3.

   Az utcán felhangzó motorzúgás az üzlet betört ajtajához ugrasztotta Török Jancsit. Már egy hete bolyongott a kihalt városban, és eddig hiába kutatott más túlélők után. Frissen végzett építész-mérnökként állást keresett egy szegedi cégnél, mikor elkapta a járvány. A sors különös fintoraként éppen a vállalat irodájában rántotta össze az első görcs. Azt még hallotta, hogy mentőt hívtak hozzá. De biztosan nem jött senki. Nem jöhetett, mert valamikor, sosem tudta meg hány nappal később, az iroda egyik sarkában, a szőnyegpadlón tért magához. Addigra kiürült az egész épület, és amint mocskos, bűzös ruhájában kibotorkált az utcára, rá kellett jönnie, hogy a város is ugyanolyan üres, mint az éppen elhagyott irodák.

   Első gondolata az étel volt. De bármilyen éhes volt is, csak a harmadik bolt kirakatát merte betörni. Amikor kicsit erőre kapott, egy nyitott ajtajú üzletben átöltözött. Megszabadulva bűzös gönceitől eszébe jutott, hogy haza kellene mennie Pécsre. Csak éppen nem volt mivel. Alkonyodott, hát inkább szállást keresett magának. Nagy nehezen visszatalált a nagymami húgának közeli, szoba-konyhás lakásába, egy öreg bérház udvarában. Sokáig kopogott az üvegezett ajtón, de a lakás üresnek bizonyult. Sári néni éppúgy eltűnt, mint a ház többi lakója. Jancsi a fűtetlen szobában a kettős ágy lábánál álló kanapén vackolt magának helyet, ahol a rosszulléte előtt is aludt. Az elmúlt napokban is ott húzta meg magát esténként, bár a város elég nagy területét bejárta, étel és más túlélők után kutatva.

   Az ajtón kinézve egy piros Ladát látott elhúzni a bolt előtt. Már attól tartott, eltűnik a szeme elől, mikor a kocsi megállt a túloldali járda mellett. Azonnal kivágódott a jobb oldali ajtaja és egy derékig érő, zöld katonai kabátba öltözött, piros-kék, bojtos horgolt sapkát viselő, Jancsinál alig magasabb férfi ugrott ki rajta. Még a vastag, bélelt kabátban is vékony testalkatúnak tűnt. Török nagy örömében már majdnem kilépett a boltból, amikor az idegen egy hosszú, vékony csövű puskát emelt ki a Ladából.

   Közben a vezető is kikászálódott a kocsiból. Darabos arcú, fekete hajú férfi volt. Kopott farmert viselt, széles vállain mindenféle matricával teleragasztott fekete dzseki feszült. Egy pillanatra visszahajolt a Ladába és egy géppisztolyt lódított a vállára. Közben mondott is valamit a társának, de Jancsi a távolság miatt nem értette, hogy mit. Egy percig még az ajtó mögül leste a bolt felé induló két idegent, aztán rémülten az üzlet belsejébe menekült. Lázasan kutatott valami rejtekhely után, de végül csak a pult mögé tudott lehasalni.

   – Halló! Jöjjön elő, akárki van is odabent! Nincs kedvem bújócskázni!

   – Biztos, hogy láttál bent valakit?  – kérdezte a másik. Ez lehetett a vezető, mert kicsit mélyebb hangja volt, mint az elsőnek.

   – Tudod, hogy nem szoktam képzelődni  – keményedett meg az első hang, mint a megpendülő acél.  – Biztosan megijedt tőlünk, és elbújt valahová.

   – Hé! Cimbora!  – kiáltotta el magát a sofőr.  – Ne szórakozz már velünk! Gyere elő! Vagy azt akarod, hogy menjünk be és keressünk meg?

   – Itt vagyok  – emelkedett fel remegve Török Jancsi, a magasba tartva a kezeit.  – Én tudom, hogy ez bűncselekmény. De értsenek meg, kérem! Napok óta nem tudok másként élelemhez jutni!

   – Valamit, nagyon félrenéztél, haver!  – kerülte meg a sapkás a darabos arcú sofőrt.  – Nem vagyunk mi se rendőrök, se polgárőrök! Ugyanolyan túlélők vagyunk csak, mint te is.

   – De hát…. a fegyverek…  – bökte ki még mindig sápadtan Jancsi, vékony, fémkeretes szemüvegét igazgatva.

   – Nyugi! Azok nem teellened kellenek  –ballagott a reszkető fiúhoz a sofőr. Aztán kezet nyújtott:  – Engem Baksa Tibornak hívnak. A haveromat meg Csorvai Zolinak.

   – Nagyon örülök! Nagyon örülök!  – szorította meg Jancsi a feléje nyújtott kezeket.  – Török János vagyok.

   – És miből éltél, mikor még nem fosztogattál boltokat?

   – Építész vagyok!  – húzta ki magát önérzetesen Török.

   – De jó neked!  – ült fel Csorvai a pultra.  – Én csak egy segédmunkás voltam, míg volt világ körülöttünk. Tibi meg sofőr, ugyanannál a vállalatnál.

   – De én tényleg mérnök vagyok!  – vörösödött el Jancsi.

   – Majd beajánllak, ha találunk valami jó céget  – vonta meg a vállát Csorvai. Közben óvatosan letette maga mellé távcsöves puskáját és megvakarta a fejét. Ettől piros-kék csíkos sapkája félrecsúszott, hát levette és a hajtását kiegyenesítve igazította újra a fejére.

   – Jézusom!  – nyögött fel önkéntelenül Török, meglátva Csorvai fedetlen fejét.

   – Mi van? Most látsz először fehér embert?  – nézett rá felvont szemöldökkel Zoli. 

   – A hajad…..

   – Ezzel ne szórakozz, haver!  – lépett előre Baksa figyelmeztetően felemelt kézzel.   

   – Miért ne?  – vonta meg újra a vállát közönyösen Csorvai.  – Az övé barna. A tiéd fekete. Az enyém meg fehér. Illik egy gyáva girnyóhoz, nem?

   – Te tényleg hülye vagy, Zoli!  – csóválta a fejét Baksa, aztán magyarázni kezdte Jancsinak:  – Az én barátom éjjel tért magához a kórházban. Halottak és haldoklók között. Én berosáltam volna a félelemtől. Ő meg valahogy kijutott onnan a tök sötétben és reggelre az egész városon átvágva haza is ért, a halott szüleihez.

   – Ki mondta, hogy én nem csináltam össze magam? De bármi jobb volt, mint ott feküdni és hallgatni azokat a hangokat!

   – Én biztosan nem mertem volna megmozdulni sem reggelig  – rázkódott össze Jancsi.  – A fejemre húztam volna a takarót, és reszkettem volna alatta.

   – Ez nekem is eszembe jutott  – vigyorodott el Zoli.  – De olyan büdös volt, hogy gyorsan letettem róla. Még sose voltam úgy betojva, mint azon az éjszakán. Aztán másnap Tibi mondta, hogy fehér lett a hajam.

   – Aha! Csak ahhoz előbb még el kellett jönnöd hozzánk is. Pedig nem voltunk éppen szomszédok. Én ki se mertem mozdulni otthonról, amíg Zoli rám nem verte az ajtót.

   – Jól van, eleget ragoztuk már ezt is  – huppant le a pultról Csorvai.  – Nem beszélhetnénk értelmesebb dolgokról? Van valami állandó szállásod?

   – Pár utcával odébb, a kiskörúton egy udvari lakásban húztam meg magam.

   – És? Van valami terved a jövőre, vagy velünk tartasz?

   – Igazság szerint haza akartam menni Pécsre. De Szegedet elnézve … Ha elfogadtok, beállok közétek én is. Bár még fogalmam sincs, hogy nektek mik a terveitek.

   – Annyi embert akarunk összeszedni, amennyit csak lehet.

   – Házról házra átkutatjuk egész Szegedet? Időnk ugyan van, mint a tenger, de ez akkor is sokáig fog tartani! És nem is lesz éppen vidám elfoglaltság a halottak közt kutakodni!

   – Eszünkben sincs a házakban kutatni  – rázta meg a fejét Zoli.  – Készítünk egy csomó hirdetést, és kirakjuk mindenfelé a városban. Aztán majd az emberek jönnek el hozzánk.

   – És mihez fogtok kezdeni, ha az egész városból összejönnek a túlélők? Mert nem elég összetrombitálni őket! Van valami tervetek, hogy miből és hogyan élhet meg ötven, vagy akár száz ember? Vagy egyelőre a boltokat akarjátok fosztogatni?

   – Te csak ne aggódj, a terv az már meg van!  – mondta Baksa.  – Zoli tud a városon kívül, nem is túl messze egy pompás helyet, ahol egy csomó embert el lehet szállásolni.

   – Miből gondoljátok, hogy mindenki hajlandó lesz elhagyni a várost?

   – Biztosan észrevetted már, hogy a városban sehol sincs víz  – szólalt meg Csorvai.  – Hamarosan kifogy az élelmiszer is a boltokból, mert nem lesz, aki utántöltse őket. És nem mellékesen jön a tél. Te például mivel akartál fűteni? És miben? Mi kényelmes, fűtött lakhelyet kínálunk és lehetőséget az élelem megtermelésére.

   – Nyomós érvek! De mi van azokkal, akik még abban bíznak, hogy majd csak megjön valahonnét a segítség?

   – Tavasszal ők is meggondolják magukat  – rántott egyet a vállán Zoli.  – Szinte minden házban vannak halottak. Amíg hideg van, ezt csak akkor veszi észre az ember, ha benyit valahová és meglátja őket. De tavasszal a város nagy részén elviselhetetlen lesz a bűz. Persze kényszeríteni senkit sem fogunk, hogy velünk tartson! Aki akar, felőlem akár maradhat is!

   A Csorvai által kiszemelt lakóhely valójában nem is volt olyan nagyon közel Szegedhez. A Tisza és egyik holtága közti szigetről volt szó. A terület szélessége kicsit több mint két kilométer lehetett, a hosszúsága nagyjából két és félszer annyi. A hatalmas patkót formázó holtágtól körülfogott szigetnek majdnem a közepén hat tanya és egy régi, tanyasi iskola állt egy csoportban. A házaktól nem messze három, hatalmas karámoktól körülvett istálló palateteje szürkéllett, ami váratlan nyereményt jelentett a három honfoglalónak. A környező földeket birtokló gazdaság a tájvédelmi körzetet üdülő területként és legeltetésre használta. Az állatok gondozásával megbízott munkások egy része éppen a kiszemelt tanyákban lakott, a többieket a gazdaság hozta-vitte a közeli faluból. A járvány sajnos őket sem kímélte. De a tizenhat munkásból hárman túlélték a fertőzést, és még az állatokat is életben tartották.

   A járványról a sziget lakói is értesültek a TV-ből, de hitték is, nem is. Sokkal jobban érdekelte őket, hogy a gazdaság autójával a meg szokott nyolc ember helyett csak négyen jöttek dolgozni a faluból. Másnap közülük is be kellett küldeni két beteget Szegedre a kocsival, mert hányni kezdtek és belázasodtak. Harmadnap aztán már az autó sem jött ki hozzájuk. A gazdaság vezetői azt tanácsolták telefonon a sziget lakóinak, hogy ne hagyják el a szigetüket. A hét végére elnémult az iroda telefonja is. Másfél héttel később a hat szigetlakóból csak hárman maradtak. Elfogyott a kenyerük, és szinte minden más ételük is. Akkor Takács Bandi biciklire ült, és bekarikázott a faluba. De a gazdaság központjában senkit sem talált. A faluban elment még két ismerőséhez is, de azok meg holtan feküdtek a házukban. Ezek után nem érzett semmi kedvet, hogy elbiciklizzen a városba is. Felpakolta a boltban, amiről úgy gondolta, hogy szükségük lehet rá, és visszatért a szigetre.

   Viszonylag jól el voltak a szigeten. Összeköltöztek az istállókhoz legközelebbi házba. Négy-öt naponként hol Bandi, hol Berki Tamás ment be a faluba „bevásárolni”. A férjét elveszítő Gajkóné főzött rájuk, és irányította a kis csapatot. Gondozták a rájuk bízott teheneket, meg lovakat. És közben egyre várták, hogy rájuk találjon valaki. A gazdaság vezetői, a katonák, vagy bárki más, aki megmondja, hogyan legyen tovább. A három fiú láttán első pillanatban nagy örömmel azt hitték, megjött a várva várt felmentés.

   A három állatgondozót alig rázta meg, amit Baksáék a városról meséltek. De igazából az sem érdekelte őket, hogy a fiúk éppen ide akarják hozni a szegedi túlélőket. Úgy voltak vele, ha jönnek, hát jönnek. Ha többen lesznek, kevesebb munkával láthatják el az állataikat. Igazából még meg is nyugodtak, mert megint volt, aki megmondta nekik, mit kell tenniük. Tökéletes vezetőnek érezték a szemüveges, választékos beszédű Török Jancsit. Tőle kérdezték azt is, hogy honnan fognak annyi ételt kapni, amennyivel az új dolgozókat elláthatják.

   Jancsi segélykérőn pillogott a társaira és megpróbált rögtönözni. Elmagyarázta, hogy a város boltjaiból fogják összehordani a készleteket a nem sokára érkező csoportnak. Meg azt is, hogy a tanyákban kicsit szűkösebben fognak lakni, mert egyelőre csak az a lényeg, hogy összegyűjtsék az embereket.

   – Később aztán, ha már elegen leszünk, egy nagy házat fogunk itt építeni, amiben mindenki kényelmesen elférhet  – tódította Csorvai.

   – Azt nem lehet  – rázta a fejét Berki.  – Ez tájvédelmi körzet. Itt nem lehet se lebontani, se építeni semmit. Megmondták a megyei urak, mikor az istállók elkészültek.

   – Most mi vagyunk a megyei urak  – mosolyodott el Zoli.  – És mi biztosan engedélyt fogunk adni magunknak az építkezésre.

   Délután Jancsiék nem kevés vitával és fejtöréssel megszövegezték a hirdetményüket. Aztán nekiláttak, és a Ladában hozott kartonlapokra fekete zománcfestékkel felpingálták a szöveget. Pokolian nehéz és lassú munkának bizonyult. Estig csak nyolc táblával készültek el. Másnap még hatot tudtak megírni, mielőtt elfogyott a festékük. Harmadnap beültek a Ladába és visszamentek Szegedre.

   Egymás után keresték fel a boltokat. Több helyen is feltört ajtókkal, félig üres polcokkal találkoztak, ami nagy reményeket ébresztett bennük. Sorra kirakták a tábláikat. Amelyiket lehetett, a bolt kirakatát védő rács mögé illesztették. Volt ahol a feltört ajtón belül állították fel, műanyag ládákkal megtámogatva. De volt olyan is, ahol kiszegezték a falra.

   Amikor elfogytak a tábláik, a városszéli laktanyában két teherautóra cserélték a Ladájukat. Az új kocsikra először is több hordónyi üzemanyagot raktak fel. Aztán felpakolták a közeli ABC teljes konzerv, készétel, keksz és kétszersült készletét is. Már jócskán elmúlt dél, mire a két megrakott teherautóval a találkozóhelyül megjelölt víztoronyhoz hajtottak. Igazából maguk sem hitték, hogy felhívásuknak ilyen gyorsan foganatja legyen. De a hatalmas betontorony tövében ketten is vártak rájuk. Nyári Imre, a hallgatag, szikár, középkorú kőműves és Varga Gábor, aki a Főposta egyik irodistája volt.

   Nagy Ádámné, vagy ahogyan a gyerekek nevezték, Editke néni, letette két tömött táskáját az iskolakapu lépcsőjére. Amíg elgémberedett ujjait masszírozta, végignézett az utcán mindkét irányban. Alaposan szemügyre vette a távolabb álló autókat, a sötéten ásító, nyitott kapualjakat. De hiába erőltette a szemét, a kopott, belvárosi utca ugyanolyan üres volt, mint az elmúlt két hétben mindig. Ezúttal a szokásosnál rövidebbre szabta a nézelődést, mert már alig várta, hogy elmondhassa a többieknek, mit találtak a boltban. Három társa is türelmetlenül toporogva várta, hogy kinyissa a kaput, még táskáikat sem rakták le, pedig itt mindig pihenni szoktak egy keveset.

   Nagyné előhalászta kabátja zsebéből a kapu nagy, díszes kulcsát és tudomást sem véve a fa alkotmányra szegezett piros tábláról, melyen az „Egészségügyi Zárlat!” felirat virított, beengedte a három fiatalembert az üresen kongó előtérbe. Maga is belülre emelte a táskáit, aztán visszazárta erődítményük és egyben börtönük kapuját.

   Hihetetlen történetük három hete kezdődött, amikor a két első osztálynak kirándulást szerveztek Pestre, a Csodák Palotájába. Látták ugyan a TV-ben a híreket a világ nagyvárosaira lecsapó járványról, de azok a városok olyan messze voltak Magyarországtól! Még az sem zavarta őket, hogy a kirándulásra két család nem engedte el a gyermekét, és a reggeli vonat negyedórás késéssel indult, mert az eredeti mozdonyvezető megbetegedett.

   A gyerekek boldog zsivajgással élvezték a hosszú utat Szegedtől a Nyugati Pályaudvarig. Aztán elkerekedő szemekkel lesték a csodálatos kísérleteket, amiket a Csodák Palotájában bemutattak nekik. És még nagyobb örömmel próbálgatták ők maguk is ugyanazokat a „játékokat”. Alig lehetett őket rábeszélni, hogy visszamenjenek a pályaudvarra, ahonnan egy hamburgeres uzsonna után akartak hazaindulni velük.

   Csakhogy a Nyugatiból azon a délutánon már egyetlen vonat sem indult. Egy órával korábban egy mozdonyvezető rosszul lett, és fékezés nélkül hajtott rá az első váltókra. A szerelvény kisiklott, az egymásra torlódó kocsik teljesen lezárták a pályaudvart. A sebesültek mentése és a vasúti kocsik roncsainak eltávolítása még javában folyt, amikor az ő vonatuknak indulnia kellett volna. Nagyné kérdésére, hogy mikor és hogyan juthatnak haza, az információs irodában dolgozó nő csak a vállát vonogatta. Végül kibökte, hogy „ma már aligha”.

   Az öt tanár egy darabig csendben tanácskozott, hogy mihez kezdjenek. A jegyeket már előre megváltották, egyiküknél sem volt elegendő pénz, hogy busszal induljanak vissza Szegedre az ötvenhét gyerekkel. Végső kétségbeesésükben elfogadták Baloghné Ilonka ötletét, aki felhívta egy régi ismerősét az Oktatási Minisztériumban. Járművet ez az ismerős sem tudott szerezni, de legalább szállást biztosított a gyerekeknek egy szállodában.

   Másnap délelőtt aztán már hiába telefonáltak a Minisztériumba. Ilonka ismerőse nem ment be dolgozni, ahogyan a szálloda személyzetének egy része sem. Nagynében akkor tudatosult először, hogy milyen sokszor hallotta már az elmúlt napon is a mentők szirénáját. Telefonáltak a pályaudvarra is, de a roncsok eltakarítása még mindig folyt és senki sem tudta megmondani, mennyi időbe fog telni. És azt sem tudta senki, hogy mikor indulhat a következő vonat Szegedre.

   A gyerekek persze már akkor rájöttek, hogy valami baj van, amikor az állomásról a szállodába kellett menniük. De szerencsére a szálloda nagyon tetszett nekik, így legalább könnyebb volt őket kordában tartani. Még másnap délelőtt is boldogan nézték a TV-t és játszottak a hotel folyosóin, meg a hallban.

   Harmadnap délután, ha Ilonka ismerősét nem sikerült is elérni, az ismerős egyik ismerősét, dr. Kovács Jánost viszont igen. Dr. Kovács meglepően segítőkésznek bizonyult. Körbe telefonálta minden ismerősét és barátját, így aztán a negyedik nap reggelén a szálloda előtt megállt a Honvédség piros-fehér autóbusza, hogy hazafuvarozza Szegedre a két osztályt.

   – Szervusztok! Ma sem találkoztatok senkivel?  – tette fel a már megszokott kérdést Aranka, aki napközis tanárnőként, mint önkéntes kísérő csatlakozott a kiránduló csoporthoz.

   – Igazából nem  – emelte táskáit az asztalra Nagyné.  – De akár azt is mondhatnám, hogy igenis találkoztunk valakivel!

   – Ez most valami vicc akar lenni?  – lépett közelebb gyanakodva Toronyi doktornő, akit Tóth Imre, a városi tanács egyik osztályvezetője parancsolt az iskolába.

   – Szerinted van még valakinek kedve viccelni?  – rázta a fejét Nagyné.  – Csak mi sem értjük igazán. A boltban egy nagy, kartonlapra festett hirdetményt találtunk az ajtón belül. Valami, magát „túlélő csoport”-nak nevező szervezet, minden harmadik napra a tarjáni víztoronyhoz hívja az embereket.

   – „Túlélő csoport”?  – kérdezte tétován az asztalhoz lépve Aranka.  – Ez meg miféle név?

   – Fogalmunk sincs  – vonogatta a vállát Németh Feri, a cipekedéstől kivörösödött kezét masszírozva.  – Pedig mi is ezen törtük a fejünket egész úton.

   – Majd mi kiderítjük Pásztor honvéddel  – ígérte Fejér István, aki a busz parancsnokaként csapódott a két osztályhoz, még Pesten.  – Ha valaki elmondja, hogyan jutunk el ahhoz a víztoronyhoz, akkor holnap odamegyünk és megnézzük azt a „túlélő csoport”-ot!

    – Egyáltalán nem biztos, hogy lesz is valaki holnap a víztoronynál. A kartonlapon nem szerepelt semmiféle dátum  – vetette ellen Németh.  – Nekünk is üzenetet kell hagynunk, ha odamegyünk, vagy kivárni, amíg megjönnek a hirdetés készítői.

   – Üzenetet semmiképpen sem hagyunk egy ismeretlen csoportnak  – rázta a fejét határozottan Nagyné.  – És azt sem tartom jó ötletnek, hogy mind a három férfi odamenjen a víztoronyhoz. Majd én elmegyek Istvánnal és Jóskával. Maga meg itt marad vigyázni a többiekre, Feri!

   Négy tanár-társa már a kirándulás kezdetén is Nagynét tekintette a csoport vezetőjének, mint legidősebb pedagógust. Fejér őrmester is mindent tőle kérdezett út közben, ezzel is erősítve Editke néni „rangját”. De igazából akkor vált vezetővé, mikor hazaértek az iskolába, és Soós Károly igazgató úr olyan rémülten hátrált félre a Tanáriba besorakozó kollégái elől.

   – Maguk meg …. mit keresnek itt?!   – kérdezte falfehérre vált arccal az igazgató.   – És egyáltalán …. hogyan kerültek ide?

   Talán még félig sem figyelt oda, amíg Nagyné elmondta pesti kalandjaikat, csak rájuk parancsolt, hogy menjenek a gyerekekhez a két első osztály termeibe. Negyedórával később zöld kendővel a szája előtt megérkezett Tóth Imre, a Tanácsházáról.  A kezével is jelezte, hogy ne közeledjenek hozzá, és csak négylépésnyi távolságról faggatta ki Nagynét, hogyan jöttek haza Pestről. Alaposan megnézte a két katonát, majd utasította Pásztor honvédet, hogy álljon be a busszal az iskola udvarára.

   Röviddel később, szorosan zárt köpenyében, gumikesztyűvel a kezén, szájkendősen bevonult a terembe dr. Toronyi Hajnalka, akit Tóth Imre rendelt az iskolába, hogy megvizsgálja a gyerekeket. Mert a városi tanács ügyeletese szerint a fővárost már lezárták a járvány miatt, onnan senkinek sem lett volna szabad távoznia. Ő minden esetre igen gyorsan távozott. Helyette három katonai teherautó érkezett. Vagy kéttucatnyi katona hordta be az autókról a tömérdek csomagot a kapu alá. Csak ekkor derült ki, hogy a járványtól való félelmében Tóth nem csak a Pestet megjárt tanárokat és nebulókat, de a két pesti katonát és még az általa odarendelt doktornőt is az iskolába záratta.

   Az őrség parancsnoka elmagyarázta a lépcső tetején álló Nagynének és Toronyi doktornőnek, hogy a csomagokban gumimatracok, hálózsákok és konzervek vannak. Mert amíg le nem telik a két hetes karantén, senki sem hagyhatja el az iskolát. Az őrségnek szigorú parancsa van felszólítás nélkül lelőni bárkit, aki megkísérel kilépni a kapun! Aztán udvariasan tisztelgett, kiszegeztette mind a két kapura az „Egészségügyi Zárlat!” feliratú piros táblákat, majd felállította az őrséget és elment.

   Attól kezdve négy napon át szigorú, fegyveres őrség vigyázott az iskolára és a bent rekedt csoportra. A gyerekek élvezték a sok játékot a napköziben, a TV-zést, és még a tanítás folytatása is tetszett nekik. Nap közben boldogan rohangásztak az iskola üres folyosóin. De legjobban a tantermekben sorba rakott hálózsákokban való alvásnak örültek. Rettentően izgalmasnak találták, hogy úgy élhetnek, mint a katonák, akiktől a hálózsákokat kapták.

   A negyedik nap délutánján azután az egyik őr rosszul lett a kapu előtt. Az őrség parancsnoka az iskolába zárt tanárokat kérte, hogy telefonáljanak mentőért. Megtették, bár alig kaptak vonalat. És mire a zöld, katonai mentő megjött, már nem is egy, de három katonát kellett elszállítania az őrségből.

   Másnap reggelre pedig a teljes őrség eltűnt az iskola elől. Mintha csak a katonák vitték volna magukkal, megszűnt az áramszolgáltatás is, és a vízcsapok is csak hosszas hörgésre voltak képesek, mielőtt végleg elnémultak volna. A telefon egy darabig még szolgálatkészen vonalat adott, de már senkit sem tudtak felhívni rajta, hogy segítséget kérjenek. Bármilyen számot tárcsáztak, azonnal foglaltat jelzett a készülék. Délutánra aztán már vonalat sem adott. Hiába emelték fel a kagylót, csak süket csönd áradt a hallgatóból. A hatodik napon Nagyné és a három férfi kióvakodott az iskola kapuján, hogy ásványvizet hozzanak a szomjas gyerekeknek. Egyetlen emberrel sem találkoztak az utcán. A közeli boltot pedig zárva találták. Elkeseredetten topogtak a bezárt ajtó előtt, míg Pásztor József, az örökké nyüzsgő buszvezető rá nem talált hátul, az udvar felől a raktár nyitott ajtajára.

   Első két nap még hatalmas lelkifurdalással pakolták meg táskáikat a szükséges dolgokkal. A harmadik napon viszont már gond nélkül törték be a bolt ajtaját, hogy ne kelljen olyan nagyot kerülniük minden alkalommal.

   Nagyné éppen belekortyolt az ABC-ből hozott üdítőbe, mikor meghallotta a távoli motorzúgást. Nem is akármilyen motor brummogott valahol a panelházak mögött, hanem egy nagy teherautóé! Előző nap már reggel kilencre itt voltak a betontorony tövében a két katonával, de hiába vártak egészen délután négy óráig. Azaz mégsem egészen hiába, mert dél tájban csatlakozott hozzájuk Halász Csaba, a nyugdíj előtt álló hentes. Ő is egy hasonló hirdetés nyomán keveredett a Víztoronyhoz, mint Nagyné és társai. Első percben azt hitte, hogy a tanárnő és a két katona festette a táblát és tette a felsővárosi boltba, ahol ő rátalált. De az sem törte le, mikor kiderült, mindannyian valaki másra várnak. Alkonyatkor megkérdezte, hogy velük tarthat-e, ma pedig egy szóra elvállalta, hogy ott marad az iskolában segíteni Németh tanár úrnak.

   A tér sarkán álló ötszintes panelház és a sarki újságosbódé mögül felbukkant és bekanyarodott a buszállomásra egy ponyvás katonai teherautó. Közvetlenül mögötte egy másik ugyanolyan érkezett. A két nagy jármű végigdübörgött a betonon, hogy csupán néhány lépésnyire Nagynétól és a két meglepett katonától álljanak meg. Az első teherautó jobb oldali ajtaja azonnal kivágódott és egy katonai kabátot, piros-kék csíkos, bojtos sapkát viselő alak ugrott le a fülkéből, kezében egy távcsöves puskával. De a vezető is géppisztolyt igazgatott a vállára, és a másik kocsiból kikászálódó három embernél is fegyverek voltak.

   – Jó napot, emberek!  – indult Nagyné felé a piros-kék sapkás, hóna alá csapva puskáját.

   – Megállni!  – csattant élesen Fejér őrmester parancsoláshoz szokott hangja, még mielőtt Nagyné egy szót is szólhatott volna.  – Kik maguk?!

   – Ha a nevemre vagy kíváncsi, akkor Csorvai Zoltánnak hívnak  – torpant meg az idegen. Közben felemelt kezének aprócska mozdulatával jelezte társainak, hogy egyelőre ne jöjjenek közelebb.

   – Fejér István őrmester  – emelte kezét ezüstzsinóros sapkájához az őrmester.  – De engem a nevénél sokkal jobban érdekelne, hogy miféle csapat a maguké? És egyáltalán milyen jogon szervezkednek maguk a városban?

   – Hogy-hogy miféle csapat? Túlélők vagyunk, akárcsak ti  – vonogatta a vállát Csorvai.  – Bár a jelek szerint nálatok kicsit jobban feltaláltuk magunkat. Mi már nem gyalogolunk és van egy pompás szállásunk is, ahol szívesen látunk benneteket, ha csatlakozni akartok és elfogadjátok a szabályainkat.

   – Várjunk még azzal a szíves-látással! Kinek az engedélyével birtokolnak maguk katonai lőfegyvereket?

   – Nekem az apám fia engedte meg, hogy ilyen játékszert vegyek. A többieknek meg személyesen én magam  – vigyorodott el Csorvai.  – Szerinted kitől kellett volna engedélyt kérnünk egy üres laktanyában?

   – A katonai felszerelések eltulajdonítását nem lehet holmi viccekkel elintézni!!  – pattogott tovább az őrmester.

   – Ébredj már fel, katona!  – keményedett meg hirtelen Csorvai hangja is.  – Még nem vetted észre, hogy rég szétesett az a világ, ahol te, a Honvédség tagjaként védted a rendet és dirigálhattál mindenkinek? Ha még élsz, akkor te is betörtél valahová és elvetted, amire szükséged volt!

   – Élelmet szerezni egészen más, mint fegyvereket, meg járműveket lopni!

   – És egészen más dolog élni, mint vegetálni, amíg konzervet találsz a boltokban  – szólt közbe jóval halkabban a közelebb lépő sofőr.  – Mi már eldöntöttük, hogyan fogunk élni. Te is tudod, mit fogsz csinálni, ha megjön a tél, hideg lesz és elfogynak a konzerveid?

   – Kérem, uraim!  – emelte fel csillapítóan a kezét Nagyné.  – Nem lehetne ezt a vitát befejezni?

   – Bocsásson meg, asszonyom!  – hajtotta meg egy csöppet a fejét Csorvai a ta-nárnő felé.  – Nincs itt semmiféle vita. Eddig huszonketten jöttünk össze az új szállásunkon. Van fűthető, meleg lakásunk, tiszta ivóvizünk. Vannak állataink és lehetőségünk, hogy megtermeljük magunknak az élelmünket. Aki csatlakozni akar hozzánk és elfogadja a szabályainkat, azt szívesen látjuk. De természetesen senkit sem kényszerítünk, hogy velünk tartson. Ha önök jobban bíznak a saját terveikben …

   – Elfogadni a szabályaitokat? Amiket fegyverrel erőltetsz rá az idecsalt emberekre?

   – Pista!  – szólt rá szemrehányóan az őrmesterre Nagyné.  – Meg kellene hallgatnia ezeket az embereket is, mielőtt ítéletet mond róluk!

   – Hagyja csak, asszonyom!  – mosolyodott el Csorvai.  – Katona barátunk egy kicsit el van tévedve. A mi csapatunknak választott vezetője van, aki most a csoport többi tagjával együtt otthon maradt, a szállásunkon. Ha csatlakoznak hozzánk, akkor maguk is kérhetik, hogy másik vezetőt válasszunk.

   – Hány embert tud befogadni az önök szállása?  – kérdezte Nagyné.  – Mert mi nem csak ennyien vagyunk.

   – Hat tanya és egy régi iskola van a szigetünkön  – sorolta készségesen a sofőr.  – Ha egy kicsit összehúzzuk magunkat, akkor még nagyon sok embernek jut hely nálunk.

   – Ha a hirdetésünkre hárman jöttek el, hányan vannak összesen?  – kérdezett közbe mohón felcsillanó szemmel Csorvai.

   – Még hat felnőtt és ötvenhét kisiskolás.

   – Ötvenhét gyerek? És milyen idősek?

   – Még csak első osztályosak. Tudom, sokan vannak egy kicsit, de egy kirándulás után velünk együtt zárták karanténba őket is az iskolában.

   – Sokan!? Bár csak kétszer, vagy háromszor ennyien lennének!  – fakadt ki izgatottan Csorvai, aztán a sofőrhöz fordult:  – Hallod ezt, Tibi! Egy egész csapat gyerek! Ez a legjobb, amit az elmúlt hetekben hallottam!

   – Lassíts már, Zoli!  – nevette el magát a sofőr.  – Még senki, egyetlen szóval sem mondta, hogy csatlakozni akarnának hozzánk!

   – Miért, ezt még ki is kell mondanunk?  – mosolyodott el Nagyné.  – Természetesen magukkal tartunk, ha befogadnak bennünket. Mi mást tehetnénk mi kilencen, ennyi gyerekkel?

   – Kibékülünk, katona?  – lódította át vigyorogva Csorvai a puskáját a másik hóna alá, hogy kezet nyújthasson az őrmesternek.  – Mert remélem, te is velünk tartasz! Van egy olyan munkánk, amiben nagy szükségem lenne a segítségedre!

   – Kibékülünk!  – fogta meg kemény szorítással Fejér az eléje nyújtott kezet.     – És persze, hogy veletek tartok. Hova a francba mehetnék egyedül? Csak egy kicsit még nehéz megszokni ezt az új világot.

   – Ne is törődj vele!  – veregette meg az őrmester vállát a sofőr.  – Nem csak neked nehéz!

   Molnárné Piroska gyakorlottan kotorta ki a tyúk méretűre nőtt csirkék alól az elhasznált fűrészport. Gereblyével halmokba tornyozta, és vasvillájával a talicskába rakta az almot. Mire a taliga megtelt, megérkezett Terike is a friss fűrészporral, amit el lehetett teríteni a hodályban a régi helyére.

   – Már csak két rakatra való van  – zökkentette le a talicskát Terike.

   – Majd egy kicsit vékonyabban terítjük el  – nyújtóztatta ki a derekát Piroska.

   – És legközelebb?

   – Legközelebb …  – legyintett Piroska lemondóan.  – Addigra elfogy a táp is, nem csak a fűrészpor. Mit kezdünk ezzel a sok jószággal három nap múlva? Kicsapjuk őket az udvarra? Amilyen gyengék, két nap se kell, hogy mind lefázzon! Bár olyan mindegy, hogy éhen döglenek, vagy a hideg viszi el őket.

   Molnárék két éve költöztek ki Hódmezővásárhelyről a tanyára, hogy csirkeneveléssel próbáljanak némi pénzhez jutni. Az első nyáron felépítették ezt a nevelő hodályt. Ősz lett, mire betelepítették az összes önetetőt, önitatót és a műanyákat, vagyis a jószágokat melegen tartó lámpákat. Tavaly, vállalva az ősz és a téli hideg kockázatát, aztán belevágtak az első szezonba. Szépen kerestek ugyan a felnevelt-hizlalt állatokon, mikor a felvásárló elvitte a sok csirkét, de a vége felé már aludni sem nagyon volt idejük. Ezért aztán tavasszal felvették segíteni Szabó Terikét. A frissen elvált fiatalasszony boldogan költözött a tanya nyári konyhájából kialakított kis szobába, ahol rabiátus férje nem találhatott rá. A második szezon Terike segítségével kevésbé volt fárasztó, bár némileg kisebb bevételt is hozott. De nem annyival kevesebbet, hogy a harmadik szezon vége felé Molnárék ne kezdték volna tervezgetni egy második hodály felépítését. Már az új épület helyét is kitűzték, mikor meghallották az első híreket a járványról.

   Sajnálkozva nézték a TV-tudósításokat a távoli városokról, de igazából csak az foglalkoztatta őket, hogy mikor jön majd a felvásárló a következő rakományért. Már csak egy hét volt tyúk méretűre nőtt csirkéik a leadásáig, amikor az egyik reggel arra ébredtek, hogy az egész tanyában nincs villany. Misi azonnal kicserélte az összes biztosítékot, majd amikor ettől sem lett áram, összekapta magát és a terepjáróval bement Vásárhelyre, hogy megkérdezze az áramszolgáltatónál, mi történt. Akkor látta utoljára a férjét Piroska, mikor több mint két hete kinyitotta előtte a nagykaput, és utána integetett a poros úton tovairamodó terepjárónak.

   A két asszony először is megpróbált minden felesleges rést lezárni a csirkék hodályán, hogy amíg csak lehet, benntartsák a meleget. Közben dél lett, majd be is sötétedett és Misi még mindig nem jött haza. Este az idegességtől remegő Piroska megkérte Terikét, hogy aludjon vele bent a házban, mert félt egyedül maradni. Reggel aztán beültek az öreg Wartburgba és utánamentek a gazdának. De csak a város széléig jutottak. Az első, amit megláthattak, Molnár terepjárója volt, egy hatalmas teherautó alá szorulva, mellyel a város szélén, a kanyarban találkozott. A teherautó vezetője az ütközés erejétől kitörte a szélvédőt és derékig kilógott a vezetőülésből, mintha a terepjáró roncsát nézné maga alatt. Közelebb merészkedve Molnárné a férje után kezdett kutatni. Sikoltva ismerte fel Misi karóráját a borzalmasan összenyomódott terepjáróból könyékig kimeredő kézen. Zokogva roskadt le a karambolozott autók mellé az útra. Képtelen volt megérinteni halott férje kezét, hiszen tudta, hogy abban a roncshalmazban senki sem maradhatott életben.

   Piroska még most is elborzadva összerázkódott, amint eszébe jutott a harmadik halott, akit néhány száz méterrel odább találtak, mikor a város központja felé indultak. A járdán fekvő szerencsétlen maradványain féltucatnyi kutya marakodott és lakmározott morogva-kaffogva. Csak rémülten összenéztek Terikével, aztán megfordultak és hazajöttek a tanyára.

   Mintha csak válasz lett volna az asszony borzongására, a távolból tompa, mély dörrenés hangzott fel. Elsőre akár még mennydörgésnek is vélhették volna, de néhány pillanattal később felhangzott a következő, majd a harmadik robbanás is. Mert addigra már biztosak voltak benne, hogy robbanásokat hallanak.

   A két asszony talicskát-szerszámot eldobálva rohant ki az udvarra. Nem kellett sokáig keresgélniük a hangok forrását. Nyugatra, a Tisza ártere felett még láthatták a lustán terjeszkedő, lassan egybefolyó füstfelhőket.

   – Hát ez meg mi a rossz nyavalya?  – nézte a távoli füstöt Molnárné.  – Itt még sosem hallottam robbantást!

   – Talán az olajosok …  – találgatta Terike.

   – A tájvédelmi körzetben? Még fúrni sem engedik őket! Akkor hogy robbanthatnának?

   – Nézzük meg!  – tanácsolta tétován a fiatalabb asszony.  – Hátha …

   Piroska maga is tudta, hogy a robbanások emberekre utalnak. De kimondani ő sem merte. A Vásárhelyen látottak és a kétheti magány után csak reménykedni mert. Azt is csak magában, és nagyon halkan. Csak intett Terikének, hogy „gyerünk!” és szinte repültek a két hete a kapuban hagyott öreg Wartburghoz.

   A poros, hatalmas kátyúktól szaggatott úton viszont már nem lehetett sietni. Lassan, egy kerékpárosét alig meghaladó tempóval kerülgették a mély gödröket. Negyedórába is beletelt, mire elérték az alig néhány kilométerre levő töltést. Az öreg kocsi köhögve kapaszkodott fel a feljárón. A töltés tetején aztán váratlan kép tárult a két asszony elé. A Tisza túloldalán, az ártéri erdőtől alig látható töltésből hatalmas darab hiányzott! És a résben  – Piroska legalább is úgy látta –  emberek mozogtak!

   – Odanézz!  – markolt izgatottan Piroska karjába Terike.  – Emberek!

   – Látom. Valahol arra felé lehet a Szúnyogos felső vége  – méregette hunyorogva a robbantások helyét Molnárné.  – De kik lehetnek ezek? És miért robbantották fel a töltést?!

   – Menjünk és kérdezzük meg tőlük!

   – De még mennyire, hogy megkérdezzük!  – tette sebességbe Piroska nagy elszánással a Wartburgot.  – Átmegyünk a hídon és megkeressük a szigeten a robbantókat, akárkik legyenek is!