Andrew Fox, a darlingpearl-i űrkikötő rendőrségének őrmestere minden nap végigjárta a megszokott útvonalát. Mindig az egyes dokknál kezdett. Felballagott a húszasig, ott átment a szemközti sorra és elégedetten nézegette a serényen dolgozó rakodókat a negyvenes kapuig.  Jó volt látni a kézikocsik és elektromos targoncák sorait, amint a konténereket hordták a térhajókról az űrkikötő raktáraiba és vissza. Félre lépett a nagyobb rakományok elől, és közben éberen figyelte a nyüzsgést maga körül. Aztán a negyvenes kapunál felkapaszkodott a kikötő felső szintjére. Benézett a szórakozóhelyekre, bekukkantott az üzletek ajtóin, végül futólag ellenőrizte a szállodák szobafoglalásait. Ha mindezzel végzett, rendszerint kiült a boltok előtti teraszra és onnan figyelte tovább a dokkok életét.

   Ma azonban nem jutott el a jól megérdemelt üldögélésig. Alig kezdte meg az útját, mikor két fura figurára figyelt fel a tizenhetes dokknál. Volt valami természetellenes abban, ahogy a két férfi a dokk személybejárójának létrájához ment. Egy pillanatra megálltak és gyakorlottan körülnéztek a dokkban, mielőtt felkapaszkodtak volna a létrán. Odafenn ismét megálltak és megint alaposan szétnéztek.

   Fox őrmester előhúzta az adat-vizorját és beütötte a tizenhetes dokk kódját. A dokkban a 70 Ophiuchi rendszerében, Skyringen lajstromozott SB-21-es teherhajó, a Constellation állt negyedik napja. A legénysége öt fő. A bejegyzés szerint rakományt kerestek a Darlingpearl-ön. De az a két fickó, akiket az előbb látott bemenni a térhajóra, bármi másnak inkább tűnt volna, mint üzletembernek.

   Mielőtt még az őrmester eldönthette volna, mit is tegyen, valahonnan egy távoli, velőtrázó sikoly hasított a dokk délutáni rakodásának zajaihoz szokott fülébe. Olyan váratlan volt, hogy Fox őrmester meglepetésében csaknem elejtette az adat-vizorját is. Jónéhány verekedést látott már az elmúlt évek során a dokkokban, de ez a hang egyáltalán nem verekedésre utalt! Tavaly, majdnem pontosan egy éve, egy rakodó összekapott valamin egy térhajóssal, aki végül megkéselte. Az a rakodó sikoltott ilyen borzalmasan a halála előtt.

   Gyorsan eltette az adat-vizort és a zubbonya hajtókájába épített komon jelentette a központnak, mit hallott. Aztán előhúzta a fegyverét, és sorra vette a dokkokat. Fogalma sem volt, honnan jött az előbbi vérfagyasztó sikoly, de valamiért mégis a tizenhetes dokkra terelődött a figyelme. Aztán a létra tetején váratlanul felbukkant egy láthatóan pánikba esett ember. Egyik kezében egy tömött táskával, melyből egy csíkos törölköző lógott ki, a másikban egy szkafanderrel olyan gyorsan jött le a dokk szintjére, mintha leesett volna a létráról. Valahogyan mégis talpon maradt és már rohant is a felső szintre vezető lépcsők felé. Háta mögött tompa döndüléssel lezárult a dokk kapuja és a személyi beszálló zsilip ajtaja is. A kapu fölött felvijjogott egy sziréna és villogni kezdett a vészleoldást jelző vörös lámpa.

   Andrew Fox két-három lépéssel a menekülő elé vágott és a zubbonyánál fogva elkapta. Ilyen közelről három dolgot állapíthatott meg róla. Egészen fiatal kölyök volt, szinte még gyerek. A zubbonya mellrésze véres volt, mintha valaki szándékosan összekente volna. És a nadrágja …

   –Megállj, te! Hova rohansz? Mi a fene történt azon a hajón?!

   –Ott …  –intett hátra szkafandert tartó kezével a rémült kölyök. A hangja idegesen elvékonyodott, amint végre kibökte:  –Megölték …! Mindenkit … megöltek!

   –Andrew Fox őrmester a központnak!  –hajolt ismét a komja felé az őrmester.  –A tizenhetes dokkból gyilkosságot jelentett egy szemtanú. A dokkban álló térhajó vészleválással távozott! Próbálják megállítani!

   Amíg az őrmester a komjára figyelt, a rémült kölyök kirántotta magát a kezéből és eszeveszett gyorsasággal felrohant az űrkikötő felső szintjére. Andrew megpróbált lépést tartani vele, de még a lépcső felénél sem járt, amikor a kölyök már el is tűnt a boltok közti átjáróban. Lemondóan legyintett és feladta az üldözést. Jelentette a Központnak, hogy az állítólagos szemtanú megszökött, aztán várta az erősítést. Akármilyen fürge is a kölyök, a kikötőt nem hagyhatja el. Egy-két óra és úgyis előkerül.

   Csakhogy a riadt képű kölyök a nedves nadrágjában, a véres zubbonyával, a tömött táskájával és a szkafanderével a kezében nem került elő. Sem akkor délután, sem pedig este. De nem került elő másnap sem. Az álcázás nagymestere kellett legyen a kölyök, mert az űrkikötőt semerre sem hagyhatta el, hacsak nem tudott teleportálni. Az űrvárosba vezető lifteken megfelelő kártya nélkül senki sem mehetett le. Másnap déltől pedig már minden dokk-kapu előtt is rendőrök posztoltak. Közben a Darlingpearl rendőrei méterről méterre átvizsgálták az egész űrkikötőt. Végül még a lezárt csomagmegőrzőket is felnyitották. De minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. A kölyöknek és csomagjainak végérvényesen nyomuk veszett. Mintha soha nem is léteztek volna.

   Amint az a bunkó rendőr elkapott a dokkban, tudtam, hogy mindennek vége. A hajómat éppen elkötötték a hátam mögött. Csak akkor vettem észre, hogy annak a szadista baromnak a kezétől csupa véres lett a zubbonyom. A táskám tele volt vadonatúj holmikkal, a kártyám meg szinte üres. Én sem hittem volna magamnak, ha nem élem át, csak hallom valakitől a történetemet. Nem volt más választásom. Kitéptem magam annak a fószernek a markából, és rohantam, amerre tágasabbnak láttam a világot.

   A felső szinten hasított belém a felismerés, hogy innen nem lehet elszökni. Főleg nem két ekkora csomaggal. Beslisszoltam két bolt között egy folyosóra és két perccel később az étterem előterében voltam, a csomagmegőrzőknél. Belöktem a holmimat az egyik rekeszbe és a kártyámmal lezártam a szekrényt. Egy pillanatig attól rettegtem, hogy mindjárt megszólal az automata: nincs elég pénz a kártyáján! De semmi sem történt. A szekrény bezárult, és a markomba hullott a kód-érme.

   Zsebre vágtam az érmét, és bár követelőn dobolt bennem a menekülési vágy, lassan ballagtam le a túloldali lépcsőn. A vállamat fáradtan előre ejtettem, a fejemet félig lehajtottam, és igyekeztem olyan jellegtelenné válni, amennyire vér-mocskos ruhámban csak tudtam. Befordultam a felső szintet tartó raktárak közé, mintha otthon lennék a Mole-on. Tudtam, hogy valahol erre kell lennie a lejáratnak az alsóbb szintekre, ahonnét az űrváros rakodói most is hordták a ládákat a dokkokban álló hajókra. Gyorsan megtaláltam a keskeny lépcsőt, mintha mindig is tudtam volna, hogy ott van. Alig tíz perccel az után, hogy megléptem a rendőrtől, „megbotlottam” és a körben állók nagy mulatságára beleestem az egyik konténermosóba. Egy pillanat alatt csurom vizes lettem. Kicsit még csúszkáltam az erős vízsugarak között, mielőtt nagy nehezen kimásztam a mosóból. Közben persze mindenki jót röhögött a balszerencsés újoncon. Az egyik rakodó a barátsága jeléül a fejemre csapta a sapkáját, hogy „legyen rajtad valami száraz is, te mamlasz!” Azt egyikük sem látta, hogy a nadrágom már a balesetem előtt is nedves volt. A zubbonyomon éktelenkedő folt is teljesen elkenődött, felázott a fürdőtől. Vacogtam nedves és hideg ruhámban, de legalább már nem voltam véres!

   Persze attól, hogy csöpögött belőlem a víz, nem hagyhattam abba a munkát. Fejemen a rakodók sapkájával egész délután hordtam egy kis kézi targoncával a konténereket egy böhömnagy teherhajóra, éppen az engem kereső rendőrök orra előtt. Csakhogy ők egy véres zubbonyú térhajóst kerestek, nem egy kétbalkezes, bőrig ázott rakodót.

   Estére megszáradt a ruhám és szembe kellett néznem két újabb, igen komoly problémával is. Éhes voltam, és a műszakom is véget ért. De nem mehettem a többi rakodóval sem az étkezdébe, sem a szállásukra. A kártyám azonnal leleplezett volna. Az éhséget muszáj volt kibírnom, de még egy műszakot nem tudtam volna végigdolgozni az éjszakai munkára érkező brigád tagjai közé vegyülve. Keresnem kellett egy zugot, ahol legalább kialhatom magam.

   Amíg nap közben a ládákat fuvaroztam, alaposan megfigyeltem, hol nyílnak a szellőzőrendszer alagútjai. Most egy darabig mentem a többiekkel, aztán lehajoltam, mintha valami bajom lenne a csizmámmal, és négykézláb beiramodtam a ládák mögé. A kiszemelt alagút bejáratán a karbantartók lustasága miatt csak lógott a rács. Amilyen halkan csak tudtam, félretoltam az egészet és lábbal előre becsúsztam a csőbe. Visszaigazítottam a rácsot és betolattam vagy kétméternyire a fém alagútba. Az enyhe légmozgás hűvös volt ugyan, de nem zavaróan. A kemény fémfalak törték az oldalamat, de olyan fáradt voltam, hogy most ez sem érdekelt. Elnyúltam és pillanatokon belül már aludtam is.

   Reggel persze arra ébredtem, hogy fáj az oldalam, a nyakam, és gyakorlatilag minden porcikám. A gyomromat fájdalmasan mardosó éhségtől alig tudtam kinyújtózni. Előre óvakodtam a szellőzőrácsig és körülnéztem, amennyire lehetett. Nem láttam odakinn senkit, még beszélgetést sem hallottam. Kibújtam hát a csőből, és a csizmámat igazgatva felmértem a raktárt.

   A rakodók persze most dolgoztak, de egyetlen tegnapi ismerőst sem láttam. A gyomromat mardosó éhség görcséről tudomást sem véve kiléptem a ládák közül és beálltam a rakományra várók közé. Lassan araszoltam a munkafelügyelő felé, aki tegnap még nem állt ott, és közben azon törtem a fejemet, honnan szerezhetnék feltűnés nélkül valami kaját.

   –Hé! Te! Kölyök!!  –csattant fel egy parancsoló hang a hátam mögött, és bár elsőre összerezzentem, igyekeztem úgy tenni, mintha nem is hallottam volna semmit.

   –Figyelj már rám, te lusta disznó! Hozzád beszélek!  –ragadta meg a hang gazdája durván a karomat és egyetlen mozdulattal kirántott a sorból.  –Meddig várjak még erre a ládára?!

   A nagyhangú férfi oldalt, egy targoncán álló ládához lökött. Félelmetesen kemény keze volt, úgy éreztem, menten eltöri a karomat. Majd egy fejjel magasabb volt nálam, szokványos szürke overallt viselt, de a nyakában kék Inter-kártya lógott. Vékony testalkatú volt, őszülő hajú és keskeny arcú. A szemei olyan hidegen néztek rám, mintha jégből lettek volna.

   –Mire vársz még?!  –csattant fel újra.  –Fogd már meg azt a kurva ládát és hozd utánam! Nem érek rá egész nap a te hasmenésedre várni!

   Nem tudtam mire vélni az egészet, de mert a munkafelügyelő feltűnően kezdett ránk figyelni, gyorsan megragadtam a targoncát és az idegen után lódultam. Alig bírtam lépést tartani vele, olyan nagy tempóval indult meg előttem. Felloholtam a nyomában a rámpán, aztán végig a fél kikötőn. A nagyhangú idegen szinte körül sem nézett, még a mindenfelé nyüzsgő rendőröket sem nagyon kerülgette. Némelyiknek szinte félre kellett ugrania előle, mert ő csak ment a maga útján. Berobogott a harmincötös dokk kapuján, aztán a raktér egyik sarkába mutatott:

   –Tedd oda és kötözd le rendesen!

   Elmentem mellette, lebillentettem a ládát a jelzett helyre, és éppen kezdtem ráhurkolni a rögzítő hálót, mikor elkapta a nyakamat. Olyan erővel támadott rám, hogy nem tudtam megállni a lábamon. Hasra estem, ő meg egyenesen rám zuhant. A fejem akkorát döndült a fémpadlón, hogy azt akár még odakinn is meghallhatták. A támadóm egy roppant hatékony fojtó fogással leszorított a padlóra és a fülembe sziszegte:

   –Meg ne nyikkanj, kölyök! Ha csak egyet is kiáltasz, azonnal itt lesznek a rendőrök, és akkor már nem segíthetek! Megértetted?!

   Alig kaptam levegőt, hát válasz helyett csak bólogattam szolgálatkészen. Az idegennek azonban ez is elég lehetett, mert elengedett. Egyetlen ruganyos mozdulattal talpra ugrott, és engem is felsegített. Figyelmeztetően feltartotta az ujját, aztán a kicsinyke térhajó lakófülkéje felé mutatott. Engedelmesen átmentem előtte a légzsilip másik ajtaján. Amikor az ajtó bezárult utánunk az idegen egy intéssel a jobb oldali alsó ágy helyén kialakított asztal mellé parancsolt.

   –Mit gondoltál, meddig tudod átverni a rendőröket, kölyök?  –kérdezte, miközben a könyöke melletti tárolóból elővett egy konzervet és a melegítőbe pászítva elém tolta.  –Tegnap szépen felszívódtál, az igaz. De fel is hergelted őket rendesen. Alaposan át fogják vizsgálni az egész űrkikötőt. Mihez akartál kezdeni kártya nélkül? Hogy akartál kajához jutni?

   Még mielőtt tovább feszegethette volna a kérdést, pittyegni kezdett a melegítő. Feltéptem a konzervet, és mohón falni kezdtem belőle a szójapörköltet. Rég nem ettem olyan jót, mint az a pörkölt! Pillanatok alatt elmúlt a gyomromból a görcs, és szinte éreztem, amint az étel szétárad bennem, pótolva a tegnap óta elvesztett erőmet. Olyan közel hajoltam a dobozhoz, mintha bele akarnék bújni. Vajában csak az idegen kérdéseit igyekeztem elkerülni. Eszemben sem volt elárulni „vendéglátóm”-nak, milyen ötletek jutottak eszembe ma reggel. Mert nem voltam én olyan ostoba, amilyennek ő gondolt! A segítsége nélkül is ebédhez jutottam volna, az biztos!

   Az idegen türelmesen várt is, míg elvertem az éhemet, csak aztán kezdett faggatni. De akkor aztán annál alaposabban. Minden érdekelte, ami a Constellation-on történt. Újra, meg újra el kellett mondanom, hogyan nézett ki az a fémdoboz, amit Gearshon kapitány adott értem fizetségül a Mole-on, mr. Saundersnek. Hogy miről beszélgettek útközben a társaim. Hogy miféle holmikat vett nekem előlegbe a kapitány. Részletesen el kellett mondanom, mit hallottam az üzletemberekről, akiket tegnap vártak a Constellation fedélzetére. Aztán le kellett írnom a két gyilkost is. Hogy mit csináltak, mit mondtak, és merre keresgéltek a fedélzeten.

   –Rohadt fejvadászok! Sejtettem!  –dörmögte az idegen. Közben előhúzott egy fura adat-vizort a könyöke melletti rekeszből és rám szólt:  –Add ide a kártyádat, Tom!

   Lekapcsoltam a kártyámat és felé löktem az asztalon. Sejtettem, hogy mi következik. Le fogja szedni a kártyámról minden adatomat és maradék pénzemet, aztán hívja a rendőröket. Az idegen valóban bele is tette az adat-vizor megfelelő nyílásába a kártyát, és dolgozni kezdett a billentyűzeten. Nagyon szerettem volna látni, hogy mit művel, de a képernyő feléje volt fordítva. Hümmögött egy sort, újabb adatokat hívott le, megint hümmögött, aztán felnézett rám.

   –Na ide figyelj, Tom! Engem Kevin Wake-nek hívnak. Segítek rajtad, ha te is segítesz énrajtam. Nekem kellene egy pilóta a hajómra. Neked meg szükséged van egy hajóra, hogy elhagyd Darlingpearl-t, mert oda nem mehetsz ki. Mit mondasz erre?

   –Előbb tudni akarom, mi lett a régi pilótájával!

   –Átszerződött a Hammer-re, amit tegnap ingyen segítettél megrakni. Elege lett ebből a szűk kis naszádból. Egyedül is tudnék repülni, mert van navi-komputerem, de nyugodtabb volnék, ha lenne egy pilótám is  –nézett a szemembe derűs nyugalommal Kevin Wake.

   –Mennyit fizet? A Constellation-on háromszáz kreditet kaptam havonta. Meg a haszon egy huszada is engem, illetett.

   –Nem rossz, Tom!  –nevette el magát Kevin.  – Látom, életre való kölyök vagy!  Tőlem is megkapod a kétszázat, mint Gearshon kapitánytól.

   Nem volt sok választásom, hát vállvonogatva rábólintottam. Csak aztán jutott eszembe megkérdezni:

   –Miféle hajó ez?

   –Azt hittem, már sosem kérdezed meg! Egy CDM-11-es naszád. Van már vagy húsz éves, de nekem nagyon a szívemhez nőtt. Egyesek szerint rólam nevezték el Cor Serpentis-nek.

   –Mikor akar indulni? Mert nekem előbb még fel kell mennem a cuccomért a csomagmegőrzőhöz.

   –Felejtsd el!  –rázta a fejét Kevin.  –Azonnal lekapcsolnának, amint kiveszed a szkafanderedet abból a szekrényből.

   –Meg van maga hibbanva!? Az egy vadonatúj szkafander! Még egyszer sem volt rajtam! A táskám is tele van új ruhákkal! Nem vagyok bolond, hogy ott hagyjam az egészet!

   –Mondtam, hogy felejtsd el! Majd veszel másikat!

   –Nem mondaná meg, hogy mi a büdös francból?! Azt a sok új holmit Gearshon kapitány vette nekem. Előleget adott a fizetésemre, amit már soha nem fogok megkapni tőle.

   –A fene a kemény fejedbe!  –csapta be az adattábláját Kevin.  –Nesze, itt a kártyád! Add ide azt az istenverte érmét! Majd én elhozom valahogy a cuccodat abból a kurva szekrényből!

   Kevin Wake kényelmesen elterpeszkedett a Cor Serpentis pilótafülkéjében, a kapitányi ülésben. Egy napja dokkoltak ki a Darlingpearl-ről és még majdnem egy egész napjuk volt az ugrásig. A motorok halkan duruzsoltak a naszád tatján. A légzsilipből kihallatszott Tom lihegése és hörgő nyögéseinek sora. Edzett a kölyök. Meglepően keményen edzett. Pedig csak egyszer mondta el neki, hogyan tehet szert olyan technikára és erőnlétre, amivel megvédheti magát.

   Kevin sokféle emberrel találkozott már élete során. De ezt a Tomot nem tudta hová tenni. A kártyája szerint a Mole-223-on született. Némi jóindulattal tizenkilenc szabványéves volt. De honnan tanulta azt a profi álcázási és menekülési technikát, amivel olyan könnyedén lerázta a Darlingpearl rendőreit? Hiszen még ő is csak véletlenül akadt a fiú nyomára.

   Már fél napja ült az űrkikötő teraszán a Constellation-t figyelve, mikor a két fejvadász bement Gearshon kapitányhoz és társaihoz. Tom leírása alapján most már biztosan tudta, hogy fejvadászok voltak. Átkozott bérgyilkosok! Eltöröltek minden nyomot, amit Kevin eddig követett. Pedig olyan ígéretesen indult az akció! Olyan könnyű volt beetetni Mark Goldsworth-öt a „lopott” konténerrel a Skyringen. Goldsworth mintaszerűen ráharapott a csalira. Azonnal eladta az egészet a kapcsolatának, és két napon belül még megfelelő hajót is talált a szállításra. Minden készen állt, hogy pár hét alatt felderíthesse a teljes csempész útvonalat, és eljusson a titokzatos felvásárlóhoz.

   De hiába telepített lehallgatókat Kevin a Turtle fedélzetére, a konténer eltűnt, a szállítókkal együtt. Elindultak az Aidensportra, de sosem érkeztek meg Roeser csillagához! Hónapokba telt, mire ismét a nyomukra akadt. Csak egy kósza hír volt, hogy valaki lefagyasztott szarvasmarha embriókat adott el Shadowstone-on. Aztán egy kis nyomozás, egy csomó óvatos kérdezősködés és végül a Sisun utolérte a Constellation-t. Kevin sejtette, hogy a konténer eredeti vásárlói nem hagyják majd megtorlatlanul a lopást. Számított rá, hogy előbb-utóbb felbukkannak a fejvadászok és csalinak használta Gearshon kapitányt, hogy valami nyomot találjon a megrendelőhöz. De azt hitte, a fejvadászok a szokott alaposságukkal azonosítják majd a konténert, és megpróbálják az eladott embriók értékét behajtani, mielőtt elbánnak a tolvajokkal. De nem így történt! Gearshon kapitány két embere valamiért gyanút fogott. A fejvadászok meg nem hagyták elmenekülni a prédát. Az egyik térhajós azonnal meghalt a lövéseiktől. A másik azonban valahogyan visszajutott a Constellation-ra.

   Kevin a poloskái révén tudta, hogy Francis Gearshonék következő célja a Darlingpearl lesz, ahová egy újabb üzlet reményében repülnek. Elébük vágott, hogy a fejvadászokkal folytatott beszélgetés alapján próbálja megtalálni a láda eredeti megrendelőjét. Mert Gearshon kapitánnyal ellentétben Kevin sejtette, hogy a Constellation-ra váró vásárlók valójában fejvadászok. De ezúttal semmi sem úgy ment, ahogyan kellett volna! Nagy mohóságában Gearshon kapitány még a hajójára is felengedte a vásárlókat, csakhogy higgadt üzletemberek helyett az a két eszement bérgyilkos érkezett.

   Mikor meghallotta a halálsikolyt, Kevin rögtön tudta, hogy veszített. Aztán meglátta a teljes pánikban menekülő Tomot. Elképesztően hiteles volt a kölyök minden mozdulata! Egészen addig a pillanatig, amíg a rendőrtől meg nem lépett. De az a csodálatos manőver, ahogyan megszabadult az áruló holmiktól! Az igazi profira vallott. Kevin maga is leballagott a lépcsőn és egészen estig figyelemmel kísérte a kölyök mozgását. Zseniális volt, ahogy a rendőrök orra előtt járkálva vált észrevétlenné. Az esti eltűnése még Kevint is meglepte. Időbe telt, míg rájött, hová is tűnhetett a kölyök. Akkor határozta el, hogy bármi áron kifaggatja! Ami persze nem zárta ki, hogy szükség esetén eltörje a nyakát.

   Az volt az első ordító ellentmondás, mikor megtámadta a naszád rakterében. Egy profi sohasem hagyta volna olyan gyanútlanul maga mögé kerülni Kevint. De a kölyök végtelenül naiv volt és gyakorlatilag nem is védekezett. Azután meg olyan készségesen válaszolt minden kérdésre, mint akinek az égvilágon semmi titkolni valója sincs. Még a kártyáját is szó nélkül átadta. Igazán őszintének és naivan egyszerűnek tűnt, ahogyan ragaszkodott a vadonatúj holmijához. Pontosan úgy, ahogyan az elvárható volt egy csóró kölyöktől, aki egy eldugott kis állomáson nőtt fel. De akkor honnan van a kártyáján húszmillió kredit?