II.                           Thunderbolt

                      3.

    A Thunderbolt a Föld első szuperhordozójához méltatlan csendben hagyta el a parkolópályát. Nem volt látványos búcsúztatás, fényes ünnepség, de még meghatott búcsúüzenetek sora sem. Az utolsó komp dokkolását követő reggelen nyolc óra után néhány perccel manőver-hajtóműveinek szapora villogtatásával a megfelelő irányba fordult a monstrum. Előírt helyükre vezényelték a kíséretet alkotó négy cirkálót és már indultak is. Nem volt drámai visszaszámolás, dübörgő hangorkán, vagy messze lobogó lángoszlopok. A belobbanó fő hajtóművek izzó gázait csak műszerekkel lehetett volna nyomon követni, szabad szemmel láthatatlanok voltak.

   Alig fél órával a start után a kötelék keresztezte a Hold pályavonalát és ráállt az ugrás tervezett vektorára. Még egyszer ellenőrizték, hogy kellően eltávolodtak-e a Föld gravitációs mezőjétől és elérték-e az ugráshoz szükséges sebességet, aztán a csillaghajók mélyén felmordultak a hatalmas hipertér-generátorok.

   Lebukva a hipertérbe a Thunderbolt és kísérői egy pillanat alatt láthatatlanná váltak minden külső megfigyelő számára. Különleges tömeg-spektrométerekkel néhány percig még érzékelni lehetett a térhajók útját jelző gravitációs hullámot, de hamarosan az is eltűnt a Terraflot hazai megfigyelői elől, amint a távozó kötelék elhagyta a Naprendszert.

   Ugyanakkor a Thunderbolt felderítői is kénytelenek voltak lemondani legtöbb, csodálatosan érzékeny műszerük használatáról. A hipertérben egyedül a tömegdetektoroknak tudták hasznát venni, csakhogy azok is olyan kásás képet adtak a megfigyelt tárgyakról, amit felismerni kész művészet volt. Ezen az úton egyfolytában harmincnyolc napig rontották a szemüket a felderítők, míg a Thunderbolt elérte az Oberon által lefilmezett bolygót.

   A normáltérbe visszazuhanó Thunderbolt a célbolygótól „alig” két millió kilométerre villant be az idegen rendszerbe. A felderítők végre minden műszerüket bevethették, hogy minél hamarabb pontos képet alkossanak a planétáról. Közben a Thunderbolt tatjával fordult célpontja felé és szinte a megállásig fékezte hatalmas lendületét.

   Mintha csak hangsúlyozni akarták volna a küldöttség civil voltát, Kadrif ezredes és egyenruhás tisztjei valamennyien szemben ültek Aneláékkal az iroda hatalmas asztalánál. Amíg a Thunderbolt a hipertérben repült, mindenki szigorúan utasnak tekintette a Tanács embereit. Kedvük szerint mehettek bárhová a csillaghajó fedélzetein, ha nem akadályozták a szolgálatban lévő legénységét. De a hordozó tisztikara sosem kereste velük az érintkezést. Az Ebédlőben persze egy asztalnál ültek a civilekkel, de a kötelező udvariasságon túl alig szóltak hozzájuk. Csak a hipertérből való kilépés után lett égetően szükség a segítségükre és Kadrif ezredes rögtön megbeszélésre is hívatta őket az irodájába.

    Az öt megbízott eleinte kicsit sértőnek érezte az elszigeteltséget, de alaposan ki is használta a vele járó engedékenységet. Az elmúlt hónap során bejárták a Thunderbolt minden zegét-zugát. Megmutatták, hogy jól elszórakoznak ők magukban is. Tudták, hogy Kadrif ezredes előbb-utóbb hívatni fogja őket és ők türelmesen vártak erre a hívásra. Pontosan tudták, hogy mi a gondja a Thunderbolt vezérkarának. Mégis kaján nyugalommal hagyták izzadni az ezredest.

   – Az első akadályt sikerrel vettük  – törte meg a kölcsönös üdvözléseket követő, kínosan hosszúra nyúló csendet Kadrif ezredes.  – Itt vagyunk az űrlakók feltételezett szállásának a közelében. Most magukon a sor. Van valami elképzelésük, hogyan jelezhetnénk békés szándékainkat nekik? Igen rosszul venné ki magát, ha egy félreértés miatt egymásnak esnénk!

   – Nem lesz semmiféle félreértés  – rázta meg a fejét Dom és mosolyogva az asztalra tett egy adat-kristályt.  – Igyekeztünk minden lehetőséget számításba venni, még a Földön. Ha ezt a jelzést sugározzák a bolygó felé, a Terraflot szignáljával felvátva, biztosan nem néznek bennünket ellenségnek az űrlakók!

   – Mit rögzítettek ezen a kristályon, aminek ilyen nagy hatalma van?  – húzta maga elé a dobozkát Sean Colder, a híradós részleg vezetője.

   – Az űrlakók minden bolygón védő robotokkal veszik körül a telepüket  – szólalt meg Anela halkan, magyarázón.  – A robotok hanggal, fényeffektekkel elűzik a túl közel merészkedő vadállatokat. Maguk az űrlakók a csuklórádiójuk jelzésével nyitnak kaput ezen az őrláncon, mikor hazatérnek. Ez a nyitó-szignál van a kristályon.

   – Akkor rögzítették, mikor az űrlakók pár hónapig a Földön laktak?  – kérdezte Ralf Sverden.

   – Ahhoz túl szűk az adás sávja  – tiltakozott Tim Borel, aztán kotnyelesen hozzáfűzte:  – Anela három éve az űrlakók közt élt egy darabig. Ezt az emléket is onnan hozta magával.

   – Köszönjük a segítségüket!  – intett Kadrif ezredes a kristály felé, amit Colder szórakozottan forgatott az ujjai között.  – Van azonban egy kellemetlen hírem is az önök számára. Igaz, hogy még mindig egymillió kilométerre vagyunk a kiválasztott bolygótól és ebből a távolságból semmi sem biztos, de a felderítőink mindeddig nyomát sem lelték az űrlakóknak!

   Mire a Thunderbolt másnap körpályára állt a névtelen bolygó felett, már mindenki pontosan tudta, hogy egyetlen űrlakó sincs odalent. A felderítők az arasznyi tárgyakat is meg tudták figyelni a felszínen, mégsem találtak egyetlen idegen térhajót sem. Pedig az űrlakók lakó-szállítóhajói száz méternél is hosszabbak voltak és nem lehetett összetéveszteni őket egy-egy kidőlt fával.

   Az elkeserítő eredménynek egyedül Tim Borel örülhetett volna, aki az indulás előtt egyedül szavazott a másik célpontra. A mindig és mindenben kötözködő Tim azonban furcsa módon cseppet sem volt bosszúálló természet. Nemhogy társai orra alá dörgölte volna tévedésüket, de velük együtt bosszankodott a sikertelenség, pontosabban szólva a fél siker miatt. Mert valamit azért találtak a felderítők a névtelen bolygón. Több tucatnyi keményre és feketére égett foltot, ami akár az űrlakók telepe is lehetett. Valamikor hetekkel, vagy hónapokkal korábban.

  A nyomok láttán Kadrif ezredes azonnal leküldött egy csapat technikust a felszínre az egyik komppal, hogy mintákat vegyenek az égett foltokból. Remélték, hogy némi hulladékot is találnak a telep nyomai körül, amiből kideríthetik, hogy kik éltek itt és mikor hagyták el a bolygót.

   A vizsgálatok eredményeire várva a Thunderbolt vezérkara és a küldöttség tagjai újra összeültek Kadrif ezredes irodájában, hogy kijelöljék a következő célpontot. A hordozó navigátorai két viszonylag közeli, ismert rendszert is kikerestek a fedélzeti adatbankból. Mindkét naprendszer rendelkezett az űrlakók megtelepedésére alkalmas bolygóval, de az öt megbízott egyiket sem fogadta el. Ezúttal teljes egyetértésben az eredeti cél meglátogatására voksoltak.

   A kibontakozó vitában minden számba jöhető célpont előnyeit és hátrányait kielemezték. Az előnyöket természetesen az adott cél hívei sorolták lelkesen, a hátrányokat pedig az ellenzői. Egyik bolygó sem volt azonban annyival jobb, vagy rosszabb a másik kettőnél, hogy könnyedén el lehetett volna dönteni a kérdést.

   Kadrif ezredes azon véleményének adott hangot, hogy szép sorban látogassák meg mind a három javasolt célt. Az asztal fölé vetített hologramon bemutatta, hogyan lehet gazdaságosan megtervezni a három egymást követő ugrást. Ezzel a megoldással a Thunderbolt egyre közelebb kerülhetne Umbarhoz, és az utolsó rendszerből egy teljes héttel az előzetesen tervezett idő előtt érhetné el a feltöltésére kijelölt bázist.

   A javaslat mindenkit meglepett. Egy pillanatra valamennyien elhallgattak. Néhányan a terv előnyös oldalait vették számba, mások ellenérveket kerestek. De mielőtt újra fellángolhatott volna a vita, az asztal fölött lebegő hologramot félresöpörte egy fiatal, barna hajú férfi semmiből elővillanó „mellszobra”.

   – Felderítő Kadrif ezredesnek!  – szólalt meg a fiatalember.  – Közeledő idegen űrjárművet mértünk be a 35-23-11-es szektorban. Kisméretű, meghajtás nélkül repülő egység. A hívásainkra nem felel.

   A Thunderbolt egyes és kettes kivetőaknájából fehér villámként vágódott ki két felderítésre küldött vadászgépe. Amint a megfigyelők szeme hozzászokott a kis gépek sebességéhez, a hasonlat azonnal érvényét is veszítette. A két hatalmas hajtómű, a közéjük szorított törzs, a generátort hordozó hosszú, vaskos farokkal esetlen külsőt kölcsönöztek a vadászgépeknek. Széles szárnyaik, végükön az alul-felül befelé döntött vezérsíkokkal úgy tűntek, mintha készítőik eleve zárójelbe tették volna a naszádokat.

   Anyahajóját elhagyva a két vadászgép tehetetlenségi pályán repült néhány száz métert, mielőtt beindították a motorjaikat. Aztán egyszerre belobbant a négy hatalmas hajtómű. A naszádok mozgása ettől egyszerre elbűvölően kecses lett. Széles ívet leírva kanyarodtak a megfelelő irányba és pillanatok alatt eltűntek a megfigyelők szeme elől a Thunderbolt törzse mögött.

   Megfigyelők alatt jelen esetben a küldöttség öt tagját kellett érteni, akik a jobb oldali indító állás ablakain át kísérték figyelemmel a vadászgépek indítását.

   – Szép látvány!  – nézett hosszan a két naszád után Manton.  – És szépek ezek az új vadászgépek is! El tudom képzelni a csengizek meglepetését, mikor először találják szemben magukat ezekkel a gépekkel, és a Thunderbolt-tal!

   – Látványnak tényleg szép volt ez az indítás  – bólogatott Anela.   – Csak az a baj, hogy ez az akció a kelleténél veszélyesebb is lehet. Ha az a „térhajó”, amit a felderítők két órája észleltek, egy csengiz szonda, akkor az ellenség rövidesen értesül egy földi hordozó jelenlétéről. Sokkal biztonságosabb lett volna az egyik cirkálónk nagy hatósugarú műszereit használni a felderítésre!

   – Túl pesszimista vagy, Anela  – jelentette ki Tim.  – Annak a két vadászgépnek nincs mitől tartania! Amivel nem bírnak el, az elől el tudnak menekülni!

   – Háborúban a pesszimistáknak mindig több esélyük van a túlélésre!  – nevette el magát Anela.  – Ha egy pesszimistát csalódás ér, az csakis kellemes lehet! Különben sem a vadászokat féltem. Csak feleslegesnek tartom ezzel a parádéval felhívni a figyelmet a Thunderbolt-ra.

   – Sajnos nincs olyan szerencsém, hogy a csengizek tényleg észre vegyenek bennünket!  – biggyedt le Perrol szája.  – Pedig úgy megnézném harc közben is a Thunderbolt-ot!

   – Igaza van Anelának  – szólt közbe Dom.  – Hiába nagyobb a Thunderbolt minden ismert csengiz cirkálónál, azért nem legyőzhetetlen! Egy régi mondás szerint sok lúd disznót győz. Kár lenne lehetőséget adni az ellenségnek a felkészülésre!

   – Teljesen feleslegesen vitáztok!  – dobta a vállára kabátját Perrol.  – Kadrif ezredes eddig sem kért tanácsot tőlünk a Thunderbolt irányításához, ezután sem fog! A legokosabb, amit tehetünk, ha elmegyünk aludni. Holnap majd megkérdezhetjük, hogy mit találtak a vadászgépek.

   Igor Balev, a Thunderbolt első vadász-századának pilótája elégedetten ült gépe tágasnak aligha nevezhető fülkéjében. Hátán érezte a két hatalmas motor erejét, amint folyamatosan gyorsítva a nemrég bemért idegen űrhajócska felé repült. A sisak hallgatójában a repülésirányító monoton hangon sorolta a két vadász útjára vonatkozó pálya-adatokat. Balev unottan hallgatta a szóözönt, hiszen a start óta robotpilóta vezette gépét. A központ számára felesleges szövegénél sokkal jobban lekötötte figyelmét a fülke ablakain túli világ. Szerette a repülést, amikor saját szemeivel láthatta a kozmosz feketeségét, a csillagok tű-hegynyi fényeit és a jobb szárnyvégére ragadó kísérőjének, Thomas Ardernek a gépét.

   A műszerfal felét elfoglaló képernyőn folyamatos pittyegés közben ott lebegett a cél vörös jelzése. Balev ellenőrizte a távolságot, aztán egy pöccintéssel követő módról támadóra váltott a radarral. Másik keze közben automatikusan élesítette a fegyvereket.

   – Delta Vezér a kísérőnek!  – szólt át Balev gégemikrofonját megigazítva Ardernek.  – Fegyverzetet élesíteni!

   – Vettem, Delta Vezér! 

   – Delta egy-zéró-három Alfának!  – jelentkezett be az irányításnak Balev.  – Egy-egy-hat-zérón a cél! Fegyverek élesítve! Megkezdem a végső közelítést!

   – Vettem, Delta egy-zéró-három!  – jött azonnal a hallgatóban a Balevet irányító lány válasza.  – Menj rá viddel a kísértetre! Legnagyobb közelítés egy-öt! Dart egy-zéró-négy fedezze Delta Vezért három-zéró-zérón!

   – Értettem, Alfa! Viddel rámegyek egy-ötre!  – ismételte meg engedelmesen Balev az utasítást.

   Bekapcsolta a vid kameráját és a képet kitette a központi képernyőre. Rögzítésre és azonnali átvitelre kattintott, aztán megcélozta gépével az idegen tárgyat. Ahogy egyre jobban megközelítette az aprócska térhajót, úgy tűnt, mintha egyenesen rázuhanna. Amint a vid képe mind részletesebbé vált, Balev egyre kevésbé merte térhajónak nevezni az idegen tárgyat. Tömpe orrú, nagyjából csepp formájú jószág volt.  A hossza alig ötszöröse lehetett az átmérőjének és csak kevéssel haladta meg Balev gépének hosszúságát. Elkeskenyedő hátsó részén három motorgondolája domborodott, közöttük egy-egy vezérsík, pontosabban az egyiknek csak a cakkos szélű csonkja meredezett. Matt-szürkére égett burkolatán semmiféle azonosító jelnek, vagy festésnek nyoma sem maradt.

   – Delta egy-zéró-három Alfának!  – jelentkezett be a második kör után Balev az irányításnak.  – Egy-ötön körüljártam a kísértetet! Sérüléseket látok rajta! Az egyik motorját és vezérsíkját ellőtték!

   – Látjuk, Delta egy-zéró-három! Valószínűleg Omega-rendszer! Mindenképpen próbáljon valamilyen azonosító jelet találni!

   Balev elmorzsolt egy halk káromkodást a fogai között, aztán engedelmesen még közelebb manőverezett a feltételezett mentőfülkéhez. Addig bűvészkedett, míg sikerült három kört tennie érintésnyire tartva gépe orrát az idegen fülke szürke burkolatától. Közben saját szemével is alaposan megnézte a reflektor fényében fürdő szerkezetet.

   – Alfa a Delta köteléknek!  – szólalt meg újra az irányító kislány hangja Balev sisakjában.  – Felderítést befejezni! Térjenek vissza! Az Omega-rendszert majd később a fedélzetre vesszük!

   Balev elégedetten nyugtázta a haza rendelő parancsot. Elege volt már az állandóan ütközéssel fenyegető közeli filmezésből. Szűk ívben elfordult az összeégett fülkétől és teljes gyorsulással a távoli Thunderbolt felé lódult. Mindent megtettek Arderrel, ami tőlük telt. A többi a fedélzetiek dolga lesz holnap, amikor az idegen fülke megközelíti a hordozót.

   Anela roppant dühösen nézte a holovetítő terében megjelenő fiatal nő arcát. Már legalább egy órája küszködött egy szimulációs programmal, és most, amikor végre elérhetőnek tűnt a siker, ez a lány elsöpörte az egészet a sürgős hívásával! Indulatai az arcára is kiülhettek, mert a lány rögtön zavart mentegetőzésbe kezdett:

   – Elnézést a zavarásért, Tirak százados! Kadrif ezredes kéri, hogy azonnal menjen fel a „B” fedélzetre!

   – Csak engem hívat, vagy szóljak a társaimnak is?

   – Természetesen értesítettük a küldöttség többi tagját is!

   – Köszönöm!  – bólintott Anela a felvevő felé.  – Viszontlátásra!

   Néhány paranccsal mentette korábbi munkáját, kikapcsolta a komputert és máris indult a „B” fedélzetre. Izgalmában szinte belerohant a folyosón gyülekező társaiba, akiket hasonlóan meglepett Kadrif ezredes üzenete. Míg a szokás szerint utolsónak érkező Domra vártak, azt találgatták, mi lehet a váratlan hívás oka.

   – Szerintem az ezredes elunta a jelenlétünket és ki akar rakni minket erre a bolygóra  – próbálta viccesre venni a dolgot Perrol.  – Mi másért hívatna éppen a repülő-fedélzetre mindannyiunkat?

   – Egy órája kerülhetett a Thunderbolt közelébe az az idegen mentőfülke  – számolgatott egy percig Manton.  – Úgy tudom, a fedélzetre akarták venni.

   – Aha! Szóval szerinted mi is kellünk, hogy segítsünk húzni a vontató kötelet?  – szellemeskedett tovább Perrol, hátba veregetve Mantont.

   – Ha ez a hívás összefügg azzal a fülkével, akkor valami nagyon különös dolgot találhattak benne!  – tapintott rá akaratlanul is a lényegre Borel.

   Anela, társaihoz hasonlóan, megilletődve lépett ki a liftből. Csak néhányszor járt a repülőfedélzeten, de mindig idegennek érezte a hatalmas csarnokot a megszokott, szűk folyosók után. A háromszáz méter hosszú, közel száz méter széles acélsík a maga háromemeletnyi magasságával a törpeség érzetét keltette a lányban. Anela felesleges pazarlásnak tartotta ennek a csarnoknak a beépítését a hordozóba, mert érzése szerint ez lett a Thunderbolt legsebezhetőbb pontja.

   A repülőfedélzet közepén, két esetlen kis űrvontató között az oldalán feküdt a nemrégiben kimentett idegen fülke. A Thunderbolt mentőosztaga időközben már megkereste és ki is vágta a kicsiny űrhajó kerek ajtaját. Felvonultatott berendezéseik számát látva nem lehetett valami könnyű dolguk. Sikerüket mégsem elsősorban a szürkére égett burkolaton tátongó nyílás, hanem a már hordágyon fekvő öt utas jelezte.

   – Köszönöm, hogy ennyire siettek!  – lépett az érkező civilek elé Kadrif ezredes, szokatlan izgalommal a hangjában.  – Amint látják, helytállónak bizonyult a feltételezésünk. Valóban egy mentőfülkét találtunk. Sérült mentőfülkét. És benne öt utast!

   – Mi a probléma, ezredes?  – kérdezte Dom, akire azonnal átragadt Kadrif idegessége.  – Talán valami baja esett az utasoknak a fülke felnyitásakor?

   – Nem-nem! Semmi bajuk. Mindannyian élnek. Csak az a baj, …

   Az ezredes küszködését látva Anela kissé oldalra lépett a csoporttól, hogy végre megnézhesse az öt idegent. A hordágyakon fekvő alakok magassága némileg meghaladhatta a két métert, mert lábaik lelógtak ideiglenes fekhelyükről. Szkafanderükben megtermett, izmos emberek benyomását keltették, csak a fejük tűnt túl nagynak, karjuk pedig túl hosszúnak. Sötét üvegű sisakjaik olyanok voltak, mintha valaki egy tüskés tarajú gömbbe kétfelől félig belenyomott volna egy-egy kisebbet is.

   – Csengizek!  – szakadt ki Anelából a felismerés.

   – Éppen ezért hívattam önöket  – feszengett Kadrif ezredes.  – Öt ellenséges űrhajóst mentettünk ki! Mihez kezdjünk velük?!

   – Mégis mire gondolt, ezredes?  – kérdezte értetlenül Dom.  – Talán vissza akarja ültetni őket a sérült fülkéjükbe? Vagy be akar rendezni valahol egy börtön? Esetleg látványos kivégzést akar rendezni a fedélzeten?

   – Nem, nem uram!  – tiltakozott Kadrif.  – De eddig még soha, egyetlen földi csillaghajón sem voltak csengiz hadifoglyok! Csupán a követendő eljáráshoz szeretném a tanácsukat kérni!

   – Vitesse őket azonnal az Elkülönítőbe!  – fogta meg az ezredes karját nyugtatóan Anela.  – A szobájukba olyan légkört állítsanak be, amilyen a fülkéjüké volt! Aztán kérek egy beszéd-szintetizátort az övékével szomszédos helyiségbe! Estére akár ki is hallgathatja a „foglyait”.

   – Ne csodálkozzon, ezredes!  – nevette el magát Perrol, Kadrif elképedését látva.  – Anela sokat tanult a leendő szövetségeseinktől.

   – Az űrlakók sokkal többet tudnak a csengizekről, mint mi  – vette át a szót Dom.  – De maga is találhat egy utasítást az adatbankban a 275/127-es kóddal jelezve, ami szolgálhat némi meglepetéssel!

   – Ez az utasítás arra az esetre vonatkozik, ha egy csengiz térhajó láthatólag kitér a harc elől és megkísérli felvenni velünk a kapcsolatot  – sietett felettese segítségére Sverden.

   – Tudom! De látott már valaki olyan csengizt, aki harc helyett csak beszélgetni akart?  – kérdezte az ezredes hitetlenkedve.

   – Nem tudom, uram  – rázta meg a fejét Sverden.  – De az utasítás világosan kimondja, hogy ebben az esetben mi sem nyithatunk tüzet rájuk.

   – Hát persze!   – horkantott ingerülten Kadrif.   – És ha a csengizek vannak annyira bolondok, hogy a mi segítségünk nélkül felrobbantják a hajójukat, akkor a fedélzetre is kell őket vennünk!

   – Vannak olyan bolond csengizek, uram  – szúrta közbe Anela.

   – És a Csillaghajózási Tanács reméli, hogy egyre többen lesznek!  – fűzte hozzá Dom.

   – Könnyű a Földön okosnak lenni!  – fakadt ki az ezredes.  – De én mi a fenét csináljak? Ezentúl tétlenül várjak, míg a csengizek a közelünkbe jönnek és kilövik alólunk a Thunderbolt-ot?!

   – Maga jó katona, ezredes  – veregette meg Kadrif vállát Dom.  – Meglátja, hogy éberséggel, és egy kis figyelemmel sokkal könnyebb lesz megoldani az efféle helyzeteket, mint hinné!