Robert Vaugnan kapitányban már sokadszor merült fel a kérdés, hogy miért nincsen lift egyetlen Mole-állomáson sem? Mennyivel kényelmesebb volna az űrkikötőben beszállni a megfelelő fülkébe, mint ennyi lépcsőt megmászni, csak hogy találkozhasson az állomásgazdával, akinek az irodáját természetesen a legfelső szinten alakították ki. Azért sem örült ennek a hosszas kapaszkodásnak, mert nem nagyon akaródzott végighallgatnia ennek a Russel Saunders-nek a siránkozását, ami pedig biztosan az egyik fő oka volt a meghívásnak. Robert Vaugnan is jól tudta, hogy a SOL Társaság igen nyomott árat fizet az állomás bányászai által kitermelt anyagokért, az ideszállított termékek árát meg folyamatosan emelte. De ezektől a számára is előírt áraktól a kapitány semmiképpen sem térhetett el, bárhogyan próbálta is erre rávenni egy-egy állomásgazda.

   A meghívás másik okát már a bedokkolás előtt sejtette Vaugnan kapitány, hiszen nem kerülhette el a figyelmét az űrkikötőben álló CDM-17-es naszád, a Stormhawk. Ahogyan a biztonsági szolgálat megjósolta, a keresett Thomas Doesson valóban a hazatérés mellett döntött. Úgy látszik, itt remélt menedékre találni a kölyök-kapitány. Russel Saunders állomásgazda persze a jutalom reményében azonnal lefogatta, és most személyesen akarja átadni a SOL Társaság legközelebbi képviselőjének, a begyűjtő-hajó kapitányának. Mégpedig a saját irodájában, hogy még jobban kihangsúlyozhassa az érdemeit. Pedig ezt is sokkal egyszerűbben meg lehetett volna oldani az űrkikötőben, a Picker dokk-kapujánál!

   Vaugnan kapitány végül kicsit lihegve és nagyon ingerülten érkezett az állomás legfelső szintjére. Kopogás nélkül, úgy rántotta félre az állomásgazda irodájának ajtaját, mintha le is akarná tépni a helyéről. Négy felfegyverzett tér-hajósával a nyomában becsörtetett az első szobába és egyenesen az asztala mögött vasalt öltönyben üldögélő titkárhoz robogott. Szeretett volna valami dörgedelemmel hangot adni elégedetlenségének, de a fiatalember megelőzte. A kapitány láttán szolgálatkészen felpattant, ezzel rögtön egy fejjel magasodva Robert Vaugnan fölé. A kapitány csalódottan torpant meg az asztal előtt. Nagyon nem szerette, ha valaki ilyen félreérthetetlen módon jelezte, hogy sokkal magasabb nála. De a fiatalember nem hagyott neki időt semmiféle zsörtölődésre. Azonnal a belső iroda ajtajához sietett és kitárta a kapitány előtt:

   –Mr. Saunders már várja a kapitány urat!

   Habár a titkár csak Robert Vaugnanhoz szólt, a négy fegyveres is a Picker parancsnokával tartott a másik szobába. A kapitány gyors léptekkel átvágott az állomásgazda irodáján és már majdnem kezet nyújtott a békésen üldögélő Russel Saunders-nek, amikor rádöbbent, hogy szokatlanul sokan vannak a helyiségben. Csodálkozva nézett végig a falak mellett várakozó állomáslakókon, akik valamennyien fegyverrel a kezükben állták körül őt és négy emberét.

   –Szabad kérnem a fegyvereiket, uraim?  –lépett a kapitányhoz a képekről már jól ismert Thomas Doesson.

   –Mit akarnak tőlünk?  –kérdezte hirtelen kiszáradt torokkal szinte csak suttogva Robert Vaugnan. 

   –Először a fegyvereiket, azután pedig a hajóját, kapitány!

   –Maga megőrült, mr. Doesson! Nem rabolhatja el a SOL Társaság térhajóját! Ha mégis megteszi, azzal aláírja a halálos ítéletét!

   –Ezzel a fenyegetéssel egy kicsit elkésett, kapitány  –vonta meg a vállát a fekete hajú kölyök.  –Úgy látom, maga még nem tudja, hogy a Társaság hivatalos közleménye szerint a naszádommal együtt odavesztem Kolcógradnál, miközben az önök Elephant nevű teherhajóját védelmeztem. És ha jól sejtem, nem egy kellemes csevegés kedvéért akartak lefogatni mr. Saunders-szel sem. Szóval nekem már nincs veszteni valóm, kapitány! De a Picker-re szükségünk van, és meg is fogjuk szerezni!

   –Hiába fenyeget, mr. Doesson! Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy segíteni fogok magának, meg a bűntársainak feljutni a hajómra!

   –Ahogy gondolja, Vaugnan kapitány. De ebben az esetben ugye nem haragszik, ha önt, meg ezeket a deli legényeit megbilincseljük és bezárjuk, amíg mi elfoglaljuk a Picker-t?

   A Picker elsőtisztje unott arccal látszólag a műszereket figyelgette maga előtt. Valójában azon mélázott, mennyivel szívesebben lenne akár csak pilóta is egy felfegyverzett térhajón, mint első tiszt ezen a begyűjtő bárkán. Halálosan unta már a monoton körutakat, a negyedévente ismétlődő látogatásokat az isten háta mögötti állomásokon. A folyton siránkozó, panaszkodó bányászokat, akik mindig mellételepedtek, ha akár csak öt percre is beült a helyi bárba. És persze borzasztóan unta a folytonos rakodásokat, a súlyos, ércekkel és más nyersanyagokkal telt konténereket a manipulátorokkal betuszkolni a raktérbe, majd onnan a Skyring űrkikötőjének megfelelő légzsilipjébe, vagy egy másik teherhajó raktárába.

   Már második éve járta a Picker-rel ezt a soha véget nem érő kört a Skyringtől tizenkét Mole-állomáson át a Skyringig. Pedig akár egy nagy térhajó pilótája is lehetett volna, aki egyenesen a SOL Társaság első, a hazai naprendszerben keringő állomására hordhatná a Mély űr áruit. Vagy egy felfegyverzett hajóval szállíthatná a Társaság katonáit az űrvárosokba! Esetleg diadalmas támadásra vezethetné a Szövetség ellen induló egyik támadó egységet is!

   Milyen szép is lenne! Lelki szemei előtt már látta, hogyan cselezné ki a szövetségi űrváros védelmét! Még azt is látta, hogyan tűzné fényes ünnepség keretében a mellére a SOL Társaság igazgatóinak egyike a jól megérdemelt plecsnit ezért a hőstettéért!

   Nagyot nyújtózva felállt, hogy a bal oldali ablakokhoz sétáljon és a világűr feketeségét bámulva álmodozhasson tovább. Újabb álomképek helyett azonban valami szokatlan mozgás vonta magára a figyelmét. Több emeletnyivel lentebb a Stormhawk éppen levált az állomás dokkjáról! Aztán a Picker felé fordítva az orrát, kicsit közelebb lebegett és liftezni kezdett. Néhány pillanattal később a naszád már a teherhajó parancsnoki hídjának magasságába emelkedett és nem egészen egy tucat méterre az elsőtiszttől pozícióba állt az ablak előtt.

   –Stormhawk hívja a Picker ügyeletesét!  –harsant fel a parancsnoki hídon a nyilvános kom-vonalon érkező hívás.  –Sorakoztassa fel a teljes legénységet tíz percen belül a dokk-kapu előtt! Ha nem teljesíti az utasításainkat, vagy bármiféle ellenállással próbálkozik, szétlőjük a Picker irányítótermét!

   Kilépve a SOL Társaság irodájából Brad Walker titokban megkönnyebbülten felsóhajtott. Sosem hitte volna, hogy ilyen nehéz lehet előadni egy mesét a Társaság egyik biztonsági tisztjének. Már attól kiverte a hideg veríték, amikor az a Pounds százados az adat-vizorjába dugta a kártyáját. Biztosra vette, hogy a következő pillanatban lefogatja, mint csalót! De semmi sem történt. A százados előbb Walker tom által frissen készített személyi kártyáját ellenőrizte, majd a Shadow-ét is. Láthatóan mindent rendben talált, mert pár perccel később vissza is adta mind a két műanyag lapot. Aztán már csak a bejelentett támadás részletei érdekelték a századost. Arról faggatta Walkert, hogyan vették észre a SOL Társaság begyűjtő hajója elleni támadást, mit láttak, illetve mit hallottak a komon. Közben persze szorgalmasan jegyzetelt, minden apróságot begépelve az adat-vizorjába, pedig biztosan hangfelvételt is készített a kihallgatásról.

   Walker az előzetesen megbeszélt verzió szerint elmondta, hogyan fogták a Picker vészjelzését, két ugrás közt megpihenve a Doebel-B rendszerében. Azonnal a bajbajutott térhajó segítségére siettek. De nagy távolságból indultak, így nem érhettek oda időben. Előbb a vészjelzés hallgatott el, majd még közelebb érve már csak azt láthatták, hogy a Picker három naszád kíséretében teljes gyorsulással távolodik az aszteroida mezőtől. Mielőtt azonosíthatták volna a három naszádot, az addigra vélhetően elfoglalt teherhajó és kísérői térugrást hajtottak végre. Ekkor döntött úgy Walker, hogy útitervét módosítva jelenti a támadást Skyringen.

   –Ezek szerint a Mole-223-mal nem is vették fel a kapcsolatot?  –nézett fel az adat-vizorjáról meglepetten a százados.  –Lehet, hogy az állomás felderítő rendszere azonosította a támadókat!

   –Nem hinném, hogy olyan nagy távolságból, az aszteroidák közül bármit is láthattak volna. Az ő esetleges adataiknál fontosabbnak éreztem, hogy minél előbb jelentést tegyek a támadásról.

   Ennek a kérdésnek a tisztázása jelentette lényegében a kihallgatás végét. Ettől kezdve a százados már csak udvariaskodott egy keveset, mielőtt elbúcsúzott volna Walker kapitánytól. Megköszönte a gyors és pontos jelentést, biztosította a kapitányt, hogy azonnal megkezdik a nyomozást a kalózok után, no meg beígért ötezer kreditet kárpótlásul, amiért a Shadow megszakította az útját és Skyringre sietett a hírrel.

   A tágas irodából kilépve Walker nem tudta megállni, hogy ne csodálja végig az üzletek kirakatait, a vendéglők teraszait, a ládákba ültetett fákat és egyéb növényeket, na meg az űrkikötő felső szintjén nyüzsgő sok idegent. Még a Társaság fekete páncél-szkafanderben járőröző katonáit is érdekesnek találta. Szeretett volna beülni egy italra valamelyik bárba, de aztán mégis inkább a tizennégyes dokk felé vette az irányt, ahol a most Shadow-ra átkeresztelt Stormhawk állt. Nagy igyekezettel kerülgette a kisebb-nagyobb targoncákkal és konténerekkel céljuk felé siető rakodókra, nehogy elgázolják, vagy éppen ő tartsa fel valamelyiket. Végül igazán megkönnyebbült, amikor elérte a naszád dokk-kapuját, és rátenyerelhetett a jelzőgombra.

   –Na, hogy sikerült?  –fogadta a Shadow „kapitányát” a raktérben Tom.  –Bevették a sztorit?

   –Hogy bevették-e? A százados úr még ötezer kreditet is ígért érte!  –vigyorodott el Walker.

   –Csak nem Pounds századossal beszéltél?

   –De bizony! Talán ismered valahonnét?

   –Ő volt az a mocsadék, aki legombolt rólam ötezer kreditet, hogy hajlandó legyen a halálba küldeni az Elephant kísérőjeként  –bólogatott keserűen Tom.

   –A pénzed legalább most visszaadta.

   –De csak a pénzem! A többivel még adósom maradt. És azt már nem is kap-hatom vissza soha. 

   –Ne búsulj, Tom! Az ember sohasem tudhatja, melyik vesztesége válik végül a hasznára!

   –Igazad legyen! De most pihenj le egy kicsit, mert estére kidokkolunk!

   –Az jó lesz! Valahogy nem nekem való ez az űrváros.

   –Ahhoz képest szépen körbecsodáltad.

   –Megnézni, rácsodálkozni az egy dolog. De nem tudnék itt élni. Túl nagy a nyüzsgés. Túl tágas a tér. Mindenből túl sok van itt.

   Staverton kapitány rossz szokása szerint a szája szélét rágva ült a Hauler parancsnoki székében. Előtte, a közel két négyzetméteres felderítő képernyőt teljesen betöltötte a Mole-223 képe. A kapitány messze előrehajolva, összehúzott szemmel vizsgálgatta a felvételt. Sérüléseket keresett a masszív fémfalakon, mert a Hauler híradósai már második napja hiába próbálták elérni a Mole repülésirányítóját, de senki sem válaszolt a hívásaikra. Staverton kapitány attól tartott, hogy a Picker-t elrabló kalózok az állomást is megtámadták és kirabolták. De hiába meresztgette a szemét, egyetlen sérülést sem talált a Mole-on. Igaz, fényeket sem látott sehol. A hatalmas téglatest teljesen sötét volt és élettelennek tűnt.

   –Megkerüljük az állomást, kapitány?  –kérdezte a főpilóta.

   –Felesleges  –rázta meg a fejét a kapitány.  –Ha valaki meg akar támadni egy Mole-t, annak itt elől, a dokkok felől kell próbálkoznia. Csak akkor érdemes szétlőni az állomás hátsó részét, ha a pusztítás a cél, nem a fosztogatás.

   –Akkor pozícióba állunk és várakozunk?

   –Nincs mire várnunk. Bedokkolunk. Hadnagy úr! Készítse fel az osztagát a behatolásra!

   A Hauler ugyanis titkos fegyverként harminc páncél-szkafanderes katonát hozott magával arra az esetre, ha sikerülne találkozniuk a Picker-t elfoglaló és elrabló kalózokkal. Staverton kapitány ugyanis nem csak nyomozni indult, de szükség esetén a csali szerepét is el kellett játszania a hajójával, amikor is a Társaság katonái számoltak volna le a támadókkal. Az elsötétült és elnémult Mole-223 felderítése és biztosítása ugyan nem szerepelt az eredeti tervek között, de Staverton kapitány a saját térhajósainál sokkal szívesebben küldte az esetleg veszélyes folyosókra a fegyvereseket, hogy gyakorlatozzanak egy kicsit.

   Úgy negyedórával később a Hauler rádöccent a Mole-223 hármas dokkjára. Staverton kapitány a felderítő részleg egyik képernyőjén át vethetett egy pillantást az űrkikötő sötét üregére, amíg az osztag tíz embere kisurrant az alig néhány percre felnyíló légzsilipen. Aztán már csak a katonák kameráinak képén láthatta, merre halad a hadnagy által irányított csapat. Az egymást biztosító katonák úgy járták végig a Mole sötét folyosóit, mintha ellenséges területet foglaltak volna el, ahol bármikor támadás érheti őket. Szintről szintre haladtak felfelé, a lépcsőház biztosítása után mindenütt ellenőrizve, hogy üresek-e a lakások, irodák és egyéb helyiségek. Már négy teljes emeletet vizsgáltak át, amikor a következő lépcső tetején három, lámpákkal felszerelt ember bukkant fel. A katonák láttán békés szándékaikat és a megmentésük miatti örömüket hangosan bizonygatva azonnal a magasba emelték a kezüket.

   Az aszteroidák közül nézve a Menedék, ahogyan új otthonunkat elneveztük, éppen úgy nézett ki a bedokkolt Picker-rel, amilyennek öt nappal korábban a jó öreg Mole-t láttam, amikor a Hauler megtalálta mr. Saunders-t, a Picker teljes legénységét és azokat az állomáslakókat, akik nem akartak velünk jönni. Takarékosságból a Menedéken sem égtek a dokkok irányfényei. Ettől éppen olyan sötét volt az állomás, mint az elhagyott Mole. Csak a bejelentkezésünk után kapcsolta fel Douglas Nielson az ötös kapu lámpáit, hogy gond nélkül rácsatlakozhassunk az állomásra.

   Igen, Walker skyringi csali-jelentése után azonnal a Mole-223-hoz repültünk, és egy megfelelő aszteroida mögött meglapulva figyeltük, amint megérkezett a SOL Társaság térhajója. Hallottuk hosszú és felesleges kísérleteiket a bejelentkezésre. Persze senki sem válaszolhatott nekik, hiszen a repülésirányító berendezéseit is magunkkal vittük Menedékre, ahogyan minden mozdítható tárgyat, amire esetleg szükségünk lehet majd új otthonunkban. Egészen addig lapultunk a méretes aszteroidán, amíg a Hauler be nem dokkolt az állomásra, csak utána indultunk haza. Nem érdekelt, hogy a társaim már a kitalált kalóztámadás jelentését is túl kockázatosnak találták. Nem voltam gyilkos, nem tudtam hideg fejjel halálra ítélni mr. Saunders-t és az állomáslakók hozzá hűséges csoportját, de a Picker hajó nélkül maradt legénységét sem. Rábeszéltem a kitelepülőket, hogy hagyjunk annyi energiát a Mole-on maradóknak, amivel kihúzhatják, amíg a Társaság rájuk nem talál. És hiába akartak néhányan lebeszélni a skyringi akcióról, én mégis megtettem, hogy biztosan rájuk találjanak, és megmentsék őket!

   Éljenek csak tovább, ahogyan tudnak és akarnak! Hozasson csak mr. Saunders új telepeseket a Mole-ra, ha van rá elég pénze! Uralkodjon rajtuk, ahogyan tud! De igazából az sem érdekelt volna, ha a SOL Társaság elveszi az állomás vezetését az öregtől, vagy katonákkal biztosítja a kitermelés folytonosságát. Vívják csak meg ezt a harcot egymás közt! Mi is meg fogjuk vívni a magunk harcát Menedéken – az életünkért! Az elmúlt hetekben ismét beüzemeltük az elhagyott állomást. Volt már hol laknunk, csak azt nem tudtuk még, miből fogunk megélni. A bányászok útra keltek, hogy felmérjék, érdemes-e újra kezdeni az aszteroidákon a kitermelést. De nem akartunk többé egyedül a bányászattól és a felvásárlóktól függeni. Első gyűlésünkön elhatároztuk, hogy bármit találnak is a bányászok, a meglevő üvegház mellé több másikat is építeni fogunk. Annyi élelmiszert akartunk termelni, hogy egy részét még el is adhassuk!

   Tele voltunk hát tervekkel és reményekkel, mégis keserű szájízzel hagytam el Skyringet. Azt olvastam ugyanis az űrváros helyi hálózatán, hogy „a Világkormány tétlenül várja a gyilkos rablóit védelmező Szövetség válaszát saját naív tárgyalási javaslataira, tudomást sem véve a SOL Társaság lejáratásával próbálkozó szövetségi ügynökök ténykedéséről. De a jogosan felháborodott emberek követelésére hallgatva a SOL Társaság felkészült, hogy bármi áron igazságot szolgáltasson az áldozatoknak és hozzátartozóiknak. Ha kell a saját biztonsági egységeikkel hurcoltatják bíróság elé a gyilkosokat és megbízóikat! Nem fogják megvárni, míg végül a Világkormány is kénytelen lesz belátni, hogy gyilkosokkal nem lehet egyezkedni!”

   Nem sikerült hát Steve-ék akciója. Háború lesz mégis. Gyilkos csatákat vívnak majd egymással a Társaság és a Független Űrvárosok hadiflottái egy-egy űrváros, vagy éppen Mole-állomás birtoklásáért. És ki tarthatná vissza a dicsőséges katonákat, hogy az ellenség legyőzése érdekében védtelen teher-hajókra, békés állomásokra, vagy akár egész űrvárosokra támadjanak?

   Kate Seward kántáló hangja zökkentett ki gondolataimból. Rutinosan sorolta a megközelítés adatait Nielsonnak, amíg egyre lassulva elsuhant a Freeportról nemrég hazatért, most éppen Rainbow nevet viselő, és frissen vásárolt, első tartalékainkat kirakodó Picker mellett. Rávezette a Stormhawk-ot a dokkra. Az alig érezhető, finom kis döccenés után fürgén lecsapott a rögzítő karmok kapcsolóira, aztán kedves mosollyal jelentette:

   –Hazaértünk, kapitány!

Vége