5.

   Ildikó sikkantva ugrott Béla mögé a váratlan hangtól megrettenve. De a fiú is majdnem elejtette a kezében tartott fegyvert. Néró felborzolt sörénnyel, morogva nézte az idegent, de nem mert támadni, mintha ismerte volna a géppisztolyt. A felfeszített ajtóban egy egyenruhás katona állt. Gépfegyvere fenyegetően meredt Béláékra. Az arca viszont inkább tűnt meglepettnek, és kicsit talán ijedtnek is, mint igazán elszántnak.

   – A francokat ijesztgetsz bennünket!  – engedte le Béla nagyot fújva a kezében tartott üres fegyvert.  – Mi is csak olyan túlélők vagyunk, mint te! Engem Markos Bélának hívnak, őt pedig Takács Ildikónak. A kutyánkat meg Nérónak.

   – Korom Péter hon-…  – merevedett feszes tartásba egy pillanatra ösztönösen a katona, aztán egy vállrándítással elengedte magát:  – Korom Péter vagyok. A városban sokan túlélték a fertőzést?

   – Senkivel sem találkoztunk  – rázta a fejét Béla.  – Igaz, hogy eddig nem is kerestük az embereket. Eltemettük a rokonainkat, aztán idejöttünk fegyvert szerezni, mert a gazda nélkül maradt, elvadult kutyák kezdenek veszélyesek lenni.

   – És ti? Hányan vagytok itt a laktanyában?  – kérdezte Béla válla fölött Ildikó, a fiú hátához simulva.

   – Ketten voltunk a hadnagyommal. Tegnapelőtt halt meg. Oda temettem a többiek mellé, az Alakulótér hátsó szélére. 

   – És most? Katonásdit akarsz játszani, amíg csak élsz?

   – Nem hagyhattam itt betegen a hadnagyomat. De holnap reggel hazamegyek.

   – Haza? Hol laktál a bevonulásod előtt?

   – Veszprémben laknak a szüleim. Délután kiválasztok egy kocsit a telephelyről, és reggel eltűzök innen. Ti mihez akartok fogni?

   – Keresünk egy tanyát, ahol megtelepedhetünk.

   – Mi lenne, ha együtt maradnánk?  – kérdezte Péter, bár elsősorban Ildikóhoz intézte szavait.  – Eljöhetnétek a szüleimhez!

   – Veszprémben se lehet sokkal rosszabb a helyzet, mint itt  – vonta meg a vállát Béla.  – Akár ott is kereshetünk túlélőket.

   Korom Pétert és hadnagyát egy alig harmincfős osztaggal hagyták hátra a laktanya őrzésére, amikor az ezredet kivezényelték sátrakat állítani, és az orvosoknak segédkezni a betegek ellátásában, szállításában. Eleinte a laktanya egyik épületében szállásolták el magukat, de aztán sorra betegedtek meg az osztag tagjai is. Az első kettőt még elvitték a városi kórházba, de már alig találtak helyet nekik. Akkor a betegeik ápolása miatt átköltöztek a Gyengélkedő különálló épületébe. De napról napra egyre több lett a betegük, majd a halottjuk. A fertőzés után ugyanis egyedül Péter állt talpra. Füzéri hadnagy meglepően sokáig bírta, de két héttel Béláék érkezése előtt, éppen azon a napon, amikor Péter végre fel tudott kelni a betegágyából, őt is elfogta a rosszullét. Délutánra belázasodott és nem tudott a lábán megállni.

   Attól kezdve Péter alig aludt néhány órát éjszakánként. Felváltva ápolta az egyre fogyatkozó betegeket és közben egy markoló segítségével sorra temette el a fertőzés újabb és újabb áldozatait az Alakulótér egyik oldalán. Két napja azután, mikor az utolsó társa is meghalt, ott hagyta a Gyengélkedőt és egy emeleti irodahelyiségbe költözött, ahonnan kivonszolta az íróasztalt a folyosóra, és egy vaságyat állított a helyére. A viszonylag kisméretű helyiséget könnyebb volt felfűteni és nem is hatott olyan nyomasztóan az üressége, mint egy húsz emberre méretezett körleté. Az ötnapi megfeszített munka után a költözés teljesen kimerítette Pétert. Csak belezuhant új ágyába és egy teljes napot átaludt egyhuzamban.

   A Péter által választott szoba Béláék tetszését is elnyerte. A két fiú kirángatta a folyosóra a másik íróasztalt is, és az egyik körletből hoztak egy második ágyat. Ez már csak Péter fekhelyének lábánál, az ablak alatt fért el, de Bélának és Ildikónak így is megfelelt. Péter ugyan némi zavarodott sértődéssel vette tudomásul, hogy új lakótársai ilyen egyértelműen kifejezték összetartozásukat, de kénytelen volt jó képet vágni hozzá.

   Egy gyors ebédet követően, Néróval az élen, mind a négyen levonultak a telephelyre. Az irodában egy nagy, üvegezett szekrényben sorakoztak a különböző autók kulcsai. Kiszedtek közülük egy marékra valót, aztán elindultak kiválasztani a megfelelő kocsit is. A sorban álló, vászontetős terepjárók közül találomra ráböktek egyre, aztán a rendszáma alapján kikeresték a hozzá való kulcsot is. A zöldre festett UAZ egyetlen pöccentésre életre kelt, és ezzel meg is volt a kocsijuk, amivel elindulhattak Veszprémbe.

   Első dolguk volt a kiválasztott kocsit teletankolni, aztán berakni még négy kanna benzint a hátuljába. A rakomány többi részének összeválogatása azonban már nem ment viták nélkül. Ildikó ragaszkodott hozzá, hogy egy halom ételt és innivalót pakoljanak a kocsiba. Ezzel nagyjából egyet is értettek a fiúk. De azt már igen sok időbe telt elmagyarázni Péternek, hogy miért akarnak Béláék fegyvereket is magukkal vinni, meg nagy csomó lőszert.

   Végül azért mindenben megegyeztek. Alkonyatra sikerült is teljesen megrakniuk az útra készített autót. Az üléseken és a raktérben ott sorakozott minden, amit szükségesnek tartottak. Bár a berakott holmik egy része igen különösnek tűnt, hiszen Péter egyre azt bizonygatta, hogy pár óra alatt elérik a szülei házát, aztán pedig már minden rendben lesz.

   Szikrázóan hideg november végi reggel vágtak neki az útnak. Úgy tervezték, hogy legkésőbb délre átkelnek a Dunán, és valamikor délután meg is érkeznek Péterék veszprémi házához. Csakhogy egyik fiú sem volt gyakorlott vezető, nem merték igazán nyomni a gázt a keskeny, kanyargós úton, ezért hosszabb időt kellett az utazásra szánniuk, mint gondolták. És volt valami, amit egyikük sem vett, nem is vehetett számításba. Már az első faluban megálltak, aztán pedig sokáig bolyongtak a környező utcákban, mert a főúton levő vegyesbolt ajtaját tárva nyitva találták. Elég volt egyetlen pillantást vetni a levert lakatra és a félig leürített polcokra, hogy lássák: a járvány egyik túlélője fosztogatta a készleteket, ahogyan azt ők maguk is tették Kecskeméten.

   De hiába kutattak sorstársuk után. Más nyomát nem is látták a túlélőnek, vagy kicsit túlzó reményeik szerint túlélőknek faluban, csak a félig kifosztott boltot. És a többi településen sem jártak több sikerrel, pedig több felé is láttak hasonlóan feltört boltokat. Órákat szántak rá, hogy sorstársaik nyomára akadjanak. Igyekeztek a falvak minél nagyobb területét átfésülni, de hiába keresték a boltok feltörőit. Pedig Péter sokszor és igen hosszan nyomta a kürtöt, hogy a kegyetlen csendben olyan szokatlan hanggal is felhívja magukra a figyelmet. De minden próbálkozásuk hiába való volt.

   Viszont gyakori kitérőiknek köszönhetően már erősen sötétedett, mire elérték Földvárnál a Duna hídját. Sötétben egyikük sem akarta folytatni az utat, nehogy eltévedjenek Földvár utcáin. Inkább leparkoltak Solt szélén az egyik üres ház előtt. Az udvarban talált farakásból szedtek tüzelőt, és mert a házban eredetileg gázfűtés volt, az udvaron főztek maguknak teát és melegedtek is egy kicsit vacsora közben, meg halkan beszélgettek.

   – Nem értem én ezt az egészet  – piszkálgatta Béla a tüzet.  – Hat feltört boltot találtunk, míg ideértünk. De hol a francban vannak azok, akik feltörték őket? Talán nem vizsgáltunk át elég nagy területet?

   – Ugyan már!  – legyintett Péter lemondóan.  – Átvizsgáltunk három falut. Két helyen még a tanyák közé is elbóklásztunk, hátha valaki ott telepedett meg, ahogy ti is akartátok. Állandóan hatalmas vargabetűket teszünk! Ha így folytatjuk, három nap alatt sem érünk Veszprémbe!

   – Szerintem csak azért nem találunk túlélőket, mert ők is éppen azt teszik, amit mi  – szólalt meg halkan Ildikó.

   – Ők is vacsoráznak?  – kérdezte kötözködve Béla.

   – Ha élnek, akkor biztosan. De én nem erre gondoltam! Mi is elindultunk más túlélőket felkutatni. Talán a többiek is éppen ezt teszik. Ha pedig úton vannak, akkor csak véletlenül találkozhatunk velük.

   – Velük…  – nézett elgondolkodva a táncoló lángokba Péter.  – Szerintetek hányan … haltak bele ….. ebbe a járványba?

   – Nagyon sokan. De láthatod, hogy sokan túl is élték! Azokat a boltokat nem kutyák törték fel, hanem emberek. És a hiányzó ételt is emberek hordták el.

   – Mi is csak hárman vagyunk  – vetette ellen halkan, elfúló hangon Péter.

   – Sokkal többen kell, hogy legyenek!  – rázta a fejét makacskodva Béla.  – Emlékezz, hány boltot láttunk kirámolva! Annyi ételt nem vihetett el két-három ember!

   – Nekik is eszükbe juthatott, hogy autóval nagyobb terhet tudnak elvinni egyszerre  – jegyezte meg Ildikó.

   – Igen. Biztosan autóval mennek  – bólogatott frissen feltámadt bizakodással Péter.  – De hová mennek?

   – Mindenkiben él valamilyen elképzelés, hogy hol, merre találhat leginkább túlélőket  – válaszolt a lány helyett Béla.  – Mi Veszprémbe indultunk, a szüleidhez. Mások más célok felé. Ahol éppen rokonaik éltek.

   – Meglehet, valaki éppen csalódottan nézegeti a mi elhagyott kiskocsinkat a laktanya udvarán  – mosolyodott el Ildikó a váratlan gondolattól.

   Néró hirtelen felkapta a fejét. Hosszan beleszimatolt a sötétbe, aztán morogni kezdett a keresztút felé. A két fiú azonnal felkapta keze ügyébe készített fegyverét, és Néró tekintetét követve megpróbálták célba venni a kutya által jelzett veszélyt. Közben Ildikó előszedte a laktanyából magával hozott elem-lámpát és az éles fénysugarat a keresztút felé fordította.

   A fénykörben három ember állt, egy kétkerekű kiskocsit közrefogva. Kezükkel igyekeztek eltakarni szemüket a váratlanul éles fénytől. A kocsi rúdját egyik oldalról egy férfi, másik felől egy fiatal lány fogta. A harmadik emberből, aki a kiskocsi mögött állt, szinte semmit sem láttak.

   – Jó estét mindenkinek!  – szólalt meg a férfi, megpróbálva a lámpa fényén át szemügyre venni Béláékat.  – Tegyék le a fegyvereiket, kérem! Nem akarunk semmi rosszat sem!

   – Maguknak is jó estét!  – köszönt vissza Béla, egy kicsivel lejjebb engedve a fegyver csövét.  – Jöjjenek csak közelebb, bátran!

   Amint az idegenek közelebb értek, a fiatalok láthatták, hogy a kocsit húzó ötvenéves forma férfi elegáns, szürke kabátot viselt, alatta hasonló színű öltönnyel. Erősen deresedő haját is szürke kalap fedte. Keskeny arcát több napos borosta csúfította el. Szelíd, barna szemei bizakodva néztek a fiúkra. Megállította a kocsit, egy gyors, ösztönös mozdulattal megigazította a nyakkendőjét, majd először Ildikónak nyújtott kezet:

   – Jó estét kívánok! Tóth Sándor vagyok. A kislányom Andrea, és kedves útitársunk, Gaál Imréné.

   Béla sorra megfogta a három kezet és közben nem kerülte el a figyelmét, hogy Péter milyen kitüntetett figyelemmel követi Andrea mozdulatait. Volt is miért megnézni az érettségi előtt álló gimnazista lányt! Majdnem olyan magas volt, mint az apja és hasonlóan keskeny arcú, barna szemű. Arányosan nyúlánk termetén kihívóan feszült a farmer és a kék dzsekije alatt viselt világos pulóver. Hátközépig érő, hullámos barna haja meg-meglebbent az esti szellőben. Közvetlen mosollyal fogott kezet mind a hármukkal és ezzel teljesen elbűvölte Pétert.

   A kocsi mögül előkerülő Gaálné szinte mindenben az ellentéte volt Andreának. Negyvenen már jócskán túl járhatott, alacsony volt és termetére a szükségesnél vastagabb zsírpárnák rakódtak le az évek alatt. Tipikus háziasszony volt. Kerek arcú, pirospozsgás és mosolygós. Már az első percben kikötötte, hogy a fiatalok tegezzék, és Jutka néninek szólítsák.

   – Gyertek, igyatok egy kis forró teát!  – öblítette el saját poharaikat gyorsan Ildikó.  – Én meg közben készítek nektek is egy kis vacsorát.

   – Jaj, azt nagyon megköszönjük, kicsikém!  – telepedett le az egyik pokrócra Jutka néni.  – Már egészen lejártuk a lábunkat. Valami istentelenül furcsa nevű faluból indultunk reggel. Vagyis valamikor dél előtt. Megraktuk a kocsit, de meg is szenvedtünk vele! Nem nekem való már ekkora terhet végigrángatni ezen a hosszú úton.

   – Harta  – szólt közbe Andrea lehuppanva Jutka néni mellé.  – Így hívták azt a helyet, ahol tegnap este aludtunk.

   – De nem oda valósiak vagytok, ugye?  – ült le Péter a lánnyal szembe.

   – Nem  – rázta a fejét Tóth a lánya helyett válaszolva, miközben gémberedett ujjait melengette a teás poháron.  – Bajaiak vagyunk. Juditka meg Kalocsán csatlakozott hozzánk, mikor egy boltban a … készleteinket … egészítettük ki.

   – Kutyákkal még nem volt bajotok?

   – Nem, Béluska. Egyszer-kétszer jöttek utánunk egy darabig. De aztán Sándor megdobálta őket, és akkor mindig lemaradtak.

   – És hová indultatok így, gyalogosan?

   – Úgy gondoltuk, felmegyünk Pestre  – készségeskedett megint Tóth.  – Ha valahol, hát ott biztosan találkozhatunk túlélőkkel. És talán még valami irányító hatalommal is. Persze nekem is eszembe juthatott volna, hogy autót szerezzünk az útra! De már a boltok feltörése is olyan …

   – Nem lenne kedvetek inkább velünk tartani?  – nézett Andrea szemébe Péter.  – Mi Veszprémbe megyünk, a szüleimhez. De velük együtt azután elmehetünk akár Pestre is!

   – Óh! Köszönjük a meghívást!  – egyezett bele azonnal Jutka néni.  – Már úgyis kikészültek a lábaim ettől a sok gyaloglástól!

   – Az sem mellékes szempont, hogy ha már ilyen szépen egymásra találtunk, akkor tartsunk is össze!  – bólintott rá Tóth is a csatlakozásra, Péter legnagyobb örömére.

   Reggel a három nő Néró társaságában bezárkózott az üres házba, ahol az éjszakát töltötték. A férfiak pedig a terepjáróval visszamentek Soltra, hogy valahonnét egy második autót kerítsenek. Mivel előző nap Béláék a főúton hajtottak végig, és nem láttak megfelelő kocsit, most a mellékutcákban kellett keresgélniük. De ez bizony nem is volt olyan egyszerű feladat. Autót ugyan éppen eleget láttak, de egyikük sem tudta, hogyan kellene feltörni és kulcs nélkül elindítani a kiszemelt járgányt. Majd egy órán át kutattak, mire találtak egy megfelelő kocsit. Az öreg, kék-szürke Moszkvics egy nyitott garázsban állt. A tulajdonosa talán orvoshoz akarta vinni valamelyik családtagját, de végül magára hagyta a kocsit, a slusszkulccsal együtt.

   Péter azonnal átült az új autóba és az önindító hosszas nyekergetése után végül sikerült is beindítania a Moszkvicsot. Alig kelt azonban életre a kocsi motorja, kiderült, hogy a tankban éppen csak lötyög egy kevéske benzin. A terepjáró tartalék kannáiból kellett feltölteni a tartályát, hogy egyáltalán eljuthassanak vele a város szélén várakozó nőkhöz.

   Benzinkészletük váratlan megcsappanása miatt azonban az első útjuk mégsem az éjszakai szállásukra, hanem a főúton látott benzinkúthoz vezetett. Fel akarták töltetni a két kocsi tankját, saját kiürült kannáikat és remélték, hogy újabb tartalékra is szert tehetnek. Csakhogy az üres benzinkútnál hiába nyomkodták a töltőcsövek csapjait. Az elektromos szivattyúk már régen leálltak. Hosszas fejtörés után jöttek csak rá a megoldásra. Megkeresték a kút földalatti tartályának nyílását. Lefeszítették róla a lakatot, majd egy vödör és pár méternyi vontatókötél segítségével kimertek maguknak annyi benzint, amennyire szükségük volt. A tartályban meg-megmerülő kötéltől, a vödörtől és a tölcsér mellé is folyó üzemanyagtól közben rémesen büdös lett mindhármuk keze. A mosdóbeli csapok persze itt, a benzinkúton sem működtek, de az egyik polcon találtak néhány flakon desztillált vizet, meg mosószert, amivel sorban orvosolhatták a problémát. De hiába mostak kezet, még sokáig érezték, vagy talán csak érezni vélték magukon, a benzin szagát.

   Csaknem dél lett, mire elhagyták a városszéli házat és Tóthék üres kiskocsiját. A kétkerekű rakományát felpakolták a két autóra, aztán Péter az élre állt a Moszkviccsal, Béla meg követte a terepjáróval. Andrea és az apja az első kocsiban utaztak, Jutka néni meg beült Néró mellé az UAZ hátsó ülésére. Nagyon akartak sietni, de estére még csak a Balatont érték el. Állandó kitérőik nem csak rengeteg időbe, de töméntelen üzemanyagba is kerültek. Mégsem mondtak le róluk, bár továbbra is csak feltört, félig kirámolt boltokat találtak újabb túlélők helyett.

   Este a két fiú Kenesén betörte egy üdülő ajtaját. Két szobában megágyaztak maguknak és ott aludtak. Másnap megkerülték a Balaton északi csücskét és Fűzfőn végre szerencséjük lett! Az egyik betört kirakatú bolt előtt éppen meglátták a konzervek egy részét tömött hátizsákjában cipelve távozni készülő Kerekes Pistát. A másodéves egyetemista hálásan ült be Péterék mellé a Moszkvicsba negyedik utasnak. Három napja indult el Pécsről, mikor egyedül maradt a kollégiumban. Ő is haza akart menni a szüleihez, akárcsak Péter. Pápára tartott, de alaposan megrakott hátizsákjával nem haladhatott gyorsan, és a Balaton megkerülése sem volt éppen rövid út gyalogosan.

   Dél után egy kevéssel, átvágva a kihalt Veszprémen, a két autó végre megállt Péterék emeletes háza előtt. Péter kezdettől arra készült, hogy hangos örömkiáltásokkal rohan be a szüleihez. Most mégis percekig csak bámulta a néma házat, mielőtt kikászálódott a Moszkvicsból és remegő lábakkal az alacsony kiskapuhoz mert óvakodni. Valami furcsa, nyomasztóan rossz érzés kezdett növekedni benne, amíg tétova léptekkel átvágott a néhány méteres előkerten. Az üres konyhába éppen csak benézett és már ment is tovább a lépcsőhöz. De bármennyire sietett is fel az emeletre, szülei szobájának ajtaját már Bélának kellett kinyitnia előtte, mert remegő keze sehogyan sem találta a kilincset.

   A franciaágyon egy barna pulóveres, erősen kopaszodó férfi feküdt a hasán. Teljesen hátra feszülő feje jobbra nézett, lábai ellentétes irányba csavarodtak. A feje alatt és az arca előtt a párnán, de az ágy virágmintás takarójának nagy részén is terjedelmes, zöld penészfoltok virítottak.

   – Apa!!  – szakadt ki a kétségbeesett, artikulálatlan üvöltés Péterből, amint a halott felé lódult.

   – Már nem segíthetsz rajta, Péter!  – kapta el hirtelen mozdulattal a barátja karját Béla. Megvetette a lábát az összegyűrődött szőnyegen, hogy visszatarthassa, és erővel az ajtó felé fordíthassa Pétert.  – Vége volt, mielőtt még elindultunk volna Kecskemétről.

   Béla lelassított, majd meg is állt az utca közepén szobrozó idegen előtt. Valami hatalmas fáradtság kezdett rajta erőt venni. Másfél hete, hogy minden nap úton voltak. Már azóta is elmúlt egy teljes hét, hogy eltemették Péter apját a kiürült családi ház kertjében. A kemény munka után nem tudtak hová menni, ott kellett aludniuk az elnéptelenedett házban. Aztán másnap, amikor egy boltban éppen felpakolták a következő napokra szánt élelmiszert, megérkezett Virág Ádám és három társa. Az új srácok először csak a kocsik mellett pihengető Ildikót és Andreát látták meg. Nagy örömmel és harsány hangon előadott, vagány szöveggel közeledtek a lányokhoz, míg a boltból fegyverrel a kezében ki nem lépett Béla, majd a nyomában Péter is.

   A félreértések gyors tisztázása után a négy fiú is csatlakozott a csapathoz. Ehhez persze előbb újabb autót kellett szerezni. Solti tapasztalataikból okulva egyenesen a városszéli laktanyához hajtottak és onnan választottak újabb terepjárókat. Méghozzá azonnal hármat is. Volt ebben egy nagy adag optimizmus is, hátha találkoznak még más túlélőkkel is. De a magukkal vitt készleteknek is nagyobb helyet akartak biztosítani. Mind a három kocsit alaposan megrakták üzemanyaggal és élelemmel, amihez szinte teljesen ki kellett üríteniük a boltot, ahol Ádámmal és társaival találkoztak. A következő napokban aztán nagy szükségük is lett kis konvojukra és megnövelt készleteikre.

   Veszprémből egyenesen Pápára mentek, ahová már Daróczi Évával és Pörge Janival együtt érkeztek. Két új társukra a kanyargós hegyi úton találtak rá, amint éppen lerobbant Skodájukat igyekeztek életre kelteni. A pápai kitérőnek végül „csak” annyi haszna lett, hogy az egyik lakótelepi üzletnél  – két nagytestű kutya lelövése után –  felvehették az egyik kocsijukba az addig a belülről megtámasztott ajtó mögött lapuló Pepó Beát. Kerekes Pista szüleinek lakását ugyanis üresen találták. Az egyetemista srác apja és anyja egyszerűen felszívódtak második emeleti, nyitott ajtajú lakásukból. Sem egy cédulányi kis üzenet, sem bármiféle más nyom nem utalt a sorsukra. Bárhová mentek is, olyan hirtelen tették, hogy szemernyi idejük sem maradt a fiukra gondolni.

   Aztán a megszaporodott csapat a főváros felé vette az irányt. Mindannyian biztosra vették, hogy a nagyvárosban végre meg fogják találni a kormány és a rend maradékát. Hiszen logikus volt, hogy az ország legsűrűbben lakott területén kellett a legtöbb túlélőnek maradnia. A sok túlélő pedig fenn tudja tartani a szervezett rendet is. De mikor lassú vándorlásuk végén elérték a fővárost, keserves csalódás várt rájuk. Az első találkozásuk a túlélőkkel rögtön harcot is jelentett. Nem messze a város szélétől az egyik keresztutcából kikanyarodva, lélekszakasztó rohanással menekült velük szemben egymás kezét fogva Péter Erzsi és Szögi Imre. Hat késekkel, dorongokkal és baltákkal felfegyverzett alak kergette őket bőszen rikoltozva. A láthatóan részeg üldözők csak egy pillanatra torpantak meg a zöld terepjárók láttán, aztán rohamra indultak ellenük. Végül Béla és Ádám rövid sorozatai állították csak meg őket. Előbb a fejük fölé lőttek a levegőbe, majd mikor ez nem használt, kettőt is lekaszáltak közülük. A megmaradt bandatagok így is majdnem elérték az első terepjárót, mire meg tudtak állni. Percekig nézték részeg bambasággal a fegyvereket, meg halott társaikat, mielőtt megfordultak és elinaltak volna.

   A két kimerülten lihegő menekülő megkönnyebbült örömmel csatlakozott a konvojhoz. Elmondásuk szerint a város külső kerületeiben már hetek óta látni sem láttak rendőröket, vagy katonákat. Ahogy a járvány szedni kezdte az áldozatokat, úgy esett szét a megszokott élet. Mióta a boltok nem nyitottak ki, gombamód szaporodtak a fosztogató, erőszakoskodó bandák, melyek legtöbbször pár nap alatt szét is estek, amint elérte őket a fertőzés. Erzsinek egészen máig szerencséje volt. Mióta felépült a betegségből, egyszer sem találkozott a bandák tagjaival. A háromutcányira levő boltnál először Imrébe botlott. Megbeszélték, hogy együtt térnek haza Erzsi lakásába, de mielőtt elindulhattak volna, megszorították őket a Béláék által elkergetett részegek. Imre néhány sörös-üveget gránátként használva feltartotta a támadókat, hogy Erzsi egérutat nyerjen, de még így is majdnem rajta vesztettek a találkozáson.

   Attól kezdve Béla három társával messze megelőzte a kis konvojt az egyik UAZ-zal. Alig egy órával később sikeresen bele is futottak a következő bandába. Ezek már jobban fel voltak fegyverkezve. Az útjukat elálló öt fickónál három géppisztoly is volt. Rettentő harciasan tartóztatták fel a terepjárót, fenyegetően hadonászva fegyvereikkel. De vagy a lőszerük volt kevés, vagy nem volt elég elszántságuk a harchoz, mert még a levegőbe sem lőttek. Rövid alkudozás után sikerült megállapodni velük, hogy az utca és a kicsivel feljebb található ABC-bolt is a banda tulajdonát képezi, Béláék pedig békésen visszafordultak a külváros felé. Tettek egy nagy kerülőt és másik útvonalon próbáltak meg eljutni a belvárosba

   És most itt állt előttük ez a fura fazon. Jobb kezét hanyagul, kihajtott válltámaszú AMD gépfegyverének ravaszán nyugtatta, balját pedig a magasba emelve jelezte, hogy nem mehetnek tovább. Béla a műszerfal alatt intett a társainak, hogy egyelőre ne mutassák a fegyvereiket, aztán kinyitotta az UAZ ajtaját és félig kihajolva odaszólt az idegennek:

   – Mi a baj, cimbora?

   – Nekem semmi  – engedte le a balját az idegen.  – De nektek annál több! Ez itt a mi területünk, és ti nem mehettek át rajta!

   – Bocs, de nem láttuk a határ jelzését!  – intett hátrafelé Béla, ahol az utca kanyarulatában éppen megállt a második terepjáró.

   – Kit érdekel, hogy ti mit láttatok, vagy mit nem? A határ itt van!  – emelte meg célzatosan a fegyverét a másik.

   – Vicces fiú vagy! De ha egyszer nem lehet tovább menni, akkor nem is megyünk tovább. Ezen nem fogunk összeveszni. Megfordulunk és nem is zavarunk benneteket tovább.

   – Nem értettél meg, okostojás!  – rázta meg a fejét igen elszánt képet vágva az idegen.  – Máris bepofátlankodtatok a mi területünkre! Ezért most szépen kiszálltok a kocsiból, lerakjátok az összes cuccotokat, és elkutyagoltok innen, amíg halomra nem lövünk mindannyiótokat!

   – Most már nem tudom eldönteni, hogy tényleg vicces, vagy csak nagyon buta gyerek vagy-e  – nézett körül Béla látszólag unott arccal. Valójában azt leste, hátha meglátja a környező ablakok, vagy kapualjak valamelyikében az idegen társait.  – Szerinted az a másik kocsi ott hátul magától gurult el idáig? Ha még nem jöttél volna rá, azok ott a barátaink!

   – Ki nem szarja le? Ha felemelem a kezemet, ti négyen már csak négy hulla lesztek. A másik kocsival meg utána is ráérünk foglalkozni!

   – De te nem fogod felemelni a kezedet  – szólalt meg a jobboldali ülésről Kerekes Pista elvigyorodva. Éppen csak annyira emelte meg a géppisztolyát, hogy az idegen láthassa és felismerhesse a fegyver rá irányított csövét.  – Mert még szeretnél egy kicsit élni. Igaz? Most szépen megfogod itt mellettem a kilincset! Szorosan tartod az ajtót, amíg mi megfordulunk, és elmegyünk, a kocsinkkal együtt. Azután pedig udvariasan elkísérsz bennünket addig a kanyarig.

   – És hogy el ne felejtsük, milyen jó gyerek is vagy valójában, búcsúzóul nekünk ajándékozod a fegyveredet emlékbe  – tette hozzá gúnyos vigyorral a hátsó ülésről Ádám.

   Egy órával az után, hogy lefegyverezték a harcias idegent, és elhagyták a harmadik banda területét is, megálltak egy félig üres, elhagyatott buszpályaudvaron öt autójukkal. Átlavíroztak az üresen árválkodó, sötétkék buszok között és egyenesen a központi épület előtt parkoltak le. Valamennyien besorakoztak a váróterembe, ahol fűtés ugyan nem volt, de legalább nem vágta őket a kinti jeges szél. És az sem volt éppen megvetendő szempont, hogy mind a tizenheten leülhettek, amíg megbeszélték, hogyan is legyen tovább. Fázósan és csüggedten gubbasztottak a műanyag padokon és valamennyien várakozón pillogtak Bélára.

   – Ezt egyszerűen nem hiszem el!  – csapott indulatosan az egyik pad támlájára Béla.  – Ha el sem tudunk jutni a belvárosba, hol keressük, ami a régi rendből megmaradt? Azt hittem, itt normális életre találunk. Vezetőkre, meg kiútra ebből a rohadt helyzetből!

   – Hogy hol keressük a régi rendet?  – kérdezte a haját újra gumizó Kerekes Pista.  – Hányszor kell még találkoznod vele, hogy felismerd? Ezek a bandák maradtak a régi rendből. Foggal-körömmel védik a területüket és a túlélési esélyeiket. Ha nem akarunk élet-halál harcot vívni velük, akkor minél előbb meg kell pattannunk innen.

   – Az én ötletem volt, hogy jöjjünk fel Pestre  – ingatta a fejét lemondóan Tóth Sándor.  – Soha sem hittem volna, hogy a törvény és a rend ilyen gyorsan, és ennyire maradéktalanul eltűnhet. De be kell látom, hogy tévedtem. Ha az ut- cákat fegyveres bandák tartják az uralmuk alatt, akkor itt sincs már törvényes rend és hatalom. Vissza kell mennünk vidékre, ahol legalább békében élhetünk.

   – Vissza vidékre? Na de hova?  – kérdezte elkeseredetten Béla.  – Maguk Andreával Bajára valók. Péter és Ádámék veszprémiek. Mi meg kecskemétiek vagyunk Ildikóval. Jószerint ahányan vagyunk, annyi felől jöttünk. Mihez kezdjünk? Mindenki menjen haza a saját városába? Vagy maradjunk együtt továbbra is?  És ha úgy döntünk, hogy együtt maradunk, akkor merre induljunk? Hová menjünk, hová mehetünk ebben az elnéptelenedett világban?

   – Mikor először találkoztunk a laktanyában, ti valami tanyát akartatok keresni Ildikóval  – szólalt meg Péter, Béla mellett.  – Szerintem most jött el az ideje, hogy egy olyan tanyára költözzünk! Mindannyian, együtt!

   – Két ember könnyen találhat megfelelő tanyát magának  – rázta meg a fejét lemondóan Béla.  – De ilyen sokan el sem férnénk egyetlen épületben.

   – Amit ma láttunk, azt mutatja, hogy valami jól védhető helyre lesz szükségünk. Meg fegyverekre is  – kezdte sorolni Zombori Laci, akivel még előző nap találkoztak, a főváros határában.  – És mert tél van, egy jól fűthető hely kell, ahol valamennyien elférünk. Na meg tüzelő is kell. Nem is kevés! Mert ha csak most kezdünk fát vágni, akkor kifagyunk minden tanyából!

   – Akkor már az autók üzemanyagáról se feledkezzünk meg!  – vetette közbe Virág Ádám.  – Mert a kocsik nélkül igen nehéz lenne bármit beszerezni és a szállásunkra cipelni. Akárhol lakunk is.

   – Védhető terület, ahol van elég hely, van víz, van élelmiszer, tüzelő, üzemanyag és fegyverek  – számolta az ujjain Béla.  – Lehet, hogy ostoba vagyok, de ilyen hely csak egy laktanya lehet. Azokból ugyan sok van az országban, de én jelen pillanatban csak egyet ismerek eléggé. Pontosabban nem is én ismerem, hanem Péter. A kecskeméti laktanyáról beszélek, ahol Péter szolgált a járvány előtt.

   – De hát a laktanyák is tele vannak halottakkal!  – vetette ellen megszeppenve Jutka néni.

   – A többiről nem tudom, hogy tele vannak-e, de ez nincs. A járvány kezdetén a katonák többségét kivezényelték a kórházakhoz, az orvosok munkáját segíteni. Akik a laktanyában haltak meg, azokat meg Péter már eltemette. Üres az egész és csak ránk vár.

   – Nem mindegy, merre indulunk?  – kérdezte Pista.  – Ha Péter ismeri azt a kecskeméti laktanyát, akkor én is arra szavazok. Ott legalább nem kell semmit keresgélnünk.

   Mindenki várakozón nézett Bélára és ő megint kezdte magát kényelmetlenül érezni. Amikor Ildikóval és Péterrel hármasban nekivágtak az útnak, eleinte észre sem vette, hogy Péter szinte mindenben ráhagyja a döntéseket. Tóth, bár jóval idősebb volt, és Béla szerint talán alkalmasabb is lett volna vezetőnek, elfogadta ezt a helyzetet. Mindig elmondta az ötleteit, de a döntést ő is mindig Bélára hagyta. És ahogyan a többiek sorban csatlakoztak hozzájuk, mindenki azt tapasztalta, hogy Béla a csapat vezetője és ezt soha, senki nem is kérdőjelezte meg. Ez néha igen kényelmes tudott lenni. De nem az ilyen helyzetekben, amikor az ő felelőssége volt, hogy mi lesz a csapat további sorsa.

   – Ha mindenkinek megfelel, akkor menjünk Kecskemétre!  – bökte ki végül egy vállrándítással Béla.  – Egyelőre betelepszünk a laktanyába. Berendezkedünk télire, amilyen kényelmesen lehet. Aztán tavasszal, ha megenyhül az idő, körülnézünk, hogy találunk-e valami jobb lehetőséget.