5. fejezet

   Shoma messze behátrált botladozó élő pajzsával az erdőbe, mielőtt kardja markolatával keményen fejbe verte volna a golyófejű kalózt. A bőrzekés fickó egy hang nélkül összecsuklott. Shoma gyorsan lecsatolta a kalóz övéről vékonyka erszényét, meg a tőrét, aztán megfordult és eliszkolt. Megint futott, mint előző nap az aard elől, nehogy az alagútból ismét előmászó kalózok utolérjék. De ezúttal nem tért le az ösvényről, és pontosan tudta, hová tart.

   Csak akkor mert lassítani, mikor ismét átkelt a Kolóniába vezető hídon. Nagy ívben megkerülte a falut, míg rá nem talált a Király-szirt mellett kanyargó ösvényre. Pontosan betartotta Rhao tanácsát, és mert vadászó farkassal sem találkozott, alkonyatra valóban el is érte a folyót. Itt aztán véget is ért napi vándorútja.

   Az egyik fa gyökerei közt talált egy kuckót, ahová  – ha nem is igazán kényelmesen –  éppen befért. Gyűjtött egy halom száraz ágat és a vadállatok elleni védekezésül nagy tüzet rakott az odúja előtt. Egy darabig ücsörgött a tűz mellett, alaposan bevacsorázott, aztán befészkelte magát a fa gyökerei közé. De ma sem tudott jóízűt aludni. Háromszor is felriadt, mert álmában Rarqua bámult rá szemrehányóan. A vén mágus szomorú szemei mind nagyobbak lettek, míg végül Shoma ordítva felriadt. Minden alkalommal sokáig forgolódott álmatlanul, míg újra el tudott szunnyadni, hogy azután ismét kezdődjön elölről az egész.

   Reggel igen rosszkedvűen mászott elő odújából. Még reggeli előtt meg akarta nézni, merre visz az útja a Szigetre, csodálatos térképe azonban ezúttal rútul cserbenhagyta. Megmutatta, hol van a Sziget, és hol ül éppen Shoma. De hiába böködte ujjaival a pergament, a szigetre vezető ösvényt nem rajzolta ki. Hamarosan rá kellett jönnie, hogy bármilyen útvonalra kíváncsi, a térkép csak azt mutatja meg, hogyan juthat vissza Rarqua tornyához.

   Nem tehetett mást, nekiindult folyásirány szerint a partnak, ahogyan Rhao mondta. Csakhogy az óriási fűzfák közt kanyargó ösvényt egyre nehezebb volt követni a bozótban, a kiöntések és holtágak mocsaras-sáros vidékén. Egy idő után sikeresen el is tévesztette az utat. Megrekedt egy sással-náddal benőtt kiöntés, meg a folyó között. Előtte meglábalhatatlannak tűnő mocsár, mögötte labirintussá nőtt rengeteg. Egyetlen kiutat látott: átjutni a közeli sziget alig kőhajításnyira levő, magasabb partjára.

    Bármilyen közel volt azonban a túlsó part, ismeretlen, örvénylő vízen át vezetett az út odáig. Shoma egyik kezében magasra emelt tarisznyájával, a másikban a meder fenekét tapogató botjával vágott neki az átkelésnek. Nem szerette volna eláztatni az ételét, de attól is félt, ha úsznia kell, az arany súlya lehúzhatja a fenékre. Kár volt azonban félnie. A víz csak egy helyütt ért a derekánál feljebb. Egy alattomos gödörben, amelyben majdnem elcsúszott.

   Kilábalva a folyóból, Shoma kiöntötte a vizet csizmájából, többé-kevésbé kicsavarta a nadrágját, aztán áttört a fűzfák alatt ember-magasan burjánzó szederbokrokon. Mintha egy másik világba jutott volna, szépen megművelt kis kertben találta magát. Takaros sorokba rendezett kendertövek nyújtogatták felé tenyér-formájú leveleiket. Shoma meglepetten pillogott körül, míg eszébe nem jutott, mit is mondott Slenkin a halászokról, meg a füstölnivalójukról.

   Forgolódás közben végre egy kunyhót is meglátott jobbra, vagy húsz lépésre. Egészen aprócska volt, alig magasodott a kendertövek fölé a teteje. Shoma úgy gondolta, akármilyen kicsiny a kunyhó, nem lehet más, csak a kertész szállása. Azonnal arra felé is vette az irányt, de ösztönösen oldalra fordulva lépkedett. Tarisznyáját magasra emelte, nehogy egyet is letörjön a növények közül. Nem akarta magára haragítani a kertészt, aki igen sokat dolgozhatott az ültetvényen. Már messziről hangosan köszönt, hogy felhívja magára a figyelmet, de senki sem válaszolt.

   A kunyhóban egy ápolatlan, szőke férfi aludt hortyogva. Vékony, seszínű szövetnadrágot viselt, meg egy ujjatlan mellényt, ami majdnem lecsúszott a bal válláról. Retkes lábai, melyek igen rég nem láthattak cipőt, éppen csak nem lógtak ki a kunyhó nyitott végén.

   Shoma hangosan ráköszönt az alvóra, de az még a következő két köszöntésre sem mozdult. Így nem maradt más, mint csizmája orrával erőteljesen „megböködni” a kertész talpát. A fickó erre horkantott egyet-kettőt, üres tekintettel felült és értetlenül maga elé bámulva vakarózni kezdett. Csak sokára sikerült Shomára fókuszálnia.

   – Üdv, idegen!  – szólalt meg kásás hangon, mintha félig még aludna, vagy falat lenne a szájában.  – Mit akarsz Baakirtól? Miért nem hagysz aludni?

   – A halászfaluba akarok menni. Megmutatnád az utat?

   – Nem akarsz inkább rágyújtani?  – kotort bele Baakir az egyik mellette heverő batyuba. Némi kapirgálás, turkálás után előhúzott egy levelekből sodort barna rudacskát és odanyújtotta Shomának.  – Kóstold meg, no!

   – Kösz, most nem élek vele. Inkább sietnék a faluba, ha lehet.

   – Persze, hogy lehet. Csak átmegyünk a vízen a szomszéd szigetre …, aztán a következőre és már ott is vagyunk.

   Baakir vágyakozva nézegette, meg is szagolgatta a sötét színű rudacskát, aztán visszadugta a batyuba. Nagy nehezen feltápászkodott és a sziget alsó csücske felé csámpázott. Shoma készségesen követte, csak akkor torpant meg, amikor Baakir gondolkodás, és főleg lassítás nélkül belegázolt a folyóba. Már térden felül ért neki a víz, amikor csodálkozó képet vágva megállt. Fél lábon egyensúlyozva, értetlenül vizsgálgatta a vízből kiemelt meztelen talpát:

   –Né’ már! Kilukadt a cipőm!

   Visszabattyogott a partra és hosszú monológba kezdett nem létező cipőjéről, mellyel a vízen is tudott járni, míg valami rejtélyes okból ki nem lyukadt. Shoma többször is megpróbált közbeszólni, de nem sok sikere volt vele. Végül magára hagyta a cipőjét sirató Baakirt és lement a partra, hátha valamelyik bokor alatt rálel a szigetlakó csónakjára. Hamarosan talált is az egyik fára tekerve egy elvásott zsinegdarabot, aminek másik vége akár az elsodródott csónakon is maradhatott.

   Kínjában azon kezdte törni a fejét, hogy meg kellene próbálnia átgázolni a szomszéd szigetre is, ahogyan Baakir kertjébe érkezett. Szerencsére elég sokáig gondolkodott, s mielőtt elszánta volna magát az újabb fürdésre, csónak bukkant fel az alsó sziget mellett. Mindjárt kettő is. Utasa csak az elsőnek volt, de az igen keményen evezett, hogy ár ellen magával tudja vontatni a sajátja után vontatott másik lélekvesztőt is. Fertályórába is beletelt, mire kikötött Shoma előtt. Partra húzta mind a két csónakot, a másodikat egy új zsineggel odakötötte a fához, melyről a szakadt kötélvég lógott, aztán odabólintott Shomának:

   – Látom, megismerkedtél Baakirral. Mi járatban vagy erre?

   – A halászfaluba tartok.

   – Ha vársz egy kicsit, szívesen elviszlek!

   Azzal  – mintha Shoma ott sem lett volna –  Baakirt kezdte győzködni, hogy figyeljen jobban a csónakjára, és kevesebbet szívjon saját terméséből, mert a végén még éhen hal egyedül maradva a szigetén. Rera, a csónakos csak véletlenül vette észre két szigettel lejjebb, a bokrok közé akadva Baakir lélekvesztőjét. A kertész mindenre készségesen bólogatott, bár bamba vigyora láttán aligha lehetett fogalma róla, mit magyaráz neki Rera. Csak annyi jutott el a tudatáig, hogy illene adnia valamit a csónakosnak a fáradozásáért. Megint bebújt hát a kunyhójába, előkotort hat barna rudacskát és vigyorogva Rera markába nyomta, valami köszönetfélét hablatyolva mellé, aminek Shoma a felét sem értette.

   Rera minden esetre rendben levőnek tekintette a dolgot. Fizetségét zsebre vágva a csónakjához invitálta Shomát. Közelről kiderült, hogy az alkotmány inkább valamiféle tutajnak volt mondható, mint csónaknak. Két nagyobb, legalább hat lépés hosszú fatörzset faragtak hajó formájúra és kötöztek egymás mellé a jármű alapjául. Kétfelől egy-egy vékonyabb fát pászítottak rájuk, hogy oldala is legyen a csónaknak. Ormótlannak és borzasztóan lomhának, nehézkesnek tűnt az egész. De amikor Rera ellökte a parttól és evezni kezdett, meglepően könnyedén siklott a vízen.

   A sodrástól segítve gyorsan elérték az alsó szigetet, ami jóval kisebbnek bizonyult Baakir otthonánál. Csak percek kellettek, hogy elhaladjanak mellette. A csúcsánál a folyó két ágának egyesülése kicsit megtáncoltatta Rera csónakját. Aztán megint kisimult a víz és már ott is volt mellettük a következő sziget. Valóságos monstrum a két korábbihoz képest. Talán a fele hosszánál járhattak, amikor a lapos parton Shoma vagy kéttucatnyi, Reráéhoz hasonló csónakot látott félig, vagy egészen kihúzva a vízből. Kérdeznie sem kellett, azonnal tudta, hogy elérték a halászok faluját.

   Mire csónakjuk felfutott a partra, Shoma megállapíthatta, hogy ennek a falunak nincsenek sem utcái, sem terei. Háza is alig nyolc-tíz lehetett. A többi kunyhó olyasféle kisebb-nagyobb tákolmány volt, mint Baakir szállása. A hatalmas fűzfák alatt szétszórtan felépített kalyibák számát még megsaccolni sem lehetett, hiszen szép számmal álltak köztük halfüstölők és tárolásra szánt kunyhók is.

   Annál jobban megnézhette magának a falu lakóinak nagyobbik részét! Mire partra rángatták Rera csónakját, vagy félszáz, többnyire csak ujjatlan mellényt, vagy inget viselő halász csődült össze körülöttük. Úgy zsinatoltak, mint a madarak, egymásnak mutogatva a kardot és husángot is viselő idegent. Megcsodálták előkelőnek ható, külvilági ruházatát. Találgatták, mi lehet a vállára vetett súlyos tarisznyában. Legtöbben módos kereskedőnek vélték.

   Shoma hamarosan megtapasztalta, hogy a halászfalunak nemcsak utcái, de még igazi elöljárója sincsen! Csak egy bölcse volt a telepnek. Egy „tisztességben” megőszült, vén fegyenc, aki értett valamicskét a gyógynövényekhez, a sebgyógyításhoz, a rontások és átkok elűzéséhez, az álomfejtéshez és talán még a halak csapdába bűvöléséhez is. Ehhez a bölcs Pongiához kísérték a falu lakói Shomát, amikor kiderült, hogy csatlakozni akar hozzájuk.

   Pongiát cseppet sem érdekelte, miért ítélték el Shomát, de annál többet beszéltette Lomyráról és külvilági lakóhelyéről. Azt sem kérdezte, miért nem maradt a Kolónián, vagy miért akar a Szigeten letelepedni. Csak az érdekelte, ért-e a halászathoz, kötélveréshez, vagy éppen az ács szakmához. Bár mindenre nemleges választ kapott, mégis azonnal elfogadta Rera ajánlkozását, hogy majd ő megtanítja az újoncot mindarra, amire szüksége lehet. Így esett, hogy Shoma estére már saját, Rerával megosztott kunyhójában térhetett nyugovóra.

   De saját szállás ide, saját szállás oda, ez az éjszakája sem telt nyugodtabban, mint a korábbiak. Úgy tűnt, valamiért képtelen kialudni magát az Ath’umo-völgyben. Megint Rarqua kísértett az álmaiban. A vén mágus most nem szomorúan, s nem is szemrehányóan nézett rá, hanem követelőzően nyújtotta felé csontos kezét. Valamit mondott is közben, de azt Shoma sehogyan sem értette. Csak a felé nyúló, egyre növekvő csontos kezet látta. Többször is felriadt, mintha Rarqua valóban elérte és megragadta volna, fullasztó erővel összemarkolva mellén a zekéjét.

   A reggel csalódások egész sorát hozta Shomának. A várt bőséges reggeli helyett csak egy darab füstölt halat kapott. Kenyér nélkül! Az előre megálmodott, árnyékban üldögélő-heverésző pecázásból sem lett semmi. Igaz, hálót sem kellett húznia. Csak eveznie, meg csáklyáznia, de azt igen sokat. Holtágak, tocsogók és csatornák egész sorát járták be Rerával, hogy kiszedjék a meglehetősen sovány zsákmányt a furfangos halcsapdákból. Végül Shoma nem tudta megállni és megkérdezte, miért nem fognak össze más halászokkal, hogy hálóval fogjanak halat a sok csapda helyett, melyeket folyton javítgatni kell, mégis alig fognak valamit.

   – Nincs ebben a folyóban annyi hal, hogy érdemes legyen hálót készíteni, és naponta kivetni  – rázta a fejét álmos-nyugodtan Rera.  – Csak ősszel van igazán jó fogás, mikor ívni jönnek a lazacok. Annyi főtt halat még életedben nem láttál, amennyit akkor lehet fogni!

   – Főtt halat?!

   – Ja! Amíg átúsznak a tűzgyűrűn, szabályosan megfőnek. Nekünk csak ki kell szednünk őket a vízből. Persze sietni kell, nehogy az ár megint kivigye a dögöket a tengerre. No meg nagyon vigyázni, nehogy a tűzgyűrűbe sodródjon a csónak!

   – Volt már, hogy belesodródott valaki?

   – Tavaly előtt Indrion és Konna későn kezdtek evezni. Percekig ordítottak, míg elemésztette őket a tűz.

   – Szóval a halak is megfőnek. Én azt hittem, legalább a víz alatt ki lehet jutni a völgyből!

   – Áh, dehogy! Felforr a víz a tűzgyűrűtől  – rázta a fejét Rera.  – Lángol a felszíne, mintha olaj égne ott. Azt mondják a régiek, hogy még az első nyáron négyen nekivágtak egy csónakkal. Eveztek, ahogy csak tudtak. A zúgó is segített nekik, mégsem látta meg egyikük sem a tengert!

   Shoma igen lesújtónak találta a négy szerencsétlen történetét. Persze nem annyira a halálukat sajnálta, mint saját füstbe ment lehetőségét. Nagyon bízott benne, hogy egy megfelelő csónakkal kijuthat a tengerre, ha elég gyorsan áthalad a tűzgyűrűn. Az is megfordult a fejében, hogy a víz alatt úszik ki, ahol a lángok nem érhetik el. De ha a halak is megfőnek, neki sincs esélye.

   Dél elmúlt, mire visszatértek a faluba. Shoma úgy érezte, leszakadnak a vállai az egész napos evezéstől. De pihenésről szó sem lehetett. Előbb meg kellett pucolni, kibelezni és füstölésre előkészíteni a zsákmányt. Alkonyatra már alig várta, hogy bebújhasson az alacsony kis kunyhóba, és végre kipihenhesse a halászok „könnyű” életét. Alig tette le a fejét, már aludt is. Hogy éjféltájt ordítva ébredjen.

   Álmában az avar fölött könnyedén lebegve sikló Rarqua üldözte az erdőben. Hiába próbált lélekszakadva elfutni előle, olyan nehezen mozgott, mintha sárba ragadt volna a lába. A mágus a botjával fenyegette és egy vászonba tekert csomagot nyújtott feléje. Egyre azt ordította, hogy nem a tarisznyát kellett volna elvinnie, hanem ezt a másik csomagot.

   Az ordításra felriadó Rera morcosan próbálta lecsendesíteni lakótársát. Aztán reggel elvitte Pongiához. Shoma azt várta, hogy az öreg bölcs mindenféle illatos füstölőket gyújt körülötte, érthetetlen varázsigéket mormol, és azokkal igyekszik elűzni a rontást. De Pongia semmi ilyet nem tett. Csak kérdezgetni kezdte, merre járt, mit csinált az elmúlt napokban, és mikor kezdődtek a rémálmai.

   – Szóval jártál Rarqua tornyában. Azt akarta, hogy vigyél el valakinek egy csomagot, de te nem tetted meg!

   – Miért tettem volna? Nem vagyok én postás!

   – Ehelyett összeszedted, aminek úgy gondoltad, hasznát vehetnéd.

   – Tolvajnak nézel?!

   – Igen. Honnan lenne a tömött iszákod, amivel a Szigetre érkeztél, ha nem Rarqua-tól? Ha meglopsz egy mágust, ne csodálkozz, hogy cserébe elveszi az álmodat!

   – Na jó! Elvettem pár darab húst, meg egy-két olyan holmit, amit az öreg úgysem használt! Ez akkora bűn, hogy többé nem alhatok nyugodtan miatta?

   – Rarqua szerint igen.

   – Szabadíts meg a rémálmoktól, és bármit elkérhetsz a tarisznyámból!

   – Nem segíthetek rajtad. Nincs akkora hatalmam. Ha szabadulni akarsz az álmaidtól, ne hozzám gyere, hanem Rarqua-hoz menj! Add vissza neki, amit elloptál tőle! Minél előbb teszed, annál jobb! Mert az álmaid egyre rosszabbak lesznek!

   Shoma borzasztóan megdühödött Pongia tanácsát hallva. Roppant nagy kedvet érzett, hogy összetörjön valamit. Például az öreg bölcs fejét, vagy legalább valamelyik bútorát. Dúlva-fúlva csörtetett ki az öreg kunyhójából, de mire elrágcsálta a reggelire kapott füstölt halat, kénytelen volt belátni, hogy igaza van Pongiának. Ha Rarqua rontotta meg az álmait, a nyugalmát is csak ő adhatja vissza. Reggeli után a hátára kanyarította hát a tarisznyáját, megkérte Rerát, hogy vigye ki a partra és elindult Rarqua tornya felé, ahogyan Pongia tanácsolta.

   Shoma a vén mágus szemrehányó tekintetétől szinte megsemmisülve pakolta ki iszákjából és rakta sorba az asztalon az elorzott műszereket, a varázslatos térképet, a megmaradt ételt. Végül lecsatolta és melléjük fektette lopott kardját is.

   – Bocsáss meg, hogy visszaéltem a bizalmaddal! Néhány nap alatt, pótolni fogom azt is, amit időközben megettem!

   – Nem éltél vissza a bizalmammal. Én tettelek próbára. Te pedig elbuktál.

   – De hát mindent visszahoztam! Már … ami megmaradt.

   – És most azt várod, hogy ezért a kis kényszeredett bűnbánatért levegyem rólad a rontást?

   – Azt mondtad, el kell vinnem egy csomagot valakinek.

   – Te rábíznál bármi értékeset egy olyan postásra, aki meglopott?

   – Megloptalak, igaz. De meg is bántam!

   – Megbántad? Szerintem csak eleged van a rémálmokból!

   – Megbántam!

   – Tudod egyáltalán, hogyan kell azt csinálni?

   – Elloptam az ételed, hogy legyen mit ennem. És elloptam pár aranytárgyat, mert azt hittem, a kalózok majd kivisznek értük a völgyből. De mindent visszahoztam, ami megmaradt!

   – A kalózok? Talán ők sem tudják elhagyni a völgyet. Persze az is lehet, hogy csak nagyobb üzletre várnak.

   – Akkor most rám bízod a csomagot, vagy sem? És ha rendben elvittem, ahova kell, leveszed rólam a rontást?

   – Már levettem. De nem egy csomagot kell elvinned, hanem kettőt. Nemrég egy vadásztól elvettél egy hátizsákra való húst. A bányászoknak szükségük lett volna arra az ételre. Én adok egy zsák húst, te pedig elviszed nekik. Rendben?

   Mielőtt Shoma bármit is mondhatott volna, Rarqua valahonnét egy hosszú, vászonba tekert, zsineggel szorosan átkötött, és egy nagy „R” betűt ábrázoló pecséttel lezárt csomagot húzott elő. Amint letette az asztalra, a titokzatos holmit, a deszkákhoz ütődő a vászonból acélos koccanás hallatszott. Shoma ebből biztosra vette, hogy a csomag fegyvereket rejt.

   – Ezt pedig a vezetőjüknek, Rhaonak kell adnod! De csak ő nyithatja ki! Érted?

   – Úgy lesz!  – bizonygatta Shoma bólogatva. Közben egyre ott dörömbölt az agyában, hogy nagyon értékes fegyverek lehetnek a vászonba tekerve. Mi másért tartaná őket ennyire elrejtve Rarqua? A pecsét is biztosan mágikus zár, amit csak a címzett tud feltörni! Ha nem lenne rajta, felnyithatná a csomagot, és talán eladhatná a tartalmát Reylash-nak! Vagy akár Rhaonak! De aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Tudta, hogy a második árulást sosem bocsátaná meg neki a mágus.

   – Nem kívánom ingyen, hogy ilyen nagyot gyalogolj  – folytatta Rarqua, egy díszes kardot húzva elő az asztal alól.  – Ezt a kardot a munkádért kapod cserébe!

  Shoma meglepetten nézte az eléje tett fegyvert. Megbűvölten simította végig a hüvelyt díszítő, egymásba fonódó növényi indákat idéző, fényesre kopott bronz vereteket. Aztán kihízta hüvelyéből a fegyvert. A pengéje némileg szélesebb és rövidebb volt egy lovagi kardénál. De a formája és acéljának kékes színe egészen azokra hajazott. Kivéve, hogy ennek a kardnak a pengéje úgy tűnt, a keresztvas alá kovácsolt acéllevelek közül nőtt ki. A keresztvas közepére finoman vésett, fehér követ illesztett a hajdani mester. A markolatát ennek a kardnak is fekete huzallal tekerték be, hogy ne csússzon. De csak egyszerű, fényes acélgömb zárta le, nem rúnakövet rejtő lapos korong, mint a lovagi kardokét.

   Miután körbecirógatta, Shoma előbb a tenyerén vizsgálgatta a kard súlyelosztását, majd próbaképpen suhintott vele néhányat. Pompásan kiegyensúlyozottnak találta. Akár egy kézzel forgatta, akár kettővel, szinte nem is kellett erőt adnia a csapásokba. Ha nem is mesterfokon, de valaha megtanult vívni. Kardja viszont  – főleg ilyen jól kidolgozott és díszes darab –  még sosem volt. Sajnálkozva tolta vissza a hüvelyébe és tette le az asztalra. Rarqua azonban rászólt:

   – Csatold csak fel! Mondtam, hogy a tiéd! Ezt a térképet viszont eredetileg nem neked szántam  – emelte fel a mágus a csodás pergament, aztán hirtelen elhatározással mégis odanyújtotta Shomának:  – De látom, nagyon tetszik! Legyen hát ez is a tiéd! Majd veled együtt lesz kéznél, amikor szükség lesz rá!