IV.                  Űrlakók között

                       2.

   A Thunderbolt hétszáz méteres törzsén egy pillanatnyi remegés futott végig, amint megszűnt körötte a gigantikus erőterek kavargása. A csillagok úgy hullámzottak a távolban, mintha szertefutó vízgyűrűk alól bukkannának fel. A hordozó visszazuhant a normál térbe és azonnal elveszítette a fényét sokszorosan meghaladó sebességét. Néhány tucat kilométerre a Thunderbolt-tól majdnem egy időben bevillant három kísérője is. Csak három, mert a Phoenix-et Kadrif ezredes előre küldte az új rendszer felderítésére.

   Anela elbűvölten nézte a bevillanás színes fényjátékát a kilátó ablakán át. Négy társán kívül legalább félszáz térhajós szorongott az ablakok előtt, hogy megcsodálja a pompás látványt. Az emberek egészen az ablakokhoz szorították az arcukat, hátha meglátják a Thunderbolt előtt a célbolygó aprócska, kék korongját, amely  – ha Y’Bernai igazat mondott –  egy űrlakó-csapatnak ad otthont.

   – Ide is eljutottunk hát végre!  – sóhajtott fel megkönnyebbülten Dom.  – Már csak két-három nap és indulhatunk Csillagpontra az űrlakókkal!

   – Talán hosszúnak találtad az utazást?  – kuncogott Manton oldalba bökve idősebb társát.  – Nézd meg Timet! Ő még sajnálni is fogja, mikor itt hagyjuk ezt a csodálatos társaságot! Hiszen az újévben azt sem tudja, mikor melyik meghívást fogadja el!

   – Irigykedsz, Manton? Irigykedsz?  – kérdezte nevetve Borel, játékosan belebokszolva Manton vállába.  – Miért nem dobtad be magad te is?

   Az emlékezetes, hajnalig tartó szilveszteri buli óta a küldöttség korábbi elszigeteltségét mintha elfújták volna. Különösen állt ez Borelre, aki bohém természetének és kimeríthetetlen vicc-készletének hála, barátok tucatjaira tett szert az elmúlt napokban. Minden este más-más társaságba volt hivatalos, és rendszerint csak hajnalban vetődött haza a szobájába.

   Anela csak fél füllel hallgatta társai kötekedését. Régi utazásaira gondolt, míg a csillagokat csodálta. Annyira elmerült az emlékeiben, hogy az első, távoli villanást észre sem vette. Csak akkor figyelt fel a szokatlan jelenségre, mikor a felszikrázó fénypontok szaporodni és közeledni kezdtek.

   – Nézzétek! Meteorok!  – szólt hátra, megszakítva a kölcsönös ugratások folyamát.

   Szavait csak társainak szánta, de perceken belül a ki-látón mindenki a fel-felcsillanó fényeket nézte. A fekete háttérbe beleolvadó, pörögve közeledő törmelékek csak elvétve váltak láthatóvá, mikor egy-egy darab szerencsésen a nézők felé tükrözte napjának fényét. A sziporkák egyre sűrűbben ismétlődtek, ahogy a Thunderbolt lassan elérte a meteor-felhőt és kezdett behatolni a törmelékek közé. A felszikrázások váratlanul gyors szaporodása elgondolkodtatta Anelát. Most már jobban odafigyelt az ablak közelébe kerülő törmelékekre, mert valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába.

   Az egyik meteorit végre egészen közel vitorlázott el az ablak előtt. Megfelelő szögbe kerülve négy-öt másodpercenként felvillant a távoli nap fényében. Ahogy egyre közelebb és közelebb került, csak fokozta Anela rossz érzéseit. Aztán végre meglátta a „meteort” teljes valójában. Nagyjából két négyzetméteres, közel tíz centi vastag, megmunkált fémdarab volt!

   Anela egy pillanatig döbbenten meredt az ablakra, aztán maga elé emelte komját és felhívta Lina szilveszterkor megismert évfolyamtársát, Leon Margert, aki éppen szolgálatban volt a Thunderbolt felderítő részlegében. Alig jelent meg a korlát fölött Leon képe, amikor a kilátó ablakaira leereszkedtek a vastag védőlemezek.

   – Mi történik odakint, Leon?  – kérdezte a szőke hajú fiútól Anela.  – A kilátóról éppen láttam, hogy belementünk egy meteorfelhőbe, amiben megmunkált fémdarabok röpködnek! Honnét jön ez a törmelék? És mi a fene ez egyáltalán?

   – Mi sem tudunk sokkal többet, mint te  – vakarta a fejét a semmiből, vagyis a felvevő látókörén kívülről, felbukkanó kezével tanácstalanul Leon.  – A célbolygó megközelítési vektorával hetven fokot bezáró irányon,  szemből jön a törmelék. De nem meteoritok! Fém és műanyag darabok. Pár centistől a néhány méteres nagyságig. Egyelőre csak ennyit tudunk, de még folynak a mérések!

   Ahogy a hetek múlásával szaporodtak a megbeszélések a Thunderbolt vezérkara és a Csillaghajózási Tanács megbízottai között, úgy lettek rövidebbek, rutinszerűbbek a kölcsönös udvariaskodások Kadrif ezredes irodájában. Annyira azért sosem tudtak lerövidülni, hogy Anela ne unta volna őket. Különösen most, mikor majd szétvetette a kíváncsiság a különös törmelékfelhő eredetével kapcsolatban.

   – Attól tartok, ezúttal sem koronázza siker a vállalkozásunkat  – lépett komoran az asztalhoz Kadrif ezredes, mikor mindenki helyet foglalt végre.  – Tizenhét óra negyven perckor, terv szerint felvettük a kapcsolatot a Phoenix-szel. Jelentésük szerint tizenhét órakor a Thunderbolt által is megközelített bolygó irányából a Terraflot szignálját vették.

   – Azt akarja mondani, hogy földi csillaghajó kering az űrlakók bolygója körül?!  – fakadt ki döbbenten Perrol.

   – Három rakétás cirkáló  – bólintott az ezredes.  – A Hurricane, a Chymera és a Perseus, Dean Fergsson őrnagy parancsnoksága alatt. Üres tárakkal repültek hazafelé, amikor hatalmas gravitációs háborgásokat, térhajók mozgását, vagy nukleáris robbanásokat, észleltek ebből a rendszerből. Természetesen kiléptek a hipertérből, hogy felderítsék a háborgás okát. A bolygó megközelítése közben ők is átrepültek a törmelékfelhőn és két órája körpályára álltak a mi célbolygónk felett háromszáz kilométer magasságban.

   – Űrlakókat persze nem láttak  – mondta rezignáltan Dom.  – Vagy még nem vizsgálták át a bolygót?

   – Sajnos, semmi említésre méltót nem találtak a radarjaikkal. De Fergsson őrnagy egy igen kellemetlen feltevést adott elő ezzel a törmelékfelhővel kapcsolatban. Méretei, és a benne található anyag mennyiségének megbecslése alapján az őrnagy valószínűsíti, hogy az általunk keresett űrlakó-csapat maradványai alkotják a felhőt.

   – Hol van az a csengiz flotta, ami elbánt velük, mielőtt megszökhettek volna?!  – ugrott fel Anela.  – Fergsson őrnagy cirkálóinak látniuk kellett őket! Hány ellenséges térhajóról tettek jelentést?!

   – Nem lehetséges, hogy minden fordítva történt?  – találgatott Borel.  – Talán éppen az űrlakók győztek le egy csengiz köteléket! Aztán elszeleltek Fergsson cirkálói láttán!

   – Az őrnagy cirkálói semmiféle csillaghajót sem észleltek ebben a szektorban, amikor kiléptek a hipertérből. Csak ezt a törmelékfelhőt találták a korábban bemért robbanásoknak megfelelő helyen. A történtek elemzésére csak akkor lesz lehetőségünk, ha mintákat veszünk a felhőből, és pontosan bemérjük a terjedelmét, haladási irányát, vagy irányait. Hamarosan a Thunderbolt és kísérő cirkálói is pályára állnak a bolygó körül. Holnap reggel megfelelő fedezettel elindítjuk az első felderítő század gépeit. Az általuk begyűjtött minták és adatok alapján több esélyünk lesz rekonstruálni a felhő eredetét.

   Másnap hajnalban a Thunderbolt „G” fedélzete ismét felbolydult méhkashoz vált hasonlatossá. Kék és barna overallos technikusok és szerelők szállták meg a parkoló vadászgépek egy részét. Szorgos kezek tették szabaddá a boxok bejáratát és kezdték felkészíteni a kijelölt gépeket a startra. Helyükre kapcsolták az üzemanyagtöltő tömlőket, energia kábeleket, rakétákat emeltek be a vadászgépek fegyverterébe.

   Fél órával a nyüzsgés kezdete után megérkeztek az első elektromos targoncák. Ráakaszkodtak a náluk sokszorta nehezebb gépek orrfutóira és átvontatták őket boxaikból a hatalmas felvonókba. A liftek előbb az első és második vadász század két tucatnyi naszádját emelték a „B” fedélzetre, és sorakoztatták fel a kivető aknák előtt, majd az első felderítő század gépei következtek.

   A papucs-orrú felderítő naszádok másfélszer akkorák voltak, mint a kíséretükre rendelt vadászok. Vaskos törzsüket radarok, optikai, gravitációs és elektronikus rendszereket rejtő gondolák kidomborodásai tették esetlenné. Pedig széles szárnyaikkal, a törzsük végén ülő kettős vezérsíkjukkal ezek a gépek is le tudtak ereszkedni bármely bolygó légkörébe, akárcsak a vadászok. Háromfőnyi személyzetükkel viszont akár két teljes hétig is képesek voltak a kijelölt körzetben maradni. Kinyitható antennáik elől pedig aligha maradhatott rejtve bármi is.

   A repülőfedélzeti technikusok sietve sorakoztatták fel a gépeket a kivető aknák előtt, miközben a liftekből megérkeztek az első pilóták. A technikusok kíséretében körüljárták, megtapogatták gépeiket, megrángatták a vezérsíkokat, végigsimítottak az érzékelőkön. Aztán felkapaszkodtak a pilótafülkébe. A vezető technikusok a létrán állva segítettek nekik ellenőrizni a műszereket.

   Egyre több pilóta bökte felfelé hüvelykjét, jelezve, hogy gépe startra készen áll. Zümmögve csukódtak le a fülketetők. A fedélzeti személyzet riadt verebek módjára spriccelt szét a gépek mellől, magukkal cipelve a létrákat is, mert a felbúgó sziréna máris startra szólította az első vadászokat.

   Félresiklottak a kivető aknák vaskos belső ajtói és az elektromos targoncák bevontatták az első sor nyolc gépét. Lekapcsolták vonórúdjaikat a vadászok orrfutóiról, egy utolsó intés a pilótáknak, aztán kifaroltak a hatalmas légzsilipekből. A nyolc naszádot pillanatokkal később már vastag acélfalak szigetelték el a repülőfedélzettől.

   A Thunderbolt sokezer tonnás tömegét meg sem tudta rezdíteni a nyolc vadászgép egyidejű kilövése. Pedig Anela éberen figyelte a pillanatot, amikor az erőterek kilódítják őket az aknáikból. Csak egy dallamos pendülés jelezte, hogy kiürültek a kivetők, következhet a második nyolc vadászgép is.

   Ezúttal szerencséje volt Anelának. Közvetlen közelből nézhette végig a vadászok indítását. Ian Furee őrnagy, a Thunderbolt vadászpilótáinak parancsnoka meghívta a jobb oldali vezérlőállásba. A hivatalosan Egyes Számú Tartalék Parancsnoki Állomásnak nevezett kupola a hordozó első részén jobb oldalt domborodott. Ablakainak egyik feléből a két emelet mélységben lévő „B” fedélzetre lehetett látni. Átsétálva a másik oldalra a Thunderbolt külső környezetében lehetett volna gyönyörködni, ha a törmelék-felhő miatt nincsenek éppen lezárva az ablakokat védő lemezek.

   Anelát a naszádok előkészítése és kilövése egy régi filmre emlékeztette. Tavalyi szabadsága alatt elvetődött a Föld egyik tengerészeti múzeumába. Ott látott kikötve egy hatalmas, nyitott fedélzetű hajót. A múzeumban vetített filmen a nyitott fedélzetről gázturbinás repülőgépek szálltak fel, katapultok segítségével. Ezt a hajdani, repülőgép-hordozónak nevezett hajót juttatták eszébe a Thunderbolt „B” fedélzetén látottak.

   – Nos, hogy tetszett az előadás?  – fordult a vendégéhez Furee őrnagy, mikor az utolsó felderítőt is kilőtték a fedélzetről.

   – Látványnak tényleg nagyon szép volt  – bólintott elismerően Anela.  – Csak az a kérdés, hogy mennyire lesz hatékony a vállalkozásuk?

   – Még nem látta munkában a felderítőinket?  – csodálkozott el az őrnagy.  – Ja, persze maga cirkálóval repült! Ezek a gépek fele idő alatt elvégzik a felderítést, mint egy cirkáló! Ebben a felhőben különben sem menne sokra egy nagy hajóval. A törmelékben akadnak elég méretes darabok is, amik akár egy cirkáló burkolatát is beszakíthatnák. Valóságos csatát kellene vívnia ellenük felderítés közben. Ezek a kis naszádok meg egyszerűen kikerülik a nagyobb törmelékeket.

   A felderítő osztag startja után Anela korgó gyomorral indult az Ebédlőbe. Ian Furee meghívása igen korai időpontra szólt és ő  – mi tagadás –  elaludt egy kicsit. Kénytelen volt lemondani a reggelijéről, nehogy elmulassza a gépek előkészítésének és felszállásának látványát. Inkább hősiesen elviselte gyomra háborgását, csak megnézhesse a naszádok startját.

   Azzal viszont egyre követelőzőbb gyomrának tartozott, hogy amint el tudott szabadulni Furee őrnagytól, felkeresse az Ebédlőt. Már a folyosón is azon törte a fejét, mit kérjen az automatától, így észre sem vette az ajtó túloldalán közeledő fiatal párt. Csak arra eszmélt fel, hogy valaki a karját megragadva megállítja, és egy ismerős hang korholni kezdi:

   – Illik egy valódi űrhajós kapitánynak ilyen figyelmetlenül közlekedni, Anela?! Ha meg nem foglak, még elgázolsz bennünket!

   A hang hallatán Anela kétszeresen meglepődve nézett a karját szorongató, barna hajú fiatalasszonyra. Ovális arc, nevetős zöld szemek, fitos orr. Semmi igazán ismerős nem volt az egészben. Csak a hang! De egyszerűen képtelen volt rájönni, honnan ismeri.

   – Nem ismersz meg, Anela?  – kérdezte mosolyogva az asszonyka.  – Együtt voltunk gyakorlaton Saatenen!

   – Hát …   Hogy őszinte legyek … – hápogott szégyenkezve Anela.

   – Igaz, hogy Saatenen még szőke volt a hajam  – nevette el magát az asszony és Anela erről a nevetésről végre megismerte.  – Lenka Retna vagyok! Ez pedig a férjem, Peter Bohdan!

   – Nagyon örülök  –fogta meg Anela a férfi feléje nyújtott kezét. Eddig Lenkára figyelt, csak most nézett először az évfolyam hajdani szépének férjére. Peter Bohdan vékonydongájú, feleségénél alig magasabb ember volt. Kissé kiálló pofacsontja, vékony fémkeretes szemüvege jellegzetessé tették az arcát. Puha, sötét-szőke haja folyton a homlokába lógott, hiába póbálta állandóan félresimítani.

   – Menj előre, Pete! Rögtön jövök én is!  – tolta Lenka a folyosó felé férjét, aztán visszafordult Anelához:  – Úgy örülök, hogy látlak, Anela! Olyan hihetetlen volt, amikor először hallottam a nevedet a fedélzeten! Már régen meg akartalak keresni, de mindig Kadrif ezredes közelében voltál. Tényleg a Csillaghajózási Tanács megbízottjaként vagy a Thunderbolt-on, ahogy az a kis gyakornok lány terjeszti?

   – Igen  – mosolygott vissza Anela Lenkára. Az eltelt évek, a viszontlátás öröme egy csapásra elsöpörték a Saatenen érzett „örök haragot”.  – Kiléptem az aktív szolgálatból. Most űrlakókat keresünk a társaimmal, hogy újra szövetséget köthessünk velük.

   – Otthagytad a Terraflotot?!  – hőkölt hátra meglepetésében Lenka.  – Te? A sikeres kapitány?! Hiszen amit a FlottaHírekben olvastam rólad, annak alapján akár Kadrif ezredes helyére is kerülhettél volna!!

   – Miért meglepőbb ez, mint a te férjhez meneteled? Sosem hittem volna, hogy egyszer te is feladod a függetlenségedet!

   – Tavaly még én se hittem!  – csilingelt Lenka boldog nevetése.  – De a Berenice hordozón megismerkedtem Peterrel. Egy hónappal a Thunderbolt startja előtt házasodtunk össze. Hiába! Még mindig ez a tipikus női sors! Te még nem szántad el magad? Vagy még nem találtad meg az igazit?

   – Megtalálni már sikerült, csak azt nem tudom, most merre járhat éppen. Ne nevess! Ez egyáltalán nem vicc akart lenni! Az űrlakók közt él, és ezzel a böhöm nagy hajóval hiába keressük az űrlakókat.

   – Sokat meséltél róluk a kis barátnődnek?

   – Mármint az űrlakókról? Nem többet, mint sok más dologról is  – vonta meg a vállát Anela.  – Csak nem csinált valami bajt Lina?

   – Azt nem tudom. De állandóan az űrlakókról mesél a barátainak. Olyan romantikusnak festi le a csapatok életét, hogy a gyakornokok többsége egészen megbolondult tőle. Ha egyszer sikerül találkoznunk az űrlakókkal, szerintem legokosabb lesz lezárni a Thunderbolt légzsilipjeit, különben az összes gyakornokunk átszökik hozzájuk!

   Lenkától elbúcsúzva Anela azzal az elhatározással lépett be az Ebédlőbe, hogy alaposan le fogja szidni Linát, mikor legközelebb találkoznak. Jó volt a kalandjait elmesélve feleleveníteni, szinte újra élni az elmúlt éveket, és Lina eszményi hallgatója volt hosszúra nyúló történeteinek. Az persze meg sem fordult Anela fejében, hogy meséivel bármit is idealizáljon. Legkevésbé az űrlakókat.

   Mintha a sors akarna csúfot űzni elhatározásából, az ajtón belül első pillantása az Ebédlő egyik sarkában ülő Linára esett. Csakhogy a lány nem volt egyedül. Legalább tizenöt fős társaság vette körül. Ráadásul a fiatalok, meglátva Anelát, integetni kezdtek, hogy az asztalukhoz invitálják. Megkapva reggelijét a robot-szakácstól, Anela el is fogadta a meghívást és a gyakornokok közé telepedett.

   A fiataloknak viszont eszükben sem volt tiszteletben tartani Anela éhségét. Az első perctől fogva kérdésekkel bombázták, egy-egy falatra is alig hagyva időt neki. A kérdések természetesen elsősorban az űrlakókra vonatkoztak, és csak úgy sütött belőlük a Lenka által már említett vágyakozás az űrlakók szabad és romantikus élete után.

   Távolról és felszínesen szemlélve, az űrlakók élete persze valóban romantikusnak tűnhetett. Főleg egy mindig, és mindennel elégedetlen fiatalnak. Már maga az is nagy csábító erő volt számukra, hogy az űrlakók sokkal többet és szabadabban repülhettek, mint a Terraflot egységei. Két bevetés között pedig mi mást is tehetne egy igazi űrlakó, mint hogy kényelmesen és nagyon alaposan kipiheni magát!

   Nehéz volt megérttetni a gyakornokokkal, hogy a valóság és a romantikus ábrándok az űrlakók esetében sem esnek egybe. Ami innét szabad életnek tűnik, az a valóságban folyamatos menekülés. A kívánatosan sűrű repülések nem csak örömet, hanem állandó életveszélyt is jelentenek. A tétlennek tűnő pihenés pedig nem más, mint a hajóik folyamatos felkészítése a következő bevetésre.

   – Én egészen másra lennék kíváncsi  – szólalt meg az asztalra könyökölve Dan Mavil, aki néhány  hete olyan epés megjegyzést tett Anelára.  – Lina szerint az űrlakók naszádjai sikeresen veszik fel a harcot a csengiz cirkálókkal is. Vajon le tudnának győzni egy ekkora térhajót is, mint a Thunderbolt?

   – Azt hiszem igen  – bólintott rövid méglegelés után Anela.  – Összefognának több csapatot a támadáshoz, és valószínűleg cirkálókat is adnának melléjük. Biztosan nagy veszteségeik lennének, de végül az övék lenne a győzelem!

   – Lehet, hogy ez az irdatlan törmelék-felhő is egy ilyen összecsapás maradvány?

   – Nem tudom. De biztosan nagy csata zajlott itt nemrégen. A Hurricane és a másik két cirkáló bemérték a robbanásokat. De azt egyelőre senki sem tudja, miféle csillaghajók csaptak itt össze, mert a győztesek eltűntek, mielőtt a három cirkáló ideérhetett volna.

   – Azt mondod, az űrlakók egy ekkora térhajóval is elbírnának  – tért vissza makacsul saját témájához Mavil.  – Akkor is, ha éppen a Thunderbolt ellen kellene harcolniuk?

   – Erre a csatára sohasem kerülhetne sor  – rázta a fejét Anela.  – Az űrlakók kitérnének a harc elől, a Terraflotnak pedig eszében sincs megtámadni őket!

   – Akkor sem, ha a Galaktikus Központ utasítana bennünket az űrnomádok elleni háborúra?

   – Na ide figyelj, te nagyokos!  – fordult Anela türelmét vesztve Mavil felé, az asztalra csapva a kését.  – Ha mindenáron vitázni akarsz valamiről, előbb készülj fel rendesen a választott témádból! Illene tudnod, hogy a Galaktikus Központ csak tanácsokat ad a Földnek és a Terraflotnak, parancsokat sohasem. Gondolod, hogy a Föld vezetői hajlandóak lennének bárki tanácsára megtámadni az űrlakókat, miután követeket küldtek hozzájuk, és szövetséget ajánlanak az „űrnomádoknak”?

   – Elég baj, hogy a Csillaghajózási Tanács éppen az űrlakókkal akar szövetséget kötni!  – ugrott fel indulatosan az asztaltól Dan.  – Ennyi erővel akár a csengizekkel is békét köthetnénk! Nem elég, hogy az űrlakók pátyolgatják a csengizeket, most még mi is csatlakozunk hozzájuk?!

   – Te hogy képzeled ennek a háborúnak a végét?  – szorította meg Anela Mavil karját.  – Hány milliárd csengiz kiirtását tartod szükségesnek, hogy a kellően meggyengült maradékkal békét köthessünk? Vagy szerinted nincs is szükség túlélő csengizekre? Irtsuk ki őket nyomtalanul?

   Mavil először megpróbálta kiszabadítani a karját Anela acélos ujjai közül. Aztán, amint megértette a lány szavait, lassan lecsendesült. Tanácstalanul, segélykérőn nézett a társaira, de az ő arcukon is csak zavart látott. Megrázta a fejét és valami mentegetőzés félét próbált dadogni, de Anela közbevágott:

   – Ne mondj semmi újabb ostobaságot! Néhány éve tőlem is ugyanezt kérdezte valaki, és én éppúgy nem tudtam válaszolni, ahogyan most te sem. Akkor nekem is azt mondták, hogy ismerjem meg az ellenséget. Gyere fel velem délután az Elkülönítőbe! Beszélgess el egy kicsit Y’Bernaival! Bennünket, embereket úgy rángattak bele ebbe a háborúba. De most nekünk kell egy olyan megoldást találnunk, hogy a győzelem után ne kelljen szégyenkeznünk az unokáink előtt!

   – Lina mesélte, hogy az űrlakók rengeteg csengizt átneveltek egy új életformára  – próbálta oldani a feszültséget közbeszólásával Tina Irwell.   – Ha tényleg így van, akkor hogyan harcolnak a bázisaik ellen? Meggyőzéssel?

   – Az se rossz fegyver!  – nevette el magát Anela eleresztve Dan karját.  – De persze komolyabb eszközeik is vannak a csengiz bázisok romba döntésére. Hagyományos töltetű rakétákkal és lézerekkel porrá lőnek minden gyárat, űrkikötőt, erőművet. Ezzel őrületesen nagy károkat okoznak a megtámadott bolygónak. Legtöbbször átmenetileg el is szigetelik a többi csengiz világtól. A csengizek természetesen azonnal újjáépítenek mindent, de ez a munka újra, meg újra óriási erőiket köti le.