6/2.

   Jancsi elégedetten nézett végig a hosszú csövön. Többé-kevésbé egyenes volt, és eléggé lejtett a kút előtti hordóktól az éppen felszerelt utolsó csapig, hogy ide vezesse a locsoláshoz szükséges vizet. Ha feltöltik a Zsigáék által felállított műanyaghordókat, elég lesz valamelyik csapra felszerelni a slagot, és soha többet nem kell kézben hordaniuk a vizet a növényeikhez. Épp ideje volt már elkészülni az öntözőrendszerükkel. Laci bácsi és a tanya eredeti lakói első hallásra nagyon jónak találták az ötletet, hogy elég lesz a kútból felhúzni a vizet a kert locsolásához. De ahogy múltak a napok, és a csapat „városi fele” még mindig csak a maga terveivel volt elfoglalva, egyre türelmetlenebbek lettek.

   Pedig eleinte olyan szépen alakult minden! Jani és társai tavasszal néhány kertészeti könyvvel, meg egy halom konzervvel felszerelkezve elindultak új, földművelésre alkalmas tanyát keresni maguknak. Az egyszerűség kedvéért az Öreg Bilkásról kivezető egyik úton hagyták el a várost. Kritikus szemmel méregették az elébük kerülő tanyákat, de egyik sem tetszett igazán a csapat minden tagjának. Egy jó óráig is válogattak így, lépésben haladva az úton, mikor négy, egymás mellett álló tanyára, illetve az egyiknek a kertjében dolgozó emberek kis csoportjára lettek figyelmesek.

   A kertészkedők is meglepődtek a két autó láttán, de örömmel fogadták Zsigáékat. A bemutatkozásokból gyorsan kiderült, hogy Bálint Laci bácsi és a felesége, Bözsi néni egész életükben itt laktak, a saját tanyájukban. A másik három házat csak hétvégi üdülőnek használták gazdáik, akiket valahol Szegeden ért a járvány. A két öreghez elsőként az ötven felé járó Jakab Ferenc és húszéves lánya, Szilvia csatlakoztak a Bilkás telep egyik paneljéből. Be is költöztek Bálinték másik szobájába, hogy együtt termeljék meg a kertben mindazt, amire szükségük lehet. Majdnem egy hónappal később, a Szeged felé tartó Virág házaspár és a korábban hozzájuk csapódott Mészáros Antal akadt a kis csoportra, mint most tavasszal Janiék. Virágéknak már csak a szomszédos tanyában jutott hely. De azért ők is együtt dolgoztak a két öreggel és Jakabékkal a két egybenyitott kertben.

   Mivel a két öreg tudott a legtöbbet a kerti munkákról, a kertészkedők kis csoportja hallgatólagosan Laci bácsit fogadta el vezetőjének. Ő volt az, aki rábólintott Janiék csatlakozására is és felnyitotta a hat fiatal előtt a harmadik tanya ajtaját. És ő szabta meg másnap reggeltől azt is, hogy ki mit dolgozzon az ismételten megnövelt „birtokon”. Mert a közel duplájára növekedett létszám miatt a másik két tanya kertjét is elkezdték felásni, majd bevetni az öreg utasításai szerint.

   Kemény munka volt, hiszen egyikük sem végzett még soha effélét korábban. Hiába mutatta meg Laci bácsi, hogyan kell ásni, krumplit vetni, répát-borsót és még sok mást ültetni, vagy éppen hagymát duggatni. Nem állt rá a kezük. Sokat ügyetlenkedtek, és csak nehezen tanultak bele új életükbe. A kezüket feltörte az ásó, meg a kapa nyele, lekoptatta a bőrüket a föld. Fájt a derekuk, hogy sokszor még mozdulni is alig volt kedvük. De sebeik és vízhólyagjaik dacára állták a sarat. Semmiben sem akartak gyengébbnek látszani a korábban érkezetteknél.

   Pedig kezdettől fogva voltak súrlódások a két csoport között. A régebbiek eleinte azt hitték, a két lány testvére, vagy felesége valakinek a csapatból. Amikor aztán rájöttek, hogy egyik sem, igen furcsán néztek Molnárékra. Igen nehezen fogadták el, hogy a hat újonnan jött fiatal csak úgy együtt él a harmadiknak felnyitott házban. Hiszen a régiek között két házaspár is volt és szinte biztosra vették, hogy hamarosan egy pár lesz Szilviből és Tóniból is. Csakhogy amint az újak megtelepedtek a tanyában, Szilvi sokkal több időt töltött a hozzá hasonló korú fiatalok között, mint apjával és a két idősebb házaspárral. Ami érthető volt, hiszen Zsigáék nem csak élelemmel rakták meg autóikat, hanem a magnóhoz való elemekből is magukkal hoztak egy nagy szatyorra valót. Így amerre ők dolgoztak, mindig szólt a zene, amit Szilvi is szívesebben hallgatott az idősebbek számára unalmas beszélgetése helyett.

   Mészáros Tóni, bár korát tekintve szintén jobban illett volna Molnárék csapatához, meg sem próbált közeledni a fiatalokhoz. Sértve érezte magát, amiért Szilvi már csak elvétve állt szóba vele. Mindent megpróbált, hogy bebizonyítsa, hasznosabb tagja a csapatnak, mint bármelyik újonnan jött. Cseppet sem érdekelték az ő kezén is megjelenő hólyagok, ha cserébe elcsigázottnak, fáradtnak láthatta vetélytársait. Végül, mivel hiába törte magát, Szilvi mégsem hagyta ott a városi srácokat, Tóni megpróbálta rávenni Laci bácsit, hogy konyhai munkát adjon a lánynak.

   Laci bácsi, aki nem csak a tanya vezetője, de legöregebb lakója is volt, talán még a többieknél is kevésbé értette meg Molnárék berendezkedését. Számára a család és a házasság szent dolog volt. Nem is kellett sokat győzködnie Tóninak, igen gyorsan a felesége keze alá osztotta be Szilvit, hogy távol tartsa a furcsa gondolkodású, városi fiataloktól. A célját azonban csak félig érte el. A konyhán nem volt egész nap munka, és Szilvi onnan is elég sokszor kiment zenét hallgatni, meg beszélgetni egy-egy kicsit Molnárékhoz.

   Aztán a nyár elején Lajkó Zsuzsa megkérdezte Laci bácsit, miért nem próbálják öntözéssel növelni a termést. Az öreg türelmesen elmagyarázta, hogy túl sok munka lenne felhúzni a vizet a gémeskutakból, és vödrökben, locsolókannákban odahordani a növényekhez. Vagy a locsolással töltik az idejüket, vagy kapálással. Tóth Csabának szöget ütött a fejébe Laci bácsi érvelése és másnapra kidolgozták Nyári Jocóval, hogyan építhetnének egy viszonylag kevés munkát igénylő öntöző rendszert.

   Azóta két hét telt el. A terveiknek megfelelően egy cölöp-lábakon álló dobogót építettek a kút mellé, amire egymáshoz kapcsolt hordókat állítottak. Közben egy sor karóra elkészítették a locsolórendszer gerincét is, melynek csapjairól a kijelölt kert minden részét meg lehet majd öntözni reményeik szerint. De közben Laci bácsi egyre türelmetlenebbül figyelte, hogy a „városi kölkök” mindenféle hordókat, csöveket, csapokat és más „vackokat” hurcolnak haza a tanyába, és egyre csak építgetik a maguk „játékát”.

   – Asszem, keresnek valakit!  – bökte oldalba Janit a mellette üldögélő Nyári Jocó. Fojtott hangját ugyan félig elnyomta a kútgém meg-megújuló nyikorgása, meg a csobogás, ahogyan Zsiga a felhúzott vizet a hordókba zúdította, de Jani így is pontosan értette, mire céloz a barátja.

   A két öreg háza felől Jakab Szilvi ballagott feléjük ráérősen. A nyári melegben csak egy fehér inget vett magára tarka bikinije fölé. Azt is csak az apja, no meg Bözsi néni zsémbelése miatt, akik szerint egy fiatal lánynak nem illik mutogatnia magát, mikor olyan sok idegen van körülöttük. A félig kigombolt ing persze nem annyira eltakarta Szilvi formás, vékony alakját, mint inkább felhívta a figyelmet hosszú combjaira és férfiszemeket ingerlően domborodó kebleire. Kék szemei hol az ágyások közti keskeny ösvényre, hol a hordók körül csoportosuló fiúkra villantak. Mosolygós, kerek arcát Jani számára még ellenállhatatlanabbá tette ősz óta már a válláig lenőtt, méz-szőke hajának kerete, amit a lenge szellő játékosan meg-meglibbentett.

   – Készen van az ebéd. Bözsi néni üzeni, hogy gyertek enni!  – állt meg a lány a fiúk előtt, bár Jani szerette volna úgy érezni, hogy csak ő előtte áll és hozzá szól egyedül. Talán nem is alaptalanul. Már a barátai is észrevették, hogy akár valami üzenetet hozott, akár csak beszélgetni akart, Szilvi valahogy mindig Janit találta meg leghamarabb.

   – Menjetek ebédelni, fiúk!  – húzta fel a következő vödör vizet Zsiga.  – Addig mi folytatjuk Csabával a hordók feltöltését. Aztán meg majd cserélünk! Még ma ki kellene próbálni a nagy művet!

   – Elkészültetek?  – kérdezte Szilvi a még félig sem levő műanyaghordókra, majd a hosszú csőre pillantva.  – És ma már locsolni is lehet?

   – Mire mindenki megebédel, lesz elég víz a hordókban a próbához!  – ígérte Zsiga.

   Jocó egy cinkos mosollyal előre engedte Janit, hogy közelről kísérhesse Szilvit a házig. Még az ajtó elé, az öreg diófa alá kiállított asztalnál is úgy foglalt helyet, hogy barátjának maradjon a „jobb kilátást” biztosító szék. Az ebédjük, amit Bözsi néni és Szilvi két, egymást váltó nagy lábosban tett elébük bőséges volt, de kicsit kezdett unalmas is lenni. A kertben éppen érő zöldségekből főztek a csapatnak levest és főzelékeket, de igen sok krumplis-tésztás étel is került az asztalra. Ma éppen borsó leves volt és a héten már másodszor paprikás krumpli, persze hús nélkül. Volt ugyan a két öregnek úgy harminc tyúkja, meg tavasszal kelttettek vagy négy fészekalja csirkét is, de egyelőre nem akartak levágni egyet sem. Húst csak a Zsigáék által hazahordott konzervekből ettek, de azt is csak a főzelékek mellé és módjával, nehogy túl hamar elfogyjanak.

   – No! Csak ketten gyüttetök?  – koppantotta le az asztalra Bözsi néni a megmelegített levessel félig telt lábost.  – Most van rajtatok a sor! Mér’ nem gyütt Zsiga, mög Csaba?

   A tanyákban Molnárék csatlakozása után tizenháromra nőtt a létszám. Ennyien nem fértek el egyszerre az asztal körül, így Bözsi néni szabta meg, hogy ki mikor kerül sorra reggelinél, ebédnél és vacsoránál. Ma délben Tóni, Molnárék négyes-fogata, maga Bözsi néni és Szilvi került a második csoportba.

   – Aztán mög majd e’hül az étel  – zsörtölődött Bözsi néni, lezökkenve az ajtóhoz közelebbi padra, Mészáros Tóni mellé.

   – Vizet mernek a hordókba, hogy délután kipróbálhassuk a locsolást  – igazította maga alá a széket Jani.  – Ha megebédeltünk, mi folytatjuk a vízmerést.

   Habár Bözsi nénihez beszélt, Jani mégis a gang ajtaján kilépő Szilvit figyelte, aki egy kis fonott kosárkában pár szelet kétszersültet hozott az asztalra kenyér helyett. Amint a lány a lábos mellé rakta a kosarat, Tóni megfogta a kezét, hogy maga mellé invitálja, de Szilvi egy türelmetlen kis mozdulattal kiszabadította magát, és inkább a Jani melletti üres széket választotta. Tóni szikrázó szemmel nézett Szilvi után, és úgy méregette Janit, mintha valami nagy sértést kellene rajta megtorolnia.

   – No, hát csak e’készü’tetök vele? Aszondod, délután ki löhet próbá’ni azt az ördöngős locsolót?  – kérdezte Laci bácsi az ajtó melletti padról. Valaha nagy dohányos volt az öreg, de most szigorúan beosztotta a Zsigáéktól kapott cigarettákat, az egyetlen dolgot, amiért igazán hálás volt a csapat fiatalabb felének. Naponta csak három szálat engedélyezett magának. A délit mindig ebéd utánra időzítette, amikor a csapat második fele ebédelt.

   – Igen  – bólintott rá Jani, telemerve a tányérját gőzölgő levessel.  – Mire Zsigá-ék is megebédelnek, lesz elég víz a hordókban a próbához.

   – No, akkó’ maj’ mögnézzük  – fújt egy sűrű füstfelhőt maga elé az öreg. Aztán váratlanul hozáfűzte:  – Osztán ha jó’ működik, akkó’ mögépítjük a többi ker’be is!

   – Ne makogj itt nekem! Mikor láttad utoljára Csabát?!  – ripakodott rá Zsiga méregtől elvörösödött fejjel a megszeppent Mészáros Tónira.  – Egyáltalán miért hagytad magára? És merre a büdös francba csavarogtál el?

   – Csak kerültem egyet a kocsival  – vonogatta a vállát Tóni, az aszfaltot nézve.  – Csaba azt mondta, hogy vadászni akar egy kicsit, én meg addig csak kocsikázzak nyugodtan.

   – Azt legalább tudod, hogy merre indult?  – kérdezte jóval halkabban Jocó, szinte félretolva Zsigát.  – Vagy annyira sem érdekelt, mi van vele, hogy megnézd?

   – Arra, a sarok felé ment, mikor elindultam a kocsival  – intett bal felé Tóni.

   – Lövéseket nem hallottál valamerről? 

   – Nem  – rázta a fejét Tóni. Láthatóan nagy zavarban volt, hogy a csapat tagjai mind ellene fordultak.  – De a motortól nem is hallhattam.

   – Persze, hogy nem  – köpött a másik srác lába elé Zsiga megvetően.  – Ha egyszer eltűztél még a közelből is, hogy a fenébe hallhattad volna? Pedig világosan megmondtam még otthon, hogy senki ne hagyja egyedül a társát!

   – Mégis mit kellett volna csinálnom, ha egyszer Csaba elküldött, nehogy elzavarjam azokat a dögöket?  – csattant fel Tóni sértetten.

   – Elég legyen!  – lépett a veszekedők közé Jani.  – Ezt majd otthon beszéljétek meg! Most gyerünk és keressük meg Csabát!

   Zsiga egy pillanatig még olyan képpel nézett Tónira, mintha meg akarná ütni, aztán nagy párafelhőt fújva félretolta maga elől és szinte feltépte a Lada ajtaját. Nyári Jocó azonnal a Nysa felé indult, Jani pedig megkerülte a Ladát. Mészáros Tóni leforrázva kullogott a kisbuszhoz, hogy csatlakozzon Jocóhoz. Felkapaszkodott a jobb oldali ülésbe és minden rég szaporodó dühét beleadva becsapta maga után az ajtót. Már a tavasszal megutálta a városból érkezett fiatalokat, akik felborították a tanya addig olyan szépen alakuló rendjét. Tóni biztosra vette, hogy őszre Szilvi és ő lesznek a harmadik pár a kis gazdaságban. De aztán jöttek ezek a ….. És Szilvi nem törődött többet vele. Állandóan ezeknek a nagyképű városi senkiknek a társaságát kereste. Ráadásul Laci bácsi is csak adta a lovat alájuk, mikor megépíttette velük mind a négy kertbe a locsoló berendezést, és nagy örömmel elfogadta a rendszeres rablásaikról hazahordott cigarettát is!

   Egész nyáron sokkal kevesebbet dolgoztak, mint a tanya többi lakója. Hol a városban voltak alkatrészeket, meg szivattyúkat „szerezni”, ahogy ők finomkodva nevezték a lopásaikat. Hol meg azokat az istenverte csöveket és hordókat szerelték a kertekben. De három hete, a legutóbbi beszerző útjukról hoztak pár üveg bort is a nagyra becsült műszaki zsenik! És az ivástól kicsit figyelmetlenebbek lettek. A vezetőjük, az a nagypofájú Zsiga, aki az előbb majdnem meg is ütötte, mondott valamit egy hirdetésről, meg a tarjáni víztoronynál látott fegyveresekről. Azóta készült Tóni, hogy letörje az egész banda szarvát. Nagy nehezen erőt vett magán és kikuncsorogta, hogy ezúttal ő is Zsigáékkal tarthasson a városba. Előre megírta a maga üzenetét a hirdetéseket készítő idegeneknek. Amint el tudott szabadulni, sietett a víztoronyhoz, és a mellette lévő, félig kifosztott bolt ajtajára tűzte a levelét. Pontosan leírta, hol élnek, hányan vannak. Még azt is beleírta, hogy a csapat egyik fele erővel tartja vissza a többieket, azért nem jöhettek el a kitűzött időpontban. Már előre élvezte Zsigáék megdöbbenését, amikor a fegyveres idegenek megjelennek a tanyán!

   Honnan a csudából gondolhatta volna, hogy Csabának valami baja eshet, amíg ő elviszi azt a levelet? Hiszen mindenki arról áradozott, hogy éppen Csaba a legnagyobb vadász a városiak közül. Mániákusan kereste és irtotta a kóbor kutyákat. Mesterlövészként már huszonkettőt lőtt le közülük.

   Tóth Csabát sokkal hamarabb megtalálták, mint bármelyikük gondolta volna. Alig három sarokra attól a kis trafiktól, amit Tónival kipakoltak, mielőtt vadászni indult. Egy bezárt kapu előtt feküdt a járdán, fejével egy hatalmas vértócsában. Még holtában is bőszen szorongatta elakadt géppisztolyát, mely most először nem segíthetett neki a három rátámadó kutyával szemben. Az állatok egyike csúnyán belemart Csaba bal lábába, és feltépte a torkát. De nem sokkal élhették túl áldozatukat. Valaki egy sörétes puskával sorra lelődözte őket.

   A nyomok alapján azonban az idegen is súlyosan megsérült a csatában, és meglehetősen sok vért veszített. Nem kellett nagy nyomkövető tudás, hogy a vére nyomán rátaláljanak a következő sarkon túli, betört ajtajú patikában. Ültéből az oldalára borulva feküdt a pult tövében. Jobb combjára hatalmas kötést tekert, láthatólag azzal próbálta elállítani a vérzést. De üveges, élettelen szemébe nézve azonnal látták, hogy sikertelenül.

   A legfurcsább leletre azonban a patika ajtajától néhány méterre akadtak. Egy durva pokróc hevert az úton. Nem messze a pokróctól pedig két rakás, meglepően friss lócitrom. Igaz, az egyiket szétlapította egy autókerék, otthagyva a gumi lenyomatát a négy értetlenül bámuló fiatalembernek.

   Hosszas tanácskozás után Csaba és az idegen holttestét elvitték Zsigáék régi szállására. Lepedőkbe tekerve egy-egy asztalra fektették őket. Úgy tervezték, hogy másnap visszatérnek és eltemetik a két halottat. De ezen a napon semmi sem alakult a terveik szerint. Még egy jó kilométerre voltak a tanyától, mikor a Nysa motorja lefulladt és Jocó minden igyekezete kevésnek bizonyult, hogy újra beindítsa. A Ladával kellett haza vontatni a megrakott kocsit, így már jócskán bealkonyodott, mire a tanyába értek.

   A rakodás közben aztán hatalmas vita robbant ki a csapat két fele között. Virágné Gabika halkan megkérdezte, hol maradt Csaba, mire Zsigából persze kirobbant az indulat. Egyre hangosabban ordítva mondta el mindenféle gyáva, szemét féregnek Tónit, aki magára hagyta a barátjukat, árulásával Csaba halálát okozva. Nem érdekelte semmiféle érv, hogy Csaba máskor is vadászott egyedül, meg hát értett is a fegyveréhez. Végül Zsiga már azt követelte, hogy példásan büntessék meg Tónit, akár a tanyából is kergessék el!

   – E’kergetni? Azt azé’ tán még sé kéne  – ütközött meg Laci bácsi Zsiga követelésén.  – Égyedű’ e’pusztul az embörfia!

   – Miért? A barátunk talán nem halt meg? Ha lett volna, aki segítsen neki, nem kellene holnap eltemetnünk!

   – Abban igazad van, Zsiga, hogy Tóni büntetést érdemel  – állt meg egy karton kovzervet az asztalnak támasztva Jakab Ferenc, Szilvi apja a rakodás közben.  – De elkergetni, elvenni az életét túl nagy büntetés. Főleg most, hogy ilyen kevesen maradtunk a világban!

   – Szerintem sem most kellene ezt megbeszélni  – kapcsolódott be a vitába Virág Tamás is.  – Majd holnap, ha már eltemettük Csabát, lesz időnk meghallgatni Tónit is, meg Zsigáékat is. Aztán együtt eldöntjük, hogy mi legyen a büntetés!

   – Talán az lenne a legjobb, ha megsimogatnánk a buksi fejét, hogy jaj de ügyes kisfiú voltál!  – tört ki a méreg Zsuzsából is.

   – Akármerről nézzük is, Tóni hibájából meghalt a barátunk!  – csapta le a következő rakományát az asztalra Jani.  – Akkor is ilyen békések lennének, ha maguk közül kellene holnap eltemetni valakit?

   – Akkó’ sé kergethettyük e’ csak úgy!  – kötötte az ebet a karóhoz Laci bácsi a fejét rázva.  – Maj’ tanálunk valamilyen büntetést nekije.

   – Milyen büntetést?!  – durrogott tovább Zsiga.  – Talán két kapával kell ezután dolgoznia? Vagy elég lesz, ha csak keményebb ágyban alszik egy ideig? Én azt mondom, ha magára hagyta a barátomat, maradjon ő is egyedül! Életért életet!

    Zsigáék az esti vita után szokatlan csendre ébredtek másnap reggel. Elmaradt a szokásos zörgetés az ajtón, hogy keljenek már fel, és menjenek reggelizni. Pedig Bözsi néni minden nap elég korán kiugrasztotta őket az ágyból. Először azt hitték, az esti szóváltás miatt hagyták őket tovább pihenni. De amikor átballagtak Bálinték konyhájába, csak a két öreget találták ott. Laci bácsi az asztal melletti sarokban szívta a cigarettáját, sötéten meredve maga elé, pedig a hamutálban már négy csikk is volt előtte. Bözsi néni vékonyra összepréselt szájjal, szótlanul tett-vett a tűzhely mellett. Némelyik lábost olyan erővel lökte odébb, vagy koppantotta oda a platnira, mintha csak haragban lett volna vele.

   – Jó reggelt!  – köszönt be Zsiga a konyha ajtajából.  – A többiek? Merre vannak?

   – A városba  – bökött kifelé az öreg, két ujja közé szorított cigarettájával.  – E’möntek a víztoronyhó’. Ténnap este aszonta az a Tóni gyerök, hogy tik láttatok másokat is, egész csapatot anná’ a víztoronyná’. Csak nem akartátok e’mondani.

   – Láttunk  – bólintott rá Zsiga.  – Fegyvereseket! Olyanokat, mint akik lelőtték az egyik barátunkat.

   – Attú’ még e’mondhattátok vó’na!  – tette le zajosan az asztalra a kezében lévő edényt Bözsi néni.  – Tinektök is van fegyverötök! Oszt még sé vattok rossz gyerökök!

   – De azok ott mások voltak! Csak férfiak. És mind fegyverrel!

   – A többiek… mind elmentek?  – kérdezett közbe Jani.

   – Mind  – bólintott rá Laci bácsi.  – Szilvike nem nagyon akart velük mönni. De az apja, mög a Tóni gyerök mögfogták kétfelű’ …

   – Minket is híttak. De öregök vagyunk mink mán ahho’ a sok gyaloglásho’.

   Jani összeszorított fogakkal rohant. Mióta meglátták a menekülőket, akik Szilvi folytonos ellenállása miatt csak sokkal lassabban haladhattak, még vadabb tempót diktált. De ezt tették a társai is. Nyári Jocó már méterekkel megelőzte őket. Jani igyekezett tudomást sem venni szúró-nyilalló oldaláról, csak próbált lépést tartani Zsigával. Már egy jó fél órája loholtak a szökevények nyomában, akik közül valamelyik előrelátóan magával vitte a Lada elosztó fedelét is, nehogy a kocsival indulhassanak az üldözésükre. Rohamosan fogyott a két csoport között a távolság, de a menekülők már felértek a Körtöltés tetejére és csak száz méter választotta el őket a város szélső házaitól, ahol nyomtalanul eltűnhettek üldözőik elől.

   – Megállni!  – ordította a szökevények után Zsiga, de a hosszú futástól ziháló tüdejével és kiszáradt torkával annyi hangot is alig tudott kiadni, hogy a mellette loholó Jani meghallhassa. Dühében Molnár az ég felé fordította géppisztolyát, és a levegőbe eresztett egy sorozatot.

   A lövések robajától a menekülők megtorpantak a töltés tetején. A pillanatnyi zavart kihasználva Szilvi kitépte magát az apja kezéből, és visszafelé indult. Csak pár lépésnyire juthatott, mert Tóni elkapta a karját és maga felé rántotta a lányt. Alig kétszáz méterről Janiék jól látták a két fiatal közti huzakodást. Tóni sehogyan sem bírt a szabadulni akaró lánnyal, végül lekevert egy hatalmas pofont Szilvinek, aki ettől az apjának tántorodott.

   Mielőtt Jani bármi tehetett volna, Zsiga a vállához kapta a fegyverét. Rövid sorozat robbant ki a géppisztoly csövéből. A Szilvi után lépő Tóni szétcsapta a karjait, és fura félfordulatot téve hanyatt vágódott a töltés tetején.

   – Ne lőjj! Még Szilvit találod el!  – kiáltott barátjára, kétségbeesetten a fegyver után kapva Jani.

   De Zsiga ezt már nem hallhatta. Homlokán hirtelen egy kicsiny, sötét, kerek lyuk támadt. Jani szinte hallani vélte még a csont reccsenését is. Zsiga, mintha villám csapott volna bele, elengedte a fegyverét és teljes hosszában a földre zuhant. Feje hatalmas csattanással vágódott az út aszfaltjára, megelőzve zörögve földet érő fegyverét.

   Jani tagolatlan rikoltással eldobta a géppisztolyát és barátja mellé roskadt. Térdére vette Zsiga fejét és reszkető, ügyetlen ujjakkal próbálta kitapintani barátja izzadt nyakán a pulzusát, pedig valahol mélyen tudta, hogy már nincs mit keresnie. Csak egy jó perccel később tudatosult benne, hogy a néma csendben már a második lövedék sivít el mellette, füstölgő csíkot húzva az út burkolatába.

   – Állj fel!  – hallotta meg a fülében doboló vére és lihegése zaján át a távoli kiáltást.  – Lássam a kezedet, vagy meghalsz!

   Lassan, óvatosan a földre helyezte Zsiga fejét, és lefogta barátja szemét. Aztán felállt és kezét magasra emelve keresni kezdte, ki és honnan kiabál. Alig tíz méterre tőle Nyári Jocó állt. Ugyanúgy a magasba emelt kezekkel, mint ő is. A töltés tetején az egész menekülő csapat Mészáros Tóni távolból csupán egy rongycsomónak tűnő holtteste körül térdelt-hajlongott. Csak Szilvi állt kicsit távolabb tőlük. A halotthoz nem akart odamenni, Janihoz nem mert elindulni.

   A menekülők kis csoportjától húsz-huszonöt lépéssel balra egy ember állt fel a körtöltés alacsony pereme mögül. A kezében tartott távcsöves puska lencséjén egy pillanatra megcsillant a fény. A fején ilyen távolról is ki lehetett venni piros-kék csíkos sapkáját. Fegyvere még mindig Janira és Jocóra irányult. Élesen, dallamosan füttyentett, mire néhány pillanattal később a töltés tetején felbukkant egy barna ló.

   – Gyertek ide mind a ketten! Fegyver nélkül!  – kiáltotta az idegen és a töltés tetején álló menekülők felé indult, elmarkolva lova kantárját, s rövid száron vezetve az állatot.