10.

   – Ezeket is megnézzük?  – kérdezte Péter az úttól legalább fél kilométerre, egymás mellett álló két tanya felé intve. 

   – Nézzük, ha már ilyen messze eljöttünk  – rántott egyet fáradtan a vállán Béla.

   Péter engedelmesen lekanyarodott a dűlőútra és nagy porfelhőt kavarva a két tanya felé indult az UAZ-zal. Kezdett már elege lenni ezekből a felderítésekből és a kiköltözésre alkalmas tanyák utáni kutatásból. Március dereka óta minden második-harmadik napon elindultak új lakóhelyet keresni. Tucatnyinál több tanyát vizsgáltak már meg, melyek kisebb-nagyobb csoportokban álltak. De egyik sem bizonyult megfelelőnek. Az egyikben túl kevés volt a hely, a másiknál túl nagy átalakításra lett volna szükség. Mint például a múlt héten talált gazdaság központjánál. Az irodákból ki lehetett volna alakítani a megfelelő lakószobákat, de a munka őszig is eltartott volna. Ráadásul túl védtelennek is tűntek az irodák és a mellettük álló kultúrház az egyszerű drótháló kerítés mögött. Így azt is leszavazták, mint alkalmatlan lakóhelyet. De volt több olyan tanya is, ahol a lakók otthon maradt, már oszlani kezdő tetemei miatt be sem mentek az épületekbe.

   Béla maga is kissé unottan és kelletlenül nézte a két egymás mellett álló tanyát. A közelebbi alacsony, fehérre meszelt, régi típusú épület volt. Szinte eltörpült lábazaton álló, új építésű, fehér kőporral borított szomszédja mellett. A kisebb tanya udvarának másik oldalán a házhoz hasonló méretű istálló állt, mellette meg egy nagy disznóól, melynek a tetejére górét építettek. A lécek között aranyszínben sárgállott a mázsa szám felhalmozott kukorica. A másik udvarból viszont semmit sem láthattak, mert a lábazaton álló ház a kerítés mellett hosszan elnyúló melléképületben folytatódott, féltékenyen elzárva a szemük elől a területét.

   Péter megállt a terepjáróval a kisebbik tanya kapuja előtt. Kivágta maga mellett az ajtót, hogy kicsit kiszellőztesse a kocsit, de csak akkor kászálódott ki, mikor már mind a három társa a léckerítés mellett topogott és nyújtózkodott.

   – Te már kiszállni is lusta vagy, Péter?  – kérdezte nevetve és a fegyverét igazgatva Lakatos Karcsi.  – Már azt hittem, a kocsiban akarsz megvárni bennünket!

   – Gondoltam, megvárom, míg kinyitjátok a kaput és majd ott az eperfa alatt parkolok le, a hűvösben!  – nyújtózott egyet Péter is, nagyot ásítva.  – De látom, nem akartok beengedni. Pedig ebben a jó időben árnyékba kéne állítani a kocsit, nekünk meg kifeküdni a napra és aludni egy kicsit!

   – Ha így elálmosodtál, majd én vezetek visszafelé! Nehogy valami árokban kössünk ki végül!  – ajánlotta azonnal Zombori Laci.

   – Ne siessetek annyira azzal a vissza úttal!  – nyúlt a kiskapu kilincse után Béla.  – Előbb talán nézzünk a dolgunk után!

   – Miért, szerinted ezek a tanyák tetszeni fognak otthon valakinek?  – indult a barátja után kelletlenül Péter.  – Már most hallom a véleményüket: kevés bennük a hely és olyan védtelenek is.

   – Miből gondolod, hogy kevés a hely?  – sorakozott be a kapun Péter mögött Zombori Laci.  – Ebben a tanyában van legalább két szoba. Odaát lehet három, meg abban a hosszú melléképületben is ki lehet alakítani egy sor lakóhelyet.

   – Az átépítést már a múlt héten leszavaztuk, mikor az állami gazdaság központját javasoltátok új lakóhelynek  – tiltakozott azonnal Karcsi.  – Ha a költözés után még építkeznünk is kell, akkor a nyáron már semmit sem tudunk termelni.

   Béla az udvar jobb felében, az istálló közelében álló gémeskút felé indult, hogy megnézze, elég tiszta vize van-e a tanyának. Néhány lépés után azonban megtorpant. Valami halk, távoli zsongó-zümmögő hangot hallott. Gyanakodva körülnézett, de sehol semmi szokatlant sem látott. Aztán megakadt a tekintete az istálló résnyire nyitott ajtaján. Maga sem tudta, mi vonzza arra felé, de elindult a vörös-barnára mázolt ajtó felé. Még legalább öt lépésre volt a nyílástól, mikor szúrós, édeskés szag csapta meg az orrát. Elfintorodva ragadta meg a félig nyitott ajtószárnyat, hogy benézhessen az istállóba.

   Amint az ajtó kitárult a korábbi halk zümmögés felerősödött egy kicsit. Béla benézett a borzasztó bűzt eregető helyiségbe, hogy elborzadva visszahőköljön a látványtól. A túlsó falon végigfutó jászol előtt két ló és három tehén oszlásnak indult teteme feküdt. Néhol már kilátszottak a csontjaik, de a fejüket a jászolhoz rögzítő kötél, mely éhhalálra ítélte őket, mindegyiken ott lógott még. A tetemek fölött felhőkben kavarogtak és döngtek az ablakokon beszűrődő fényben néha zöld szikrákként felragyogó döglegyek.

   – Úristen!  – nyögte Béla mögött Lakatos Karcsi.

   – Csukd be, mielőtt elrókázom magam!  – fordult félre Laci hirtelen elsápadva.

   – Szerencsétlen jószágok!  – mormolta Péter, Béla válla fölött benézve az istállóba.  – Még az almot is megették maguk alól! Mennyi ideig szenvedhettek még, mikor nem volt, aki etesse őket?

   – Nem tudom  – csukta be csendesen az ajtót Béla és az addig szabadon lógó kallantyúval be is zárta.  – De nekik még rosszabb haláluk volt, mint a gazdáiknak!

   – Azt hiszem, be is fejezhetjük a kutatást!  – jegyezte meg halkan Zombori Laci, mikor Béla a ház bejárata felé indult.  – Vagy gondolod, hogy bárki is el fogja viselni ezt a bűzt és látványt?

   – Én sem akarom még egyszer látni  – rázta meg a fejét Béla.  – De a házakban találhatunk pár értékes holmit, aminek a csapat még hasznát veheti.

   Határozott léptekkel indult az üvegezett bejárati ajtó felé, pedig valójában neki sem volt több kedve bemenni, mint Lacinak. Nagyon is el tudta képzelni, hogy az éhen veszett állatok gazdáinak hasonló állapotban lévő holtteste fogadja odabent. De nem akart gyengének látszani. Megragadta és lenyomta a kilincset. Egy pillanatig még bízott benne, hogy zárva van az ajtó, de aztán belépett az üvegezett verandára.

   A bejárattal szemközti ajtótól balra egy kopott, öreg asztal támaszkodott a falnak, négy faragott támlájú széktől közrefogva. Az asztal fölött megfakult tollú, kitömött fácán állt a falra akasztott ülőrúdon. Jobb oldalt, a veranda végében egyenesen be lehetett látni a konyhába. A láthatóan házilag sötétzöldre mázolt, felül üvegezett, ósdi konyhaszekrény éles ellentétben állt a viszonylag új, palackos gáztűzhellyel. Az ajtó mellett két virágmintás vizeskanna, mellettük a széken nagy, fehér lavór, a szék támláján meg egy gyűrött, kockás törülköző.

   Béla alaposan felmérte tekintetével a rendezett verandát, az ablakpárkányon sorakozó, elszáradt virágokat, aztán a szobák felé indult. De alig nyitotta ki az ajtót, megcsapta orrát a jellegzetes, émelyítő szag. Megtorpant, mintha valamilyen akadályba ütközött volna. Hányingerrel küszködve csukta vissza az ajtót, egy percre megtámaszkodva a kilincsben. Még attól is elment a kedve, hogy a konyhát, vagy a verandát átnézze. Szerencsére az udvarról éppen ekkor szólalt meg Karcsi izgatott hangja:

   – Béla! Gyere gyorsan! Ezt neked is látnod kell!

   Béla megkönnyebbülten fordult el a szobákba vezető ajtótól, de mert az izgatott hang sietségre ösztökélte, hát fegyverrel a kezében robbant ki az udvarra, mintha támadás érte volna a társait. A három fiú azonban békésen álldogált az eperfa alatt, csak kicsit előrehajolva figyeltek valamit a disznóól mellett. Béla megtorpant, majd társai tekintetét követve elnevette magát. Az ól mögötti részen ugyanis négy-öt tyúk kapirgált és szedegette a friss füvet.

   – Ezek meg honnan jöttek?  – kérdezte Béla halkan, nehogy elriassza az állatokat.

   – Vagy van egy tyúkól is a disznóól túloldalán, vagy a kerítés alatt a szomszédból  – dünnyögte Laci.

   – Meg kellene fogni őket!  – nézte vágyakozva a tyúkokat Karcsi.

   – És hogyan gondolod? Kezdjük rohangálni utánuk?

   – Dehogy!  – legyintett Karcsi.  – Megkeressük a tyúkólat, aztán este visszajövünk értük és sötétben szépen felpakoljuk az összest!

   Béla végignézett az ebédlőben kicsit zavartan üldögélő csapaton. Igazából sokkal könnyebb volt megkérni a többieket, hogy maradjanak együtt reggeli után, mint elmondani nekik, amit napok óta érzett. Fogalma sem volt, hogyan kezdje a mondókáját, és már előre félt, hogy esetleg megint rá marad a döntés.  

   – Hat héttel ezelőtt kezdtünk olyan tanyát keresni, ahová kiköltözhetnénk a laktanyából  – vágott bele a torkát köszörülve Béla.  – Eddig tizenhat lehetséges lakhelyet vizsgáltunk meg, de egyik sem nyerte el a csapat tetszését.

   – Ezt mindnyájan tudjuk  – szólt közbe vállvonogatva Tóth.  – De eddig minden tanyának volt valami hibája.

   – Igen. Amikor a laktanya mellett döntöttünk, összefoglaltuk a főbb elvárásainkat és azoknak megfelelően költöztünk ide  – bólintott rá Tóth szavaira Béla.  – Védhető területet akartunk ahol mind elférünk, ahol van elegendő élelem, víz, üzemanyag és fegyver is. Eddig egyetlen olyan tanyát sem találtunk, amelyik legalább annyira megfelelt volna, mint ez a laktanya. Mindnek volt valami súlyos hibája. Pedig a legnagyobb problémát még egyszer sem hozta szóba senki. Ha elköltözünk innét, magunkkal kell vinnünk és az új szállásunkon el is kell raktároznunk a készleteinket.

   – Mit akarsz ezzel mondani, Béluskám?  – kérdezett közbe Jutka néni.

   – Abba akarod hagyni az új lakhely keresését?  – szólalt meg Virág Ádám az ablak alatti asztal mellől.

   – Azt szeretném, ha szavaznánk róla, hogy érdemes-e tovább keresni egy új tanyát  – bökte ki néhány pillanatnyi hallgatás után Béla.  – Itt, a kerítésen belül elég védett helyen vagyunk. Az élelmiszerünk két évre biztosan elég. Egy darabig még üzemanyagunk is lesz. Bőven van lakhelyünk is. Itt mindenünk meg van egy helyen.

   – Csak élelmet nem tudunk termelni  – jegyezte meg Pepó Bea.  – Éppen ezért akarunk elköltözi innét.

   – Kérdés, hogy érdemes-e?  – kezdett hangosan gondolkodni Tóth.  – Itt nem tudunk élelmet termelni magunknak. Ha elköltözünk, akkor viszont ezt a rengeteg készletet mind magunkkal kellene vinni. Nem csak a lakásunkról, de olyan raktárról is gondoskodni kell, ahol mindezt tárolhatjuk. Fogós kérdés!

   – Nem is olyan fogós  – szólt közbe felállva Huszár Laci.  – Hátul, a kerítésen kívül annyi szántóföld van, amennyit csak akarunk! Azért nem érdemes elköltözni. Csak nyitunk egy kaput és kész.

   – Egész kényelmesen berendezkedtünk már itt  – csatlakozott Lacihoz Pörge Jani is.  – Szerintem kár lenne mindezt feladni! Inkább nyissuk meg azt a kaput és kezdjünk itt mezőgazdászkodni!

   – Igazad van, Jani! Ne is mondj le egykönnyen az új szobátokról!  – csapott az asztalra nevetve Lakatos Karcsi, mire Daróczi Éva fülig vörösödve nyelvet öltött rá:

   – Beee! Irigykedsz, mi?

   A komoly hangulatot egy pillanat alatt fergeteges nevetés söpörte el. Nyílt titok volt, hogy miért osztotta egy válaszfallal két részre az egyik régi körletet a folyosó belső felében a csapat ezermestere. Az így kialakított két új szoba egyikébe Jani és Éva akartak költözni, a másikba meg, amit egy újonnan vágott ajtón át lehetett elérni, a kéz a kézben üldögélő Szögi Imre és Péter Erzsi.

   – Ha el akarunk költözni, akkor mi a francnak hoztuk ide azt az ötven tyúkot, meg a három teherautónyi kukoricát?  – tódította Varga Feri.  – Nem lett volna egyszerűbb egyből az új tanyára fuvarozni az egészet?

   Egy héttel korábban a csapat férfi tagjai két alkalommal is visszalátogattak a Béláék által felfedezett, egymás mellé épült tanyákba. Első este Lakatos Karcsi ötlete alapján összeszedték az ötvenkét tyúkot és három kakast az újabbik ház hosszú melléképületének végében álló tyúkólból. Közben úgy döntöttek, hogy a górékban felhalmozott kukoricát sem hagyják veszni. De egy fuvarban még a felét sem tudták elhozni. Másnap vissza kellett menniük még két teherautóval, hogy kiürüljön mind a két tanya tárolója.

   A sok baromfit a Gyengélkedő kiürített földszintjén helyezték el. Az első napokban ki sem merték engedni a jószágokat, és csak kukoricával etették őket. Aztán építettek nekik egy baromfiudvart, embermagas kerítéssel, melyet a Telephelyről bontottak le és költöztettek át a Gyengélkedő elé. A nagy munka sikeres befejezését a hét végén azzal ünnepelték meg, hogy a tyúkok jóvoltából valamennyien rántottát reggeliztek.

   – Az biztos, hogy itt nagyon kényelmesen berendezkedtünk  –bólogatott Tóth az érvek hallatán. 

   – Én azt szeretném kérni, hogy mindenki mérlegelje, szerinte mit kellene tennünk!  – vette vissza a szót Béla.  – Aki azt szeretné, hogy maradjunk itt a laktanyában és próbáljunk meg a kerítésen kívül gazdálkodni, az emelje fel a kezét!

   Elsőként  – csaknem egyszerre –  Pörge Jani és Huszár Laci nyújtotta fel a kezét. De több-kevesebb gondolkodás után egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Hol itt, hol ott emelkedett a magasba egy-egy kéz, és végül Béla tizenöt szavazatot számlálhatott össze a sajátján kívül a maradás mellett.

   – A fenébe is!  – fakad ki Bea körülnézve.  – Nehogy már ezen vesszünk össze! Ha a többség maradni akar, akkor maradjunk!

   Azzal ő is felemelte a kezét. Tóth, aki eddig elgondolkodva ült a helyén, a váratlan hangra felkapta a fejét. Elmosolyodva végignézett a társain és utolsóként ő is a maradásra szavazott.

   – Figyelem! Főpróba következik!  – lépett Pörge Jani a konyha falára szerelt mosogatóhoz.

   A csapat tagjai néma izgalommal figyeltek, mintha nem tudták volna pontosan, hogy minek kell történnie. Hiszen egyesült erővel vonszolták fel a következő szintre azt az öt tartályt, melyeket összekötve Jani kialakította lakóhelyük új folyóvíz-rendszerét. A tartályokat már tegnap feltöltötték a pincében levő hidroforról egy megfelelő csövön át. Azt is mind figyelemmel kísérték, mikor ezermesterük a két konyhai mosogatóhoz és a fürdő három mosdójához vezette a tartályok vizét. Mégis mind felujjongtak, mikor a megnyitott csapból vastag sugárban folyni kezdett a víz. Alig több mint fél éve apadtak el a csapok, de már valódi csodának élték meg, hogy nem kell tovább kannákban és vödrökben hordaniuk a vizet, ha megszomjaznak, főzni, vagy csak kezet mosni akarnak.

   – Ha minden jól megy, egy hét múlva zuhanyozni is lehet!  – ígérte Pörge Jani elzárva a csapot.  – Már félig készen vagyok a másik tábori konyhára épített vízmelegítő hengerrel. Ha kibírja a forró víz nyomását, akkor rákötöm a zuhanyokra!

   – Már alig várom  –sóhajtott fel Éva.

   Amikor a tartályokat felcipelték az emeletre, Jani egy második tábori konyhát is felhozatott velük a lakószintre. Azt tervezte, hogy a nagyszüleinél látott fatüzelésű fürdőhenger megnövelt mását építi rá a tűzhelyre, ezzel biztosítva melegvizet a csapatnak a fürdéshez. Kérdéses volt azonban, hogy a Műhelyből áthozott hegesztő felszerelés palackjai nem fogynak-e ki a nagy mű elkészülte előtt, és maga a henger bírni fogja-e a felforralt víz nyomását.

   – Azt mondd meg Janikám, hogy ez a golyóbis itt honnan tudja, hogy meddig vannak odafent a tartályok vízzel?  – mutatott a fal mellett lógó fekete golyóra Jutka néni, aki a téli beköltözés óta a konyha vezetőjének számított.

   – Onnan, hogy egy csigán át a tartályban lévő úszóhoz van kötve. Ahogy csökken a víz szintje, úgy emelkedik a golyó. Amikor a pirosra festett sávba ér, el kell zárni a csapokat és feltölteni a tartályokat odafent  – magyarázta büszkén a  találmányát Jani.

   Béla önkéntelenül odanézett a tartályok állapotát jelző „műszerre”. De neki egészen más jutott róla az eszébe, mint a többieknek. Tudta, hogy sokkal kényelmesebb felnézni a falra, mint naponta felmenni az emeletre és ellenőrizni a víztartályokat. Nem is azokkal az emeleti tartályokkal volt problémája Bélának, hanem a Telephelyen lévőkkel. Amelyekben a lassan, de biztosan fogyatkozó üzemanyagot tárolták. Hiába van az a csodálatos kút és a hidrofor a pincében. Ha egyszer elfogy a benzin, egyiknek sem vehetik többé hasznát. 

   Korom Péter csak fél füllel hallgatta Béla és Tóth Sándor beszélgetését az asztal túlsó oldalán. Valójában még félig sem értette, bár nem is igazán érdekelte, hogy mit magyaráz Tóth a katonai vaságyak kényelmetlenségéről. Magában azt próbálta kiszámolni, mikor kell kimennie az ebédlőből, hogy a folyosón találkozhasson Andreával. A lány néhány perce hagyta abba a társasozást Klárival, Csabival, és Barnánéval a szomszéd asztalnál. Péter legszívesebben most is odaült volna Andrea mellé, mint olyan sokszor, de a két gyerek már eleve negyediknek hívta a lányt játszani, mert Kerekes Pistát nem tudták rávenni a csatlakozásra. Pista egy darabig még ott ücsörgött Csaba mellett, akivel vacsora után nagy csatába vezették a fiú időközben jócskán megszaporodott műanyag katonáit, de aztán elálmosodott és elment aludni.

   Péter még egyszer az órájára nézett, aztán kirúgta maga alól a széket. Futólag elköszönt Bélától és Tóth Sándortól, aztán az ajtó felé indult. Torkában dobogó szívvel nyúlt a kilincsért és közben próbálta összeszedni, mit is akar mondani Andreának. Második napja készült a nagy vallomásra, mióta Pörge Jani és Éva, meg Szögi Imre és Erzsi beköltöztek új szobáikba. Annyira akarta, hogy ők legyenek a következő pár Andreával, akik saját szobát kapnak, mint még soha semmit az életében. Szerette volna biztosra venni, hogy a lány igent mond, de Andrea nem csak vele volt kedves és közvetlen, hanem a csapat minden tagjával.

   Kilépve a folyosóra Péter eleinte alig látott valamit az árnyak között. Egy ideje minden este kiakasztottak egy lámpát a konyha ajtaja mellé, hogy ne kelljen sötétben botorkálni a szobájukig, vagy éppen a mellékhelyiségig. Az apró lángocska a folyosó felét sem tudta ugyan bevilágítani, de legalább az ajtók világos foltjait, vagy a simogatásért előrohanó kutyákat észre lehetett venni. Csakhogy Péter ezúttal valami egészen mást látott meg a gyér fényben. A fürdő ajtaja mellett egy pár csókolózott önfeledten, a falnak támaszkodva.

   Péter megtorpant, mintha villám csapott volna belé. Nem kellett fény, hogy tudja, Andreát és Kerekes Pistát látja. De azt is tudta, hogy már nem fordulhat vissza a konyhába. Rekedten kinyögött valami bocsánatkérés-félét és az ölelésből gyorsan kibontakozó két fiatal mellett szinte besurrant a fürdőbe. Nem gyújtott világot, nem volt türelme gyufával és a falra akasztott lámpával bajlódni. Könnybe lábadó szemével akkor sem látott volna többet, ha ismét villanyfény ragyogja be a sötét előteret a pislákoló petróleumlámpa helyett. Tapogatózva megkereste a baloldalon a WC ajtaját, majd a beszűrődő gyér holdvilágban belépett az egyik fülkébe. Magára csukta az ajtót és lüktető homlokát a hideg falnak támasztotta.

   Azonnal beleszeretett Andreába, amint meglátta a dunaföldvári hídnál, azon a november végi estén. Olyan sokat beszélgettek és annyira egyetértettek mindenben, hogy már el sem tudta képzelni a jövőjét a lány nélkül. Biztosra vette, ha megkérdezi Andreát, akar-e a felesége lenni, a válasz csakis igen lehet. Persze tudta és látta, hogy a csapatból mindenki próbál kedveskedni a lányoknak. Néha rosszul is esett neki, hogy Andrea másokkal is kedves és megértő tud lenni, nem csak vele. De amit az előbb a folyosón látott, az a legrosszabb rémálmán is túltett!

   Vad gondolatok kergették egymást lázasan a fejében. Legszívesebben kirohant volna, hogy brutálisan elbánjon Pistával! Vagy Andreával, aki ilyen rútul rászedte! Hiszen még a félhomályban is jól látta, hogy a lány úgy csókolta Pistát, ahogyan azt ő magának álmodta számtalanszor. De még az is megfordult a fejében, hogy talán saját magát kellene megölnie. Mert mihez is kezdhetne ezután? Úgy érezte, képtelen lenne végignézni, ahogyan Andrea Pistával költözik külön szobába.

   Fogalma sem volt, hogy csak percek, vagy már órák óta állt a szűk fülkében, homlokát a hideg falhoz szorítva. Lassan, nagyon lassan kezdtek kitisztulni a gondolatai. Megfékezte magában a mindent elsöprő gyilkos vágyakat. Óvatosan kikerülve az odakészített vödröt kilépett az előtérbe és gépiesen átment a fürdőbe kezet mosni. Hallotta az ajtó nyílását és a halk, szinte alig koppanó lépteket, de nem akart odanézni. Csak arra figyelt, hogy kezének minden kis részét alaposan beszappanozza. Éppen csak egy kicsit nyitotta meg a csapot, hogy takarékoskodjon a vízzel, és nagyon lassan öblítette le a síkos réteget a bőréről, hátha Andrea elunja a várakozást és elmegy végre. De a lány odalépett hozzá és megfogta a karját:

   – Ne haragudj, Péter! Én sem így akartam!

   – Menj el!  – vakkantotta rekedten Péter elrántva a karját.

   – Értsd meg, nekem is olyan … váratlan volt ez az egész!

   – Most az jön, hogy te nem is akartad megcsókolni?

   – Nem a csókról beszélek  – rázta meg a fejét Andrea.  – Jó volt beszélgetni veled is, meg Pistával is. Aztán … egyszer csak rájöttem, hogy … De ettől még te maradsz a legjobb barátom!

   – De én nem akarok a barátod lenni!

   – Nem gyűlölhetsz azért, amiről nem tehetek! Te sokkal rendesebb vagy annál! Biztosan jó lett volna veled, ha nem lenne Pista …

   – De van  – koppant szárazon Péter hangja.

   – Eddig barátok voltatok Pistával. Egy szobában alszotok.

   – Már nem vagyunk barátok  – rázta meg Péter a fejét.  – És nem kell féltened. Mert nem alszunk egy szobában többé.

   – Mire készülsz, Péter?  – kérdezte elvékonyodó hangon Andrea.

   – Semmire, ami rád tartozna. Eredj, mielőtt a barátod féltékeny lesz!

   – Péter! Ugye nem akarod Pistát …

   – Hagyj már békén! Nem érted?!

   A lány tanácstalanul topogott még egy darabig Péter mellett, aztán megfordult és kibotorkált a fürdőből.

   – Erről beszéltem tegnap, Béla!  – mutatta az elemlámpa fényében Tóth az egymás mellett sorakozó kényelmes sezlonokat.  – Mindjárt más lesz egy ilyenen aludni, igazi ágyneművel, nem pedig katonák módjára vaságyon, lepedők és pokrócok között! Meglátjátok, milyen hálás lesz mindenki ezért a kis kényelemért!

   – Aki fáradt, annak a vaságy, meg a pokróc is kényelmes  – morogta álmosan Péter.

   Este jó darabig csak bámulta a fürdő ablakán át a holdfényben az alakulóteret és a hátulsó szélén sorakozó sírokat. Aztán amikor lábai már nem akarták megtartani, elballagott egy még érintetlen körletbe a folyosó végén. Bevackolta magát az egyik sarokban álló ágy pokrócai közé, de csak álmatlanul forgolódott hajnalig a nagy, magányos csendben. Még lezárt szemhéján át is folyton Andreát látta, amint szenvedélyesen csókolta Pistát a folyosón.

   Reggel aztán fáradtan, nyúzottan és zúgó fejjel, az elsők közt ült le reggelizni. Csak automatikusan befalta a tálcájára tett ételt, de öt perccel később már arra sem emlékezett, mit evett. Amikor végzett, csak letette a tálcáját a mosogató mellé és a megszokott renddel mit sem törődve kioldalgott a konyhából, még mielőtt a napi munkát megbeszélték volna. A két kutyától kísérve leballagott a lépcsőn, aztán hagyta az állatokat a maguk feje után játszani az udvaron, ő meg bemászott a fuvarozásra legtöbbször használt katonai mentőbe. Felnyitotta a motor burkolatát és csak úgy céltalanul törölgetni, tisztogatni kezdte a gépet. Úgy belemerült ebbe az elfoglaltságába, hogy csaknem elejtette ijedtében a rongyot, amikor Béla megszólalt mellette:

   – Honnan találtad ki, hogy éppen a városba készülünk?

   Kiderült, hogy Béla és Tóth Sándor el akartak látogatni a Domus áruházba, valamiféle bútorokat megnézni. Péter ugyan egy szót sem értett az egészből, de sokkal szívesebben kóborolt a városban, mint hogy Andreát és Pistát nézze a laktanyában.

   A Domus a belváros egyik kis terecskéjének az oldalában bújt meg. Szürke, doboz-szerű felső szintjével borzasztó furcsán festett a régi, díszes házak között, melyek legtöbbje magasabb is volt nála. Az emelet sivárságával ellentétben az áruház földszintje csupa üveg kirakat-sor volt. Az ajtókat persze senki sem nyitotta ki tavaly ősz óta. Vastag üvegükről elsőre pengve pattant vissza Péter szerelővasa, amikor megpróbálta betörni az egyiket. De aztán nagyobb lendületet vett és a szilánkmentes üveg szinte kirobbant a helyéből.

   Amíg végigjárták a földszintet, Tóth egyfolytában magyarázott. Hosszan fejtegette, miért nem igazán jók számukra a kiállított, szétnyitható kanapék és rekamírok. Szerinte mindnek sérülékeny volt a mechanikája és különben sem az a céljuk, hogy nappalra átalakítsák a szobáikat, hanem az, hogy kényelmesebb fekhelyekre tegyenek szert a katonai vaságyaknál. Ennek érdekében hamarosan fel is kapaszkodtak az emeletre, ahol ablakok híján csak az elemlámpájukkal tudtak körülnézni. De a szorgalmasan keresgélő Tóth végül mégis megtalálta a neki is tetsző sezlonokat.

   Béla előbb csak leült a barna csíkos kárpittal borított fekhelyre. Kicsit fészkelődött, próbálgatta a rugózását, majd hirtelen elhatározással végigdőlt az ágyon. Oldalra fordult, aztán hanyatt feküdt és kezét a feje alá téve megjegyezte:

   – Tényleg kényelmesebb! Persze ágyneműt is szerezni kell majd hozzá valahonnét  – aztán felállt, kivette Tóth kezéből a lámpát, körbevillantotta a fénysugarat.  – Hát ezzel a hat sezlonnal nem megyünk túl sokra! És azt sem hiszem, hogy a raktárban lenne még húsz hasonló!

   – Az ilyen áruházaknak általában a város szélén vannak a raktáraik, ahol szétszedve tárolják a szekrényeket, ágyakat, asztalokat  – vakarta a fejét tanácstalanul Tóth.  – De fogalmam sincs, hogy itt Kecskeméten merre lehet az a raktár!

   – Én tudom, hol van  – zökkent le a szomszédos sezlonra Péter.  – Tavaly nyáron kivezényeltek bennünket egyszer bútort rakodni. Amikor elkészült az új tiszti szálló, a Domus raktárából hordtuk át az összes holmit. Elmenjünk oda is? Vagy annyira nem sürgős?

   – Ha már belevágtunk, menjünk és nézzük meg, hogy egyáltalán van-e elég fekhely a cseréhez!  – bólintott rá Péter javaslatára Tóth.

   – Csak azt nem értem, miért pont most jutott eszedbe, hogy kényelmesebbre cseréljük az ágyainkat?  – ült fel Béla a sezlonon.  – Miért nem mondtad ugyanezt már a télen, mikor berendezkedtünk a szobáinkban?

   – Azt hittem, tavasszal elmegyünk a laktanyából. Átmenetileg jók voltak a vaságyak is. De ha már végleg itt maradunk …

   – Olyan szép ez az önzetlen gondoskodás, hogy akár igaz is lehetne  – mondta vigyorogva Béla.  – Miért érzem úgy mégis, hogy valaki át akar verni?

   – Látod, ezért nem mertem semmit sem mondani korábban  – nézett a fiúkra szemrehányóan Tóth.  – Féltem, hogy kinevettek!

   – Miért nevetnénk ki?  – lepődött meg Péter.  – Mert kényelmetlennek találod a vaságyakat?

   – Azért, mert össze akarunk költözni Juditkával  – bökte ki nagy nehezen az idősebb férfi.  – Már hónapok óta tervezgetjük, csak féltünk, hogy mit szólnátok hozzá.

   – Hogy mit szólunk hozzá? Gratulálok!  – ugrott fel Béla és szorongatta meg Tóth kezét.

   – Te igen. De a többiek? Két ilyen öreg ember …

   – Én is gratulálok!  – nyújtotta a kezét Péter.  – Mit számít a kor, ha két ember szereti egymást?