Wagner József

Nathaniel Hawk története

(A Pirates of the Caribbean végigjátszása alapján)

 Köszöntelek, kedves Olvasóm!

   Megköszönöm, hogy a kandalló elé állított kedvenc karszékedben ülve éppen az én ifjúkorom kalandjainak történetét vetted a kezedbe esti szórakozásul! Kérlek, helyezkedj hát el kényelmesen puha párnáidon, nyújtsd közelebb lábaidat a tűz melegéhez, mert bizony mondom néked, hosszú lesz ez a történet, s mód felett hihetetlen! Néhol talán ijesztő is, de Te csak nyugodj meg, nyájas Olvasóm, hiszen szobád biztonságában olvashatod, mi képtelenségek estek meg velem. Mert bizony mondom néked, oly hihetetlen kalandokban volt részem a Dorgas-szigeteken, hogy sokáig csak a legjobb barátaimnak mertem elmesélni mindazt, amit ebben a könyvben most leírtam. De nem hallgathattam tovább! Néhány hete, a highrock-i „Kövér Vaddisznó” nagytermében oly sok év után újra hallottam a Black Pearl-ről és Khael Roa szigetéről.

   Egy félig részeg matróz adta elő hallgatóinak mély átéléssel a fiatal kapitány szívszaggató történetét, aki az elátkozott sziget kincseivel akarta meghódítani a világot, de legfőképp a szerelme szívét. Hiába hadakozott azonban az ifjú kalandor a kincset védő kísértetekkel és egyéb túlvilági lényekkel, azok csak akkor engedték az aranyhoz, ha előbb eladta lelkét a Black Pearl-ön kapitánykodó ördögnek! A mesélő hosszan, s igen szemléletesen ecsetelte a fiatal kapitány csatáit a természetfeletti lényekkel, félelmetes alkuját az ördöggel. Aztán még rémítőbben festette le hőse bukását, aki a szerelme után még a lelke üdvösségét is elveszítette, hogy végül maga is a Black Pearl fedélzetére kényszerüljön, a nyughatatlan holtak közé, s ott szolgálja új urát az idők végezetéig.

   Képzelheted, kedves Olvasóm, mily borzasztó volt ebben a kifacsart formában visszahallani saját történetemet! Mert bizony én voltam valaha az a fiatal kapitány, aki a mesebeli kincsek nyomába eredt. Csakhogy nem az ördögnek, de egy igazi angyalnak adtam a szívemet-lelkemet. És nem az elátkozott sziget haszontalan kincsét, hanem feleségem hűséges szerelmét kaptam cserébe.

   Azt kérded, kedves Olvasóm, ki ez a szószátyár alak, aki kalandok ígéretével lopta kezedbe írását, s most mégis folyton mások ostobaságáról fecseg? Nathaniel Hawk a nevem, s ma  – amikor e sorokat papírra vetem –  már csak békés kereskedő és hajótulajdonos vagyok az Archipelagok egyik szigetén, Highrock-ban, ahol 1604-ben születtem. Atyám, Christopher Hawk már születésem idején is a corsairok és privateerok ismert kereskedője és bankára volt. Vagyona az Archipelagok angol kereskedőinek és corsairjainak szerencséjével arányosan növekedett. Ha nem is tett szert mérhetetlen gazdagságra, az évek során városunk egyik legtehetősebb polgára lett. Üzletfelei kölcsöneik törlesztéséül, vagy éppen egy újabb hitel reményében szívesen adták el neki a zsákmányukat, amit atyám legtöbbször szép haszonnal küldhetett tovább, Európába. Ebből következően persze vagyonának tekintélyes része folyton úton volt, így mindig szerényebben éltünk, mint amennyire atyám aranyaiból futotta volna.

   A privateerok kereskedőjeként atyám már fiatalon megismerte, és barátai közé sorolhatta Nick bácsit, vagyis sir Nicolas Sharpot, Highrock kormányzóját. Nick bácsi még a legendás Erzsébet királynő szolgálatában kezdte a hajózást és a privateerkodást. Aztán két spanyol és egy francia sziget elfoglalásáért Jakab király lovaggá ütötte és városunk kormányzójává tette. A szóbeszéd szerint Nick bácsi  – apja, Malcolm Sharp nyomdokain járva –  valaha maga is spanyol hajók fosztogatásával alapozta meg későbbi mesés vagyonát. Akkortájt ő is atyám egyik üzletfele volt, s így komoly része lett családunk gazdagodásában.

   Számomra Nick bácsi sokáig egy pompás kertet jelentett, ahol játszani lehetett és persze csodálatos történeteket, melyeket ámulva hallgathattam, pedig nem is nekem mesélte őket.

    Városunk természetes fekvése és Nick bácsi ifjúkori kalandjainak történetei már gyerekként ellenállhatatlanul vonzottak a tenger felé. De igen nagy szerepe volt ezen vonzalom kialakulásában a szomszédunknak, Thomas Greene-nek is. Greene kapitány ugyanis egy hamisítatlan corsair volt, átlagos szerencsével és egy öreg, tizennyolc ágyús schoonerrel, a Vertigo-val. Hosszú utazásai alatt hol nagy zsákmányt szerzett, hol csak atyám kölcsönéből élt feleségével és egyetlen leányával, Danielle-lel. De legtöbbször éppen annyira futotta kapitányi része, hogy fent tudta tartani a hajóját és a házát. Ahányszor az öreg Vertigo megpihent Highrock kikötőjében, mindig lemehettem az öbölbe, hogy a fedélzetén játszhassak a testvéreimmel és a kapitány nálam három évvel fiatalabb leányával, Danielle-lel. Hatalmas csatákat álmodtunk-játszottunk a vén hajó könnyű ágyúi között rohangálva, vagy éppen a kötélzetén mászkálva. És Danielle, aki a babáknál és a szép ruháknál százszor jobban szerette a fiús játékokat, a botokkal való kardozást, semmiben sem maradt le tőlünk.

   Haj, kedves Olvasóm! De sokat is álmodoztam akkortájt, hogy egyszer majd én is tengerre szállok a saját hajómmal, mint Greene kapitány, vagy egykor Nick bácsi! Spanyol kincsesgályákat akartam megtámadni, mesés kalandokat megélni és hatalmas vagyonra szert tenni. Folyton erről meséltem Danielle-nek, amikor csak a Vertigo kapitányi kabinjában, vagy a fedélzetén múlattuk az időt. De a kalandos tengerész élet helyett atyám hamarosan iskolába íratott, mint korábban John bátyámat, hogy majdan én is csatlakozhassak hozzá az üzletházában.

   Később, ifjú emberré cseperedve rá kellett jönnöm, hogy atyám nem kívánja jól menő vállalkozását feldarabolni, és elosztani fiai között. Úgy akarta, hogy mindhárman együtt dolgozzunk majdan a családi vállalkozás sikerén. John bátyám örökölte volna a vállalat vezetését, Peter és én egy-egy házat, holtig tartó állást és évenkénti jutalékot kaptunk volna az üzletház hasznából. Engem azonban egyre kevésbé érdekelt az unalmas irodai munka.

   Aztán az Úr 1626. évében meghalt Greene kapitány felesége. Danielle persze nem maradhatott egyedül a házban. És mert Greene kapitány soron következő zsákmánya kevés volt egy házvezetőnő és egy társalkodónő felfogadására, a kapitány inkább bérbe adta a házát és magával vitte a tengerre csinos ifjú hölggyé érett barátnémet. Óh, hogy irigyeltem akkor Danielle-t! Hiszen neki lány létére sikerült elérnie, amiről én gyermekkorom óta hiába álmodoztam!

   De a következő tavaszon  – két közepesen sikeres utat követően –  az öreg schooner csúnyán megrongálva, legénységének alig egy harmadával és Greene kapitány nélkül tért haza Highrock-ba. A magára maradt Danielle minden jótanács ellenére nem a Vertigo-t adta el, hanem a házat, ahol született. Kijavíttatta a hajóját és az öreg Ralph Fawn támogatásával maga lett a kapitánya, amikor ismét tengerre szállt!

   Danielle sikerét látva nagy merészen ismét atyám elé álltam, hogy az irodai munka helyett magam is a tengeren szeretnék boldogulni. Hosszas könyörgésemet igazi, üzleti alapú megbeszélések követték, és vagy két héttel később atyám végül hajlandó volt teret adni vágyaimnak. Na nem álmaim fregattját kaptam meg tőle, csak egy kis háromárbocos, tíz ágyús luggert, az Osprey-t, majdani örökségem terhére. A hajóm mellé atyám még 5’000 aranyat is adott, hogy legyen miből legénységet fogadnom és elkezdenem új életemet.

   A mennyekben jártam, kedves Olvasóm! Csodálatos érzés volt a saját hajómmal, a magam uraként tengerre szállni! Tapasztalt elsőtisztemmel, az ötvennégy éves Malcolm Hatcherrel az oldalamon máris legyőzhetetlen kapitánynak éreztem magam. De persze igen békésen kezdtem a pályafutásomat. Az első utam Belflorba vezetett, ahová atyám megbízásából kellett egy rakomány rumot fuvaroznom.

   Közel két évig hajókáztam az Archipelagok szigetei között. Ha úgy hozta a sors, megküzdöttem viharokkal és támadó piratokkal, de ha kellett, minden szégyen nélkül menekültem a túlerőben lévő támadók elől. Nem hogy corsair, de még igazán sikeres kereskedő sem lettem. Annyit mindig megkerestem, hogy árura, a legénységem fizetésére és az Osprey fenntartására  – ami sokkal többe került, mint hittem volna! –  elegendő pénzem legyen. Időről időre hazalátogattam Highrockba, bár nem dicsekedhettem a vagyonom gyarapodásával. Atyámtól kapott kezdeti tőkém az Osprey fenntartását szolgáló kiadásaim miatt sehogyan sem akart megduplázódni. Nagyon szerettem volna Danielle-lel és az ő Vertigo-jával is találkozni, de bizony egyszer sem volt hozzá szerencsém.

   Aztán 1630-ban, egy szép tavaszi napon Isle d’Orange-ban elvállaltam egy rakomány kakaó és huszonöt bála bőr elszállítását északra, a Dorgas-szigetekre, Oxbay városába. Bizony elhagytam az Archipelagokat, mert hajtott a kalandvágy, hogy új kikötőket, új szigeteket és embereket ismerhessek meg. És mert elsőtisztem, Malcolm Hatcher is erősen igyekezett rábeszélni erre az útra. A fejébe vette, hogy sokévi hajózás után meglátogatja rég elhagyott, házsártos feleségét, aki éppen Oxbay-ben várt rá.

   Igen unalmas utunk volt a két szigetcsoport között, de aztán hirtelen minden megváltozott. Már csaknem elértük Oxbay-t, amikor életem legszörnyűbb vihara szakadt a nyakunkba. A délnyugati szél kishíján a szíget déli fokához csapta a hajómat. Aztán végigverte az Osprey-t a sziget nyugati partja mentén. A kegyetlen orkán és a házmagas hullámok öt emberemet sodorták el, és pálcikaként roppantották kettőbe hajóm előárbocát. Fényes délben olyan sötét lett, hogy Malcolm Hatcher tapasztalata nélkül észre sem vettük volna Oxbay kikötőjét. Amikor aztán behajóztunk az öbölbe, csaknem a kikötő északi szikláin végeztük utunkat! Végül valahogyan mégis sikerült bevergődnünk Oxbay kissé békésebb kikötőjébe, ahol két horgony is alig tartotta meg az Osprey-t, hogy a vihar a partra ne sodorja.