8. fejezet

   Brellbur szegecsekkel kivert bőrmellényét igazgatva lépett be a Kalóztanya középső szobájába. Elsétált a kandalló előtt, s a lőrésnyi ablakokon beszűrődő fényben gúnyosan méregette az asztal előtt állva várakozó Rhaot és társait. Hátrább rántotta súlyos karszékét, hogy a lábai megnyikordultak a kőpadlón. Kényelmesen elhelyezkedett az ülőpárnán, majd nagy kegyesen az asztal másik felén álló székekre mutatott:

   – Foglaljatok helyet! Még a végén elviszitek az álmunkat, ha le sem ültök nálunk! Különben sem esik jól a beszéd, ha folyton felfelé kell néznem közben.

   – Nem udvariaskodni jöttünk, hanem üzletet kötni   – zökkent le a felkínált székre Rhao.  – Azt mondtad, fejenként ötszáz aranyért ki tudsz juttatni bennünket az Ath’umo-völgyből.

    –Úgy tűnik, ha kiutat nem is, de egy jó aranylelőhelyet mégis sikerült találnotok a bányátokban  – vigyorodott el a kalóz.  – Hányan akarjátok elhagyni a völgyet?

   – Egyelőre csak mi, öten. De még ma!

   – De gyorsan meggondoltad magad! Két napja még azt mondtad, nem akarsz egyedül kijutni a völgyből!

   – Most sem akarok. De úgy alakult, hogy sürgősen a városba kell mennem!

   – Ah-ha! És ehhez az utazáshoz feltétlenül szükséged van a négy barátod társaságára is!

   – Mi közöd hozzá, kikkel akarok utazni?! Vagy csak akkor engedsz át a kijáraton, ha megfelelőnek ítéled az utam célját?

   – Természetesen azt viszel magaddal, akit akarsz. És akinek kifizeted az útját! Amint leszámoltok ide az asztalra ötször ötszáz aranyat, már indulhatunk is!

   – Ne siess annyira, barátocskám! Mielőtt fizetnék, látni akarom a kijáratot!

   – Nos …, ha netán azon töröd a fejed, hogy a kapu elé érve majd fizetség nélkül átrohantok rajta …, le kell hervasszalak. A segítségünk nélkül ugyannyi esélyetek van átjutni a kapun, mint a tűzgyűrű bármely másik pontján.

   – Szóval mágiával véditek meg magatokat a tűztől?

   – Ne találgass! Csak fizess! És máris meglátod a megoldást!

   – Nem addig van az! Amíg nem tudom, miért kellene fizetnem, egy vasat sem kapsz! Mutasd meg, hogyan lehet átjutni, majd aztán fizetünk!

   – Van egy folyosónk, ami átvezet a tűzgyűrűn  – bökte ki hosszas tétovázás után Brellbur.  – Kapsz egy italt, amitől egy órára olyan leszel, mint a halott. A fenti társaim közben áthúznak a szabadságba.

   – Vagy a halálba!

   – Minek nézel te bennünket?!  – adta az önérzetest a kalóz.  – Ha nem működne az átjáró, elfogadnánk-e rabszolgákat is fizetségül? Most már tudod, hogyan jutsz ki! Fizess, és egy óra múltán kint lehettek a völgyből!

   – Fordítsuk meg a dolgot! Kiviszel bennünket a völgyből, és két nap múlva nem öt, hanem hatszáz aranyat kapsz fejenként!

   Brellbur hosszú pillanatokig hökkenten bámult Rhaora. Láthatóan nem tudta eldönteni, nevessen-e az ajánlaton, vagy inkább az asztalt verje dühében. Végül kínjában elnevette magát:

   – Képes voltál ezzel az ostobasággal rabolni az időmet? Tényleg azt várod, hogy vigyelek ki innen … ingyen? Miért kellene megbíznom benned? Mi a biztosítékom, hogy nem szelelsz el, amint kiszabadulsz, hanem visszajössz és elhozod az aranyaimat?

   – Csak az, hogy én Rhao Tama vagyok, Lomyra tábornoka!

   – Igazán?! Eddig azt hittem, te is csak egy száműzött vagy, mint mindenki más ebben az átkozott völgyben!

   – Én is a völgyben élek, pedig Lomyra lovagja vagyok, nem pedig száműzött!  – csapott az asztalra Thaedra az öklével.  – Csak itt rekedtem, mikor fellobbant a tűzgyűrű! De azt hiszem, téged sem a király száműzött ide!

   – Hagyd, Thaedra!  – intette le az ifjú lovagot Rhao.  – Ma még valóban csak egy száműzött vagyok. De hamarosan megint Lomyra tábornoka leszek!

   – Úgy legyen!  – hagyta rá a kalóz, aztán odaszúrta: – De ha el akarod hagyni a völgyet, most kell fizetned érte!

   – Két nap múlva háromezer, vagy nincs üzlet.

   – Nekem jobb ajánlatom van, tábornok!  – állt fel a kalóz eltűnődve, aztán hirtelen Shomára mutatott:  – Adjátok a kezünkre ezt a fickót! Cserébe te elmehetsz a városba és hozol kétezer aranyat a három másik társadért! Ők addig itt maradnak, mint a … vendégeink.

   – Akkor nincs üzlet! Öten jöttünk, öten is megyünk! Kötelünk nekünk is van. Ha itt nem juthatunk ki a völgyből, majd leereszkedünk a tengerpartra. Már ismerjük a módszert!

   – Te tényleg azt hiszed, elengedlek élve, miután megtudtad a titkunkat?!

   – Te tényleg harcolni akarsz két lovaggal?  – nyitotta szét a köpenyét Rhao, elővillantva kardjai markolatát, hogy Brellbur láthassa a markolatgombjukba foglalt rúnaköveket. Thaedra azonnal csatlakozott a tábornokhoz, de egy lépéssel tovább is ment nála. Előrántotta fegyverét, és magasra emelve úgy szegezte a kalózra az asztal felett, mintha két lépés távolságból is könnyedén ledöfhetné. Brellbur tehetetlen rémülettel bámulta a kékes fénnyel ragyogó pengét, mint megbűvölt patkány a lecsapni készülő kígyót.

   – Várjatok!  – nyögte pár pillanattal később kiszáradt torokkal, levegő után kapkodva a kalóz.  – Legyen, ahogy ajánlottad, tábornok! Átviszünk a tűzön benneteket, te pedig két nap múlva elhozod a háromezer aranyat!

   – Egy perce még halálra ítéltél, mert megtudtuk a titkodat. Miért hinnék neked most, mikor csak az életedért rettegsz?  – ingatta a fejét lemondóan Rhao.  – Nincs elég pénzünk, de ha lenne, sem bíznék benned többé!

   – Várj, Rhao!  – fogta meg a vezér karját Shoma.  – Még mindig ez a legrövidebb út a városba!

   – Te rábíznád az életed … ezekre?

   – Igen. Én megyek fel elsőnek. Ha minden rendben lesz, lekiáltom a falu nevét, ahol legutóbb szabad voltam. Ha elárulnak, azt mondom, ahol születtem. Akkor megölitek ezt a jómadarat.

   – És ha megölnek odafenn?

   – Akkor semmit sem mondok.

   Brellbur a Kalóztanya hátsó traktusába, a konyhába vezette Rhaoékat. Itt egy fáklyának álcázott kar elfordításával kinyitotta a ház mögötti barlangba vezető rejtekajtót. Az eleven sziklába vágott folyosó vagy nyolcvan lépéssel távolabb egy tágas, raktárnak is használt barlangteremben ért véget. A fali karokban lobogó fáklyák fényében csaknem a bejárattal szemben újabb járat nyílt. Ez azonban nem vízszintesen vezetett, hanem meredeken felfelé.

   Négy-öt bandita állt fel a terem bal felében egy asztal mellől, meg bukkant elő a ládák, zsákok közül. Rhaoék láttán harcra készen kaptak a fegyvereikhez, de Brellbur sietve leintette őket. Parancsokat kezdett osztogatni, mire az egyik kalóz a felfelé vezető járathoz ment és kiáltozni kezdett valakinek. Egy másik fickó kancsót vett elő az asztal mögött álló szekrényből, kitöltött belőle valami sötét színű löttyöt egy ónkupába. Rhaohoz vitte a serleget, míg Brellbur rá nem szólt, hogy nem a tábornok lesz az első.

   Amilyen bátran vállalta az első átkelő szerepét, olyan idegesen, remegő kézzel vette át Shoma a bűvös itallal teli kupát. Túlságosan is elevenen élt még benne a néhány héttel korábbi emlék, amikor csaknem odaveszett a tűzgyűrűben. Teste-lelke rettegett a lángokkal való újabb találkozástól. Cseppet sem nyugtatta meg a kalózok bűvös itala, amitől állítólag semmit sem fog érezni. Épp elég mérget és mérgezést látott már. Nem tudhatta, csak egy óráig lesz olyan, mint a halott, vagy valóban azzá is válik, ha felhajtja a serleg tartalmát. Végül erőt vett magán. Felnézett a meredek folyosón, ami állítólag a külvilágba és a szabadságba vezet, aztán nagy kortyokban nyelni kezdte az italt.

   Az első pillanatokban csak valami kesernyés, mandulára emlékeztető ízt-illatot érzett. Mire az utolsó kortyot is lenyelte, úgy kóválygott a feje, mintha a legfinomabb, legerősebb borból vedelt volna be több kancsónyit. Szédelegve próbált megkapaszkodni valamiben, de közben egyre nehezebben tudta nyitva tartani a szemét is. Egy perccel később zörögve kiesett kezéből a kupa, és ő társai karjába dőlt, mint egy zsák.

   Amint Shoma a földre roskadt, három kalóz lépett oda és vette gondjaiba. Felemelték, a meredek barlangjáratból csörögve-nyikorogva leereszkedő kocsira fektették, és gondosan oda is kötözték, nehogy út közben leessen, vagy keze-lába elakadjon valamiben. Aztán kiáltottak a kocsi kötelét kezelő társaiknak, és Shoma élettelen teste elindult felfelé, a szabad világba.

   – Mindig ilyen jól választasz?  – kérdezte Brellbur ismét a hangjára találva.  – Egy szerencsejátékost küldesz előre, aki mindőtöket eladna két aranyért? Olyanban bízol, aki még egy mágust sem átallt meglopni?

   – Te meg mernéd tenni? Úgy hallottam, még elfogadni sem merted a mágus aranyát!  –vágott vissza Rhao.

   – A csaló az csaló is marad  – rántott egyet a vállán a kalóz.  – Majd rájössz, ha téged is elárul!

   – Én teljesen megbízok Shomában. És te mennyire bízol a fenti társaidban? Mert ha nem a megfelelő jelszót halljuk, egyetlen perccel sem éled túl az árulásukat!

   Shoma zúgó fejjel, meglehetősen kábán ébredt. Valamiféle kocsin feküdt. Egy szögekkel kivert bőrzekét viselő alak térdelt mellette. Ha nem lett volna loboncos, fekete haja, Brellburnak hitte volna. Az idegen a mellén összemarkolt ruhájánál fogva megemelte egy kicsit, és újabb hatalmas, csattanós pofont kent le a lassacskán magához térő Shomának.

   – Állj … már le!  – próbálta kivédeni a következő ütést Shoma.

   – Na végre!  – engedte el az idegen.  – Már azt hittem, fel sem akarsz ébredni!

   – Ilyen szíves keltegetésre a halott is talpra áll!  – ült fel sajgó képét dörzsölve Shoma.  – Ha én ezt az ébresztést egyszer meghálálhatnám neked …

   Beszéd közben körül sandított. Hasonló barlangban volt, mint ahol azt a fertelmes löttyöt megitta. Körülötte tizenöt-húsz banditaképű idegen ácsorgott. Egy részük valami csörlős szerkezet mellett pihent, mások a kocsi körül lebzseltek. Shoma körbe tapintotta az övét, kardját és tőrét ellenőrizve. Helyén volt mind a kettő. Még a rejtett zsebeibe tett gyűrűket és kockákat is rendben találta.

   – Most ne hálálkodj, hanem mozogj!  – noszogatta Shomát a bőrmellényes, egy papírt lobogtatva.  – Ide az van írva, hogy valamit kiáltanod kell a társaidnak, hogy ők is elinduljanak.

   – Azt majd én döntöm el, hogy akarok-e kiáltani  – kászálódott le a kocsiról Shoma.

   – Ha attól félsz, tőrbe csallak, biztosítékul szegezd a torkomnak a pengédet! Csak kiálts már végre! Warown azt parancsolta, mielőbb kísérjelek eléje benneteket! Őt pedig ostoba dolog megváratni!

   – Warown? Az meg ki? És mit akar tőlünk?

   – A Testvériség vezére. És hogy miért akar látni benneteket? Azt csak ő tudja!

   Shoma ösztönösen érezte a kalóz hangjából, mozdulataiból, hogy igazat mond. Eddig a barlangig biztosan szabad az út Rhaoék előtt is. Az persze megeshet, hogy Warown, a titokzatos vezér, valami árulást fontolgat. De ha olyan ostoba, hogy két lovaggal akar szembeszállni, hát magára vessen!

   Odalépett a mélybe vezető folyosóhoz és lekiáltott:

   – Saenor!

   Shoma sosem tartotta magát olyan romantikus léleknek, aki ámuldozva megbámult volna egy szép tájat. A barlangból kilépve mégis meg kellett állnia. Csaknem beleütközött Rhaoba, aki egészen a hirtelen elkanyarodó ösvény külső széléig ment, hogy alaposan felmérhesse az eléjük táruló csodás hegyi tavat. Több emeletnyivel alattuk, a meredek hegyoldalban egy városka kuszán, rendezetlenül egymás mellé torlódó házainak tetejét láthatták. Túl rajtuk gerendákból és pallókból épített móló nyúlt a vízbe, melyhez hat-nyolc különböző méretű és típusú hajó volt kikötve. Nem holmi tavi csónakok, hanem igazi, tengeri hajók. De bármerre néztek is, a tavat mindenütt meredek, egyenesen a vízből kiemelkedő sziklafalak vették körbe!

   Kísérőjük pár lépés után vette csak észre, hogy Rhao lemaradt mögüle. Visszajött a tábornokhoz és büszkén körülmutatott a tájon:

   – Ez Gniezdo, a Testvériség kikötője, és bevehetetlen erődje!

   – A kikötőt látom. De mitől lenne ez a tó erőd?

   – Mert senki sem juthat be Gniezdoba, ha mi nem akarjuk! Ott, a túlsó parton, van egy barlang. Csak azon át lehet kihajózni a tengerre. De Warown a Testvériség néhány kapitányán kívül senkinek sem árulta el azokat a bűvös igéket, amelyek megnyitják a kijáratot.

   – Hát ezért nem találták meg soha a király hadihajói a kholnys-i kalózokat!

   – Ezért. De jobb lenne, ha beszélgetés helyett velem jönnétek végre! Nem szeretném megharagítani Warownt!

   Kísérőjük valóban sietett elvezetni őket a Testvériség vezéréhez. Annyira, hogy Shomáék alig győzték követni. A sziklafalba vésett meredek ösvény néhol lépcsőkké alakult, másutt egy-egy kiszögellésen szinte teljesen visszafordult. De csak ritkán szélesedett ki annyira, hogy két ember kényelmesen elfért volna rajta egymás mellett. Korlátja persze sehol sem volt, ami nem tette éppen biztonságossá az eszeveszett sietséget.

   Szerencsére elég hamar leértek a fentről látott városka utcáinak szintjére. Átvágtak a móló meghosszabbítását jelentő főutcán, majd vezetőjük nyomában ismét kicsit feljebb kapaszkodtak egy módos, faragott kövekből rakott házhoz. Az épület négy sarkát egy-egy obeliszk alkotta, melyek vékony tornyok módjára a tető szintje fölé emelkedtek. A faragott kőkeretbe illesztett ajtó a homlokzat közepén nyílt, mellette két-két díszes, ólomberakásos ablak. Jobbról és balról alacsonyabb, féltetős toldatokat ragasztottak a házhoz, de még ezek is az épület szimmetriáját hangsúlyozták.

   A kalóz felhágott a bejárathoz vezető négy lépcsőn. Óvatosan megkopogtatta a simára gyalult deszkákat, melyek mégis öblösen megdöndültek, szinte megkondultak. A bentről azonnal felhangzó mordulásra bőrmellényes vezetőjük kitárta az ajtót és beengedte a vendégeket.

   A ház egyetlen, szabályos négyzetet formázó helyiségből állt, melyet a közepére helyezett, dúsan megterített kőasztal uralt. A sarkokat tartó obeliszkek között jobbról-balról csak függönyök takarták el a házigazda konyháját és hálófülkéjét. Maga a házigazda az asztal mellett ülve várta Shomáékat, de most fürgén felállt, hogy karjait kitárva üdvözölje vendégeit:

   – Az istenek hoztak, barátaim!

   A hangja mély volt, és varjúkárogásra emlékeztetően recsegett. Fekete mágusköpenyének bő ujjaival, az arca elé hajló csuklyával leginkább nagyra nőtt madárra hasonlított. Egy hatalmas, szárnyra kelni készülő hollóra. Shoma meglepetten nézett a különös alakra. Megpróbált a csuklya mélyére látni, mert a hangja alapján aardnak mondta volna házigazdájukat. De Warown arcát olyan sötétség rejtette, mintha nem is lett volna senki a köpeny alatt. Shoma jobb híján a termetét kezdte vizsgálni és arra jutott, hogy ha embernek magas is, aardnak bizony elég ványadt fickó lenne. A mágusköpeny mindenesetre megmagyarázta, miért sietett olyan nagyon vezére parancsát teljesíteni a kalóz.

   – Kicsit megkéstünk ugyan az ebéddel, de tartsatok velem!  – mutatott a terített asztalra Warown.  – Közben megbeszéljük, miért lett olyan sürgős elhagynotok a völgyet.

   – Bocsáss meg, de nincs időm efféle udvariaskodásra!  – hajolt meg Rhao a házigazda felé.  – Mielőbb a városba kell jutnunk! Megegyezésünk szerint két napon belül háromezer aranyat kell hoznom az átjáró őrének!

   – Felejtsd el, barátom! Csak próba volt, mennyire sürgős az utatok. Természetesen ingyen keltetek át a tűzgyűrűn! Kérlek, fogadjátok el a meghívásomat! Szükségetek lesz az erőtökre, míg a városba értek! Az ebéd végeztével én magam kísérlek benneteket Gniezdo kijáratához, hogy minél kevesebb késedelmet szenvedjetek!

   Rhao tehetetlenül nézett a társaira. Lezökkent a legközelebbi székre és maga elé húzott egy tányért, megköszönve a meghívást. Társait bezzeg nem kellett annyit kapacitálni. Rég elmúlt már a reggel, mikor Rarqua tornyában megtömték a hasukat, sebesen követték hát vezérük példáját. Pillanatok alatt mind találtak maguknak kenyérlepényt, nagy darabokat törtek-vágtak mellé az ízletes pecsenyékből, és ha nem is úri módon, de annál alaposabban nekiláttak a felkínált ebédnek. A mohón benyelt falatokat bőven öntözték a díszes serlegekben gyöngyöző borral, s közben csak fél füllel hallgatták Rhao beszámolóját a folyó torkolatában sámánok vezetésével partra szállt aardokról, meg az oltárról, amit olyan gonddal építettek.

   – Ezért akarsz hát olyan sietve a városba menni. Hírt viszel a kormányzónak. Vajon elég hálás lesz-e érte, hogy szabad emberré tegyen?

   – Majd elválik, ha már beszéltem vele. De te …

   – Mágus vagyok, mégis a kalózok vezére? Úgy gondolod, egy mágus nem vágyódhat vagyonra? Hatalomra? Bármi olyanra, mint az egyszerű emberek?

   – Azt hittem … a mágusok ezt … másként …

   – Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint te, vagy bárki más  – recsegte Warown.  – Látod, én csodálatos búvóhelyre találtam itt, Gniezdoban. A kalózok pedig csekélyke védelmemért cserébe ellátnak mindennel, amire csak szükségem lehet.

   – De ők a vezérüknek mondanak. Aki azt is megszabhatja nekik, hogy ingyen engedjenek át bennünket Gniezdon!

   – Ha elmennék innét, hamarosan megnyílnának Gniezdo bejáratai. Az pedig a Testvériség végét jelentené. Hogy itt maradjak, ők mindig megteszik, amit kérek tőlük, és én is megteszem, amit ők várnak tőlem.

   – A kalózaid vajon nem azt várják tőled, hogy segíts nekik minél több aranyat szerezni?

   – Persze, hogy azt várják  – nevetette el magát a mágus. Recsegős kuncogásának volt valami megnevezhetetlenül baljóslatú, fenyegető éle, és ettől a hangtól Shomának végigfutott a hátán a hideg, s megállt a szájában a falat.  – De mert én azt kérem tőlük, mégis ingyen fogtok áthaladni Gniezdon!

   – De miért kéred? Mi hasznod abból, ha nekünk segítesz?

   – Mindennek kell, hogy legyen valami haszna? Nos lássuk csak! … Megvan! Ha az aardok megvetik a lábukat Kholnys déli részén, a kereskedők hajói el fogják kerülni a sziget vizeit, és a kalózoknak nem lesz miből megélniük. Szerinted megérhet nekünk háromezer aranyat, hogy elűzöd az aardokat?

   – Ez ostobaság! Nem mi űzzük el őket, hanem a kormányzó katonái. Különben sem tudtad, hogy aardok szálltak partra, amikor elengedted az átkelés díját!

   – Igazad van. De a világon olyan sok dolognak nincs semmi közvetlen haszna! És még több olyan van, ami egészen más, mint aminek látszik. Azt kérded, mi hasznom abból, ha segítek nektek. Lehet, hogy csupán a konkurenciától akarok megszabadulni. De megeshet, csak azért élek Gniezdoban, hogy egyszer segítsek valakinek kijutni az Ath’umo-völgyből! És mi a helyzet magával az Ath’umo-völggyel? Sokaknak csak száműzetést jelentő börtön. De van, akinek iskola, ahol felkészülhet a reá váró feladatokra!

   – Azt mondod, csak rám … ránk vártál?

   – Ki tudja? Mindenki azt teszi, amit az istenek a feladatául szabtak.

   Shoma behúzott nyakkal igyekezett lépést tartani Thaedrával. Folyton úgy érezte, menten beveri a fejét a folyosó plafonjának valamelyik mélyre lógó kövébe. A legtöbb ijesztő akadály persze csak árnyéknak bizonyult, de bármilyen fárasztó volt is mindet kikerülni, nem merte megkockáztatni, hogy éppen egy kövön akarja áttolni a fejét. Ugyanakkor a Warown fáklyája által vetett árnyékok közt még azt sem látta, hová teszi a lábát. Márpedig nem lassíthatott, a talajt tapogatva, mert Thaedra legalább annyira sietett Rhao  – és az élen haladó Warown –  után, ahogyan Shoma talpalt az ő nyomában. A legrosszabb helyzetben mégis a menet végén botorkáló Zlutold volt. Társai annyira eltakarták előle a fáklya fényét, hogy ő már csak Tungla ingének fehér ujjai után tájékozódhatott.

    Warown raktárnak használt, ládákkal, zsákokkal telerakott barlangokon vezette át őket. Sokszor haladtak el zárt ajtók előtt is, melyek talán az értékesebb zsákmányt védték. Társaihoz hasonlóan Shoma is hamarosan belezavarodott a fordulók számlálgatásába. Mikor már igazán kezdték úgy érezni, hogy végleg elvesztek a föld mélyén, a mágus végre megállt az egyik barlangterem simára csiszolt sziklafala előtt. Magasra emelt fáklyával ellenőrizte, meg van-e a csoport minden tagja, aztán csak szótlanul intett, hogy húzódjanak kicsit hátrább. Ő maga odalépett a szikla egyik, a többinél szürkébb részéhez. Néhány pillanatig lehunyt szemmel koncentrált, majd mélyen zengő hangon rákiáltott a kőfalra:

   – Otkryt dveri!

   A következő pillanatban a sima szikla akkorát reccsent, mint egy kar vastagságú száraz ág, és kettéhasadt. Két lépés szélességű nyílás támadt rajta, amin könnyedén átfért volna egy kisebb kordé is. Warown különösen csavarodó mozdulatot tett, s elmormolt egy újabb varázsigét, mire a hasadékon túl négy-öt pukkanás hangzott, s fáklyák fénye lobbant fel. A mágus félreállt a nyílás elől és a kijárat felé intett:

   – Menjetek! A középső járaton haladjatok tovább! Sehol ne térjetek le a folyosóról! Amint kiértek a barlangból, délre tartsatok, és hamar megtaláljátok a városba vezető utat is.

   Rhao úgy hajolt meg köszönetül a mágus előtt, ahogyan az egy tábornoktól csak a királynak dukált. Aztán átlépett a nyíláson. Shoma gyanakodva méregette a különös kaput, míg áthaladt rajta, de a világért le nem maradt volna Thaedra mögül. A fal vagy három lépés vastagnak bizonyult, s a túloldalán szakasztott olyan barlangban találta magát, mint ahol Warown ajtót nyitott a sziklában. Ezen az oldalon azonban a kijárat két oldalán három méter magas, vadállati agyaraikat elővicsorító, testükhöz képest túlzottan nagy fejű, mégis embereket formázó  szobrok álltak. Csak félig emelkedtek ki a falból, a fáklyák lobogó fényében Shoma mégis szinte élőnek látta szögletes arcukat, mélyen ülő, apró szemeiket. Groteszk módon felemelt kezeikkel mintha a fejüket akarták volna megtámasztani, mégis valahogy fenyegetőnek tűnt a tartásuk.

   Shoma nézelődésének nagy csattanás vetett véget. Alig egy perccel a menetet záró Zlutold érkezése után a szikla összezárult mögöttük. De olyan pontosan, hogy még egy aprócska repedés sem árulta el, hol volt a kapu, amin át elhagyták a kalózok városát. Az öt szökevény magára maradt a barlangban a két szoborral, meg a szemközti falon ásító három sötét nyílással.

   Rhao parancsára magukhoz vettek egy-egy fáklyát a fali tartókból és elindultak a középső folyosón, ahogy Warown meghagyta. Azt hitték, megint egy egész labirintuson kell áthaladniuk, de csak két elágazást hagytak maguk mögött, és már kinn is voltak az alkonyatra hajló nap fényében.

   A barlang nyílásából délnyugat felé nyíló völgy tárult eléjük. A fák között lépten-nyomon masszív falak romjait láthatták, és hajdani, kövezett utcák égtájak szerint tájolt hálózatát. A kövek közt persze mostanra nem csak fű nőtt, hanem bokrok és fák is. Az ősi házak udvarán, de még szobáik maradványaiban is évszázados fák törtek utat maguknak, szétfeszítve, apróra törve, ami a padlókból, járdákból még megmaradt. Távolabb, a völgy közepén soklépcsős piramis magasodott a fák fölé. Shoma régi, kedves ismerősként üdvözölte a sárkányfejekkel díszített monstrumot.