangig, ahonnét a bánya öt fő tárnája ágazott el, és ahol most a napfényt nem igazán kedvelő szonovörszök táboroztak.

   A szonovörszök vezére a bejárattal szemben ült egy tűz mellett. Szürke bőrével, dagadó izmaival, golyósima fejével és darabos arcával olyan volt, mint egy durván faragott, életre kelt kőtömb. A nyakában ismeretlen lények agyaraiból fűzött láncot viselt, derekáról molyrágta ágyékkötő lógott. Apró, vörös szemeivel alaposan megnézte előbb Thedort, majd a sárkányt is, végül röhögéstől szaggatott mély hangon megkérdezte:

   – Mit hoztál nekem ebédre, emberke?

   – Csak nem rám gondolsz, jó uram?  – nézett körbe zavartan Zargon.  – Biztosíthatlak, hogy én teljesen ehetetlen vagyok!

   – Mire vársz még? Fújj tüzet és támadj rájuk! Kergesd el őket!  – nógatta Thedor a sárkányt.

   – Mármint hogy én? Hát úgy nézek én ki, mint egy harcos, tűzokádó sárkány?

   – Meg vagyok én áldva veled!  – fakadt ki a férfi.  – A hátamon cipeltelek, hogy segíts elűzni őket, most mégis magamra hagysz!

   – Mit motyogsz itt, emberke?  – kérdezte gyanakodva a szonovörszök vezére.  – Kit kéne elkergetnie ennek a repülő féregnek?

   Thedor nagyot fújt, aztán megragadta kardja markolatát és nagy elszánással előrántotta fegyverét:

   – Téged, te föld átka!  – lódult merészen a vezér felé.

   A hatalmas szonovörsz termetét meghazudtoló fürgeséggel ugrott talpra. Átlépte a tüzet és félelmetes, kőfejű pörölyének egyetlen kurta mozdulatával kiverte a kardot Thedor kezéből.

   – Harcos kezébe való a kard, nem egy ostoba bányász markába!  – tornyosult Thedor fölé a szonovörsz, végső csapásra emelve borzasztó fegyverét.

   De lesújtani már nem maradt ideje. Zargon, akiről egy percre mindenki megfeledkezett … énekelni kezdett! A szonovörszök rémült döbbenettel néztek a sárkányra. Néhányan a fegyvereik után kapkodtak, hogy elnémítsák, de már elkéstek. Zargon hosszan kitartott éles, fejfájdító erejű hangja betöltötte az egész barlangot. A szürke bőrű szonovörszök egymás után tapasztották fülükre a tenyerüket, hogy megpróbálják kizárni azt a koponyahasogató éneket.

   Thedor értetlenül pillogott a tehetetlenül szédelgő szonovörszökre, és a különös dalát harsogó Zargonra. Aztán felkapta a kardját, és minden erejét-bátorságát beleadva szíven szúrta a szürke bőrű főnököt. Maga is hitetlenkedve nézte, amint a nagy test a falnak tántorodott, majd leroskadt. Thedor süvítve lecsapó pengéjéről messze spriccelt a sűrű, szinte barna vér, amikor nagy lendülettel a következő szonovörsz nyakára sújtott. Félig hátulról találta el. Alig valamivel a válla fölött. Mert ekkor a szürke harcosok már tülekedve menekültek a bánya legmélyére vezető tárnában. Nagy, lapátkezeikkel még ekkor is szorosan a füleiket fogták. Annyira rettegtek Zargon fülrepesztő hangjától, hogy Thedor támadását talán észre sem vették.

   Pedig Thedor ekkor bátorodott neki igazán! A menekülők után eredt a sötétben, és amint beért egyet közülük, bátran szúrta-vágta a hátát-vállát, majd rohant a többiek után, hogy megint lesújthasson a leghátsóra. Három sebesen inaló szonovörszöt is levágott ilyen módon, mielőtt irdatlan erővel nekiment volna a tárna kanyarulatában a sziklának. A fájdalomtól jó darabig színes karikák és csillagok táncoltak a szeme előtt, és mire ismét „látott” valamit, teljesen magára maradt a vaksötétben. Már nem hallotta a szonovörszök széles talpainak csattogását a tárnában, és Zargon éneke is egyre halkabban, egyre távolabbról szólt. Thedor csak a falakat tapogatva araszolhatott volna tovább, így kénytelen volt feladni az üldözést és visszatérni a szonovörszök táborába egy fáklyáért.

   Jobbjában az ellenség sötét vérétől csöpögő kardjával, baljában a sercegő fáklyával aztán apróra átkutatta a mélybe vezető tárnát. De már sem a szonovörszöket, sem Zargont nem lelte sehol. Még az átjárónak is csak a nyomát találta, melyen a szonovörszök a felszínre törtek. Úgy tűnt, Zargon nem csak visszakergette földmélyi otthonukba a támadókat, de be is omlasztotta utánuk a falu óvatlan bányászai által nyitott folyosót. Hogy hová tűnt a kiállhatatlan modorú sárkány? Arról bizony fogalma sem volt Thedornak, bár igazából nem is érdekelte, hogy Zargon a szonovörszökkel tartott-e, vagy visszatért arra a másik létsíkra, ahonnét néhány napja megidézte.

   … amikor aztán az utolsó elgyávult szonovörsz is hazainalt a hegy gyökere alatti otthonába, Thedor a kőpadlóba döfte csodakardját, lezárva a járatot, hogy ott egyetlen földmélyi lator se jöhessen fel soha többé a mi világunkba!

   Aztán a hős és a sárkány visszatértek a napvilágra. Thedor illendően megköszönte Zargonnak a segítségét, a falu lakói pedig hatalmas lakomát csaptak a győzelmük tiszteletére. Hét napon át egyfolytában szólt a zene, folyt a bor, s a nagy táncban három ház oldalát is kirúgták. Zargonnak megsütöttek három egész ökröt, s ő kilenc hordó borral öblítette le a sok finom pecsenyét. Úgy elnehezült a sok ételtől-italtól, hogy alig tudott szárnyra kelni, amikor végül hazaindult a maga országába!

   – Thedor, a falu hőse nem sokkal később feleségül vette a bíró híresen szép leányát. Nagy lakodalmat csaptak, cifra házat építettek a hegy oldalában, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak  – fejezte be meséjét Irgatri.  – Aki nem hiszi, járjon utána! Fogjon egy lámpást, s ha van mersze, keresse meg Thedor sziklába szúrt csodakardját a bánya legmélyén!