Joseph B. Skerin :

        Lidércnyomás

   A sivítva ereszkedő komp enyhe döccenéssel ért földet. Imbolygó rázkódásából éreztem, hogy kétszer is elugrott a talajról, mielőtt végre mozdulatlanul megült volna az idegen világon. Alig halkult el a motorok zúgása, máris megreccsent a fülesemben a hadnagy parancsa:

   – Sorakozó a kijárat előtt! Első raj balról biztosít, a harmadik jobbról! Második raj, egyenesen előre! Irány a Recluse!

   Lecsaptam a biztonsági öv csatjára, kioldottam magam, és felragadtam az ülés mellé rögzített fegyveremet. Aztán beálltam a helyemre a második rajba, és türelmetlenül vártam, hogy kitáruljon a raktér ajtaja, leeresszék a rámpát és kiléphessek a komp acélfalán túli világba. Számtalanszor álltam már így, rohamra készen egy úrkomp raktérében, de talán még sosem voltam ennyire türelmetlen. Persze legtöbbször csak valami élettelen bolygó szikláit rohamozhattunk meg. Most azonban nem húzták a vállunkat a szkafander palackjai. Elég volt a sisak légszűrő kopoltyúja, mert egy igazi, föld-típusú világ várt ránk odakint! Fákat, bokrokat és virágokat láthatunk majd, ha kinyílik a raktér ajtaja!

   Az irigykedő felderítők szerint nem is bevetés, hanem egy igazi nyaralás vár ránk idelent. Kicsit árnyalta ugyan a képet, hogy a bolygó felderítésére indult kutatók már három hétnél is többet késtek a hazatéréssel. És az elmúlt négy napban  – amióta a Pathfinder felettük keringett –  sem válaszoltak a hívásainkra, hiába próbálkoztak órákon át a cirkálónk híradósai! Így aztán Foster kapitány nem tehetett mást, leküldött bennünket  – a Pathfinder űrgyalogosainak első szakaszát –, hogy kiderítsük, mi történt a Recluse utasaival.

   Amint a raktér ajtaja nyílni kezdett, beleszimatoltam a sisakom kopoltyúi által megszűrt levegőbe. A fák és a lombok illatát kerestem, de csak a sár és a rothadó aljnövényzet szagát éreztem. Meg kellett állapítanom, hogy a csodálatosnak ígérkező, föld-típusú bolygó bizony büdös! Közben lassan leereszkedett a rámpa, és alig százötven méternyire megláttam a magasra nőtt fűből szinte ugrásra készen kimagasló Recluse tömbjét. Elismerően villant át rajtam, milyen közel sikerült letennie hozzá a nem éppen műrepülésre tervezett kompot a pilótánknak, aztán lerohantam a csizmáim alatt megdöndülő fémpallón.

   Előregörnyedve futottam végig már lövésre készen térdelő társaim között a csaknem derékig érő, durva szálú fűben, hogy aztán néhány pillanatra én biztosítsam az ő útjukat. Percekbe került csak, hogy elérjük a kutatóhajót és megtorpanjunk a Recluse lezárt légzsilipje előtt. Amíg a kompról oda nem ért a négy nyomozó, szétszóródtunk és a közeli erdőt figyeltük, nehogy valamilyen vadállat meglepjen bennünket. Aztán amint a kódtörő kinyitotta a légzsilip ajtaját, berontottunk a kis hajó fedélzetére és átkutattuk minden zugát. De csak két széttépett holttest maradványait találtuk odabent. A szörnyű mészárlást elkövető lényt  – vagy legalább a tetemét –  hiába is kerestük, sehol sem leltük.

   Bár a fénykerítés reflektorainak sugaraiban fürdött, valahogy mégis nyomasztóan sötétnek éreztem ezt az erdőt. Talán, mert annyira idegen volt. Talán, mert igencsak fáradt voltam. Nem igazán tett jót a hangulatomnak, hogy egész délután a szerencsétlenül járt kutatók maradványait kellett keresgélnünk és zsákokba gyűjtögetnünk. Mert nem csak azt a kettőt tépte szét valami ismeretlen vadállat, akik hiába zárkóztak be menedéket keresve a Recluse fedélzetére. A fák és bokrok tövén tíz, hasonlóan megcsonkított tetemet találtunk, melyeket már csak szakadt szkafandereik tartottak össze. Alkonyatkor még három kutató és egy terepjáró hiányzott ugyan a leltárból, de a sötétedés véget vetett az utánuk való keresgélésnek. Helyette kiraktunk egy halom mozgásérzékelőt, meg felépítettük a fénykerítést, hogy távol tartsuk a helyi állatvilág esetleges támadó kedvű egyedeit.

   A reflektorok körén belül elvileg biztonságban voltunk, mégis ostoba szorongás fogott el, ahányszor csak ránéztem a szélben meg-meglendülő lombokra. Pont úgy szorult össze most is a gyomrom, mint amikor gyerekként éjszakai túrára vittek a táborból. Akkor is folyton azt éreztem, hogy névtelen rémek rosszindulatú tekintete követi minden mozdulatomat a bokrok közül.

   Ahányszor végigjártam kijelölt utamat, mindig látni véltem egy bokrot, vagy egy ágat, ami nagyobbat lendült, mint azt a szél indokolta volna. Néha zöldes szikrákat véltem megvillanni a bokrok tövén, mintha engem figyelő vadak lapultak volna ott. A legtöbb váratlan mozgást és szikrát persze csak a szemem sarkából láttam, és mire idegesen odakaptam a fejem, már el is tűnt mind. Valószínűleg csak a képzeletem játszott velem, de egyre kevésbé akarózott eltávolodni a komptól, ahol a szakasz pihenőben levő része aludni próbált.

   Már majdnem elértem az őrjáratom végéhez, amikor bal felől rövid sorozatok ropogása törte meg a csendet, és egy rekedt hang artikulálatlan kiáltásai reccsentek a fülesembe. Kibiztosítottam a fegyveremet, és rohantam segíteni Chiltonnak, aki éppen a Recluse mögött járhatott.

   Pillanatok alatt megkerültem a kis hajót, mégis elkéstem. Mire odaértem hozzá, Chilton már a földön feküdt, mint egy rongycsomó. Amint az arcára világítottam, láttam, hogy vér szivárog a szája sarkán. Elejtett fegyvere legalább két méterre hevert tőle.

   – Mi az isten folyik itt?!  – toppant mellém a hadnagy.

   – Chilton tüzet nyitott valamire, uram. Kiáltott is, de nem értettem, hogy mit.

   – Maga mit látott?

   – Semmit, uram! Mire megkerültem a Recluse-t, Chilton már itt feküdt, mintha valami leütötte volna.

   – És maga nem látta, hogy mi bánt el vele? Másodpercekkel a támadás után ideért, és mégsem látott semmit? Akármi tette is ezt Chiltonnal, istentelenül gyorsnak kellett lennie! De hogy a bánatban jött át a kerítésen, meg az érzékelőkön észrevétlenül?! Talán felülről támadott?  –nézett körül tanácstalanul a hadnagy, aztán felvitette a kompra a sebesültet, és reggelig megkettőzte az őrséget, szigorúan meghagyva, hogy felfelé is figyeljünk.

   Akárhogy sietett azonban a négy sebesültszállító, Chilton kiszenvedett, mire a kompon lehámozták róla a szkafanderét. Láthatatlan támadója a páncélon át beszakította három bordáját. Aztán valami pengével átdöfte a bal vállától egészen a jobb oldaláig. Csakhogy a páncélon különös módon nyoma sem látszott a Chilton mellkasát ért borzasztó ütésnek, vagy a végzetes döfésnek!

   Ezek után persze igen nyomott hangulatban kezdődött a napunk. De a hadnagyot ez érdekelte a legkevésbé. Reggel a Pathfinder felderítőivel megkerestette a Recluse hiányzó terepjáróját. Odafentről percek alatt rá is találtak a járgányra, alig tizenöt kilométerre a táborunktól keletre. Ebből a hadnagy arra következtetett, hogy a három utolsó áldozat is valahol a terepjáró közelében lehet. Összeállított hát egy kis csapatot a felkutatásukra.

   Nagyot káromkodtam  – persze csak magamban –, amikor engem is besorolt a hat fős osztagba, mert se testem, se lelkem nem kívánta a hosszú gyalogtúrát a fenyegetően idegen erdőben, ahol olyan lények lesnek ránk, amilyen az este elbánt Chiltonnal. Szerencsére a hadnagy legalább a több órányi talpalástól megkímélt bennünket. Leoldatta a komp oldaláról a legtöbbször csak a málháink szállítására használt elektromos targoncát, a Taligát. Ő maga a kocsit vezető Spitzer mellé telepedett, mi meg körben felkapaszkodtunk a keskeny plató szélére. Nem volt éppen kényelmes a rugózás nélküli Taligán utazni, de még mindig százszor jobb volt, a kocsin rázatni magunkat, mint mellette caplatni.

   Már félúton jártunk az elveszett terepjáró felé, amikor a mellettem ülő Blain dünnyögni kezdett a kom-ba. Fura zajt vélt hallani a Taliga bal hátsó kereke felől és azon morgott, hogy mennyire utálna gyalog továbbmenni, ha tényleg tönkremenne alattunk a kocsi. Egyet kellett értenem vele. A hideg is kirázott a gondolatra, ha elképzeltem, amint egymást biztosítva kell utat törnünk a fenyegető árnyakat lengető fák alatt. De mielőtt ezt ki is mondhattam volna, a hadnagy beléfojtotta a szót Blainbe, hogy „ne fesse az ördögöt a falra!”.

   Aztán a motorok zümmögésén túl nehéz dobbanásokat, szortyogó fújtatást és recsegve ropogó hangokat hallottunk. Spitzer azonnal megállította a Taligát, mi meg fegyverrel a kézben leugráltunk és rajvonalban a hang forrása felé indultunk. Áttörtünk egy bokron és … hősiesen szitává lőttünk két, bölény méretű, ártalmatlanul legelésző jószágot, sorozataink ropogásával szétkergetve legalább egy tucatnyi fajtársukat.

   Eleinte csak nevettünk ostoba kalandunkon, de hamarosan minden jókedvünk elszállt. A Taligát ugyanis soha többé nem sikerült elindítani. Bármit próbált is Spitzer, a bal hátsó motor végleg beszorult. Csak zúgott és pillanatok alatt szúrós szagú füstöt eregetett. Nem maradt más hátra, ott kellett hagynunk a Taligát és gyalog folytatni az utunkat.

   Másfél órát talpaltunk az erdőben, míg megtaláltuk a Recluse elveszett terepjáróját, ami behorpadt orrával egy évszázados fa vastag, göcsörtös törzsének ütközve állt. Ez alatt a másfél óra alatt vélhetően több szurka-piszkálódás zúdult szegény Blainre, mint egész addigi életében. Gyűlöltük az erdő ismeretlen neszeit, mert állandó forgolódásra késztettek bennünket és minden feszültségünket azzal vezettük le, hogy rajta köszörültük a nyelvünket, mintha miatta döglött volna be a Taliga.

   Végül mégsem Blain borult ki, hanem teljesen váratlanul Spitzer. Kezdettől fogva igyekezett hátul maradni, óvatosan tartani a távolságot a fától, aminek a tövén rátaláltunk a terepjáróra. Ez eleinte egyikünknek sem tűnt fel. Hiszen mi is megilletődve néztük a félig összetört kocsit, meg a közelében heverő három cafatokra tépett szkafandert. Valahogy az egész olyan sötétnek, baljóslatúnak tűnt, hogy egyikünknek sem akarózott elsőként a nagy fa, és a lombjai közül lecsüngő liánok közelébe menni. De aztán a hadnagy az üres vezetőfülke felé intett, és kiadta a parancsot:

   – Spitzer! Menjen, és nézze meg, be tudja-e indítani a kocsit! Addig mi összeszedjük ennek a három embernek a maradványait!

   – Én oda nem megyek!  – tiltakozott ideges fejhangon Spitzer.  – Ez egy gyilkos fa! Nincs az az isten, hogy én odamenjek … alája!

   – Gyilkos fa? Ezt a marhaságot meg melyik mesében olvasta?

   – Csak nézze meg azokat az indákat!  – mutogatott Spitzer hisztérikusan az ősöreg fa lombjai közül lecsüngő, az enyhe szellőben lengedező több tucatnyi lián felé.  – Azokkal kapja el az áldozatait! Akiknek csak a csontjaik maradnak a fa alatt!

   – Ne bosszantson, katona!  – lódította a karjánál fogva a fa felé Spitzert a hadnagy.  – Azt mondtam, indítsa be azt a rohadt terepjárót!

   A következő pillanatban a nagy fa lombjai közül egy kar-vastagságú inda vágódott ki. Szinte süvített röptében, ahogy lecsapott szerencsétlen Spitzerre. Csonttörő ütésével leverte a lábáról, majd szorosan körülfonta a rémült ordítással vergődő embert, és már fel is emelte a földről.

   Azonnal tüzet nyitottunk, rettenetes golyózáport zúdítva a lombokra, ahol a gyilkos lián felső részét sejtettük. Látni persze semmit sem láttunk belőle, de nem hagyhattuk, hogy elhurcolja a társunkat! Lövedékeink ágakat és leveleket szaggattak le a fáról, és végül valami mást is eltalálhattunk, mert egyszerre csak egy nagy, zöldes gubó zuhant tompa puffanással a lábunk elé. A fojtogató indától körülfont Spitzer. A gyilkos lián, melyet sorozataink eltéptek, a szemünk láttára foszlott semmivé. De Spitzeren ez már nem segíthetett.

   Amint a visszaszerzett terepjáróval kibukkantunk a fák közül, elképesztő látvány tárult elénk. Négy-öt ember méretű fekete fenevad ostromolta a tábort! Otthon maradt társaink kis csoportokban vették fel a harcot a mellső lábaikkal feléjük csapkodó, óriási pókokra emlékeztető szörnyekkel. De azok a dögök pokolian szívósak lehettek, mert az állandó fegyverropogás dacára egyet sem láttunk felfordulni közülük.

   A hadnagy gyorsított, és a fénykerítést letaposva sietett a szakasz segítségére. Az ajtókon kihajolva hátulról vettük tűz alá a gyilkos fenevadakat. De mi sem értünk el nagyobb sikereket, mint a tábort védő társaink. Fél tárat beleeresztettem az egyik óriáspók potrohába, de még csak észre sem vette a rohadék!

   Aztán az egyik dög egyenesen a komp rakterének nyitott ajtaját vette célba! De mielőtt bejuthatott volna, beindultak a komp hajtóművei. Az otromba űrjármű egy pillanat alatt elszakadt a talajtól, lerázva magáról az óriáspókot. Néhány méter magasban azonban a komp egyik motorja hirtelen kihagyott egy pillanatra! A jármű ettől részegen megbillent és hajtóműveinek lángja végigsöpört a lent védekező katonákon! Azt vártam, hogy a pilóták gyorsan egyenesbe hozzák a járművet, de nem így történt. Az akadozó motor hol teljes erőre kapcsolt, hol csak félgőzzel dolgozott. Ettől az emelkedő komp egyre jobban oldalra dőlt, repülése lassan vízszintesre váltott, majd hirtelen átbillent, és alig egy perccel a felszállás után a dzsungelbe zuhant!

   A becsapódást követő robbanás ereje még a terepjárót is megrázta alattunk. Pillanatokig bámultam bénultan a fák fölött terjedező fekete füstfelhőt. Aztán észbe kaptam és ismét a korábban már megsorozott óriáspók felé fordultam … De sehol sem találtam! Amíg én a komp zuhanását figyeltem, az összes dög eltűnt, mintha soha nem is léteztek volna!

   Pokoli volt a második délutánt is halottak összegyűjtésével tölteni ezen az elátkozott bolygón! Ráadásul most a barátaink holttesteit kellett a Recluse terepjárójának felnyitott hangárjába hordanunk. Lassan haladtunk, mert az óriáspókok támadása és a komp motorhibája a szakaszunk felét megölte. A megmaradt tizenöt embernek kellett őrséget állnia a térhajó körül és a garázs bejáratánál is. Így aztán kicsit kevesen maradtunk, hogy a Recluse-ról előszedett hordágyakon a kis hajó fedélzetére hordjuk a halottainkat.

   Munka közben egyre azt vártam, hogy a hadnagy mikor jelöl ki és küld el egy újabb csapatot a Recluse terepjárójával a lezuhant komphoz. Nagyon reméltem, hogy ebbe az osztagba már nem kerülök bele. Elegem volt az egész bolygóból, az erdőből, a ránk támadó idegen lényekből és főleg az állandó szorongásból! Szégyen, vagy sem, őszintén megkönnyebbültem, amikor a veszteségeinkre való tekintettel a Pathfinder-ről egy másik leszállóegységet indítottak a roncshoz.  

   Nem mintha a halottak összegyűjtése olyan megnyugtató foglalatosság lett volna! A komp motorja csúnyán összeégette a sugarába került katonák páncélját. Némelyiknek az arcát is, amikor a sisak átlátszó arcvédője kirobbant a hőtől. De az óriáspókok is iszonyatosan elbántak áldozataikkal! Acélos karmaik és rágóik feltépték, néha szinte darabokra szaggatták a szerencsétlenek páncélját és testét. Az egyiknek csaknem teljesen levágta a fejét a rátámadó fenevad. Alig tudtam megtartani, nehogy leszakadjon, amíg a hordágyra fektettük Blainnel.

   – Úgy látszik, ez a szerencsétlen Sommers megérezte a sorsát!  – jegyezte meg Blain, ahogy helyére igazítottam a halott félrenyakló fejét.  – Nem hiába félt a pókoktól világ életében!

   – Mit mondott, katona?  – állt meg mellettünk a nyomozók vezetője, aki a hadnaggyal együtt minden áldozatot megnézett, mielőtt engedélyt adtak volna, hogy a térhajóra vigyük.

   – Csak azt, uram, hogy Sommers betegesen irtózott a pókoktól  – egyenesedett fel meglepetten Blain.  – De ezt mindenki tudta, uram!

   – Na és mit számít az, hogy Sommers félt a pókoktól?  – rántott egyet a vállán a hadnagy.  – Csak véletlen egybeesés. Vagy maga azt hiszi, hogy egyenesen neki szánták azokat a hologramokat?

   – Hologramok!? Maga szerint okozhat ilyen sebeket egy hologram?!  – mutatott a hordágyon fekvő halottra a nyomozó.

   – Mi mások lehettek volna, ha nem hologramok? Másként hogyan tudtak volna hirtelen itt teremni, aztán meg ennyire nyomtalanul eltűnni egy pillanat alatt?

   – Sem a Pathfinder felderítői, sem a Recluse utasai nyomát sem lelték értelmes lényeknek az egész bolygón! Akkor mégis kik vetítettek volna elénk hologramokat, hadnagy? És főleg miért tették volna?

   – Nem tudom  – rázta a fejét tanácstalanul a hadnagy.

   – Valahogy túl sok itt a véletlen. Nem gondolja? Honnan tudta az a Spitzer nevű katona, hogy a gyilkos fa az indáival ragadja meg az áldozatait? Hiszen akkor látott életében először olyan fát! Mégis azonnal tudta, hogy gyilkos fa! Vagy itt van ez a szerencsétlen. Félt a pókoktól, erre óriáspókok támadtak ránk. De azt is ide sorolhatom, ahogyan az elektromos kocsi motorja megszorult! Honnan tudta az az ember, hogy el fog romlani a motor, ha a vezető nem érzett semmilyen zavart a működésében?

   Láttam, hogy Blain feje vörösödni kezd a sisak alatt, és már mondta volna, hogy ő bizony igenis hallotta azt a fura, súrlódó zajt a Taliga motorjából, de mielőtt megszólalhatott volna, az egyik őr riadót kiáltott.

   A fénykerítés oszlopain túl hiénára emlékeztető, hosszú, barna szőrű, jószág állt. Hatalmas, busa fejét magasra emelve szimatolt felénk. Izzó, vörös szemei szinte világítani látszottak. Az állat félelmetesen mély hangon felordított, aztán a fejét csaknem a földig leeresztve átsétált az oszlopok között. Alaposan megnézte magának a hozzá legközelebb álló Friart, majd egyre gyorsulva ügetni kezdett felé.

   Blainnel együtt azonnal ott hagytuk a hordágyat. Lekaptuk a vállunkról fegyverünket, és lőni kezdtük a társunk felé rohanó barna fenevadat. Pillanatok alatt tizenöt fegyver ontotta a tüzet az állatra. De még lelassítani sem tudtuk! Vad rohama végén hatalmas ugrással Friarre vetette magát. A földre döntötte és átharapta a torkát, mintha a golyóálló páncél rajta sem lett volna a szerencsétlenen!

   Akkor már mind Friar felé rohantunk, hogy segítsünk rajta, vagy legalább elbánjunk a gyilkosával. Bármely más vadállat elmenekült volna a fegyverek és a rátámadó emberek elől. Ez a barna ördög azonban a lövedékekről tudomást sem véve szembe fordult velünk! Vicsorogva vetette magát következő áldozatára, közben hosszan kígyózó, vaskos farkával egy másik társunk felé csapott és bezúzta a sisakja arcrészét.

   – Tüzet szüntess! Vissza a hajóra!  – harsant a parancs dobhártyarepesztő hangerővel a fülesemben.

   Egy pillanatra valamennyien megtorpantunk a szokatlan, szinte fájdalmasan erős hang hallatán. Aztán ahogy a parancs szólt, hátrálni kezdtünk a Recluse felé. Nem mind értük el a légzsilipet, mert a barna fenevad üldözőbe vett bennünket, és akit utolért, annak nem kegyelmezett. Nehéz volt sorsukra hagyni sebesült társainkat. De az ő jajkiáltásaikon túl a sürgető parancs is újra, meg újra felharsant a fülesünkben.

   – Miért rendelt el visszavonulást?  – kérdezte a hadnagy a másodpilóta székéből, ahol a Recluse felszállását segített előkészíteni.  – Miért nem engedte, hogy elbánjunk azzal az állattal?

   – Maga talán megvárta volna, míg az összes embere elhullik azzal a fantommal szemben?!  – kérdezett vissza a nyomozók vezetője, fel sem nézve a műszerekről.

   – Fantom? Miféle fantom?

   – Még mindig nem érti? Mit gondol, miért nem tudták megsebezni egyik szörnyet sem? Mert semmi sem volt odakint rajtunk kívül! Semmi! Csak mi magunk, … meg a félelmeink!

   – Azt állítja, csak képzeltük a ránk támadó lényeket? Hogy a katonáim csak azt hitték, hogy meghaltak? Maga is tudja, hogy ez ostobaság!

   – Az ember agya csodákra képes, hadnagy! Főleg, ha egy kis segítséget is kap. Ezen az elátkozott bolygón valami felpörgette az agyunkat, ezért láttuk és éreztük valóságosnak a legjobb fantáziával megáldott társaink vízióit.

   – Baromság! Hogyan láthatnánk egy másik ember rémképeit, amiket ő is csak elképzelt?

   – Fogalmam sincs. De mégis mit gondol, miért tűntek el olyan hirtelen a pókok? Mert meghalt, aki vizionálta őket. A mi figyelmünket pedig elterelte róluk a komp lezuhanása.

   – De egy ember akkor sem halhat bele egy képzelt lény harapásába!

   – Az agyunk egyszerű hipnózis hatására is létre tud hozni egy sebet, ha meggyőzik a sérülés létezéséről. Ki tudja, mi mindenre lehet képes ilyen felpörgetett állapotban? Okozhat halálos sebeket, végezhet telekinézist, amivel megrongálja a katonák páncélját.

   – És mégis, mi a bánat „pörgette” így fel az agyunkat?

   – Honnan tudnám? Nem vagyok fizikus. Lehet a légkör egyik összetevője, ami átjutott a sisakunk szűrőin. Vagy a bolygó eddig ismeretlen sugárzása. Csak azt tudom, hogy valami megzavarta, felpörgette az agyunkat valahogyan.

   – Szóval maga szerint rajtunk kívül nincs itt semmi  – nyúlt a fegyvere után a hadnagy.  – Akkor az ott mi?!

   A sarokban a műszerpult árnyéka egyetlen nagy csomóba sűrűsödött és egyik pillanatról a másikra anyaggá lett. A sötét zugból golyósima fejű, fekete bőrű ember emelkedett fel. Úgy tűnt, sötét köpenybe burkolózik, de aztán ránk villantotta az agyarait, sziszegve fújt egyet és kibontotta denevérszárnyait, melyek koppanva ütődtek a plafonnak. Karmokban végződő ujjai csikorogva szántottak végig a műanyag lapon, amint a rém felénk indulva átlendült a műszerpult felett.

   – Az … az én saját … mumusom  – szűrte a szót vacogva összekoccanó fogai közt a nyomozó.  – Amivel a bátyám riogatott valaha, … gyerekkoromban.