12.

   – Ez tényleg jó ötlet  – bólogatott Török Jancsi elismerően, amikor Marika befejezte a mondandóját.  – Fodrász és kultúros. Kiváló párosítás. Mindig az épületben lesz, könnyen megtalálható. De tartok tőle, hogy Krisztina is csak pár hónapig oldja meg a gondjainkat. Mert Ildikó január derekára várja a babáját! Nincs valami olyan ötlete is, hogy ne kelljen néhány havonként új kultúrost keresnünk?

   – Már hogyne volna!  – mosolyodott el kajánul Mohainé.  – Találni kell egy férfit, aki elvállalja a raktár kezelését, meg a kultúrosi munkát. Ő biztosan nem fog szülni és akár évekig is a helyén maradhat.

   – Nem is lenne rossz megoldás! Sajnos nem valószínű, hogy találnánk olyan férfit a szigeten, aki a raktár takarítását, rendben tartását, meg a programok szervezését választaná a megszokott „férfias” munkakörök helyett  – ingatta a fejét Török.  – Maradjunk inkább az eddigi gyakorlatnál! Ha Krisztina elvállalja mind a két munkát, akkor Szilvi és Ildikó mellett beletanul a kultúrosi munkába. Közben majd összeírja, hogy mire van szüksége egy fodrászműhely berendezéséhez. Zoli pedig amint ráér, mindent beszerez neki a városból.

   – Hiába írom le, hogy mire van szükségem, attól Csorvai még nem fogja tudni összeszedni  – vetette ellen Krisztina.  – Nem ismerheti a különböző ollók, ritkító ollók, borotvák és főleg a vegyszerek neveit. Nekem kellene elmennem a városba, hogy több üzletből összeválogassam a legjobb felszerelést.

   – Nők nem szoktak ilyen kirándulásokon részt venni  – rázta a fejét tiltakozva Török.  – De majd beszélek Zolival, hogy kísérje be magát a városba. Akkor annyi fodrászüzletet látogathat meg, amennyit csak akar, mégis biztonságban válogathat.

   – Miért kellene ezzel is Csorvait fárasztani?  – kérdezte látszólag ártatlanul Krisztina.  – Miért ne mehetnék be én magam Szegedre? A biztonság kedvéért, meg a rakodáshoz magammal vihetnék két, vagy három embert is.

   – Igaza van Krisztinának, János!  – fogta a lány pártját Mohainé is.  – Zoli most úgyis egy másik utat készít elő. Másfél, két hétig biztosan oda lesz megint. Az asszonyok meg örülnének, ha minél előbb megnyílhatna a Major fodrászata.

   – Mi lehet olyan sürgős egy hajvágásban? Szerintem senki sem fog belehalni kétheti várakozásba! Eddig sem történt senkinek semmi baja, hogy nem igazi fodrász vágta a hajukat! Sokkal nyugodtabb lennék, ha Zoli biztosítaná Krisztina kirándulását is. Mert mihez kezdhetne Krisztina egyedül, ha például kutyák támadnak rá? Vagy egy újabb kóbor bandába botlik?

   – De hát nem egyedül mennék!  – szólt közbe Krisztina.  – Mindenképpen szükségem lenne egy kocsira és egy kocsisra, mert én nem értek a lovakhoz. És persze nem ártana legalább még egy erős férfi a rakodáshoz sem.

   – Két hét? Oda mer állni az asszonyok elé, és nekik is elmondani ugyanezt, János?  – kérdezte Mohainé.  – Hogy végre van egy fodrászunk, de még két hétig nem kezdhet dolgozni, mert maga fél elengedni a városba a szükséges szerszámokért?

   – Annyira azért nem vagyok bátor!  – nevette el magát Török.  – Inkább egyezzünk meg abban, hogy megvárjuk, amíg Zoli összeállítja a maga csapatát! Utána majd ismét leülünk, és megbeszéljük, hogyan oldhatjuk meg a fodrászat problémáját.

   – Maga is tudja, hogy Zoli a legjobbakat viszi magával! Nem nagyon marad itthon senki, akire maga rá merne bízni egy ilyen beszerzést.

   – Persze, hogy tudom, Marika! De mennyivel szebben hangzik, ha azt mondom az asszonyoknak, hogy keressük a megoldást, mint ha megtiltom Krisztina városi útját! És így az asszonyok sem fognak meglincselni  – nézett derűsen hol Marikára, hol Krisztinára Török a szemüvege fölött.

   A két kultúros irodája, ahová ismét csak Mohainé kalauzolta el Krisztinát, a nagy folyosó hátulsó végében volt. Az ajtó nyitására az előző napon férjétől olyan hosszan búcsúzó szőke fiatalasszony nézett fel az egyik asztal mellől. Krisztina láttán elmosolyodott, majd nagyra nőtt terhétől nehézkesen mozogva hátrább lökdöste a székét, feltápászkodott és elindult, hogy az asztalt megkerülve üdvözölje a belépőket.

   – Maradj csak, Szilvikém! Ne erőltesd magad!  – szólt rá gyorsan Mohainé, megelőzve az asztal teljes megkerülésében. Aztán bemutatta egymásnak a két lányt:  – Kocsis Krisztina, a Major leendő fodrásza és kultúrosa. Rábai Jánosné, Szilvia, a nemsokára leköszönő kultúrosunk.

   – Nem vagyok én sem beteg, sem nyomorék  – tiltakozott nevetve Szilvi.  Csak terhes, és egy kicsit nehezen mozgok ettől a kismanótól. Te tényleg fodrász vagy?

   – Az voltam. És ha sikerül beszereznem a szükséges szerszámokat, akkor megint az is leszek.

   – Szólj Csorvainak! Lehet, hogy már holnapra meghoz mindent, amire csak szükséged van!  – biztatta Krisztinát Szilvi lelkesen.

   – A legtöbb dolgot nekem kellene összeválogatnom. Hiába írom le Csorvainak, hogy mit kérek, ha ő nem fodrász. Török meg nem akar beengedni a városba, hogy én szedjem össze az új felszerelésemet.

   –Áh! Pedig már kezdtem örülni, hogy mire megjön a baba, rendbe rakathatom a hajamat  – húzta el a száját Szilvi csalódottan.

   – Ne add fel olyan könnyen, Szilvikém!  – biztatta a fiatalasszonyt az asztalra koppantva Mohainé.  – Attól, hogy Krisztina egyelőre nem mehet be a városba, még semmi sincs elveszve! Van egy csomó ollónk, amikkel eddig egymás haját nyiszatoltuk. Délután majd Krisztina megnézi őket, és ha talál köztük megfelelőt, akkor azzal még megigazíthatja a hajadat!

   – Megtennéd?  – nézett Szilvi könyörgőn Krisztinára nagy, kék szemeivel.

   – Persze. Csak találjak egy megfelelő ollót!

   – Ezen ráértek majd délután egyezkedni  – vágott közbe megjátszott szigorral Marika.  – Ildikó merre van?

   - Kint a raktárban. Most veszi át Zolitól a legutóbbi szállítmányt.

   – Akkor egyelőre az irodai munkát, meg a műsorok összeállítását mutasd meg Krisztinának, Szilvikém! Aztán ha Ildikó végzett az átvétellel, akkor majd átkíséri Krisztikét a filmtárba, meg a raktárba.

   Szilvi engedelmesen bólogatott Mohainé szavaira, de csak amíg Marika ki nem ment a szobából. Akkor vágott egy fintort az ajtó felé és kifakadt:

   – Ha tudnád, mennyire elegem van már ebből az állandó babusgatásból! Ne csináld eeezt, ne csináld aaazt! Meg ne erőltesd magaaad! Mintha senki más nem várt volna még babát rajtam kívül!

   – Tényleg nagy terhed van  – mosolyodott el Krisztina.  –Mikorra várod a babát?

   – Ha minden jól megy, két hét múlva. De lehet, hogy nem fog addig várni a kis gézengúz!

   – Mindig ketten voltatok kultúrosok, vagy csak azért kaptál segítséget, mert babát vársz?

   – Ááh! Egy ember nem győzné ezt a cirkuszt. Rendben kell tartani a Filmtárat, a Mozit, a Könyvtárat és odakint a raktárt is. Ki kell adni a gyerekeknek minden vacakot a tanuláshoz, és minden estére programot kell készíteni. Kell egy film a Vetítőbe, egy másik a videóba, és egy koncertet is be kell készíteni a zenerajongóknak, hogy meghallgassák, aztán meg kitárgyalják.

   – Itt ennyire ráér mindenki szórakozni? Azt hittem, reggeltől estig dolgoztok, hogy meg tudjatok élni.

   – Ha valami nagy munka van, akkor napi tíz-tizenkét órát is dolgozik mindenki. De egyébként Török Jancsi ragaszkodik a régi, nyolc órás műszakokhoz. Esténként meg mindenki azzal foglalja el magát, amivel akarja. Moziba lehet menni, vagy otthon nézni a TV-t. Beszélgetünk, nagy kártyacsatákat rendezünk, néha meg olyan bulikat csapunk, hogy hajnalig táncol mindenki!

   Amikor Szilvi először említette a mozit, mint szórakozási lehetőséget, Krisztina azt hitte, egy vetítőgép miatt nevezi így valamelyik szobát. De a Major Mozija tényleg valóságos mozi volt. Valamelyik városi filmszínházból hoztak vagy harminc eredeti, lenyitható széket, melyeken még a számokat is rajtuk hagyták. A terem padozatát a széksoroknak megfelelően lépcsőzték, az egyik falat elhúzható függöny és hatalmas, fehér vetítővászon borította. A terem hátuljában még a mozigépész fülkéjét is kialakították, a vetítőgépeknek vágott kis ablakokkal. Olyan valódi volt az egész, hogy Krisztina még a dohányfüst szagát is érezni vélte a kis teremben.

   De a kis mozi igazi értékét mégis a mögötte lévő Filmtár adta. Egy méretes helyiség, tele egymástól alig egy méterre álló, plafonig érő polcsorokkal. Minden állványon nyolc sorban jellegzetes, kerek alumínium film-dobozok szürkélltek. A dobozok előtt, akkurátusan a polc szélére ragasztott címkék mutatták, mi a címe az ott található filmeknek.

   – Csak ebben a helyiségben félezer filmet őrzünk!  – mutatta büszkén a Filmtárat Szilvia.  – De a kinti raktárban mindegyikből van több példány is. És vannak olyan filmek, amik már nem is fértek bele ebbe a gyűjteménybe.

   – Csodálatos!  – nézegette a nyakát tekergetve a rengeteg kerek dobozt Krisztina.  – Ezt mind az óta gyűjtöttétek, amióta áram is van a Majorban?

   – Jaj, dehogy! Csorvai már sokkal régebben kezdte hazahordani a filmeket. Ezért tervezte meg Török Jancsi a mozinkat is. Zolinak ez az egyik mániája. Mindenfélét összeszed a régi világból. Könyveket, hanglemezeket, játékokat, magnókat, iszonyatos mennyiségű tiszta papírt és még hosszan sorolhatnám, hogy mennyi hasznos holmit.

   – Igen, ezt már hallottam  – húzta el bosszúsan a száját Krisztina.  – Egészen pontosan csakis ezt hallottam eddig. Hogy Csorvai találta ki a Majort, ő szerzett építőanyagot, ő hozta ide a legtöbb embert …

   – De hiszen tényleg így történt!  – bizonygatta csodálkozva Szilvi.  – Vagy ő maga hozta ide, amire szükség volt, vagy megmondta, hogy hová kell menni érte.

   – Milyen csodálatos és pótolhatatlan ember!

   – Mi bajod van neked Zolival?

   – Azon kívül, hogy gyűlölöm a fegyvereket és azokat az agyatlan barmokat, akik minden problémát ököllel, meg fegyverrel akarnak megoldani, semmi.

   – Ha Zoli tényleg egy ilyen „agyatlan barom” volna, most nem lenne férjem, és nem várnék babát  – fogta meg a pocakját Szilvi.  – Amikor először találkoztunk vele, úgy tűnt, Jancsi és a barátai üldöznek bennünket. Amikor szegény Zsiga utánunk lőtt, hogy engem megvédjen, Zoli mind a hármukat megölhette volna. De Jancsit és Nyári Jóskát csak lefegyverezte.

   – Micsoda bátorság! Távcsöves puskával, lesből lelőni valakit! Aki a hangtompító miatt nem is hallhatja, hol lapul a bátor harcos!

   – Amikor ide kerültünk a Majorba, Jancsi két útjára is elkísérte Csorvait. Akkor mondta neki Zoli, hogy ha harcra kerül a sor, csak a barátok élete és a győzelem számít. És Zoli mindig győz is! És még soha, egyetlen kísérőjét sem veszítette el!

   – Lenyűgözően hősies! És amint látom, mindenkit el is varázsolt a Majorban.

   – Tudod, vagy egyre kevésbé értelek, vagy nagyon is értelek  – fordult Szilvi pajkos mosollyal Krisztina felé.

   – Te meg mi a csudára gondolsz?  – kérdezte megütközve Krisztina.

   – Ééén? Semmire  – nevette el magát Szilvi a szemét forgatva.  – Csak feltűnt, hogy valaki folyton Zoliról beszél.

   Mint leendő kultúros, Krisztina érdeklődve nézegette a hajdani tanyasi iskola hosszú gangján tornyosuló négy halmot. A ponyva alól éppen csak kibontott csomagokban könyvek, füzet-csomagok, ceruzák doboz-számra, gyerekeknek való zsírkréták és mindenféle játékok hevertek. Nem volt nehéz rájönnie, hogy a négy halom csak Csorvainak és társainak a legutóbbi zsákmánya lehet, melyet Ildikó, a könyvtár kezelését is ellátó másik kultúros éppen most vesz át és rakat be a Major korábbi készletei közé. A könyveket, füzeteket, íróeszközöket Krisztina még értette is. Azt is tudta, hogy a Majorban igen sok gyerek van, akik biztosan örülnek a játékoknak. De elképzelni sem tudta, hogy mit keresnek ezek a játékok, és főleg a mellettük virító kártyacsomagok a kultú-raktárban.

   Krisztina lehajolt a legközelebbi csomaghoz, hogy megnézze, miféle könyveket hoztak Csorvaiék. Nézelődés közben csaknem felsikoltott, mikor alig egy kicsivel a bokája fölött valami meleg és szőrös dolog ütődött a lábának. Rémülten odább lépett, és amikor odanézett, miféle rémség támadta meg, egy hasonlóan meglepett kismacska pillogott fel rá, vékonyka hangon nyávogva.

   – Csak nem ijedtél meg egy ilyen aranyos kis szőrgombolyagtól?  – nevette el magát Szilvi, akinek a Filmtárból persze eszében sem volt visszamenni az irodába. Előbb csak a bejárat melletti Könyvtárba sétált át Krisztinával. De aztán, mert senki sem volt a közelben, aki erről lebeszélhette volna, elindult a régi iskola felé, hogy a kultúr-raktárat is megmutassa egy füst alatt.

   – A frászt hozta rám  – vette fel Krisztina a rögtön hálásan dorombolni kezdő kiscicát.  – Pedig szeretem a macsekokat. De olyan váratlan volt, ahogy a lábamhoz dörgölőzött. Tényleg! Már akartam kérdezni, hogy miért van a Majorban olyan sok macska? Akármerre megyek, mindig látok párat!

   – Ők vigyáznak a raktárainkra. Már rég nincsen vegyszerünk, hogy távol tartsuk az egereket, meg a patkányokat. Ezek a cicák viszont minden raktárba bejárnak és végeznek a betolakodókkal. Ha ők nem lennének, az egerek a termés nagy részét felfalnák. Arról nem is beszélve, milyen károkat okozhatnának a kultúr-raktárban!

   A hajdani tanterem ajtaján egy fiatalasszony lépett ki, nyomában Csorvaival. Krisztina már meg sem lepődött, hogy a másik kultúros is szőke volt, akárcsak Szilvia és barna pulóvere alatt éppen csak, de neki is domborodni kezdett a terhe. Az asszonyka meglepetten megtorpant, de gyorsan feltalálta magát és mosolyogva kezet nyújtott Krisztinának:

   – Szia! Markos Béláné, Ildikó vagyok.

   – Szevasztok!  – köszönt Csorvai is, aztán rögtön Szilvihez fordult:  – Mit csinálsz te idekint, Szilvike? Még most is dolgozni akarsz? Nem félsz, hogy visszafelé már ketten mentek?

   – Ugyan menj már, Zoli!  – hárította el a kötözködést Szilvia.  – Van még legalább két hetem! Csak azért jöttünk ki, hogy megmutassam Krisztinának a raktárt. Ő lesz az új kultúros.

   – Akkor munkatársak leszünk? Marikának nagy szerencséje van veled! Senki sem akarta elvállalni Szilvi munkáját!

   – Persze, hogy nem  – kezdett kuncogni Csorvai.  – Elég rátok nézni, hogy mindenki tudja, mi vár a kultúrosokra! Már hagyomány lett, hogy aki elvállalja ezt a munkát, egy éven belül lebabázik!

   – De gonosz vagy! A végén még elriasztod Krisztinát!

   – Rajtam nem fog az ilyen „hagyomány” átka  – rázta meg a fejét határozottan Krisztina.  – Egyelőre még férjhez menni sem akarok, nem hogy szülni!

   – Ne is hallgass Zolira!  – karolt bele Szilvi Krisztinába.  – Gyere, nézd meg inkább a raktárt belülről!

   Krisztina hagyta magát bevezetni az iskola hajdani tantermébe, melyből mára valóban könyvekkel, füzetekkel telezsúfolt raktár lett. De ugyanerre a sorsra jutott a tanterem előtti szoba és a két szobából, konyhából álló tanári lakás is. Elképesztő volt az elemes, fém polcok sorain szépen sorba rakott, műanyagba csomagolt holmik hatalmas mennyisége. Polc-számra könyvek, filmek, videokazetták, tiszta papírok, ceruzás dobozok. De voltak szép számban társasjátékok, sakk készletek, a legkülönfélébb logikai és ügyességi játékok, meg mindenféle kártyacsomagok is, a Fekete Pétertől a francia kártyáig.

   – Fantasztikus!  – nézte ámuldozva a polcokat Krisztina.  – Csak azt nem értem, hogy minek nektek szinte minden könyvből-filmből kettő-három is? Nem lenne jobb az ismétlődő példányok helyett más köteteket is beszerezni?

   – Ha megengeded, erre majd én válaszolok  – fordult ki a szomszédos polc sorból Csorvai.  – Amikor a Majort alapítottuk, örököltünk egy bizonyos kulturális-technikai szintet. Ha nem akarunk visszasüllyedni a középkorba, akkor meg kell őriznünk a régi világunk tudásából, amennyit csak lehet. Ha elfogynak a ruháink, tönkremennek a gépeink, pótolhatjuk őket, ha tudjuk, hogyan kell csinálni. De ha valamelyik könyv megy tönkre, azt nem tudjuk pótolni, mert elvész vele együtt az a tudás is, ami benne volt. Ezért kell belőlük tartalék!

   – Aha. És a kártyákból, meg a játékokból miért kell annyi tartalék? Azok is valamilyen pótolhatatlan tudást őriznek?

   – Mit ér az élet, ha csak munkából és tanulásból áll  – vonogatta a vállát Csorvai.  – Szórakozni, játszani is kell közben.

   – Milyen szerencse, hogy valaki erre is gondol helyettünk!  – jegyezte meg epésen Krisztina.

   – Én csak eljárok gyűjtögetni  – húzta el a száját Zoli, láthatóan megsértődve.  – Hazahordok mindent, amire szerintem szükség lehet. Sajnos nem vagyok olyan művelt és okos, hogy eldönthessem, mi fontos és mi nem. Ebben segített Ildikó és Szilvi. Most majd te is kultúros leszel. Kiválogathatod a fontos dolgokat, az értéktelent meg kidobálhatod!

   – Jaj, ne sértődj már meg mindenért, Zoli!  – szólt közbe Ildikó.  – Krisztina csak kérdezett valamit!

   – Nem sértődtem meg, csak válaszoltam  – fordult Csorvai a fiatalasszony felé.  – De ha nem haragszotok, szeretném még ma befejezni ezt az átadást!

   – Hová sietsz annyira?  – kérdezte az egyik polcnak támaszkodva Szilvi.  – Nem tudod, hogy a sietség az élet megrontója? Úgyis pihentetni fogjátok a lovaitokat egy-két hétig!

   – Lehet, hogy pihenünk, de az is lehet, hogy nem. Szeptember utolsó hetében járunk. Most kell elintézni, amit akarunk, mert hamarosan itt a hideg idő. Majd akkor ráérünk pihentetni a lovainkat.

   Új munkakörének átvétele után Krisztinának napokig zúgott a feje a sok újdonságtól. Mindjárt az első napon segíthetett helyére rakni és feljegyezni Csorvai legutóbbi szállítmányának minden darabját. Maga a munka nem lett volna nehéz, de Zoli tényleg megharagudott Krisztinára a megjegyzései miatt. Hiába dolgoztak, cipekedtek együtt a raktárban, szóra sem méltatta a lányt. Udvariasan kitért az útjából, de csak foghegyről válaszolt, ha válaszolt egyáltalán a kérdéseire. Mindent csak Ildikóval beszélt meg, mintha Krisztina ott sem lett volna.

   Ebéd után Mohainé, ahogy ígérte is, hozott vagy két tucat ollót és megmutatta Krisztinának a leendő fodrászműhelyét is. A főlépcső mögötti helyiség csak kicsivel volt nagyobb, mint a lány lakószobája. Ablakai ennek is az udvarra néztek, de a berendezése mindössze néhány székből, meg egy asztalból állt. Szerencsére Krisztina az ollók között talált egyet, amivel nekiláthatott kicsit rendbe tenni Szilvi haját. Ildikó, amint meghallotta, hogy mi Krisztina másik foglalkozása, elrohant és hamarosan két tükörrel, meg a férjével tért vissza. Béla rövid méricskélés után a nagyobb, fürdőszobai tükröt felszerelte a falra, aztán egy darabig érdeklődve nézte Krisztina ügyködését. Hamarosan kibökte, hogy ha lehetne, ő is szeretné levágatni a loboncát.

   Másnap délelőtt Szilvi és Ildikó végre beavatták Krisztinát az igazi kultúrosi munkába. Előszedték az elmúlt hetek részletes programjait, szétteregették őket az asztalon, és azokhoz igazítva kezdték megtervezni a következő hét filmjeit, hangversenyeit. Eleinte Krisztina azt hitte, csak beírják egy-egy ismert film címét minden estére, meg a polcon sorban következő lemezekkel folytatják a hangversenyek sorát és kész. Kiderült, hogy ennél sokkal bonyolultabb a dolog. Tekintetbe kellett venni, hogy mit szeretne látni a Major lakóinak többsége, a kért filmek mikor voltak legutóbb vetítve, de még arra is oda kellett figyelni, hogy ne kerüljön műsorra két egymást követő estén ugyanolyan hangulatú film. Na és ha a videón valami vígjáték megy, akkor a Moziban egy komolyabb hangvételű alkotást lehessen megnézni helyette, vagy fordítva.

   Csak félig volt kész a program, de Krisztinának már fájt tőle a feje, mikor ebédelni indultak. Pedig még nagyon messze volt a nap vége! A délutánt egészen vacsoráig a fodrászműhelyben tölthette, mert az asszonyok között úgy terjedt a híre, mintha valaki hangosbeszélőn hirdette volna ki, hogy fodrászat nyílt a Majorban. Rég elszokott a keze az ollótól és a szokatlan erőfeszítéstől hamar ki is fáradt, de azért öt újabb elégedett kuncsaft haját tette rendbe, mielőtt a műhelyét bezárva vacsorázni indult.

   Harmadnap a következő heti program összeállítását akarták folytatni, de sehogyan sem haladt a munka. Szilvi fájós derekát masszírozva-tapogatva jött le az irodába reggel. Ingerült volt, nem tudott ülve maradni, sehogyan sem találta a helyét a székén. Fel-alá sétált az ajtó és az asztalok között és hiába hajtogatta, hogy semmi baja, Krisztináék is érezték, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Ettől aztán nekik sem volt türelmük a munkához. Egész délelőtt csak két napra való programot állítottak össze, abból is az egyik egy éjszakáig tartó szombat esti buli volt. Már ott tartottak, hogy aznapra feladják az egészet, amikor Szilvi elgondolkodva simogatni kezdte a hasát. Kicsit megsápadt, befelé figyelve, mélyeket lélegzett, majd pár perc múlva közölte, hogy hazamegy, mert most már tényleg nem érzi jól magát. Barátnői azonban összenéztek, karon fogták és átkísérték Toronyi doktornő Török irodájával szemben berendezett orvosi szobájába. A doktornő megvizsgálta, aztán már el sem engedte Szilvit. Krisztinának és Ildikónak kellett elhozni a szükséges ruhákat Rábaiék lakásából. Aztán még Rábai Jancsit is elő kellett keríteniük, bár a nagymamája után Sárinak elnevezett baba csak valamikor éjfél körül volt hajlandó világra jönni.

   A kései fekvés miatt Krisztina morcosan, fejfájósan ébredt. Csak belapátolta a reggelijét, nem is nagyon figyelt oda, hogy mit eszik. Az sem vigasztalta, hogy Ildikó ugyanolyan nyúzott, fáradt arccal ült le az asztalához, mint ő maga. Két szót is alig beszéltek evés közben, de amikor nekikészültek, hogy visszavigyék a tálcáikat, Ildikó fáradt mosollyal megkérdezte:

   – Mit szólnál, ha ma kimennénk a raktárba takarítani? Ha most leülünk az irodában, biztosan elalszok.

   – Benne vagyok  – bólintott rá Krisztina.  – Nekem sincs kedvem idebent ücsörögni. Csak előbb megyek és beszélek Törökkel, amíg ilyen harapós kedvemben vagyok. Most biztosan ráveszem, hogy elengedjen a fodrászműhely felszereléséért a városba!

   – Ne fáraszd magad! Nem fog elengedni! Zoli hajnalban elment és magával vitt minden olyan embert, akivel Török elengedett volna Szegedre.

   – Máris elmentek? Hová?

   – Fogalmam sincs. Béla is vele akart menni, de Zoli most egyetlen nős férfit sem vett be a csapatba, mert szerinte nagyon veszélyes helyre mennek! Utoljára akkor vitt magával tizenegy kísérőt, mikor Pestre indult.

   Varga János unottan nézett körbe az éjszakában. A hold gyenge fényében alig látott valamit. A kerítésen túli fák és bokrok sötét árnyak voltak csak. Magából a kerítésből is, amit őriznie kellett, csupán egy vékony csík, a téglákat befedő betonperem szürkéllett az út felől világító holdfényben. A többi csak egy széles árnyéksávnak látszott a gaztól felvert udvar túlsó felén. A palatetős szín alatt sorakozó tankoknak csak az első sorát tudta kivenni. Azt is csak félig, mert a monstrumok többi része beleolvadt a tető árnyékába. Nem volt félős, de nem is szerette az ilyen éjszakai szolgálatokat. Utálatos dolog volt úgy őrizni a laktanya egyik felét, hogy közben szinte semmit sem látott belőle. Valójában inkább a fülével kellett figyelnie ilyenkor, nem pedig a szemével.

   Egészen más volt nappal az őrtoronyban. Olyankor szinte pihenőnek érezte a szolgálatot. Az őzek néha olyan közel jöttek, hogy távcső nélkül is megfigyelhette legelészésüket és játékos ugrabugrálásukat. De a legjobban az tetszett Vargának, mikor a munkára beosztott szakaszok a Telephely melletti táblákban dolgoztak. Távcsövén át órákon keresztül tudott gyönyörködni az öltözékükön a laktanyán kívül nem is keveset lazító lányokban. Tudta, hogy nem a társait kellene figyelnie, hanem a kerítés többi részét, nehogy idegenek, vagy valami kóbor kutyák, vaddisznók betörjenek a laktanyába. De sosem tudta megállni a leskelődést, ha a közelében dolgoztak a lányok.

   Pedig egyszer majdnem lebukott. Úgy elmerült a térdig érő kukoricát kapáló lányok-asszonyok csodálatában, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre az ellenőrzésre érkező Táborosi őrmestert. Igyekezett úgy tenni, mintha az egész környéket pásztázta volna a távcsővel, és csak véletlenül nézett volna a kukoricás felé. Szerencsére az őrmester nem volt olyan szigorú, mint Gárdos, és bár alig tudta elfojtani a nevetését, elfogadta Varga jelentését.

   Még nagyobb szerencsének érezte Varga, hogy nem ő volt szolgálatban, mikor Juhász Bandi, meg az a két bolond lány meg akart szökni. Lovászi Gyurka még most is a fogdában ült, mert nem vette észre, hogy a tankok színje mögött, túl az „M-zárolt” területen Bandi kivágta a kerítést. Szegény Gyurka csak akkor kapott észbe, mikor elinduláskor valamelyik szökevény felkapcsolta a kocsi lámpáját. De akkor már hiába lőtt a levegőbe riasztásul. Gárdos két hét fogdára ítélte, mert „nem kellő éberséggel őrizte a laktanyát”.

   Váratlanul megzörrent valami az udvar nagy részét borító gazban és ez a nesz magához térítette Vargát a mélázásból. A gyér holdfényben lassan, szemét meresztgetve végigpásztázta az udvart. Hiába erőlködött, nem látott semmit. De pár perccel később megismétlődött az előbbi zaj. Valami huppant a gazban, aztán zörögve futott pár lépést. Amikor harmadszor is újra kezdődött az egész, Varga messze kihajolt az őrtorony korlátján és úgy kereste a sötétben vadászó macskát. Mert szinte biztosra vette, hogy a falu valamelyik elvadult macskája kergeti az egereket a száradó gaz között. De ezúttal is hiába kereste a tettest. Túl nagy volt a gaz és kevés a fény, hogy észre vehette volna az állatot.

   Megoldva a váratlan zaj rejtélyét Varga igazított egyet fegyverének szíján és a laktanya felé nézett, amerre alig negyed órája elvonult az őrjárat az általa leváltott Pálinkás Gyulával. Ebben a pillanatban inkább csak érezte, mintsem meglátta a villanásnyi mozgást a szeme sarkából. A fegyvere után kapva a szín felé fordult … De már elkésett! Az őrtorony előtt egy ember állt és a kezében tartott puskával egyenesen Vargára célzott.

   – Ne mozdulj!  – sziszegte élesen az idegen. Mintha a hangja jeladás lett volna, a tankok közti árnyékból két másik fegyveres bontakozott ki. Varga agyán egy pillanat alatt átvillant, hogy ha most nem tesz semmit, később már nem is lesz módja rá. És akkor a támadók ugyanilyen csendben leszámolhatnak az egész századdal is. Megrándult a keze, hogy lekapja a válláról a géppisztolyát, és előírás szerint a levegőbe lőjön riasztásul.

   – Meg ne próbáld!  – az idegen hangja suttogva is ostorcsapásként csattant, mintha csak olvasott volna Varga gondolataiban.  – Vedd le a fegyveredet, és a szíján lógatva nyújtsd ide!

   Varga a dühtől remegve adta át a gépfegyverét, majd a tártáskáját is. Aztán a kezét magasba tartva leereszkedett az őrtorony lépcsőjén, ahogy parancsolták neki. Valaki azonnal elkapta, hátra csavarta, és rögtön össze is hurkolta a kezeit. Egy másik idegen közben kendőt kötött a szájára, hogy még csak ne is kiálthasson.

   Szabó Jenő tizedes fáradtan és álmos-fázósan vezette öt katonáját a hajnali váltásra. Csak egyszerre dobbanó lépteik törték meg a csendet, amint a laktanya négy épülete közti aszfaltozott úton végigmasíroztak, hogy szokás szerint a falu felőli őrtoronynál kezdjék a váltást, ahol éppen Paragi honvéd állt őrt. Elhaladva a karantén hónapok óta üres épülete előtt, balra fordultak a kapu és a mellette álló, bádog tetejű őrtorony felé. Tíz méterre lehettek az őrhelytől, mikor előírásosan rájuk reccsent Paragi Laci hangja:

   – Áll! Ki vagy!

   – Váltás!

   – Váltás állj! Felvezető előre!

   Szabó tizedes unott rutinnal ment előre az őrtorony lépcsőjéig, hogy szokás szerint suttogva közölhesse az őrt álló honvéddel az előző váltáskor megadott jelszót. Már egészen a lépcső előtt állt, amikor rádöbbent, hogy valami nagyon nincs rendben Paragi honvéddel! A toronyban álló őrszem ugyanis nem azt a gépfegyvert tartotta a kezében, amivel Paragi honvéd két órája kijött a készenléti szobából. Egy hosszú, távcsöves puskát szegezett Szabó tizedesre. És ez az őrszem ráadásul nem is Paragi honvéd volt!

   – Ne moccanj!  – szisszent élesen az idegen hangja, amint Szabó a fegyvere után kapott.  – Észnél légy, vagy mind meghaltok!

   Szabó megbabonázva meredt a mellére célzó puska csövére, mint egér a kígyóra. Tétova mozdulattal elengedte géppisztolya szíját és kezét külön felszólítás nélkül is a magasba emelte. A toronyban álló idegenre figyelve nem láthatta, hogy körben megelevenedtek az árnyékok. A sövény mögül, a fal és a kerítés tövéből idegen fegyveresek léptek elő. A váltásra induló őrjáratot egyetlen perc alatt lefegyverezték. Egy határozott kéz Szabó válláról is leemelte a fegyvert, és a tizedes csak ekkor döbbent rá, hogy támadója nincs egyedül.

   A puskás idegen szinte lesiklott az őrtorony lépcsőjén és egyenesen a tizedes elé állt. Amint suttogva beszélni kezdett, hangja vágott, mint a borotva:

   – Paragi barátod segített, hogy ne kelljen mindőtöket lelőni. Most rajtad a sor, katona! Le is fegyverezhetjük a tetőn őrködő barátodat. De meg is ölhetjük. Ha segítesz, élve hozzuk le. Ha nem segítesz, le kell lőnünk a tetőről. Mi a válaszod?

   – Mi a biztosíték … hogy nem ölnek meg mindenkit?  – próbálta Szabó lenyelni a torkába toluló gombócot.

   – Ha gyilkolni akarnánk, beszélgetnék még veled?  – kérdezett vissza az idegen farkas-mosollyal.  – Úgy hallottam, hogy aki csak besétál a kapun, azt nem igazán hallgatjátok meg. Karanténba zárjátok, és be kell állnia a századotokba. Én meg csak beszélni akarok veletek. De veletek, és nem a parancsnokotokkal!

   – Mit kell tennem, hogy ne öljék meg Csikós honvédot?

   – Felmész, és szabályosan leváltod. Mi meg az ajtóban lefegyverezzük.

   – És a többiekkel …?

   – Ugyanezt tesszük velük is. Lefegyverezzük az egész századot.

   Nacsa honvéd az asztalra könyökölve, félig bóbiskolva hallgatta Bullás Imre és Tóth Pista beszélgetését. Igazából fogalma sem volt, hogy társai miről tárgyalnak olyan állhatatosan. Tegnap délután óta kétszer volt őrségben a Telephelyen. Nemrég keltették fel, hogy készenléti szolgálatot adjon, amíg harmadjára is rá nem kerül a sor a toronyban. Legszívesebben visszafeküdt volna, hiszen az a kétórányi alvás minden volt, csak pihentető nem. Kicsit magához tért, mikor Szabó tizedes bevezette a szobába a leváltott őrséget. De álmos fejével csak akkor döbbent rá, hogy a tizedes mögött érkezők valamennyien idegenek, mikor már öt gépfegyver csöve meredt rájuk fenyegetően.

   – Ne mozduljatok, fiúk!  – szólalt meg Szabó tizedes idegesen magas fejhangon.  – Nem lesz semmi baj, csak ne kapkodjatok a fegyverek után! Bullás! Menj és hívd ki a pihenősöket is! 

   – Közben ugye elkérhetem a fogdák kulcsait?  – lépett előbbre az egyik idegen. Szabó ellenkezés nélkül leakasztotta az ajtó melletti tábláról a két kulcsot és odanyújtotta a támadók vezetőjének. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amint ránézett az először az őrtoronyban látott puskás férfira, mintha gyomorba vágták volna. A vele egy korúnak tűnő idegen katonasapkája alól ezüstfehér haj lógott ki, valami félelmetesen groteszk külsőt kölcsönözve neki.

   – Mi van? Tetszik a hajam?  – mosolyodott el a fehér hajú. Aztán kivette Szabó kezéből a kulcsokat.  – Gyere! Hozd az egyik lámpát, és engedjük ki a foglyokat! Úgy sincs többé értelme a büntetésüknek.

   A petróleumlámpa gyér fényében az idegen olyan magabiztosan ment az első fogda ajtajához, mintha régről ismerné a laktanya elrendezését. Elsőre ugyan nem találta el, melyik kulcs nyitja a zárat, de ez is csak egy percig tartotta fel. Aztán határozott mozdulattal belöket az ajtót és belépett a spártai berendezésű helyiségbe. Csak akkor torpant meg, mikor a lámpa fénye a kábán ébredező két katona arcára vetült.

   – Hát ti meg kik vagytok?  – kérdezte az egyik álmosan pillogó katonát.

   – Lovászi György és Szigeti Géza honvédek  – válaszolt készségesen az őrizetesek helyett Szabó tizedes.

   – És mi a francért vannak bezárva?

   – Lovászi honvéd figyelmetlenül látta el az őrszolgálatot  – készségeskedett tovább Szabó.  – Nem vette észre, mikor hárman kivágták a kerítést és megszöktek. Szigeti honvéd pedig a parancs ellenére tüzet nyitott és egy katonatársa halálát okozta.

   – Aha. Na, gyerünk felkelni, gyerekek! Véget ért a bünti! Öltözzetek fel, mindjárt visszajövünk értetek!

   Ági álmatlanul forgolódott a priccsén, ahogy szinte minden éjszaka sikertelen szökésük óta. Amikor rálőtt a falu szélső háza mellett megálló páncélosra, biztosra vette, hogy viszonozni fogják a tüzet. Hiszen Bandit is lelőtték. De nem történt semmi, hiába lőtte el mind a két tárat. Csak Gárdos szólította fel megadásra őket. Bandi persze hallani sem akart az egészről. Egyre azt követelte a lánytól, hogy lője le. De Ági még reménykedett benne, hogy a laktanyában megmenthetik a fiú életét. Amikor úgy saccolta, hogy Kriszta már elég messze járhat, és Gárdosék már nem érhetik utol, letette a fegyvert.

   Meg sem lepődött, hogy visszaérve a laktanyába, azonnal a fogdába vitték. Csak két nap múlva tudta meg, hogy Bandi mégis meghalt. A hírt maga Gárdos közölte vele. Ahogyan azt is, hogy az eset teljes kivizsgálása után esküszegésért, szökésért, szökésre való felbujtásért, mellyel Juhász András honvéd halálát okozta, hadbíróság elé fogják állítani. De Ágit akkor már ez az egész halandzsa nem érdekelte egy cseppet sem. Alig várta, hogy egyedül maradhasson, és az asztalra borulva elsirathassa Bandit, aki hiába adta az életét a szabadságukért.

   Másfél hete, mióta Gárdos nem is fogdába, de egyenesen börtönbe csukatta, csak akkor hagyhatta el a bezárt helyiséget, ha tisztálkodni kísérték a fürdőbe. Nem csak dolgozni nem mehetett, de a korábbi büntetései alatt megszokott esti beszélgetések is elmaradtak. Bandi halála ellene fordította azokat is, akik addig valahol mélyen egyetértettek vele. Még korábbi szobatársa, Horváth Anna is csak kurtán, elutasítóan szólt hozzá, ha egyáltalán hajlandó volt válaszolni a kérdéseire.

   Éjszakánként csak feküdt a priccsén és bámulta a sötétséget. Fogalma sem volt, milyen büntetést kaphat a Gárdos által említett hadbíróságtól. De nem is érdekelte. Igazából már csak arra vágyott, hogy véget érjen ez a hosszú bezártság, bármi lesz is utána.

   Vég nélkül ismétlődő gondolatait hirtelen megszakította a szomszédos cella zárjának zörgése. Sötét volt még, nem lehetett itt az ébresztő ideje. A szokatlan eseménytől egy pillanat alatt a torkában érezte dobogni a szívét. Amikor néhány perccel később az ő ajtajának zárjában is megzörrent a kulcs, kiszáradt torokkal felült a deszka priccsen. Védekezőn magára húzta a pokrócát és levegő után kapkodva várta, hogy mi következik.

   A feltáruló ajtón egy katona lépett be, akinek az arcát Ági nem láthatta, mert Szabó tizedes lámpája hátulról világította meg az alakot. De volt valami furcsa, valami szokatlan a két ember viselkedésében. Szabó túlságosan is szolgálatkészen igyekezett segíteni az előtte járó katonának.

   – Emeld már meg azt a lámpát! Nem látok semmit!  – szólt hátra ingerülten a katona és Ági döbbenten hallgatta az idegen hangot. A katona kicsit előre hajolva, a szemét meresztve próbálta kivenni a fogoly arcát a félhomályban, aztán megkönnyebbülten fújt egyet:  – Na végre! Te vagy Havass Ágnes?

   – Igen  – bökte ki a lány, bár továbbra sem értett semmit.  – De … téged még sosem láttalak! Ki vagy te egyáltalán?

   – Csorvai Zoltán vagyok. Egy hete találkoztam a barátnőddel, Kocsis Krisztinával.

   – Kriszta küldött? Hol van most? És miért engedett be Gárdos ilyen gyorsan? Hogy tudtad rávenni?

   – Gárdos még nem is tudja, hogy itt vagyunk  – húzódott kegyetlen mosolyra Csorvai szája.  – Neki majd reggel mutatkozunk be. Öltözz fel, mert addig még sok dolgunk lesz!

   – Legalább azt mondd meg, hogy honnan jöttetek!  – szólt az ajtó felé induló Csorvai után Ági.

   – A Majorból. És nem a barátnőd küldött bennünket. Ő csak mesélt rólad, meg erről a laktanyáról is.

   – Mi a csuda az a „Major”?

   – Türelem! Majd reggel te is megtudod!