7.

   A friss, márciusi napsütésben Kaszás István jólesően megropogtatta fájó derekát. Szokatlan volt számára az ásás. Városi gyerekként született és igazi városi embernek is nőtt fel. A zöldségeket csak a piacról ismerte. Ásót, kapát és más efféle szerszámot sosem vett a kezébe, míg Anna rá nem beszélte ennek a tanyának a megvételére. Felesége már első látásra szinte beleszeretett ebbe a fenyves közepén megbúvó, kényelmes kis tanyába. A vályogból rakott ház közepét elfoglaló régi konyhából az előző tulajdonos egy kisebb szobát alakított ki. Az egyik szobában még állt a régi búbos kemence, amit ebből a helyiségből lehetett fűteni. Az a kemence azonnal elbűvölte Annát. Úgy simogatta körbe, mint régóta hiába várt gyermeküket. Oda sem figyelt, amikor Soós sajnálkozva elmondta, hogy már két éve nem használták a kemencét, mert sajnálták a középső szoba szőnyegpadlóját összeszemetelni a rőzsekévékkel.

   Az igazi, használható konyhát, a beüvegezett gang egyik végében, Soósék is úgy örökölték. A hidroforról táplált, ötvenliteres bojlerrel felszerelt fürdőszobát viszont már ők építették a gang másik végébe. Ha nincs ez a kis komfort, Kaszás talán ellentmond a feleségének, és nem vásárolják meg a tanyát. Mert Soósék egy vagyont kértek a szerintük gazdálkodásra is alkalmas épületért. Pedig vagy négy kilométerre volt a falutól és legalább harmincra Szegedtől.

   De az első napok, amiket saját üdülőjükben tölthettek, minden pénzt megértek. Megint olyan volt minden, mint öt évvel korábban, a nászútjukon. Csodálatos volt az az esti és hajnali csend. A madarak csivitelése. Az első reggelijük a gang nyitott ajtaja mellett, amit egy mókus is végignézett az udvarban álló vénséges eperfa alól.

   A második nap megismerkedtek a szomszédokkal, Torma Károllyal és Ilonkával, a feleségével. A hatvanas éveiben járó férfi afféle vadőr volt. Lóháton, vagy kétlovas kocsijával járta naphosszat az erdőt. Ilonka meg közben otthon, a jószágokkal és a háztartással foglalatoskodott. Nem volt éppen könnyű dolga, mert három hízót, egy tehenet és vagy félszáz baromfit tartottak. Ilonka viszont semmibe vette a sok munkát, s panaszkodás helyett inkább büszkén mutogatta az állatokat, melyekből bőven jutott két fiuk és a lányuk városi konyhájára is, ha tyúkot, vagy télen disznót vágtak. A két öreg csak ezzel tudott segíteni kölcsönöket törlesztő gyerekeinek.

   Kaszáséknak egy hónap alatt sikerült teljesen berendezniük a tanyát. A tisztaszobában meghagyták a Soóséktól ott maradt paraszti bútorokat. A kemencés szobába viszont rokonoktól, ismerősöktől beszerzett modernebb berendezés került. A középső kis szoba lett a nappali, ahol TV-zni lehetett, meg beszélgetni a vendégekkel. Mert nem tudták megállni és tartottak egy házavatót a barátoknak, akik már egy ideje a frissen vásárolt „birtokkal” cukkolták őket. Kicsit szűken voltak, egyeseknek hálózsákokban jutott csak hely a gangon, Némethék és Tímárék meg egyenesen sátorban aludtak az udvaron. De az irigykedő tekintetek, az elmormolt elismerő szavak és az az öröm, amit Károly bácsi szerzett a társaságnak, mikor kétlovas kocsijával elvitte őket vasárnap egy nagy kerülőre az erdőbe, mindent megértek!

   Szép volt az az őszi hétvége. Az utolsó összejövetel a barátokkal. Tíz nappal később adott hírt először a TV a járványról. István és Anna döbbenten nézték az elborzasztó képsorokat. Aztán amikor az első hazai fertőzésekről is beszámoltak a Híradóban, hirtelen világossá vált előttük, mit is kell tenniük. Táskákba dobálták a ruháikat és munkahellyel, lakással mit sem törődve elmenekültek a városból öreg Trabantjukkal.

   Kiköltöztek a tanyájukba. Három napon át ki sem mozdultak a bezárt ajtó mögül. Aztán kénytelenek voltak bemenni a faluba bevásárolni, mert mindenük elfogyott. Megrakták a vén Trabit, hogy alig fértek be a csomagok mellé. Otthon pedig újra magukra zárták az ajtót. Reszketve bújtak össze a TV előtt és nézték a híreket, míg csak meg nem szűnt az adás. Mert remeteségük ötödik napján István hiába akarta este felkapcsolni a villanyt. Szerencsére Károly bácsi tanácsára korábban már beszereztek néhány petróleumlámpát, amivel így is tudtak világítani. De a finom melegvíznek és a csapokat tápláló hidrofornak áram híján búcsút mondhattak.

   Reggel aztán arra ébredtek, hogy valaki zörgeti az ajtajukat. István a félelemtől remegve ment ki a gangra. Az öreg Torma állt odakint és egy hosszú bottal kocogtatta az ajtót.

   – Ne gyere ki, fiam!  – emelte fel tiltón a kezét, amint meglátta Kaszást az ajtón belül.  – Elkaptuk ezt az új nyavalyát Ilkámmal. A TV-ben egyetlen embert sem mutattak, aki felépült volna belőle. Csak azért jöttem át, hogy megkérjelek: hozzátok át tőlünk a jószágokat és viseljétek gondjukat! Ne hagyjátok elhullani őket!

   Borzasztó volt látni az öreget, amint megtörten, előreejtett vállal hazaindult a botjára támaszkodva. Akkor látták utoljára élve. Mire délelőtt átmentek az állatokért, a két öreg magára zárta az ajtót. Még a függönyt sem húzták el, hogy odaintsenek Istvánéknak.

   – Így csak ki lehet bírni, igaz?!  – csendült fel Anna évődő hangja a gang ajtajából.  – Vagy éppen arra tanítod az ásót, hogy egyedül dolgozzon?

   – Azt hittem, sokkal könnyebb lesz felásni a kertet  – tapogatta meg sajgó derekát István.  – Az irodában sose fájt a hátam. De ehhez a munkához nem vagyok szokva.

   – Akkor meg ne ott álldogálj, hanem gyere be pihenni egy kicsit!

   – A kert meg majd meg lesz egyedül is, igaz?  – kérdezte István, de azért leszúrta az ásót és elindult az asszony felé.

   Az ajtóban egy pillanatra átölelte Annát és megsimogatta szépen kerekedni kezdő hasát. Öt éven át mindent elkövettek, hogy Anna végre áldott állapotba kerüljön, de sohasem sikerült. Az orvosok eleinte azzal nyugtatták őket, hogy más fiatal házaspároknak sem sikerül elsőre. Később, mikor egyre türelmetlenebbek lettek, vizsgálatokra küldték őket. De nem találtak semmi kizáró okot. Aztán pont amikor a gyilkos kór lecsapott a világra, megtörtént a csoda. A házavatás utáni hét elején súgta először reménykedve Anna, hogy talán …   

   Karácsonyra, mire végképpen egyedül maradtak, már biztosan tudták, hogy végre úton van a várva várt kis jövevény. Boldogok voltak, pedig sosem volt még olyan borzasztó karácsonyuk. Akkor már egy hónapja gondozták Tormáék állatait. István eleinte félt a hatalmas lovak és a tehén közelébe menni. Pedig almozni kellett, kihordani a trágyát és feltölteni előttük a jászlat szénával. Anna egy fokkal könnyebben vette a napi két fejést, amit Pirók, a jámbor tehénke megadóan tűrt.

   Valójában mind a ketten tudták, miért nincs áram. De nem akartak beszélni róla, ahogyan arról sem, miért nem néznek az állataik után Tormáék. Könnyebb volt hallgatni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mint tudomásul venni, hogy megszokott világuk immár végérvényesen széthullott körülöttük.

   Aztán az ünnep előtt néhány nappal kifogytak a faluban vásárolt készleteik. Az is csak akkor jutott eszükbe, hogy egyetlen karácsonyfadísz sincsen a tanyában, hogy fenyőfát állíthassanak.  Reggel ellátták hát a jószágokat, beültek a Trabiba és elindultak bevásárolni. A falu ABC-je azonban zárva volt. A tanácselnök irodáját ugyan nyitva találták, de kongóan üres volt, akárcsak az egész Tanácsháza. Délig kóboroltak a faluban, de egyetlen emberrel sem találkoztak. A Trabant láttán némelyik udvarban veszettül csaholó kutyák ugrottak a kapunak. Másutt még a házőrző is élettelenül feküdt a lánc végén. Éhen döglött, mikor nem volt, aki megetesse. Végül István erőt vett magán és bement az egyik házba. Igazából csak akkor fogta fel a kegyetlen valóságot, mikor meglátta azt a halott családot.

   Addig csak temetésen látott halottat. Akit szépen megmosdattak, felöltöztettek és lefagyasztottak, hogy a hozzátartozókat megkíméljék a bomlás kegyetlen jeleinek látványától. De azok az emberek ott a saját mocskukban haltak meg. És hiába volt hideg, arcuk és kezük már elfeketedett.

   István szótlanul, remegő kézzel-lábbal vezette a Trabit a boltig. Anna sem kérdezett tőle semmit, csak nézett maga elé, mintha ő is látta volna azt a borzalmas képet. Betörték az ABC ajtaját és szatyrokba rendezve a szükséges dolgokat, ismét megrakták a kocsijukat. De két szót is alig váltottak, amíg hazaértek.

   Másnap István újra átment Tormáék házába. Egy fejszével betörte az ajtót és lepedőbe csavarva eltemette a két öreget a házuk végében.

   Kaszás tanácstalanul kopogtatta csavarkulcsával a Trabant motorját. Amikor elindultak tankolni, még szépen dolgozott a két henger. Akkor is hiba nélkül dolgozott a motor, amikor a kiürült ABC mögötti ősöreg benzinkút tartályából telipumpálták a Trabi tankját, és hazaindultak. Kaszás csaknem hangosan felnevetett, amint eszébe jutott, milyen kényelmetlennek találták első alkalommal a kézi szivattyú karjának fárasztó rángatását. Most bezzeg többet ért, mint akármelyik modern városi benzinkút! Áram nélkül azokból egy csepp benzint sem lehetett kicsalogatni. A tankolás után az öreg Trabi még elpöfögött a főútig, ott aztán köhögött párat és leállt.

   István néhányszor megpróbálta beindítani a motort, de hamar be kellett látnia, hogy valami nagyobb baj történt. Nem igazán értett az autókhoz, de azért előszedte a szerszámokat, és megpróbálta életre kelteni a kocsi motorját. Kitakarította a gyertyákat, levette a gyújtáselosztó fedelét és kifújta belőle a port. Megnézte a légszűrőt, végül még a karburátorba is beleügyetlenkedett. De a Trabi nem volt hajlandó újra elindulni. Az önindító egyre rövidebb menetekre volt csak képes, végül már alig tudott egyet-kettőt fordítani a motoron.

   Kaszás kénytelen volt elfogadni a szomorú tényt, hogy öreg kocsijuk harmadszor már nem viszi el őket Szegedre. Pedig égetően szükségük volt egy újabb adag konzervre, meg a kenyeret csak félig helyettesítő kétszersültre-kekszre. Kéthetenkénti látogatásaik ugyanis addig apasztották a falusi ABC készleteit, hogy március végére a polcokról és a raktárból is elfogytak az élelmiszerek. Még addig sem tartottak volna ki, ha az év elején rá nem akadnak a gazdaság raktárára a falu határában.

   A hatalmas, palatetős épületekben zsákszámra állt a rengeteg krumpli, karalábé, karfiol és más zöldségféle. Első alkalommal azonban még a raktárakba sem juthattak be. Hatalmas szerencséjük volt, mert a telepet őrző nagy testű kutyák már a kocsijukat megtámadták. Vadul kaffogva, morogva kapkodtak a Trabant oldala és ablakai felé. Ha csak egy-két percet is késik az acsargó állatok támadása, semmi sem menthette volna meg Istvánékat. Így viszont az öreg kasztni néhány újabb karcolása árán megszabadultak a házőrzőktől, amik a kapun túl fel is adták a hívatlan vendégek üldözését.

   Kaszás még aznap délután átment Tormáék tanyájába és előkereste Károly bácsi vadászpuskáját, meg a hozzá való töltényeket. Leült kis házuk előtt az udvarra és addig próbálgatta a fegyver kezelését, míg rá nem jött, hogyan kell megtölteni, kibiztosítani és elsütni. Aztán másnap visszamentek a gazdaság raktárához. Anna sírva-sikoltozva fogta be a fülét, amíg István a résnyire leengedett ablakon át lelövöldözte az ismét rájuk támadó kutyákat.

   Véres munkája közben Kaszásnak is sűrűn görcsbe rándult a gyomra. De amikor a lakatokat leverve meglátta, micsoda kincstárra bukkantak, minden rossz érzés elmúlt belőle. Anna ugyan egészen hazáig szipogott, és törölgette a szemeit, de a főzni valónak azért ő is örült.

   Attól kezdve rendszeresen látogatták a raktárt. Zsákszámra hordták haza a zöldségféléket. Anna kicsit nehezen szokott hozzá, hogy villany, vagy gáz helyett fával kellett tüzelnie és főznie, de lassan megtanulta kezelni a régi tűzhelyet. Annyi főzeléket és paprikás krumplit egész korábbi életükben sem ettek, mint a raktár felfedezését követően, de legalább volt mit enniük és a kemence napi egy kéve rőzse árán pompás meleget tartott egész télen a szobában.

   Kaszásnak fogalma sem volt róla, hogy a raktárból való fuvarozás, vagy a két szegedi út viselte meg az öreg Trabit. Csak azt tudta, hogy képtelen életre kelteni a motort. Az ő tudománya kevésnek bizonyult a szerkezet meggyógyításához.

   – Ez bizony meghalt, szívem  – csukta le a motorháztetőt István nagyot fújva.

   – Akkor most mihez kezdünk?  – kászálódott ki Anna a kocsiból, nagyon vigyázva kerek pocakjára.

   – Nincs túl sok választásunk  – törölte kezét a nadrágjába István. Kivette a Trabant hátsó üléséről a puskát és táskáját a töltényekkel. Ezek nélkül a raktárbeli kutya-támadás óta sohasem hagyta el a tanyájuk udvarát.  – Itt hagyjuk a Trabit és hazasétálunk. Ma már semmiképpen sem juthatunk be Szegedre.

   – De kocsi nélkül hogyan fogjuk beszerezni, amire szükségünk van?

   – Egy másik kocsival. Holnap korán reggel szépen befogom Károly bácsi kocsijába Csinost és Öcsit. Kicsit tovább fog tartani az út, mint a Trabival, de délutánra megjárom.

   – Ezt nem értettem egészen tisztán  – karolta át a férje derekát Anna.  – Miből gondolod, hogy otthon akarok maradni? Mindig együtt szedtük össze, a Trabi rakományát is.

   – Igen, de eddig pár óra alatt megjártuk az egészet. Most meg rá fog menni az egész nap.

   – Akkor sem szabadulsz tőlem!  – rázta a fejét nevetve Anna.

   Kaszás fáradtan vezette a kút melletti vályúhoz a két lovat. Megvárta, míg szomjukat oltják, aztán bekötötte őket az istállóba. Úgy érezte, lépni is alig van ereje, de azért megrakta szénával a jászolt az állatok előtt, közben kedveskedve megveregette mind a két ló nyakát. Azt hitte, sokkal nehezebb lesz lovas kocsival elmenni a városba. De Öcsi és Csinos láthatóan örültek, hogy végre kiszabadulhattak az istállóból. Szépen beálltak az út jobb oldalára és kocogni kezdtek, mintha pontosan tudták volna, hová indultak az emberek.

   Még dél sem volt, mikor megálltak a már ismert bolt előtt. A rakodás persze ezúttal tovább tartott a megszokottnál, mert a lovas kocsira sokkal több árút tudtak felpakolni, mint korábban a Trabi csomagtartójába és hátsó üléseire. De még így is magasan járt a nap, mikor hazaértek. Volt ugyan egy kis „vita” a két lóval, akik a dűlőútról mindenáron be akartak fordulni Tormáék elhagyatott tanyájának udvarára. De aztán a gyeplő rándításainak engedelmeskedve mégis tovább ballagtak új otthonuk felé.

   – Miért nem pihensz egy kicsit, szívem?  – állt meg Anna a gang ajtajában, egy nagy pohár kólával a kezében.  – Azt a sok holmit holnap is ráérsz behordani!

   – Nem lehet, cicuskám  – rázta a fejét István.  – Ha az éjjel kapunk egy kis esőt, az egész tönkre megy.

   – Ugyan honnan lenne itt eső?  – nézett fel a felhőtlen égre Anna.  – Te meg biztosan elfáradtál.

   – Hát nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó lehet egy helyben ülni órákon át!  – nevette el magát István leemelve az első bevásárló kosarakat a kocsiról. Azt találták ki Annával, hogy a könnyen szakadó reklámszatyrok helyett a boltban található bevásárlókosarakba szedik össze a konzerveket, zacskókat és üvegeket. Ezeket a kosarakat aztán sokkal jobban sorba lehetett rakni az alacsony oldalú lovas kocsin. Kívül üdítős rekeszekkel magasították meg a kocsi oldalát, aztán közép felé mind magasabbra halmozták az összeválogatott holmikat. Egyetlen fordulóban háromszor akkora készletet hoztak haza, mint ami a Trabiba befért volna.

   István már a harmadszor tért vissza a raktárnak kinevezett tisztaszobából, amikor a kocsihoz érve valami különös mozgolódás vonta magára a figyelmét. Nem messze a kerítéstől egy nagy, sötét foltot látott a fák között. Megállt és kicsit lehajolva erőltette a szemét, mikor az erdőből kiügetett egy hatalmas, majdnem fekete disznó. Széles, kerek orrát magasra tartva odakocogott a kerítéshez. Zajosan, szörcsögve szimatolt a disznóól felé, ahol Kaszásék a Tormáéktól örökölt három hízót tartották. Pár percnyi vizsgálódás után a hatalmas, méternél is magasabb állat túrni kezdett a kerítés mellett.

   István felkapta az eperfához támasztott botot, amivel a hízókat szokta távol tartani, amíg a vályúba önti nekik a moslékot és nagy nyugalommal odaballagott az idegen állathoz. Meglendítette a botot és a kerítésen áthajolva végigvágott vele a nagy kanon.

   Az állat egy pillanatra megtorpant az ütéstől. De aztán ércesen felvisított, mint egy harci trombita és újult erővel lódult neki a kerítés léceinek, melyek recsegve tiltakoztak a roham ellen. István döbbenten látta, hogy a mázsás test lendületétől a hasított akácfa husángokból kettő-három is eltörött. Még mielőtt a hatalmas jószág második rohamra lendülhetett volna, elhajította botját és lélekszakadva rohant a ház felé. Éppen csak bejutott a gang ajtaján belülre, mikor a vadkan áttört a kerítés maradványain.

   Közben az erdőből három hasonló méretű disznó és egy tucatnyi csíkos hátú malac kocogott elő. Egyenesen a kan által tört réshez ügettek és szép sorban átbújtak rajta. A nagy kan odacaplatott az ajtóhoz, ami mögül az emberek lesték. Zajosan körbeszimatolta a küszöböt. Apó gombszemeivel felnézett az üvegezett részre, és ettől Istvánnak olyan érzése támadt, hogy az állat látja őket. De aztán a vadkan otthagyta a csukott ajtót. Hosszan dörgölte az oldalát az eperfához, majd elkocogott a hízók ólja felé. Alaposan körbe szaglászta az egészet, majd nekiállt széttúrni az akol kerítését.

   A többi vaddisznó közben István féltett kertjét vette kezelésbe. Zajosan csámcsogva legelték a borsót és a babot. Kitúrták a földből az összes karalábét. Azt is összepocskolták, amit már nem bírtak megenni, pedig félelmetes étvágyuk volt. Az egyik koca éppen a sárgarépa ágyásban kezdett hemperegni, fürdeni a száraz porban. Egy óra alatt teljesen tönkretették István több havi kemény munkáját.

   Kaszás egy darabig tehetetlenül nézte a pusztítást. Aztán felragadta a puskát és megtöltötte. Óvatosan kinyitotta a konyha aprócska ablakát és célba vette a legközelebbi csíkos hátú malacot. A dörrenésre a disznók és malacok riadt röffenéseket hallatva rohantak szét az egész udvarban. Kivéve azt az egy malacot, amelynek az oldalát cafatokra tépte a nagy szemű sörét. Az állatok mindenütt a kerítésbe ütköztek és ettől egyre riadtabbak lettek. Vad rohanásukkal, összeütközéseikkel és fura hangjaikkal egymást riogatták. Hosszú percekbe telt, mire az egyik koca végre áttört a lécek között és visszarohant az erdőbe. Leghamarabb a malacok találták meg a menekülés útját, de egy idő után még a nagy kan is tört magának egy újabb rést és követte a kocákat a fák közé.

   A lelőtt malac három napra friss hússal látta el Kaszásék konyháját. De a nagy kan támadása után már egyikük sem mert olyan nyugodtan kilépni a tanya udvarára, mint korábban. Félve pillogtak az erdő felé és nem is minden ok nélkül. Többször is látták a kondát elvonulni a fák között. István már másnap kijavította a kerítést, új lécekkel foltozva be a lyukakat, de kertjének tönkretétele miatt bosszút forralt a vaddisznók ellen. Tudta, hogy az öreg sörétes puskával veszélyesen közel kellene mennie a vadakhoz, ezért úgy döntött, inkább csapdába csalja a kondát.

   Napokig törte a fejét valami szuper csapdán, amivel egyszerre kaphatná el az összes vaddisznót. De sem ketrecet építeni, sem akkora vermet ásni nem tudott, amiben mind elfértek volna az állatok. Közben Anna kérlelni kezdte, hogy kergessék ki az erdőbe a három hízót, mert biztosra vette, hogy valahogyan azok csalták a nagy kant a tanya közelébe. István eleinte afféle babonás butaságnak tartotta felesége feltevését. Aztán eszébe jutott, hogy a nagy kan már a kerítésen túlról a hízók felé szaglászott. Amikor pedig végre bejutott az udvarba, nem a zöldségek érdekelték, hanem egyenesen az ólhoz ment.

   Végül éppen ez adta az ötletet a csapdához, bár Anna mindent elkövetett, hogy lebeszélje férjét a kockázatos tervről. István két nap alatt alaposan megerősítette a hízókéval szomszédos akolt. Szinte a tanya udvarán található összes faanyagot az ól kerítésébe építette. A régi, kifelé nyíló kaput egy sokkal erősebb, fordított működésűre cserélte. Aztán néhány cső kukoricát tett ki a kerítés mellé és egy régi vadásztörténetre emlékezve még sót is szórt a csalétek köré. Hasonló finom falatokat helyezett el a megerősített akolig vezető úton. A vas vályúban meg valóságos lakomát készített elő az állatoknak. Az ól ajtaját mozgató kötél végét az épület padlására vezette, ahol lesbe akart állni. Illetve inkább ülni, mert az alacsony tető alatt legfeljebb csak térdelni, vagy ülni lehetett.

   A csapda másik fele egyenesen a nagy kannak készült. István egy darab dróthálóval leszűkítette a hízók mozgásterét. Az akol nyitva hagyott ajtajára pedig egy hurkot erősített. Addig ügyeskedett, míg számításai szerint a hízók felé törekvő vadkannak mindenképpen fel kellett akasztania magát a tartókról a legkisebb érintésre is elszabaduló hurokkal.

   Hiába volt azonban a nagy előkészület, az első éjjel semmi sem történt, István feleslegesen zsibbasztotta a lábait hajnalig az alacsony kispadláson. Csak a harmadik estén csörtetett elő a konda az erdőből. Előbb gyanakodva szaglászták a csaléteknek szánt kukoricát, de amikor megkóstolták, rögtön megjött az étvágyuk. Meglepően gyorsan végigjárták az István által kijelölt utat, és nekiestek a vályúba készített lakomának. Kaszás boldogan húzta meg a kötelet és csukta rájuk a kis kaput. Az ólból még percekig csak a kocák és malacaik csámcsogása hallatszott.

   Közben az istálló másik oldalán hirtelen elszabadult a pokol. A nagy vadkan a nyitott kaput zajosan körbeszimatolva közeledett a hízókhoz. István már attól tartott, az állat észreveszi és lelöki helyéről az oda készített hurkot. Aztán hirtelen egy kurta, riadt horkantás hallatszott. A vadkan megugrott és lendületének teljes erejével a szorosra rántotta a nyakába akadt kötelet. Olyan erővel menekült, hogy a megfeszülő kötél a levegőbe rántotta és a hátára fordítva csapta a földhöz. Szinte azonnal talpra ugrott és megint menekülni próbált. Még két-három alkalommal nekifeszült a kötélnek, de mindig kisebb-kisebb erővel. Végül hörögve elterült és már nem is volt ereje felállni többé. Egy darabig még vergődött, majd elfogyott a levegője és feladta a küzdelmet.

   A nagy kan haláltusájának hangjai megriasztották a kocákat is. Riadt röffenésekkel, meg-megugorva járták körbe az ólat, hiába keresve a kiutat. István remegő lábakkal, de annál büszkébben ereszkedett le a kispadlás rozoga létráján. Sietett megnyugtatni a rémítő zajoktól felijedt Annát. Aztán előszedte a Károly bácsi által abban a rég eltűnt világban viharlámpának nevezett zárt petróleumlámpát, és gyér fényében megnézte a megfulladt vadkant. Büszkén bökdöste meg lábával a hatalmas, élettelen testet, mint egy sikeres vadászat eredményével dicsekvő ősember.

   Kaszás szokásával ellentétben ma keményen meghajtotta Csinost és Öcsit a városba vezető úton. Szinte végig futásra ösztökélte a két lovat, melyek most szinte láthatóan ontották magukból izzadtságuk páráját. Amint megálltak a patika előtt, István rögtön a két állat hátára terítette a pokrócokat, ahogyan azt valaha régen még Károly bácsitól látta. Aztán leugrott a bakról és zsibbadt lábain kicsit nehezen mozogva megcélozta a gyógyszertár ajtaján.

   Az üvegajtót már korábban betörték Annával, amikor pelenkát gyűjtöttek Marikának. De akkor még nyár volt. Kétszer is bejöttek a városba, hogy kiságyat, ruhákat, játékokat és rengeteg pelenkát gyűjtsenek a kis jövevénynek, aki akkor még Anna egyre növekvő pocakjában mocorgott. Aztán augusztus derekán Kaszás egy éjjel arra ébredt, hogy a felesége az egyik fotelben ül, és halkan nyögdécselve ringatja magát.

   Reggelre közös ügyetlenkedésük eredményeként megszületett Marika. Pici volt, ragacsos és gyönyörű. István egy könyv és a felesége utasításai szerint vágta el a köldökzsinórt és fürdette meg először csöpp kislányát. Aztán egy nagy törülközőbe bugyolálva odafektette Anna mellé. Ő maga is leült a földre és csak nézte a feleségét, meg a kislányát. A két leggyönyörűbb lényt a világon. És boldogabb volt, mint korábban bármikor is.

   Pedig akkor már gyülekeztek a fejük fölött a viharfelhők. István megpróbálta ugyan a vaddisznók által tönkretett kertjét helyrehozni, de nem túl sok sikerrel. Kertészeti könyvei szerint a krumpli volt az egyetlen, aminek a termésére még számíthatott. A többiből csak próbálta menteni a megmaradt töveket.

   A következő csapás sokkal érzékenyebben érintette a házaspárt. A gazdaság rendszeresen fosztogatott raktárában egyre több zsákot kellett félrelökniük, mint használhatatlant. A krumpli előbb kicsirázott, amin még lehetett segíteni, de aztán összetöpörödött és hasznavehetetlenné vált. A többi zöldség is lassan megrothadt, vagy kihajtott a zsákokból. István nagy munkával a még jó zsákokat leszedte a raklapokról, és sorba rakta a betonpadlón. De hamarosan rá kellett jönniük, hogy ezzel is csupán egy-két hetet nyertek.

   A vaddisznók kiirtása után néhány hétig legalább azzal vigasztalódhattak, hogy hús is jut az asztalukra a rengeteg főzelék mellé. István háromnapi kemény munkával elföldelte a nagy kant és a közelről, az akol kerítése mögül lelőtt kocákat. Kötelet hurkolt a lábukra és Öcsi segítségével kivonszolta őket a két nap alatt kiásott hatalmas gödörhöz. Fájt a szíve a sok gyönyörű húsért, de hűtőszekrényük nem lévén, csak az egyik kocából vágott ki néhány szép darabot, amit Anna kisütött, vagy pörköltnek főzött meg.

   Anna nagyon szerette volna, ha István a malacokat is lelövi, akár a kocákat. De aztán belátta, hogy jobb egy darabig élve hagyni őket az ólban. Gondozták és etették hát az egyre fogyatkozó állományt. Ugyanis néhány naponként, amikor fogytán volt a főznivaló hús, Itván hurokkal megfogott, kivonszolt egyet-egyet közülük és lelőtte, majd feldarabolta.

   De a legnagyobb csapás egy hónappal Marika születése után érte Kaszásékat. István a készleteik megcsappanása miatt már rutinosan fogta be a két lovat és vágott neki a városba vezető útnak. Csak annyi változott, hogy ezúttal tényleg egyedül ült a bakon. Sem Anna, sem az alig egy hónapos baba egészségét nem akarták kockáztatni. A megszokott boltban azonban már a szükséges rakomány felét sem találta. Felrakta a kevéske maradékot a kocsira, majd egy, a járvány előttről ismert másik ABC felé indult.

   Csakhogy a másik boltot is feltörve, és ráadásul tökéletesen kiürítve találta. Akik megelőzték, mindent elvittek a polcokról és a raktárból. Még a kenyeres pultnál használatos nagykéseket is. Csak a polcokat és a hasznavehetetlen pénztárgépeket hagyták maguk után. Meg egy nagy karton lapra mázolt hirdetményt:

                            Emberek!

                             Túlélők!

A járvány megölte városunk lakóinak többségét. De mi, a túlélők egy csoportja, találtunk egy ideális lakóhelyet magunknak. Aki ÉLNI akar, nem csak a hamarosan kifogyó konzerveken vegetálni, az csatlakozzon hozzánk! Minden harmadik napon várunk benneteket a tarjáni víztoronynál!

   Kezdetleges tábla volt. Látszott rajta, hogy valaki kézzel pingálta sorba a részegen dülöngélő betűket. És ráadásul régi is volt. Hetekkel, talán hónapokkal korábban állíthatta valaki a bolt bejáratával szemben a polcok végébe. Meggörbült, megfakult, már csak a polc szélébe ütött szög tartotta a helyén. De látszott, hogy a nyitott ajtón átsüvöltő huzat rángatása hamarosan arról is végleg letépi.

   Más túlélők! István legszívesebben rohant volna a megjelölt helyre. Hiszen ha ez igaz, akkor Marikának mégsem kell egyedül felnőnie! Egy egész csapat! Akik találtak valami nagyon jó lakóhelyet.

   De vajon igaz-e? Meglehet, már rég halott, aki ezt a táblát készítette. És ha olyan jó az a lakóhely, akkor miért kellett nekik minden, amit a boltban találtak? És hát az a három nap! Ha odamennének is Annával a víztoronyhoz, mihez kezdjenek ott három napig? És ha egyáltalán nem is jön senki?

   István végül keresett egy harmadik boltot, ahol meg tudta rakni a kocsiját. Késő este lett, mire hazaért Annához, aki már attól félt, valami baja esett az úton. Ellátták a lovakat, lepakolták a kocsit, aztán éjfélig a különös tábláról beszélgettek. Elhatározták, ha Marika kicsit megerősödik, elmennek a víztoronyhoz! Hátha megtalálják azt a csapatot.

   De sosem tudtak elindulni. Amikor végképp tönkrement minden a gazdaság raktárában, István a környező földeken próbált szétnézni ehető növények után. Leginkább csak a szemet sűrűn pergető búzatáblákra, meg végeláthatatlan szőlő ültetvényekre talált. Jobb híján búzát gyűjtött és hordott haza. Egy régi darálón próbáltak belőle valami lisztet pótló darát őrölni, és a tűzhely platniján sütötték meg a kovásztalan kenyérlepényeket.

   Egy idő után Anna is a férjével tartott a kutató utakra. Amíg István beóvatoskodott egy-egy tanya udvarára, Anna puskával a kezében figyelte a környéket a kocsi magasából, ahol Marikára is vigyázott. De legtöbbször semmi használhatót, és főleg semmi ehetőt sem találtak. Hamar rájöttek, hogy tartalékok nélkül még egy telet aligha bírnak ki a tanyában.

   Nem akarták kockáztatni a babát, ezért István ismét egyedül vágott neki a hosszú útnak. Egyenesen a víztoronyhoz ment. Alaposan átvizsgálta a torony körüli buszmegállót. A bevert ajtajú bódékat, a defektesen elhasalt buszokat. És természetesen a bódékon túli kis áruházat. De semmi jelét sem látta, hogy valaki erre járt volna az elmúlt három napban.

   Az egyetlen igazán érdekes felfedezés az áruházban várt rá. A polcok ugyan nem voltak tele, de annyi konzervet és készételt talált, amennyi fel sem fért a kocsijára! Csak rakodás közben döbbent rá, hogy semmi értelme többé a hirdetmény túlélőit keresnie. Ha ide várták az embereket, de már nem tudták kiüríteni ezt a boltot is, mint a többit, akkor …

   Annát talán még jobban összetörte a hír, mint a férjét. Nagyon bízott benne, hogy az ismeretlen csapathoz eljutva végre biztonságban lesznek. Így viszont nem maradt más, mint a gyűjtögetés folytatása és a konzervek szigorú beosztása. Aztán néhány héttel később a hideg őszi szél megfújta, megfázította Annát. Előbb csak tüsszögni kezdett, majd hamarosan köhögni is. Harmadnap reggelre Annának és Marikának egyszerre szökött fel a láza. István tehetetlenül tipródott a két beteg mellett, míg a felesége el nem küldte gyógyszerért. Elmagyarázta, milyen tablettákat és szirupokat keressen, és búcsúzóul megígérte, hogy ki sem mozdul a házból, amíg István haza nem ér.

   Kaszás még javában turkált a polcokon a sok fura nevű gyógyszer között, mikor odakint lövések verték fel a csendet. Nem olyan tompa dörrenések, amilyeneket az ő puskája szokott hallatni, hanem élesek, keményen csattanóak. István egy pillanatra megdermedt, aztán fegyverét kibiztosítva kirohant a patikából. Tétován körülnézett, merre lehet a lövöldöző idegen, mikor a bal oldali utcából újabb lövés roppant.

   István az öreg vadászpuskát maga elé tartva befordult a sarkon. Azonnal meglátta a hátát egy bezárt kapunak vető idegent, aki kezében egy ívtáras gépfegyvert tartott, és kétségbeesetten rángatta a závárzatot, ami látni valóan beragadt. Pedig a támadói, három nagy testű kutya már csak néhány lépésnyire voltak tőle. Amikor az idegen rájött, hogy nem tud mit kezdeni a fegyverével, marokra kapta a géppisztoly csövét, és mint egy doronggal csapkodott vele a kutyák felé. Az elsőnek a közelébe érő állatot el is találta rendesen, mire az kurta nyikkanással meghátrált. De a második szinte ugyanabban a pillanatban kapta el a védekező férfi lábát. Az idegen még el sem eshetett, mikor a harmadik állat nekiugrott és a torkába mélyesztette a fogait.

   István elkeseredett dühében szinte vaktában lőtt a lerántott férfi és a testét marcangoló kutyák gomolyaga felé. Aztán rögtön duplázott is. Az egyik kutya felvonított és sebzett oldala felé kapott, de a másik fenyegetően morogva, fülét hátra sunyva megindult Kaszás felé. A férfi azonnal letörte a puskája csövét és kapkodva újra töltötte. A hatalmas, rőtbarna németjuhász már ötlépésnyire sem volt tőle, mikor mellbe lőtte. Idegességében megint csak elsütötte mind a két csövet. A kutya mellét és nyakát valósággal széttépték a sörétek.

   De István rémülten látta, hogy a másik két dög is otthagyja az idegent, és őt veszi célba. Letörte a puska csövét, előkapta a következő két töltényt és … az egyiket elejtette. Nem merte levenni a szemét a fenyegető morgással közeledő állatokról, csak vakon tapogatózott a földön a lőszer után. Pillanatokba telt, míg rájött, hogy egyszerűbb a táskájából elővenni egy újabb töltényt, mint megkeresni a földre esettet.

   Amint reszkető kézzel kibiztosította a fegyvert, már lőtt is. Az idegen torkát elkapó fekete kutya nyikkanás nélkül eldőlt a maréknyi söréttől. De a másik közben nekiugrott Istvánnak. Hátsó lába és az oldala már sérült volt, nem tudott magasra ugrani, csak áldozata combjába mélyesztette agyarait. István felordított kínjában és első reflex-mozdulatával a puska csövével csapta fejbe az állatot, amely erre egy pillanatra elengedte, hogy rögtön még keményebben belemarjon. István erőt vett magán és szinte a kutya fejéhez nyomva elsütötte a puskát.

   A nagy, fehér kuvasz azonnal kimúlt. De még holtában sem engedte el István combját, súlyával ledöntve lábáról áldozatát. A férfi csillagokat látott a fájdalomtól, miközben letette a puskáját és megpróbálta szétfeszíteni a kuvasz állkapcsait. Félrelökte a dögöt, és értetlenül nézte a sebéből ütemesen lüktetve spriccelő vért. Kicsit kábán szétnyitotta a kabátját és remegő kezének lassú, ügyetlen mozdulataival kihúzta a derékszíját. Az övet egészen magasan a combjára csatolta és olyan szorosra húzta, amennyire csak tudta. Ettől megszűnt ugyan az ütemes spriccelés, de sebéből továbbra is bőven folyt a vér.

   Felemelte puskáját és botnak használva az öreg fegyvert tétován, sántikálva elindult az idegen felé. Már három lépésről látta, hogy nem tud segíteni rajta. A támadó kutya teljesen átharapta a földön fekvő férfi torkát. István lehajolt és a filmekből látott mozdulattal lefogta a halott üvegesen semmibe meredő szemeit. Aztán megfordult és a patika felé vette az irányt, hogy bekötözze a sebét.

   Nem gondolta volna, hogy néhány pillanat alatt olyan messze került a gyógyszertártól! Az utolsó métereket már alig tudta megtenni. Halálosan fáradtnak érezte magát. Összemart jobb lába egyre kevésbé fájt, csak lüktetett, és már nem is tudta igazán megtartani. Végül valahogyan mégis bebotorkált az üzletbe. Nagy nehezen megkerülte a pultot és kihúzta az első fiókot. De abban csak mindenféle tabletták dobozai voltak tucatszám. A másodikban és a harmadikban úgyszintén.

   Fáradtan leült a földre. Kétségbeesetten körülnézett, és szinte feltépte a pulttal szemközti szekrény alsó ajtaját. Itt végre megtalálta a keresett kötszereket. Lassan, egyre fáradtabban lenyiszálta a zsebkésével a nadrágja szárát és nekilátott a kötözésnek. Először több csomag, csak a papírból kitépett kötszert elhasználva igyekezett kitörölgetni a kutya által tépett sebeket. Aztán rengeteg gézlapot nyomkodott a beléjük, majd elkezdte a pólyával körbe tekerni az egész combját. Igyekezett szorosra húzni a kötést, de valamit biztosan nem jól csinált, mert amint meglazította derékszíját a combján, a vér szinte azonnal átütött a gézen.

   Még több kötést tekert a combjára, egyre nehezebben emelgetve lüktető lábát. De közben mind fáradtabbnak, és furcsa módon egyre álmosabbnak is érezte magát. A fájdalom már teljesen elmúl a lábából. Lassan már a tompa lüktetést sem érezte. Csak olyan borzasztóan álmos lett, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Félig öntudatlanul oldalt dőlt, az alatta mind nagyobbra növekvő vörös tócsába. Behunyta a szemét a feltámadó, fájón vakító fény elől, és Annára gondolt, aki annyira várja haza a gyógyszerekkel. Sietni akart hozzá, de túl fáradt volt a mozgáshoz. Úgy gondolta, kicsit megpihen, mielőtt megrakná a kocsit.

   Aztán elaludt.