Jó széllel, négy nap alatt értünk Isle d’Orange-ba. Bizony már elmúlt este tíz óra is, mire átvergődtünk Isle d’Orange keskeny földnyelvre épült erődje mellett, a kikötő bejáratán. A csillagtalan éjszakában meg sem próbáltunk partra szállni, nehogy a városi őrség holmi támadó piratoknak nézzen bennünket. Korán reggel aztán, napkelte után alig egy órával, egy bőséges reggeli reményében fogtam a rakparton egy helybéli suhancot, aki némi aprópénzért elvezetett az Aranyfácánhoz, Jean-Paul Brienne fogadójához. A városkapun belépve azonban utunkat állta egy hajlott hátú, fura kis öregasszony. Görcsösen belekapaszkodott a karomba és sírós-reszketős hangon arról kezdett faggatni, nem találtam-e meg az ő gyűrűjét. Valami köves gyűrűről motyogott, amit valamikor elveszített valahol, de azt sem tudta, miféle követ mondjon. Óvatosan lefejtettem magamról kétségbeesetten kapaszkodó kezét és otthagytam szegény asszonyt az útfélen.
A tisztjeimmel alaposan bereggeliztünk monsieur Brienne fogadójában, és közben kifaggattam a fogadóst a város dolgairól. Elsősorban Joseph Gaudonville boltja érdekelt, de végül megkérdeztem még a gyűrűs vénasszonyról is. Jean-Paul először is fejcsóválva keresztet vetett. Aztán elmesélte, hogy Josephine Lodet, a szerencsétlen öreg hölgy évekkel ezelőtt bizony nem csak a gyűrűjét veszítette el, hanem az egyetlen fiát is. Védelmező talizmánul adta az anyjától örökölt gyűrűt a fiának, Samson Lodet-nak. Csakhogy még az a csodaszép, zafír köves gyűrű sem tudta megóvni a szerencsétlen kölyköt, aki matróz létére Isla Ballena ostroma közben, a szárazföldön esett el, egy rosszul előkészített támadás során. Szegény Josephine megzavarodott, amikor megtudta, hogy meghalt az egyetlen fia. Azóta csak a gyűrűjét keresi mindenfelé. Talán azt hiszi, ha megtalálja a gyűrűt, azzal együtt a fia is visszatér hozzá.
Joseph Gaudonville örömmel fizette meg az ezer aranyat a régen várt cukorért. Közben kikérdezett, hogy miféle árukat hoztam még El Caimanoról és mire észbe kaptam, megvásárolta az ébenfámat is, kötegenként negyvenhét aranyért. Aztán kiparancsolta a legényeit a kikötőbe, hogy egyenesen szekerekre rakhassuk az áruját. Ilyen segítséggel, igaz, hogy fáklyafény mellett, de még aznap este végeztünk a kirakodással és akár már másnap vitorlát is bonthattam volna. Csakhogy este a fogadóban volt egy újabb különös találkozásom, ami még további két napra Isle d’Orange-on marasztott.
Este Artois de Moulette kapitány a fogadóban meghívott az asztalához és egy üveg bor mellett elpanaszolta, hogy sikertelen expedíciója miatt már hét teljes hónapja állástalanul tengődik a parton. Monsieur Nicolas de Montferrat megbízásából az Ellenlábas szigeteket kereste, de csak jeget, skorbutot és több tucat matróza halálát lelte meg messze délen. Még az egyik hajóját is elveszítette a jéghegyek között. Hazatérése után a város ifjú kormányzója ráadásul megvádolta, hogy az expedíciója sikertelenségének legfőbb oka az utazásra kapott pénz elsikkasztása volt.
A hallottak alapján nem éreztem bűnösnek Moulette kapitányt, hát másnap kihajózás helyett kihallgatást kértem rangos névrokonomtól és megpróbáltam megenyhíteni volt kapitánya iránti haragját. Monsieur de Montferrat azonban amilyen fiatal volt, olyan következetesnek is bizonyult. Udvariasan, de igen határozottan megkért, hogy a továbbiakban a hajómmal kapcsolatos dolgokra koncentráljak, és ne az ő problémáinak megoldására vesztegessem az időmet. Miután a kormányzónál így kudarcot vallottam, nem tudtam másként segíteni Artois de Moulette tenger utáni sóvárgásán, mint hogy felvettem a saját hajómra elsőtisztnek.
1601. december 25.–13 óra 26 perc
1601. december 31.Belflor6 óra 13 perc
Isle d’Orange-ból alig másfél nap alatt értünk Belflorba. Ilyen módon végre egyszer már nappal is behajózhattam a legnagyobb francia kolónia kikötőjébe. Igaz, hogy ezúttal nem a megszokott úton, hanem a nyugati Kígyó-szoroson át vitorláztunk be a sziget öblébe. Egyenesen a rakpart mellé kötöttük a Principio-t, hogy minél könnyebb legyen a rakodás. Az őrség hadnagyának leróttam a szokásos kikötői illetéket, aztán siettem Jean Neuville boltjába.
Monsieur Neuville némileg csalódottan vette tudo-másul, hogy ezúttal csak mahagónit hoztam neki. Nem is akart többet adni érte kötegenként húsz aranynál. Hosszas alkudozás után végül megállapodtunk ugyan huszonkettőben, de csak tizennyolc bála vásznat kaptam a francia kereskedőtől. Ez a mennyiség pedig nemcsak a Principio rakteréhez, de az én elvárásaimhoz képest is igen kevés volt. Félig üres hajóval nem lehet jó haszonnal kereskedni.
Amíg azon törtem a fejem, mivel egészíthetném ki a rakományomat, sétáltam egyet a városban és mire észbe kaptam, a kormányzói palota elé keveredtem. Ha már ott jártam, beszélgettem egy sort az éppen szolgálatban álló Girars-szal, miközben reménykedve lestem a kaput. A szép Jacqueline-t azonban csak másnap láthattam viszont, amikor néger komornája és inasa kíséretében látogatóba ment egy másik nagy, rangos házba. Fehér selyemruhájában a kormányzó leánya egészen olyan volt, mint egy angyal. Az elmúlt hetek során, ha lehet, még szebb lett, mint ahogyan emlékeztem rá.
Vagy egy órán át várakoztam, hogy Jacqueline hazainduljon, de a nagy, sárga kapu sehogyan sem akart megnyílni. Végül feladtam őrhelyemet és a Hattyú felé indultam, hogy egy kupa borral szomjamat oltsam. A fogadó előtti sarkon egy riadt arcú, nálam alig idősebb fiatalember ütközött belém. Olyan ideges volt, hogy csak akkor vett észre, mikor már nekem jött. Dadogva elnézést kért az ügyetlenségéért, de közben folyton a Hattyú ajtaja felé pillogott. Amint mondókája végére ért, már menekült volna tovább, de a karjánál fogva visszatartottam. Némi noszogatás után nagynehezen kibökte, hogy Andreas Ficklernek hívják és ő a Seagull karavella raktárosa. A riadalmát pedig a kapitánya, Victor Bretier okozta, aki a legutóbbi útjukon Andreas tanácsa ellenére a szokottnál is több árut akart hajójába zsúfolni. Ennek érdekében a lőporos hordókat ponyvával letakarva a fedélzeten, az ágyúk mellett helyeztette el. Ekkora könnyelműség persze nem maradhatott büntetlenül. Egy ostoba matróz éppen az egyik ilyen hordón ülve gyújtott rá a pipájára. A robbanás nem szakította ugyan darabokra a Seagull-t, és néhány matróz kivételével a legénység is túlélte a balesetet, de a rakomány zömét a tengerbe kellett vetniük, hogy a megrongált hajóval eljuthassanak Belflorba. Ráadásul Bretier kapitány utólag a raktárosát okolta a karavelláját ért károkért.
Megnyugtattam Andreast, hogy valamiképpen rendbe hozom a dolgát és segítek rajta, aztán folytattam az utamat a Hattyú felé. Az ivóban nem volt nehéz rátalálnom a részegen handabandázó Bretier kapitányra, aki ordítva ígérgette, hogy a beleit tépi ki annak a fattyúnak, aki tönkretette az ő pompás hajóját. Megpróbáltam szót érteni a kapitánnyal, de túl részeg volt az értelmes beszédhez. Egyre csak fújta a magáét, igencsak trágár ajánlatokkal hálálva meg a közbeszólásomat. Ettől persze én is megdühödtem. Rázúdítottam Bretier kapitányra az előtte álló kancsó bort, aztán a kabátjánál fogva talpra rángattam. Az arcába ordítva közöltem vele, hogy Andreas mától az én raktárosom és velem gyűlik meg a baja, ha csak csúnyán néz is rá. Aztán olyan vadul taszítottam el a kapitányt, hogy a padot is magával rántva a szomszéd asztal alá gurult.
Az indulattól remegve indultam vissza Andreashoz, amikor egy piros ruhás úr állta utamat. Maugis Saubruic kapitány néven mutatkozott be. Valamelyik matrózomtól hallott a Fantome felett aratott győzelmemről, és neki éppen egy ilyen rátermett kapitányra volt szüksége, aki Omoryba kísérné őt és az ő La Belle karavelláját. Nem volt gazdag ember, de ezer aranyat kínált, ha sértetlenül megérkeztünk Omoryba. Ráadásul megígérte, hogy népes baráti körében mindenkinek a figyelmébe fog ajánlani, mint kiváló hajó-kísérőt. Megtetszett az élelmes kapitány ötlete, meg a távolabbi utazás lehetősége is. Elvállaltam a La Belle kíséretét, ha útközben kikötünk El Caimanon, amíg a Principio raktárában pihenő vász-nat eladom senor Mentatonak.
1602. január 05.–15 óra 21 perc
1602. január 08. ElCaimano6 óra 07 perc
Négy nappal Belflor elhagyása után, hajnalban pokoli vihar szakadt a nyakunkba. Saubruic kapitány az utazás kezdetén nem igazán lelkesedett az el caimanoi kikötés ötletéért, de a vihar elől ő is örömmel menekült be a spanyol kikötőbe. Az elemek tombolása közben nem értünk rá olyan aprósággal foglalkozni, hogy van-e spanyol hadihajó az öbölben, vagy nincs, egyszerűen behajóztunk a kikötő csendesebb vizére. Szerencsénk volt. A partrahúzott halászbárkákon kívül nem volt más hajó El Caimanon.
Senor Mentato igen meglepődött, hogy ilyen hamar viszontlátott. A Belflorból hozott vászon hírére persze azonnal lejött a kikötőbe. Átszellemülten tapogatta végig a bálákat, aztán személyesen szedett össze egy rakodóbrigádot a Vén Kajmánhoz címzett fogadóban, akik a rossz idő dacára azonnal elkezdték a munkát. A méretes bálákból azonban estig csak ötöt sikerült a kis spanyol raktárába vinni. Kegyetlen munka volt a hullámokon táncoló Principio-ról átemelni a bálákat a teljesen más ritmusban hintázó csónakba. Az egyik rakodót el is sodorták a hullámok, alig bírtuk kimenteni a szerencsétlent.
Másnap reggel, ugyanolyan keményen háborgó tengeren kellett folytatnunk a kirakodást. De hiába végeztünk estére a rakodással, a tomboló viharban képtelenség volt elhagyni a kikötőt. Csak harmadnap, dél felé kezdett végre csendesedni a vihar. A következő reggelre már csak friss északnyugati szél maradt belőle. Napkeltekor bátran felszedhettük a horgonyt, hogy folytassuk az utunkat kelet felé.
1602. január 09.7 óra 39 perc
El Caimano-hoz közel, Keletre
Egy nappal El Caimano elhagyása után kellemetlen találkozásunk volt két pirathajóval. Amikor a távolban megpillantottuk őket, velünk párhuzamosan vitorláztak, csak éppen nyugat felé. Azonnal megfordultak és felvonták fekete lobogóikat. Az élen haladó kis gallion hamarosan messze maga mögött hagyta tizennyolc ágyús társát. Vélhetően a Walcheren feladata lett volna a mi eltávolításunk a valódi zsákmányt jelentő La Belle közeléből, amíg a Surprise pinasse legénysége elfoglalja a magára maradt karavellát.
Jeleztem Saubruic kapitánynak, hogy haladjon tovább, én pedig a Principio-val elvágtam a piratok útját. Tudtam, hogy könnyű ágyúinkkal nincs túl sok esélyünk a Surprise jóval nagyobb lövegei ellen. A fürge Walcheren vitorláinak leszaggatásában viszont roppant hasznosnak bizonyultak. Már az első sortüzünk láncos lövedékei alaposan megtépték a kis gallion vásznait. Mire fél óra múltán a tizennyolc ágyús pinasse lőtávolba ért, már csak egyedül ellene kellett harcolnunk. Két-három sortűz után, melyek leszaggatták a nagyobb hajó vitorláinak többségét is, a Surprise is felhagyott az üldözésünkkel. A biztonság kedvéért mi azért persze tovább lőttük, amíg csak könnyű sakerjeink elérhették.
1602. január 10.13 óra 01 perc
El Caimano-tól távol, Keletre
Reméltem, hogy eltávolodva El Caimanotól majd csökken a pirattámadások veszélye, de már a két pirat csatája utáni napon rá kellett jönnöm a tévedésemre. Dél körül az őrszem vitorlát jelzett délkeleten. Az idegen hajó is észrevehetett bennünket, mert módosította az útirányát, hogy biztosan találkozzon velünk Egy óra múltán már elég közel került, hogy felismerhesse a hajóinkat. Ekkor úgy fordult, hogy a La Belle és a Principio közé futhasson. Ez a manőver már több volt, mint gyanús. Megfordultunk és igyekeztünk elvágni a tíz ágyús Bravoure útját.
A fürge kis gallion erre felvonta fekete lobogóját és öt kilencfontos csatakígyójával tüzet nyitott ránk. Lövedékeik ártalmatlan loccsanásokkal fejezték be útjukat a hajónktól húsz-harminclépésnyire. Nem akartam én is elkövetni a piratok hibáját, ezért nem engedtem a tüzéreimnek, hogy ilyen messziről válaszoljanak a kihívásra. Úgy manővereztem, hogy a piratok és Saubruic karavellája között maradjunk a Principio-val. Fertályóra múltán, épp amikor a piros-fehér mellvédes gallion felől eldörrentek az első muskéták, elég közelinek ítéltem a célpontot.
Egyetlen sortüzet lövettem a Bravoure-ra, aztán egy gyors forduló következett és megcsáklyáztuk a pirathajót. Félelmetes ordítással rohantuk meg ellenfeleinket és percek alatt el is söpörtünk minden ellenállást. Két órába telt, amíg a lőszert, a fegyvereket, az élelmiszert és az enni-innivalókat áthordtuk a Principio-ra. Aztán magukra hagytuk a lefegyverzett piratokat, hogy oldják meg új keletű problémájukat, ahogyan tudják.
1602. január 11.3 óra 49 perc
El Caimano-tól nagyon távol, Keletre
Kezdtem úgy érezni, hogy ez az utazás valahogy túlságosan is mozgalmasra sikeredett. Még csak harmadik napja hagytuk el El Caimano szigetét és mi máris bele-csöppentünk a harmadik csatánkba. A tizenhat ágyús Corso spanyol lobogót viselt ugyan, de úgy támadott ránk, mint egy pirat. Eredetileg az Arany Úton való őrjáratozás lehetett a feladata. De egy megrakott karavella– még ha francia is –túl ígéretes zsákmánynak tűnt a számukra. Annyi becsület azért maradt bennük, hogy hadüzenetük jeleként elébünk lőttek.
Valahogy nem bíztam a spanyolokban, ezért már egy órája– amióta az árbocon kuksoló őrszem megpillantotta a gallion vörös-sárga lobogóját –harckészültségben voltunk a Principo fedélzetén. Amint eldördült a támadó gallion lövése, teljes oldalsortűzzel feleltünk rá. Öt lövedékünkből kettő is a Corso első felépítményébe, illetve oldalába csapódott. Ez persze azonnal elterelte a spanyolok figyelmét Saubruic kapitány karavellájáról. Vagy egy órán át csalogattuk a spanyolokat, egyre messzebb távolodva a La Belle-től. ACorso vadul támadott, de nem valami nagy sikerrel. Igaz, a mi tüzéreink sem értek el túl sok találatot. Végül két órával napkelte után a Fantome ellen már bevált módon, egy közeli kartácsolás után megcsáklyáztuk a spanyol galliont.
A tisztjeik elvesztése miatt zavarodott, megtizedelt spanyolok igen kevés ellenállást fejtettek ki. Amint megrohantuk a hajójukat, legtöbbjük eldobta a fegyverét és megadta magát. Ebédidőre minden értékesnek tartott holmit átraktunk a Principio-ra, a spanyol tengerészeket a csónakjaikba ültettük, a Corso-t pedig meglékeltük.
1602. január 12.22 óra 01 perc
Chaktcha-tól távol, Nyugatra
A Corso-val vívott csatát követő napunk, a korábbiakhoz képest nyugodtan telt, de csak estig. Alkonyat után egy órával távoli ágyúdörgést hallottunk és az őrszem vitorlákat jelzett előttünk. Riadót fúvattam és jeleztem Saubruic kapitánynak, hogy karavellájával maradjon a Principio mögött. Este kilenc óra körül már jól láthattuk a harcoló hajók ágyúinak torkolattüzét. Addigra felismertem, hogy egy hatalmas, két ütegsoros hadihajó csatázik egy pinasse-szal és egy gallionnal, de fogalmam sem volt a harcoló felek hovatartozásáról.
A La Belle karavellát hátrahagyva még közelebb vitorláztam, hogy segíthessek valamelyik félnek, ha kell. Hamarosan rájöttem, hogy a két ütegsoros hadihajó francia, két ellenfele pedig spanyol lobogót visel. Azonnal kurtítottuk a Principio vitorláit és elfordultunk a csatától. Úgy gondoltam, mivel egyik harcoló fél sem honfitársam, nem lenne illendő megzavarni a három hajó nemes foglalatosságát.
Fertályórával az után, hogy elfordultunk a csatától, a Guerrero pinasse váratlanul oldalára dőlt és merülni kezdett. Társának elvesztésére a Cinco Llagas azonnal szél alá fordult, és menekülni kezdett. Nem jutott azonban messzire. A hatalmas Achille következő sortüze letarolta a tatárbocát és a főárbocát a tereb fölött. Két újabb sortűz bezúzta a spanyol gallion bordázatát és a Cinco Llagas néhány perccel a Guerrero után elmerült a hullámsírban.
A győztes franciák egy percig sem törődtek tovább ellenfeleikkel. Nyugat felé fordultak és vitorláikat kifeszítve elhagyták a csatateret. Amint az Achille elvitorlázott mellettünk, lobogónkkal tisztelegtünk a győztesnek, majd mi is folytattuk az utunkat Omory felé.
1602. január 14.Chaktcha6 óra 21 perc
Amikor a Corso legyőzése után három nappal az őr-szem földet jelzett, azt hittem, végre elértük Omoryt. De a távolban felbukkanó kis sziget csak a lakatlan Chak-tcha volt. Reggel fél hét táján már olyan közel értünk, hogy távcsövemen át megcsodálhattam a sziget erdőit. Chaktcha egy nagyjából hatodrészén nyitott atollnak bizonyult, mely északkeleti irányban egy félsziget-nyúlványt növesztett. Tágas öblének védettségét az északnyugatra nyíló bejárat háromnegyedét elzáró homokpad is növelte. Közelebb érve kiderült, hogy nem volt mindig lakatlan a kis sziget. Az öböl legbelső részén egy magas tornyú kastély romjait láthattam távcsövemmel. Ennyi maradt a piratok által évtizedekkel korábban feldúlt spanyol helyőrségből és a körötte épült halászfaluból.
Olyan közel hajóztam a homokpadhoz, amennyire a megfeneklés veszélye nélkül csak mertem és alaposan szemügyre vettem a pompás, védett öblöt. Kívülről az atoll partjai mentén alattomos sziklák fodrozták a vizet, lehetetlenné téve a kikötést. Bármerről néztem is, egy megfelelően elhelyezett, erős tüzérségű erőd bevehetetlenné tehette volna Chaktchát. Képtelen voltam megérteni, miért nem építették újra a spanyolok a feldúlt falut és az erődjüket.
1602. január 17.–3 óra 46 perc
1602. január 24.Omory6 óra 04 perc
Hajnalban, négy óra előtt vetettünk horgonyt Omory kikötőjében. Ámbár a kikötő megfogalmazás finoman szólva is túlzás volt a kis sziget dél felé teljesen nyitott öblére. A hold fényében jól láthattam, hogy Omory való-jában két sziget. Maga Omory és az Erőd-sziget, melynek sziklás partján napközben megcsodálhattam az első települést védő fal maradványait. Az új városkát már a fő sziget lankás dombjának oldalába építették. Termé-szetesen ezt is méretes falak védték. Az öböl partján még ágyúkat is telepítettek a védfalra. Nyolc csatakígyót, melyeknek erejét jól kiegészítették az öblöt lezáró sziklatönkök és zátonyok.
Délben Maugis Saubruic kapitány a sikeres megérkezés örömére tisztjeimmel együtt meghívott ebédre a „Félfogú” Rozmárba, Bruyant Nemours fogadójába. A városka méretéhez képest impozáns fogadó részben a cégérén lévő rozmárról, részben a tulajdonos hiányzó szemfogáról kapta a nevét, mint arra monsieur Nemours első vigyorából rájöhettem. De persze a legkevésbé sem az érdekelt bennünket, miért éppen egy rozmár van a fogadó cégtábláján, vagy hogyan veszítette el a tulajdonos a fogát. Saubruic kapitány számlájára alaposan belaktunk monsieur Nemours pompás pecsenyéivel, melyeket a tulajdonos saját készítésű mártásaival öntött nyakon és jókat ittunk egymás egészségére a nehéz, francia borokból. Közben Saubruic kapitány többször is elmondta, bár egyre akadozóbban, hogy mennyire hálás, amiért épségben eljuthatott Omoryba az Archipelagok piratoktól hemzsegő vizein.
Reggel aztán, némileg kijózanodva, törni kezdtem a fejemet, merre tovább? Problémámat Saubruic kapitány oldotta meg. Dél tájban felkeresett a Félfogú Rozmárban. Egyik helyi üzletfelétől hallotta, hogy Yves Samois hajót keres hatszáz zsák kávé Isle d’Orange-ra szállításához. Azonnal rendbe szedtem magam és siettem monsieur Samois aprócska boltjába.
Yves Samois „röviden” elmondta, hogy a kereskedés mellett van egy pompás kávé-ültetvénye is. Az idei termés különösen bőséges volt, ezért arra gondolt, hogy Isle d’Orange-ban ad túl rajta. Volt azonban egy csavar is az üzletben. A kávét nem csak el kellett vinnem Isle d’Orange-ba, hanem ott kakaóra cserélni, és azt visszahozni a kereskedőnek. Fuvardíjként monsieur Samois az út hasznának felét ajánlotta fel.
Jobb fuvarra nem lévén kilátásom, elfogadtam a különös üzleti ajánlatot. Berakodtuk monsieur Samois kávéját a Principio hombárjaiba, és egy héttel az érkezésünk után elhagytuk Omory-t
AJÁNLOM AZ OLDALT