11.

   Görcsös erőfeszítéssel a padlóig nyomta a gázpedált és minden idegszálát megfeszítve igyekezett az úton tartani a sötétkék Ladát. A száz fölötti tempótól a kocsi szinte légpárnán siklott oldalra, ha az aszfalt egyenetlenségei megdobták egy-egy kicsit. Néha megkockáztatott egy gyors oldalpillantást a tükörre, hogy lássa, milyen messze járnak az üldözői. Hosszabban nem merte levenni a tekintetét az útról, ahhoz túl bizonytalannak érezte a kocsiját. Annyit így is látott, hogy a világos színű kisbusz egyre jobban lemarad. A nagy, fekete Merci azonban lassan, de biztosan közeledett hozzá. Egy kanyarokkal tűzdelt szakaszon talán azt is le tudta volna rázni, de a városból kivezető csaknem egyenes úton esélye sem volt az erősebb, gyorsabb kocsival szemben.

   Mióta Ági elkergette, Krisztina két éjszakát rettegett végig a Ladában. Sehol sem mert a meglátogatott falusi boltokban aludni, mint azt barátnőjével tették korábban. Csak összekapkodta, amire szüksége volt, aztán keresett egy félreeső helyet, ahol a magára zárt kocsiban szendergett, minden apró neszre felriadva és a menekülést fontolgatva. Aztán ma reggel szemben találta magát Szeged szélső házaival. Nem szerette az ilyen nagy városokat. De most ruhákra volt szüksége, meg benzinre is a Ladához.

   Szerencséje volt, elég hamar rátalált egy megfelelőnek tűnő áruházra. Csakhogy ruhák és élelmiszer helyett csupán egy megfakult feliratú kartontáblát talált az ajtóval szemben. A próbababa lábához támasztott, mára csúnyán elgörbült táblán valami túlélő csoport hívta a hirdetmény olvasóit egy víztoronyhoz. A helybelieknek ez biztosan pontos meghatározás volt, de Krisztina három víztornyot is látott a város fölé magasodni. Fogalma sem volt, melyikre gondolhatott a tábla hajdani készítője. Valójában nem is igazán érdekelte. Csak azon dühöngött, hogy sem élelmet, sem egyetlen darab ruhát nem hagytak számára az áruház teljesen kiürített polcain.

   Egy közeli újságos bódéban aztán ráakadt egy Szeged-térképre, melyen még a benzinkutak is be voltak jelölve. A körutak és a küllőszerűen kifelé vezető sugárutak rendszerében viszonylag egyszerűen megtalálta a neki legjobban tetsző, közel északra vezető utat, melyen a város határában egy megfelelő benzinkutat is mutatott a térkép.

   Azt a hat-nyolc torzonborz alakot viszont nem jelezte a térkép, akik éppen ott táboroztak két kocsijukkal a Krisztina által is kiszemelt benzinkútnál. Amint a lány lekanyarodott az útról, az autóik mellett üldögélő hosszú hajú, bozontos szakállú emberek azonnal félbehagyták ebédjüket. Előbb csak érdeklődve nézték az érkező Ladát, aztán kiabálva, szélesen csápolva igyekeztek elébe vágni és megállítani a lányt. Egyikük olyan közel került hozzá, hogy Krisztina csaknem elsodorta, miközben az utolsó pillanatban félreugró alak nagyot csapott az elhúzó Lada motorházára.

   Kifordult az útra és azt hitte, maga mögött hagyta a torzonborz bandát. De néhány perccel később látnia kellett a tükörben, hogy az idegenek mindkét kocsija a nyomába ered. Nagyon remélte, hogy ezen a széles úton nem kerül elébe kidőlt fa, vagy egyéb akadály, és a benzinje sem fogy ki, mielőtt üldözői feladnák a hajszát. Aztán meglátott maga előtt egy közel embernyi magas zöld dombocskát, mely elzárta az útját!

   Amint rémülten a fékre taposott, rövid, homokszín haja az arcába lendült. A régmúltból itt maradt közlekedési táblák szerint körforgalomhoz közeledett, ezért csak hatvannal mehetett tovább. Csikorgó gumikkal lassuló kocsija kicsit oldalra farolt, de a lánynak most még ebben is szerencséje volt. A Lada orra éppen a megfelelő irányba tért ki. Ismét a gázra taposva, egyre gyorsulva kerülte meg a bal oldalán púposodó dombocskát és próbált kifordulni a körből az eredeti út folytatásán. De egy kicsit elnézte a sebességet és a sodródni kezdő Lada a farával nekivágódott a kivezető út közepén álló táblának. Ettől egy pillanat alatt keresztbe fordult és mielőtt Krisztina bármit tehetett volna, bele is szaladt a bal oldali, szerencsére majdnem csak jelképes mélységű árokba.

   Krisztina fájdalmasan elfintorodott az öv kemény rántásától. Gyors, ideges mozdulattal félresöpörte szemébe hulló haját, aztán sietve újra elindította a Lada lefulladt motorját. Előbb hátramenetben próbált kiszabadulni az árokból, majd előre is. De a magas hangon felbőgő motor és a füvön sivítva elforgó kerekek éppen csak meghintáztatták egy kicsit az árokparton felhasalt kocsit.

   Közben a csak félig elhagyott körforgalomban feltűnt a szűk íven, csikorgó gumikkal közeledő fekete Mercedes. A következő pillanatban a hatalmas, lapos kocsi furcsán megingott és lesodródott az útról. Csattogva kitört két-három körömkarót, majd szinte fékezés nélkül oldalával egy útszéli nyárfának vágódott, alig húsz méterre a lány Ladájától.

   Krisztina még mindig a biztonsági öv csatjával bajlódott, amikor megérkezett a fehér mikrobusz is. Vezetője lelassítva kikerülte a póruljárt Mercedes-t és megállt néhány méterre a lány kocsijától. A fehér kisbusz kivágódó ajtóin három, mocskos, szakadt ruhákba öltözött, torzonborz figura ugrott ki. Csak az egyikük fordult a fának csapódott Mercedes felé. A másik kettőt láthatóan sokkal jobban érdekelte a sötétkék Ladában ülő lány. A fürgébbik, egy sötét szakállú férfi éppen megmarkolta Krisztina mellett a kilincset, mikor egy tompa puffanás, majd rögtön az átszakadó fém sikoltása hallatszott Krisztina mellett, amint egy lövedék csapódott a Lada oldalába. A fickó fájdalmas ordítással markolta át jobbjával az alkarját, melyből azonnal csöpögni kezdett a vér.

   – Gyülekező az út közepén! És lássam mindőtök kezét!  – harsant egy sztentori hang az út túloldalán lévő nyárfás-bokros területről.

   A sebesült társa egy pillanat alatt a kabátja alá kapott és egy pisztolyt rántott elő. Elsütni azonban már nem maradt ideje. Fegyvert tartó karja megrándult és a férfi a fájdalomtól felordítva azonnal elengedte a pisztolyt. Miközben bal kezét a golyó ütötte sebre szorította, rémülten nézett körbe, mert most sem dörrent lövés sehonnan sem, ahogyan néhány pillanattal korábban, mikor a barátját tette harcképtelenné valaki.

   – Azt mondtam, gyülekező az út közepén!  – kiáltott rájuk ismét a testetlen hang.  – Mindenki kifelé az autókból! Aki tíz másodperc múlva nem áll az út közepén felemelt kézzel, az meghal!

   Krisztina sejtette, hogy a fenyegető felszólítás nem neki szólt, mégsem mert kockáztatni. Amint a két sebesült az út közepére hátrált, kikapcsolta a biztonsági övet és kiszállt a Ladából. Eltávolodni nem akart a kétes menedéket jelentő kocsitól, csak állt mellette, a nyitott ajtót fogva, és nézte korábbi üldözőit. A két ártalmatlanná tett sebesült tehetetlenül babusgatta átlőtt karját az út közepén. Harmadik társuk közben a fának csapódott Mercedesből húzkodta kifelé az utasokat. A hátsó ülésről némi segítséggel a maga lábán kászálódott ki két újabb csavargó-külsejű alak. De az első ülésekből csak a súlyosan sérült vezetőt fektethették az út szélére, meg a mellette utazó társuk holttestét.

   Amint a banda felsorakozott az aszfalton, úgy ötven lépésnyire tőlük kilépett egy férfi a túloldali nyárfásból. Kopott, zöld egyenruhában volt, kezében egy hosszú csövű, távcsővel és hangtompítóval felszerelt automata puskát tartott, lazán a legyőzöttekre célozva még mindig. Az idegen katonás kinézetéhez egyáltalán nem illő módon egy nevetséges, piros-kék, bojtos horgolt sapkát viselt. Könnyedén átlendült az út menti árkon és a bandát megkerülve Krisztina kocsija felé vette az irányt.

   Éppen elhaladt az üldözők torzonborz bandája mellett, mikor az út balfelén a bokrok mögül felállt a társa. Ugyanolyan kopott egyenruhát viselt és ugyanolyan puskát tartott a kezében, mint a horgolt sapkás első idegen. Csakhogy ő nem volt egyedül. Egy hatalmas, fekete németjuhász kísérte, amint az árkon átgázolva az út közepén csoportosulók felé indult.

   A harmadik egyenruhás, puskás idegen az ellenkező irányból, a körforgalom mellett lépett ki a nyárfásból. Krisztina megborzongott a három egyenruhás, fegyveres férfi láttán. Félelmetesek voltak hangtalan fegyvereikkel, halálosan pontos találataikkal és tökéletesen szervezett akciójukkal. Csakhogy a lányban még túlságosan is elevenen élt Gárdos laktanyájának emléke, semhogy ismét katonák közé vágyott volna. Megborzongva nézte, ahogy a horgolt sapkás idegen a tétován toporgó banda mellé érve megfordult és előbb csak oldalazva, majd hátrálva haladt tovább, míg el nem érte a megfeneklett Lada hátulját, hogy fegyverével mindvégig sakkban tarthassa a legyőzötteket. Amikor nekiütközött a kocsinak, megállt és türelmesen várt, hogy a társai is elég közel érjenek. Krisztina csak ekkor vette észre, hogy az idegen csíkos sapkája alól kilógó haja szinte teljesen fehér.

   – Akinél valamilyen fegyver van, … most tegye le!  – szólalt meg metszően hideg hangon a puskások vezetője.  – Szólok előre, hogy ki nem állhatom a hazug embereket! A társaim úgyis mindenkit meg fognak motozni, tehát még próbálkozni is felesleges bármilyen játékszer elrejtésével!

   Csak egyetlen ember mozdult meg a foglyok csoportjában. Kilépett a társai közül és sötét pillantásokkal méregetve a három fegyverest, a derékszíja mellől előhúzott egy pisztolyt. Messze eltartva magától lassú, óvatos mozdulattal a földre tette a fegyvert, majd a legközelebbi puskás felé rúgta.

   A körforgalom felől, hátulról érkező fegyveres a vezetőjük intésére benézett, majd be is mászott a fehér mikrobuszba. Hosszú percekig zörgött, pakolászott odabent. Amikor ismét előkerült, négy géppisztoly is lógott a nyakában, a bal kezében meg két reklámtáskában hozta a raktérben talált tárakat. Mindenféle finomkodás nélkül lepakolta, vagy inkább leszórta az egészet a Lada mögött, és visszament a fehér kocsihoz. Második fordulóban egy kis fém ládát hozott, mely tele volt lőszerrel. Azt is a többi mellé rakta, szinte ledobta. A következő útja a Mercedeshez vezetett. Annak az utasteréből és csomagtartójából is előszedett két gépfegyvert, meg vagy féltucatnyi tárat.

   – Nagyon jó!  – bólogatott elismerően a horgolt sapkás a halomba rakott fegyverek láttán.  – A következő kérdés: hány társatokat hagytátok a városban?

   – Egyet sem. Csak heten vagyunk  – szólalt meg kelletlenül a sötét szakállú férfi, aki elsőként sebesült meg Krisztina kocsija mellett.

   – Holnap majd ennek is utána nézünk! De most lássunk egy sokkal közelebbi és érdekesebb témát! Mihez is kezdjünk veletek? Az egyik lehetőség, hogy szélnek eresztünk benneteket. Ebben az esetben kaptok egy jó tanácsot útravalóul: még ma hagyjátok el Szegednek a környékét is! A másik lehetőség, hogy velünk jöttök. Ha ezt választjátok, csavargás helyett kemény munka vár rátok. Cserébe viszont mindig kaptok enni, meg rendes ruhát és fedél lesz a fejetek felett.

   – Nem fogunk helyettetek dolgozni!  – csattant fel a sötétszakállas.

   – Mind így gondoljátok?  – kérdezte a sapkás. Mikor senki sem mozdult, megvonta a vállát:  – Ahogy akarjátok. A két társatokkal mi legyen? Magunkkal vigyük a sebesültet?

   – Egy frászt! Majd mi gondját viseljük!

   – Akkor nem is maradt más hátra, mint érzelmes búcsút venni egymástól. Szálljatok be a kocsitokba, és menjetek Isten hírével! És ne pazaroljátok az időtöket a városban, ha élelmet kerestek! Minden boltot kiürítettünk. Jobban jártok, ha gyorsan eltűntök a környékről.

   Az öt torzonborz idegen egy percig gyanakodva nézett a horgolt sapkásra. Látszott az arcukon, hogy biztosra veszik, amint megmozdulnak, halomra lövik őket. Még akkor is egyre három legyőzőjük felé pillogtak, mikor beemelték a mikrobuszba az útszélen fekvő két társukat. Amikor a kocsi motorja felpörgött, Krisztinába belehasított a félelem. Mi lesz, ha a legyőzöttek most a mikrobuszt használják fegyverül, hogy elgázolják a három puskást?

   De semmi efféle sem történt. A fehér kocsi egy kis ügyetlen tolatgatás után megfordult és visszaindult Szeged felé. Amint megkerülte a körforgalom kis dombját, a kocsikat átkutató fegyveres egy iramodással már fenn is volt a zöld halmon és a fű közé hasalva figyelte a távolodó autót.

   – Ne haragudj, hogy eddig nem törődtem veled!  – fordult a horgolt sapkás a puskáját leengedve Krisztinához.  – Manapság a biztonság előbb való, mint az udvariasság!

   – Semmi baj  – próbált megmentőjére mosolyogni Krisztina.  – Megkérdezhetem, kik vagytok ti? Valamiféle … katonák?

   – Dehogy vagyunk katonák!  – tiltakozott a férfi.  – Engem Csorvai Zoltánnak hívnak. A barátom, aki mindjárt idehozza a lovainkat, Korom Péter. A másik barátom meg ott a dombocskán Nyári Jocó. Attól, hogy mind a hárman ezt a ruhát találtuk célszerűnek, csak a Major felderítői vagyunk, nem katonák!

   – Kocsis Krisztina  – nyújtotta a kezét kicsit tétován Csorvai felé a lány bemutatkozásul.

   – Nagyon örülök  – mosolyodott el a férfi, egy pillanatra óvatosan megfogva a lány keskeny kis kezét.  – Mindjárt kiszabadítjuk a kocsidat, és ha akarsz, velünk jöhetsz.

   – Persze, hogy veletek megyek. Bár fogalmam sincs, mi a csoda az a Major?

   – A Major az egy sziget, és egyben az otthonunk  – támasztotta a puskáját magyarázat közben a Lada oldalához Csorvai, és letérdelt megnézni, mennyire hasalt föl a kocsi az árokparton.  – Ott élünk a járvány óta.

   – Hányan vagytok abban a … Majorban?

   – A világ mai mércéje szerint nagyon sokan  – állt fel a férfi, leporolva a térdét.  – Vagy százötven felnőtt, meg egy csapat gyerek.

   – Őket is oda akartad vinni?  – intett a lány a város felé, amerre a fehér mikrobusz távolodott.  – Engedtétek volna betelepülni őket a ti Majorotokba?

   – Miért ne engedtük volna?  – nézett csodálkozva a lányra Csorvai.  – Ők is olyan túlélők, mint mi.

   – Akkor miért hagytad elmenni őket?

   – Mert nem akartak velünk jönni  – rántott egyet a vállán a férfi.  – Mit kellett volna tenni velük? Fegyverrel odaterelni őket a szigetünkre, mint a barmokat? Vagy leöldösni azokat, aki nem értenek egyet velünk? Nem vagyunk sem bírók, sem hóhérok. Különben is, túl kevesen maradtunk, hogy csak úgy kivégezzük egymást!

   – Ha ők győznek, nem engedtek volna ilyen békésen elmenni benneteket!

   – De nem ők győztek!  – suhant át a férfi arcán egy kegyetlen kis mosoly.  – Valamikor mindenki kinevetett, mert szerettem a fegyvereket! Most ugyanezért tisztelnek!

   – Vagy csak félnek a fegyvereidtől!

   – Ha valaki meg akarja támadni a mi Majorunkat, annak van is mitől félnie!

   Amíg Krisztina Csorvaival beszélgetett, Korom Péter komótosan elballagott korábbi rejtekhelyük felé, és most hét kantárszáron vezetett lóval tért vissza. A négy vastagabb csontú állat hátán ponyvába tekert csomagok púposodtak, a másik hármon pedig nyereg volt. A lovak békés nyugalommal követték Pétert, kivéve a bal szélen haladó sötétpejt, mely kényeskedve kapkodta a lábát, mintha futni készülne. Csorvai egy pillanat alatt megfeledkezett a lányról és egyenesen a barna lóhoz sietett. Kedveskedve megveregette a nyakát, és duruzsoló hangon becézgetni kezdte, mire a paripa azonnal megnyugodott. Fejét mélyen lehajtva tűrte, hogy gazdája megvakargassa a füle tövét, és a sörényébe túrjon.

   Miután a lovakat az egyik útszéli fához kötötték, a két férfi ismét megnézte a Lada alját, ezúttal együttes erővel. Az egyik csomagot megbontva kötelet szedtek elő, amit a kocsi alá hasalva a hátsó tengelyre hurkoltak, majd a két végét egy-egy megterhelt ló nyergéhez kötötték. Aztán Korom Péter a lovakat kezdte noszogatni, Csorvai meg nekiveselkedett a kocsi elejének, hogy segítsen az állatoknak. Egy perc sem kellett hozzá és a sötétkék Lada ismét az úton volt.

   Krisztina eleinte érdeklődve figyelte kísérőit. Pedig egyáltalán nem tűntek érdekesnek, és még kevésbé hősiesnek. A nyeregbe szállás például egyiküknek sem sikerült valami elegánsan. Nem hogy a vadnyugati filmekből ismert lendületes nyeregbe ugrásra nem voltak képesek, de valósággal fel kellett mászniuk a magasban lévő „üléseikbe”. Csak amikor már elhelyezkedtek lovaik hátán, és puskáikat is bele tették a félig a nyereg elé, félig alá rögzített tokba, változott meg a kép és tűntek egy csapásra igazi lovasoknak. Korom Péter és Nyári Jocó a nyergükből lehajolva megragadták két-két csomagokkal megterhelt ló kantárját és előre indultak, mintha az utat akarták volna mutatni. Csorvai a Lada mellé zárkózott kényes léptű sötétpej lovával. Időről időre felemelkedett a nyeregben és hosszan hátra felé kémlelt, mintha keresne valamit az úton.

   Vánszorgásnak tűnő haladásuk közben Krisztina igyekezett olyan lassan haladni a kocsijával, hogy ne is maradjon le az előtte ballagó lovaktól, de még véletlenül se lökje meg egyiket sem. Közben egyre idegesebben leste az üzemanyag maradékát jelző, már rég a minimum alatt rezgő kis mutatót. Kísérői azonban még véletlenül sem hajszolták a lovaikat. Olyan békés nyugalommal ballagtak el az országút jobb oldalától néhány száz méterre fekvő falu mellett, mintha a világ minden ideje az övék lett volna. Krisztina néha megpróbált szóba elegyedni a mellette léptető Csorvaival. Az elmúlt két év dolgairól beszélt a férfinak, aki udvariasan meg is hallgatta, de bár a tekintetét igen sokszor a Krisztinán felejtette, olyan szűkszavúan válaszolgatott, mintha külön erőfeszítésébe került volna kipréselni magából minden szót. Végül a lány elunta, hogy a Lada ablakán kihajolva beszélgessen valakivel, aki részint válaszra is alig méltatja, részint meg több mint egy méterrel feljebb hordja a fejét, mint ő maga.

   Majd egy órába telt, míg a kis csapat elérte a falu túlsó végét, ahol a lovasok még a Tisza hídja előtt letértek balra, egy keskenyebb útra. Az aszfaltcsíkot követve egy kis kerülő után felkapaszkodtak a töltésre. Krisztina kocsija azonban nem tudta utánuk csinálni ezt az egyszerű manővert. A lassan haladó kocsi leterhelt motorja az emelkedő felénél lefulladt. Néhány kísérlet után sikerült ugyan újra indítani, és megfelelő lendülettel fel is jutott a töltés tetejére, de alig kétszáz méterrel távolabb, némi köhögés után  – üzemanyaga utolsó cseppjeit is elfogyasztva –  végleg megadta magát.

   A Lada leállása után Krisztina biztosra vette, hogy kísérői egyszerűen le fogják lökni a töltésről a sokat próbált, de most hasznavehetetlenné vált kocsit és otthagyják. Ehelyett a három férfi ismét előszedte a korábban már használt kötelet. Ezúttal a Lada első hídjára hurkolták és megint csak két vastag csontú, igáslovuk csomagokkal megrakott nyergéhez kötötték a két végét. A lovak kantárját ezúttal Nyári Jocó vette kézbe, és már folytatták is az útjukat, mintha mi sem történt volna.

    Krisztina figyelmét a töltés magasából hamarosan egy igen különös épületegyüttes vonta magára a távolban. Méreteivel egy négyemeletes, cseréptetős, fehérre vakolt falú ház uralta a képet. Az épület egyik sarkán a fák koronája fölé magasodó, szögletes torony ült, melyet ugyanolyan cseréptető fedett, mint a ház többi részét. A nagy háztól a Tisza felé eső területen három szélmalom vitorlái forogtak lustán az enyhe szélben. A fák lombjai között Krisztina egész sor palatetőt látott szürkélleni. Szokatlanul furcsa volt az egész látvány. De a legfurcsább mégis a nagy ház vakolatának vakító fehérsége volt, ami azonnal elárulta, hogy csak nemrég épülhetett.

   – Zoltán!  – hajolt ki a lány a kocsi ablakán.  – Az milyen ház ott?

   Valójában már a kérdés kimondása előtt tudta a választ. De mindenképpen hallani akarta Csorvai megnyugtató szavait:

   – Az a Major.

   Krisztina közelről talán még furcsábbnak találta a Majort, mint a távolból. A Tiszától és élővé változtatott holtágától körülölelt szigetre egy masszív, új építésű hídon át lehetett bejutni. A híd közepén azonban nehéz fém kapu zárta el az érkezők útját. Csorvai a társait megelőzve érkezett az akadályhoz. Lecsusszant a nyeregből és félretolta előlük a kapu szárnyait, majd be is zárta utánuk, amint áthaladtak. Mire ezzel végzett, a híd sziget felőli végétől nem messze álló házból két férfi jött elő és hangos köszöntgetések közben kinyitották az érkezőknek a belső kaput is. Sorra kezet fogtak három hazatérő társukkal, aztán bemutatkoztak Krisztinának is.

   A sziget közepe felé haladva először az út két oldalán púposodó földhányások tűntek a lány szemébe. Mögöttük egy-egy tank lapult, melyeknek a mellvéd mögül csak fakózöld lövegtornyuk látszott ki. Ágyúik hosszú csöve a hidat és a túlsó partot célozta, semmi jóval sem kecsegtetve az esetleges támadókat. Később a dűlőút kisebb facsoportok, legelők és megművelt földek között haladt tovább. A távolban Krisztina négy traktort is látott a földeken dolgozni. Meglepetten nézte a hatalmas gépeket, melyek olyan békés nyugalommal járták útjukat, mintha valami varázslat folytán a Majort messze elkerülte volna a két év előtti járvány.

   Hamarosan elérték a töltés tetejéről már látott palatetőket, amik közelről karámoktól körülvett istállóknak bizonyultak. A gerendákból összerótt kerítések mögött tehenek, és lovak tucatjai bóklásztak látszólag céltalanul. Az istállók mögött féltucatnyi, hatalmas szalmakazal sorakozott. Aztán, mintha csak egy aprócska faluba érkeztek volna, az útjuk hat tanya között vezetett át. Elkanyarodott egy réges-régi, masszív tanyasi iskola mellett, melytől alig félszáz méterre álltak a lány által messziről már megcsodált szélmalmok. És máris ott magasodott előttük az egész szigetet uraló, négyemeletes nagy ház. Néhány tucat méterről a fehér monstrum egy masszív, vastag falú vár, meg egy kényelmes lakóház érdekes keverékének tűnt. Magasba meredő, fehér falai, és a túlsó sarka közelében álló vaskos tornya várat idéztek. Öt ablaksora és a széles, üvegezett kapu viszont egy tévedésből a kis szigetre került városi lakóházat.

   A nagy háztól balra levő területet Krisztina a Major gépállomásának vélte. Legalább is erre utalt, hogy tucatnyi különböző traktor és egyéb gép állt ott a szabadban, illetve sorakozott egy beton lábakon álló szín alatt. A szín túlsó végénél újabb palatetős, láthatóan nádbeton elemekből összerakott, acélvázas épület magasodott. Két hatalmas kapuja elárulta, hogy az lehet a gépállomás műhelye.

   Amíg Krisztina a szokatlan látványt nézegette, kis csapatuk átvágott a lakóház előtti téren és megállt a széles, üvegezett kapu előtt.

   – Na végre!  – ugrott le a nyeregből Korom Péter.  – Azt hittem, már sosem érünk haza!

   – Ne panaszkodj!  – szólt rá nevetve Nyári Jocó, a kapu előtti korlátra hurkolva a málhás lovak kantárjait.  – Magadtól jöttél velünk, nem parancsolta senki!

   – Akár önként ültem el a valagamat, akár nem, mindenképpen jól esik végre a saját lábamra állni!   – vigyorodott el Péter.

   – De jó kedvetek van!  – csusszant le a földre Csorvai is.  – Bekísérem Krisztinát Török Jancsihoz, aztán jövök vissza lepakolni, meg a lovakat rendbe tenni! Addig szólhatnátok Baksának, hogy nézze meg ezt a Ladát.

   – Mindig volt érzéked a munkamegosztáshoz, Zoli!

   Krisztina kiszállt az autójából és engedelmesen követte a férfit a lakóház felé. Csorvai előzékenyen kitárta a kaput és előreengedte a lányt a lábrácsokkal borított kapualjba. A belső ajtón túl egy hosszan elnyúló, széles folyosóra értek. A bal oldali ablakokon, és az épület túlsó végén lévő, a bejárathoz hasonló, üvegezett ajtón beáradó fényben Krisztina egy széles lépcsőt látott távolabb, a bal oldali fal mellett, a jobboldalon pedig kisebb-nagyobb térközökkel sorakozó egyforma ajtókat. Amint beléptek, a mozaiklapokon koppanó lépteik visszhangot vertek a tágas, helyiségben, ami nyomasztó érzést keltett Krisztinában. Megkönnyebbült, amikor Csorvai nem vágott neki a kongóan üres térnek, hanem a kapun belül azonnal balra fordult egy keskenyebb és sokkal rövidebb folyosóra.

   Habár ez a keskenyebb folyosó sötétebb volt a másiknál, Csorvai mégis olyan magabiztosan vágott neki, mintha macska-módra látta volna az utat. A jobb oldali fal mellé húzódott, és néhány lépés után olyan hirtelen torpant meg egy ajtó előtt, hogy Krisztina csaknem a hátának ütközött. A férfi határozottan bekopogott az egyik ajtón, majd a „Szabad!”-ra lenyomta a kilincset és ismét maga elé tessékelte a lányt.

   Krisztinának fogalma sem volt, hogy mire számíthat az ajtón túl, de abban egészen biztos volt, hogy arra az irodára semmiképpen sem gondolt, ami odabent fogadta. A széles ablakon csipkefüggöny, a padlón szinte új szőnyeg. Jobbra, az ajtó mögött hatalmas rajzasztal. Szemben, éppen az ablak alatt terjedelmes íróasztal, mely mögött egy barna hajú, fémkeretes szemüveget viselő ember ült. Az egész iroda valami olyan megnyugtatóan békés hangulatot árasztott, mintha az elmúlt két év soha meg sem történt volna.

   – Zoli!  – ugrott fel egy pillanatnyi csodálkozás után a szürke pulóveres férfi és rohanvást megkerülte az asztalát, hogy kezet rázhasson Csorvaival.  – Már attól féltem, elvesztél! Hol maradtatok ilyen sokáig?

   – Miattam kár volt idegeskedni, Jancsi!  – szorongatta meg elvigyorodva Csorvai is a másik férfi kezét.  – Kicsit messzebb mentünk, mint eredetileg terveztük. De tudunk vigyázni magunkra! Amint láthatod, még vendéget is hoztunk!

   – Óh! Bocsánat, kisasszony!  – fordult a barna hajú férfi szemüvegét igazgatva a Krisztinához, és kissé meghajolva bemutatkozott:  – Török János.

   – Kocsis Krisztina  – fogta meg a lány egy pillanatra a férfi kezét. De tényleg csak egy pillanatra, mert Török meghajlásából úgy érezte, hogy talán még egy kézcsókra is sor kerülhet, és azt valahogy nagyon nem akarta.

   – Ha már túl vagytok a bemutatkozáson, akkor a gondjaidra is bízom a vendéget, Jancsi!  – szólalt meg Csorvai.  – Nekünk még le kell rakodnunk, amit hoztunk, és a lovainkat is el kell látnunk!

   – Szívesen kezdenélek faggatni, de estére úgyis el kell mondanod, merre jártatok, mit láttatok. Addig úgysem fognak elengedni!  – búcsúzott el Csorvaitól Török, majd kifordított Krisztina elé egy széket:  – Foglaljon helyet, Krisztina! Megkérhetném, hogy meséljen nekem az eddigi életéről?

   Krisztina kényelmesen elhelyezkedett és előbb kicsit akadozva, majd egyre jobban belelendülve elmesélte, mi minden történt vele a járvány előtt és az azóta eltelt két kegyetlen esztendőben. Elmondta, hogyan került Ágiék kis szobájába albérlőnek, hogyan élték túl Gábor bácsi segítségével a járványt. Mesélt a szülei üresen talált lakásáról Hatvanban. A fél országon átvezető vándorlásaikról, ahogyan egyik falusi bolttól a másikig költöztek. Elmondta, hogyan kerültek Gárdos laktanyájába, hogyan szöktek meg, és hogyan kergette el őt a barátnője, aki ott maradt a valószínűleg haldokló Juhász Bandi mellett.

   – A mi életünk szerencsére messze nem volt ennyire kalandos  – vette át a szót Török, mikor Krisztina befejezte a maga történetét.  – Tulajdonképpen Zoli álmodta meg a Majort. Mi még alig éltük túl a járványt, amikor ő már tudta, hogy mire lesz szükségünk. Kiköltöztetett bennünket erre a szigetre, hogy védelmet találjunk, és megtermelhessük az élelmünket. Az első télen még a tanyákban laktunk, meg a régi iskolában. Állandóan kerestük a többi túlélőt, így aztán tavaszra az újonnan érkezők miatt kezdett igencsak zsúfolttá válni a szállásunk. Már az első télen gépeket szereztünk a környező gazdaságokból, hogy majd művelni tudjuk a földjeinket. Tavasszal pedig elkezdtük felépíteni ezt a házat, hogy kényelmes lakásaink legyenek. Egy új világot teremtettünk magunknak. És ebben az új helyzetben új törvényeket is hoztunk. Szánjon rá pár napot, ismerje meg a Majort, Krisztina! Aztán majd eldöntheti, hogy végleg velünk akar maradni, vagy inkább tovább megy.

   – Ugyan hová mehetnék?  – vonta meg a vállát Krisztina.  – Vissza az utakra? Túrjam tovább a romokat, hátha találok elég ételt?

   – Másutt is lehetnek a miénkhez hasonló csoportok. De tudjuk, hogy vannak olyan emberek is, akik inkább a nomád vándoréletet választották.

   – Hol lehetnének hasonlóan szervezett csoportok, ha Csorvai és társai még nem akadtak rájuk?

   – Maga is láthatja, hogy a mi Majorunk sincs igazán szem előtt. És az a laktanya sem, ahonnét maga megszökött. A hegyek között is akadhatnak olyan védett völgyek, ahol kisebb-nagyobb csoportok megtelepültek. De most arra szeretném kérni, hogy jöjjön át velem a szomszédba! Mohainé kijelöli majd a szobáját, ahol lakhat, amíg a Majorban marad, és ha szükséges, ruhákkal is ellátja!