2. fejezet

   Mike Stockton alig bírta legyűrni a gyomra háborgását, amint a hosszú gumikesztyűjéhez nyúlósan hozzátapadó, szúrósan szagló belsőségeket igyekezett a konténerbe tuszkolni. Negyedik napja takarítottak már az Admiralitás által ideküldött okostojások után. A maszkot és légmentesen zárt ruhát viselő dokik minden nap egy-egy újabb lény dögét boncolták fel. Alapos munkát végeztek, lefényképeztek, megmértek és leírtak minden szervet, csontot és egyebet, amit találtak. Őket nem zavarta a maszkjuk mögött, hogy már egy teljes hét telt el, mióta a vihar és a Hornetek gépágyúi lemészárolták az állatokat. Csakhogy a boncolások után Mike-nak és társainak kellett eltakarítaniuk a maradványokat, és felsikálniuk a fedélzetet!

   Mike-ék már akkor sejtették, hogy valami nagyon zavaros ügybe keveredtek, amikor elfoglalták ezt a fából ácsolt monstrumot, és több órányi várakozás után Grove őrmester közölte, hogy az Admiralitás az ő osztagukat jelölte ki a hajó biztonságba helyezésére. Három társuk esett el a fedélzeten, nyolc másikat pedig sebesülten vittek el a helikopterek, mire teljesen birtokba vehették a különös hajót. Órákba telt, míg töviről hegyire átkutatták a bárka sötét gyomrának minden részét. Leginkább a motorokat keresték, de semmit sem találtak, ami akár csak távolról is hajtóműre emlékeztetett volna. Pedig mind látták, hogy mielőtt megszállták volna, a hajó egy nagy hullámot dagasztva maga mögé, nyolc-tíz csomós sebességgel haladt északkelet felé. Azóta viszont csak mozdulatlanul lebegett a hullámokon, és lustán elfordulva sodródott, ahogyan a szél fújta. Fogalmuk sem volt hát, hogyan helyezhetnék biztonságba a hatalmas bárkát.

   Alig egy órával alkonyat előtt aztán a közelükbe manőverezett a Jack Wil-liams fregatt, és egy vontatókábelt lőtt át a fahajó fedélzetére, amit Mike és társai az orrtőkére kötöttek. Két teljes napig óvatoskodtak szinte pontosan keletnek, míg elérték a NAVY 217-es tüzérségi célterületeként ismert kis szigetet, mintegy ötven mérföldre északra Pearl Harbortól. Az aprócska föld-darabot furcsa kettősség jellemezte és tette alkalmassá a bárka elrejtésére. Keleti fele kopár, sziklás terület volt, ami pompásan megfelelt a nagy távolságú tüzérségi gyakorlatok célterületének. Legmagasabb szirtje tövében azonban tiszta, bővizű forrás fakadt. Száz lépéssel távolabb a kis csermely egy focipálya méretű, háromszögletű tóba ömlött, melynek délnyugati csücskén, mint egy hatalmas túlfolyón, három méter magas vízesésen át zuhogott le a fölösleg, egyenesen a sziget csodálatosan védett kis öblébe. A tavacskának köszönhetően a sziget nyugati felét, éles ellentétben a kopár keleti sziklákkal, buja zöld dzsungel borította. Az öböl partján valaha régen néhány barakkot építettek, hogy szállást biztosítsanak a lőteret karbantartó munkásoknak.

   Ezt a kis szigetet jelölte ki az Admiralitás a különleges hajó elrejtésére és rakományának vizsgálatára. Az öböl előtt négy nagy motorcsónak várta a Jack Williams-t és a kábelt leoldva tehetetlenné váló bárkát. Ezek a csónakok vontatták-lökdösték a helyére a kikötői vontatók helyett a nagy fahajót. Mike és az osztag tagjai azt hitték, a csónakokban ülő, meg a kikötőhelyen nyüzsgő tengerészgyalogosokat az ő leváltásukra rendelték a szigetre. De gyorsan kiderült, hogy szó sincs váltásról. Csak erősítésről!

   A hajó elfogott utasait még akkor este kiköltöztették a partra, a számukra előkészített sátrakba. Másnap reggel az életben maradt állatokat is a fémkorlátokból felállított karámokba terelték. A rakomány egy részét a laboratóriumokká előléptetett barakkokba hordták, ahová már délre megérkeztek az első tudósok, akik még nem is sejtették, hogy amint kiszálltak a helikopterekből, ugyanolyan foglyok lettek a kis szigeten, mint a hajó idegen utasai. A következő két napban aztán a tudós-különítmény a kezdeti létszám négyszeresére növekedett és Grove őrmester csapatának sebtében elektromos kábeleket kellett húzniuk a parton álló generátortól, meg lámpák sorát felszerelniük a hajó fedélzetein, hogy a maszkjaik mögé bújó okosok megvizsgálhassák a már erősen oszlófélben levő dögöket.

   Mike és társai egymást váltva segédkeztek a boncolásoknál, vagy más fehér köpenyesek és tisztek felügyelete alatt hordták a partra a hajó legmélyén található holmikat. Persze fárasztó volt a kisebb-nagyobb ládák tömegét felcipelni a raktárakból, de szórakoztatónak is bizonyult átvizsgálni őket. Mindenféle szerszámok, ruhaneműk és rengeteg csiszolt, vagy nyers kristály volt bennük. De voltak odalent darabjaikra bontott szekerek, ekék és más mezőgazdasági eszközök is garmadával. Meg hatalmas hámok melyekkel a szaruhomlokú állatokat foghatták munkára. Meg nyergek, melyek úgy voltak csoportosítva, hogy a sárkányokra, a hatalmas rovarokra, vagy éppen a szaruhomlokúakra készültek. A raktárak készletei azt sugallták, hogy a hajó utasai valamiféle telepesek lehettek, akik végleg elhagyták az otthonukat, és a Földön akartak megtelepedni.

   Cipekedni persze a Jack Forestet összeégető sárkány boncolásánál segédkezve is kellett. Csakhogy ebben semmi szórakoztató sem volt. Mike az orvosi maszk mögött fintorogva markolta fel az egyik doki által jelzett következő darabot, hogy a néhány lépésnyire levő konténerbe vigye. A löttyedt, méternyi hosszú, zöldes-sárga hólyagból valami istentelenül maró szagú folyadék csordogált a fedélzet deszkáira. Mike igyekezett eltartani magától, nehogy a ruhája, vagy a bakancsa is kapjon az epeszínű áldásból, de nem volt könnyű dolga, mert a hólyag legalább harminc kilót nyomott, és semmi tartása sem volt, szinte lefolyt a kezeiről. Megkönnyebbülten lökte bele a kijelölt konténerbe, aztán mivel nem volt mibe törölnie a kesztyűjét, megpróbálta lecsapkodni róla a mocskot. De hiába erőlködött. A bűzös szenny nagyobbik része maradt, ahol volt, a gumikesztyűin. A négy doki meg még vagy három órán át szabdalta a sárkány maradványait, mielőtt befejezettnek nyilvánították volna a műveletet, és engedélyt adtak a padló felsikálására-fertőtlenítésére.

   Peter Beltran vállszíjon lógó fegyverét félre igazítva, lustán a kis torony korlátjára könyökölve nézte a tó szélén, térdig vízben gázolva legelésző három páncélfejűt. A két és fél méter magas monstrumok naphosszat a tisztáson dús füvét falták, vagy a sekély víz fenekét kutatták széles szájukkal, amióta az öbölben kikötött bárkáról a partra terelték őket. Petert leginkább nagyra nőtt bölényekre emlékeztették ezek a jószágok. Hatalmas, izmos púpjukkal, és látszólag mindig lefelé lógatott fejükkel. De a méretükön túl éppen a nagy, busa fejük volt a legnagyobb eltérés is a bölények és a páncélhomlokúak között. Ennek a három monstrumnak valami fura szarupáncél borította az egész homlokát. Még a szemük is félig a páncél alatt volt, csak egy-egy kis horpadáson át láttak előre. Ez a pajzs széles csőrként túlért még az állatok száján is. Távolabbról úgy tűnt, a füvet is ezzel tépik-harapják. Közelebbről persze még senki sem tudta megvizsgálni a kérdést. Az egyik fehérköpenyes okostojás ugyan megpróbálta, de amint a két nősténynél sötétebb színű és nagyobb termetű bika megérezte a szagát … Peter régen látott olyan gyorsan futni és a végén akkorát ugrani valakit! Mert a doki  – nyomában a bőszen fújtató bikával –  világcsúcs idő alatt vágtázott a karám fém kerítéséig, és csodálatos tigrisbukfenccel vetette át magát a másfél méter magas korlát fölött!

   Azóta mindenki tiszteletben tartotta a három monstrum területét. Csak az állatok gondozói merészkedtek a közelükbe, akik már a bárkán is ellátták ezeket az óriásokat. Ők viszont olyan nyugalommal noszogatták odább botjaikkal a behemótokat, mintha dallamos kiáltásaik minden veszélytől megóvhatnák őket. A három gondozó most is ott ült, nem messze az állataitól, földre terített barna kabátján. De ott ült mellettük az egyik nyelvész doki is, aki állandóan faggatta a foglyokat és minden szavukról hangfelvételt készített, de még fel is írta őket. A fehérköpenyesek állandó nyüzsgése eleinte még szórakoztatta is Petert. Ha éppen őrségben állt, mint most is, öröm volt nézni, amint a sok okostojás a bárkáról partra hordott felszereléseket vizsgálgatta, az idegen foglyok, vagy éppen az állataik körül nyüzsgött. Csakhogy egy héttel ezelőtt Fisher hadnagy parancsba adta, hogy az osztag katonáinak minden nap nyelvi oktatáson kell részt venniük.

    Peter  – ahogyan a társai is –  morogva vette tudomásul, hogy a pihenő idejében, egy sátorban ülve a foglyok halandzsa-nyelvét kell tanulnia. Egyiküknek sem volt halvány fogalma sem, miért nekik kell megtanulniuk az idegenek nyelvét, és nem a foglyoknak az angolt. De mert arra kaptak parancsot, kénytelenek voltak magolni. Főleg, hogy a fehérköpenyesek minden nap felmérést írattak velük, és igen szigorúan osztályozták is a tudásukat.

   Tegnap legalább szerencséjük volt, és elmaradt a tanulás! Még felét sem írták meg az esedékes felmérésnek, amikor az egyik laboratóriummá előléptetett barakkból nagy pukkanás hallatszott, majd felharsant a tűzjelző vijjogása. Azonnal félredobták a papírjaikat és tűzoltó palackokat ragadva rohantak oltani, na meg menteni, amit lehetett a lángoló helyiségből. Nem volt egyszerű dolguk, mert a labor egyik falán, pont ahol a tűz keletkezett, robbanásra utaló nagy lyuk tátongott a falon. Amint az első tűzoltók berontottak az ajtón, a huzat még jobban fellobbantotta a lángokat. Végül persze győztek az oltókészülékek, és elfojtották a lángokat.

   Amíg a megperzselt berendezés maradványait hordták kifelé a laborból, Peter hallotta, amint a tüzet okozó, égett köpenyű doki izgatottan valami tűzgolyóról beszélt a társainak, amit az egyik bot lőtt ki magából, amikor megpróbálta megmérni a belefoglalt kristály elektromos tulajdonságait. Peternek már volt szerencséje elcsípni néhány pletykát, hogy az öbölben kikötött bárka hajtómű nélkül mozgott a tengeren, meg a fedélzetéről valamilyen villámmal lelőttek egy helikoptert. De egészen eddig azt hitte, csak ostoba képzelgést, meg rémmeséket hall. A három fehérköpenyes izgatott félmondatai azonban arra utaltak, hogy valóban az egyik különös, a bárkáról származó bot lőtte ki a tűzgolyót, amely felgyújtotta fel a labort és lyukat ütött a falán. Peter több ilyen botot is látott már korábban. Tudta, hogy szinte mindegyik másfajta fából készült és eltérő színű kristályokat ékeltek a vastagabb végükbe. Az viszont sehogyan sem fért a fejébe, hogyan lehet képes egy közönséges bot halálos fegyverré válva robbanó tűzgolyót kilőni!

   A távolból váratlanul ütemes, csattogó-dübögő hang törte meg a kis sziget addigi csendjét. Az álmos nyugalommal a tóban hűsölő három páncélfejű mintha vezényszóra tenné, egyszerre kapta fel a fejét. Gyanakodva kémleltek körbe, a napi utánpótlást hozó helikoptert keresve. Habár a tisztásról nem láthatták, minden nap hallották megérkezni, majd elrepülni is a gépet, de sosem tudták megszokni a hangját. Amint meghallották a rotorok zaját, azonnal abbahagyták a legelést, vagy a hűsölést és nem is nyugodtak le addig, amíg a helikopter hangja ismét el nem veszett a távolban.

   Peter maga sem tudta megállni, hogy ne nézzen kelet felé, ahol a helikopter leszállóhelyét kijelölték. Pedig már tapasztalatból tudta, hogy az előírt magas-ságon érkező gépből soha semmit sem láthat, ahogyan a pilóták sem láthatják a bárkát, vagy az öböl partján álló tábort. Percekbe telt, mire Peter rájött, hogy ezúttal valami nincs rendben a helikopter hangjával. Azonnal keze ügyébe rántotta a fegyverét és balját a riasztó gombja fölé csúsztatta. A szirteken túl ugyanis nem egy helikopter közeledett, hanem legalább kettő! Aztán hirtelen felbukkant egy tojásdad fülkéjű, sötétzöld festésű kis OH-6-os a szirtek fölött és szinte a fák koronáját súrolva siklott a laborrá lett barakkokig. Ott a pilóta finoman kilebegtette, majd ledöccentette a gépet. A kivágódó hátsó ajtókon három magas rangú tiszt sorakozott ki és indult a barakk ajtajában azonnal csapatostul megjelenő fehérköpenyes dokik felé. A tisztek érkezése láttán Peter némi megkönnyebbüléssel vette el a kezét a riasztóról. Közben megállapította, hogy az előző napi tűz mégis csak valami fontos felfedezéshez kellett vezessen, ha az Admiralitás három tisztje is idesietett megnézni!

   Peter Beltran gyanakodva méregette a terem túlsó fala mellett egy asztalon álló, összebarkácsolt szerkezetet. Két kábelvég közé rögzítve egy hatalmas, színtelen kristály izzott a foglalatában. Előtte valami kezdetleges, egymás mellé rakott billentyűzetből, monitorból és néhány csúszó ellenállásból kialakított műszerfal, amit három fehérköpenyes okostojás piszkálgatott, állítgatott. Vagy öt lépésre tőlük két méternél kicsivel nagyobb átmérőjű, elektromosan zizegő-sercegő, kékesen ragyogó fénykör vibrált a fal mellett. Peter azt várta volna, hogy a kivetített fénykör közepén a barakk falát látja, de a kopott deszkafal helyett egy trópusi dzsungel szél tépte, eső verte részlete tárult a szeme elé, mintha egy nagy ablak, vagy egy kerek képernyő lenne a fénykörben.

   –Jól figyeljenek rám, emberek!  –szólalt meg emelt hangon a fehérköpenyesek mellett álló őrnagy.  –Most átmennek ezen a fénykörön, ami egy térkapu. Egy másik világba fognak jutni. Odaát majdnem minden olyan lesz, mint itt a mi szigetünkön. De lesznek eltérések is, ezért legyenek nagyon óvatosak! Sehová se menjenek egyedül! Mindig figyeljenek egymásra, és ha bármi idegen dologgal találkoznak, azonnal szóljanak Fisher hadnagy úrnak, vagy valamelyik tudósnak! A tudósok elsődleges feladata, hogy felvegyék a kapcsolatot a kapun túli világ vezetőivel. A maguk feladata pedig az, hogy bármi áron megóvják a tudósok életét és segítsék őket a kapcsolatfelvételben. Értették?

   A terem falai is belerezdültek a felsorakozott tengerészgyalogosok egyszerre kiáltott válaszába. Peter tudta, hogy katonaként követnie kell a parancsot, de az az eső áztatta dzsungel, amely az őrnagy szerint egy másik világban volt, egyáltalán nem tűnt vonzónak. Elég volt a hatalmas páncélfejűekre gondolnia, melyek odakint a karámban legeltek, vagy az idegen foglyok hosszú nyakú, leginkább nagy fülű lámákra hasonlító birkáira, hogy balsejtelmei támadjanak azzal a világgal kapcsolatban, amely „majdnem olyan, mint ez a sziget”. Ő sem tudta megállni, hogy ne hallgassa végig az öbölben kikötött hajón felboncolt óriási rovarokról, meg félelmetes, repülő ragadozókról szóló pletykákat. Mégsem léphetett ki a sorból, amikor kettes oszlopban megindultak a sercegő fénykör felé.

   Peter elől egyre fogytak a társai. Csak pillanatokba telt, amíg Bill Kincaid került sorra. Felhajtotta a gallérját, aztán valami furcsa mozdulattal lefelé lépett át a térkapun. Peter önkéntelenül megfigyelte Bill mozdulatait. Megigazította zubbonyát, jól megmarkolta a fegyverét és átugrott a másik világba. Egy pillanatra minden szőrszála fájdalmasan megfeszült a fénygyűrű elektromos töltésétől, aztán majd egy métert zuhant és csak alig tudott talpon maradni a sáros talajon. Egy pillanat alatt bőrig ázott és szeme-szája tele lett a szakadó esőben, amit a viharos szél szinte vízszintesen vert az arcába. Gyors mozdulattal a szeme elé igazította az éjjellátót, és ahogyan a parancsa szólt, jobbra lépett, hogy arról biztosítsa a térkaput. Elkeseredetten tapasztalta, hogy az esőben az éjjellátóval sem lát sokkal többet, mint szabad szemmel. A fülére sem hagyatkozhatott, hiszen körötte szinte harsogott az eső és a viharos szél.

   Bár Peter a dzsungelt vizslatta, azért jól hallotta, ahogy a háta mögött Fisher hadnagy a térkapun átugorva lehuppant a sárba. Csaknem hangosan felnevetett, amikor a hadnagy a szél zúgását túlkiabálva jelentette a laborban várakozóknak, hogy a viharban semmilyen módon sem tudja meghatározni, az idegen világ melyik részére érkeztek. Az otthon maradt őrnagy erre megafonnal ércessé tett hangon parancsot adott, hogy az osztag derítse fel a környéket és keressenek tábornak alkalmas helyet. Mire Peter észbe kaphatott volna, már a sarat dagaszthatta Bill Kincaiddel, hogy valami magaslatot, vagy más védett helyet találjanak, ahol a szakasz tábort építhet. De nem volt szerencséjük. Csak a széltől egymásba gabalyított növényzetet, tüskés bokrokat és egyre nehezebben járható sarat találtak.

   Megkönnyebbülten hallották a fülükre akasztott rádióban a visszahívó parancsot, mely megszabadította őket a bokrokkal való küszködéstől. A másik irányba induló társaik ugyanis alig ötvenlépésnyire a térkaputól, egy pompás kis dombra akadtak. Mire Peter és Bill ismét a térkapuhoz értek, azon éppen méretes csomagokat dobáltak át otthon maradt társaik. Az oldalra húzódó hadnagy kurtán utasította Peteréket, hogy ők is kapcsolódjanak be a csomagok dombtetőre való felhordásába.

   Egy-egy súlyos zsákot felragadva Peter és Bill meg is indultak társaik mély csúszásnyomait követve. Néha bizony majdnem négykézláb kellett felkapaszkodniuk az emelkedőn, hogy egy hatalmas fa tövében a többi csomag mellé rakhassák zsákjaikat. A nyolcadik-tizedik fordulóból éppen akkor értek vissza a térkapuhoz, amikor az otthoniak egy dízelmotoros aggregátort eresztettek le kötelekkel a sáros talajra. Mire aztán következő csomagjuktól is megszabadultak, döbbenten látták, hogy eltűnt a térkapu kékes fényköre.

   Egy jó órával később, mikor minden csomagot felhordtak a nagy fa alá, közös erővel még az aggregátort is feltuszkolták a dombocska tetejére, Fisher hadnagy felsorakoztatta őket. Lihegve, bőrig ázva, arcukból az esőt törölgetve és nagyon csalódottan álltak a fiatal tiszt előtt. Otthon az őrnagy azt mondta, tudósok is velük fognak tartani. Mégsem jött át egy sem a térkapun! És miért hagyták magukra őket minden figyelmeztetés nélkül?

   –Figyeljenek rám, emberek!  –kezdte Fisher hadnagy.  –Egyelőre magunkra maradtunk ebben az idegen világban. De nem végleg! Az a feladatunk, hogy felépítsük a tábort, és a vihar megszűnése után meghatározzuk a helyzetünket. Holnap az otthoniak ismét megnyitják a térkaput. Ha megfelelő helyre érkeztünk, akkor átjönnek a tudósok is, hogy felvegyék a kapcsolatot ennek a világnak a vezetőivel. Ha nem, akkor mi is hazamegyünk, és másik térkaput nyitva jobb helyet keresünk a tábornak. Húzzanak bele egy kicsit! Ha áll a tábor, akár még alhatnak is egyet! Maguk öten kerítést húznak a szöges-drótból! A többiek felállítják a sátrakat és beüzemelik az aggregátort. Minél előbb áramot akarok a kerítésbe, nehogy valami vadállat vacsorának nézzen bennünket!

   Kegyetlen dolog volt szakadó esőben, fegyverrel a vállukon szögesdrótot húzni a kijelölt tábor köré, vagy a széllel birokra kelve felállítani a sátrakat. De fogcsikorgatva minden feladattal megbirkóztak. Mire felállították az első öt sátrat, a szélhordta eső is ritkulni kezdett. Három sátorba behordták a tartalékaikat, a maradék kettőbe ők maguk költöztek be. Közben a négy sor szögesdrótot szigetelőkkel a fák törzséhez erősítve elkészült a kerítés is. Aztán felköhögött az aggregátor motorja és az árammal telített kerítés áthatolhatatlan erődfallá lett körülöttük.

   Az eső hamarosan teljesen elállt, a viharos szél is csendes szellővé szelídült. A sáros talaj sűrű ködöt gőzölgött vissza magából, de napnyugtára az is felszállt. Így Fisher hadnagy pontosan megmérhette a napnyugta idejét és azonosíthatta, betájolhatta az elsőként feltűnő csillagképeket a laptopján tárolt rajzok segítségével. A napnyugta időpontja és a csillagképek magassága alapján lefuttatott program hamarosan azt is megmutatta egy hevenyészett térképen, hogy az idegen világ mely tájékára kerültek. A vázlat készítője egyetlen hatalmas kontinenst és igen sok kisebb-nagyobb szigetet ábrázolt a rajzán. A tengerészgyalogosok táborát jelző vörös pont a kontinens nyugati, lakatlannak és valamiért veszélyesnek is jelölt részének csaknem a közepén világított. A legközelebbi várostól északnyugatra, de légvonalban is több száz mérföld távolságra voltak. A hadnagy biztosra vette, hogy amint másnap az otthoniak megnyitják a térkaput, azonnal hazarendelik a rossz helyre került osztagot.

   Hajnalban a tábor lakói elnyújtott recsegésre és az azt lezáró, váratlan erejű, csattanásra riadtak. A rengeteg gyakorlásnak köszönhetően pillanatokon belül mindenki harcra készen, fegyverrel a kezében rohant ki a sátrakból. Senki sem bajlódott az öltözködéssel, csak azt keresték, merről érte támadás az osztagot. De semmi gyanús mozgást sem észleltek a kerítésen túl. Annál váratlanabb felfedezést tettek, amikor éjjellátóikkal körbejárták táborukat. A hatalmas fa, amely alá előző nap a viharban felhordták a csomagjaikat … eltűnt! Nem dőlt ki, nem égett el, csak egyszerűen és nyomtalanul eltűnt! Mintha soha nem is létezett volna. Nem maradt utána még egy csekélyke gödör sem!

   Hosszan és értetlenül vizsgálták lámpáik fényében a faóriás helyét. A talaj ugyanolyan kemény volt ott is, mint a tábor többi részén, hiába próbálgatták a sarkukkal benyomni. És persze hiába keresgéltek, nem találtak egyetlen kis gyökércsonkot, vagy a nagy fa bármilyen maradványát sem. Sokáig állták körül tanácstalanul azt a helyet, ahol még most is látszottak az előző este a sárba ledobált csomagok nyomai. Próbáltak valami magyarázatot találni, de senkinek sem jutott eszébe semmi elfogadható ötlet. Végül sorban elvonultak felöltözni és ébren, harcra készen várták a napkeltét.

   Csak ültek a helyükön és halkan beszélgetve várták, hogy újra megnyíljon a térkapu. Akármilyen sokat próbált harcosok voltak is, a nagy fa eltűnése mégis megviselte őket. Hirtelen olyan fenyegetőnek érezték a környező erdőt, mintha ellenséges osztagok lesnének rájuk a fák közül. Fisher hadnagy sorra járta a kis csoportokat, és hogy kicsit javítson a hangulatukon, mindenütt elmondta, nemsokára hazatérnek a térkapun, mert minden lehetséges célpontjuktól igen távol vannak. De most valahogy ez sem tudta felvidítani a katonákat.

   Kedvetlenül, étvágytalanul reggeliztek. Egyre türelmetlenebbül leskelődtek a völgy felé, ahová előző nap megérkeztek. De hiába vártak egész nap, a kékesen sercegő-vibráló fénykör nem ragyogott fel. És nem nyílt meg a térkapu másnap és harmadnap sem.

   Az asztal közepén, mindenféle vezetékek szövevényében, két kábelvégtől megtámasztott, halványan izzó kristályból hirtelen kékes fényű villám csapott ki. Úgy ötlépésnyi távolságban, akár egy zsinóron táncoló léggömb, ökölnyi fénygömb alakult ki a kisülésből. Ahogyan a kezelők lassan megváltoztatták az elektródák áramát, a villám egyre halványult, a fénygömb pedig növekedni kezdett és egyre erősebben zümmögött. Néhány perccel később belapult, mintha két fal közé szorult volna, majd erőteljes pukkanás kíséretében tórusszá alakult, és amíg lassan tovább növekedett, a közepén a labor fala helyett a szélhordta hó örvénylésén túl, alig kivehető, komor sziklák árnyai tűntek fel.

   Amint a fénykör átmérője elérte a két métert, a műszerekkel babráló fehér köpenyes civilek és a hátrább várakozó katonatisztek mögül előgördült egy négykerekű robotkocsi. Kezelője utasítására egészen a térkapuig araszolt, majd hosszú, teleszkópos nyakát a végére szerelt kamerával együtt átnyújtotta a fénykörön. Az egyik monitoron azonnal meg is jelent a hóviharban alig látható idegen világ képe. Hatalmas sziklák közé ékelődő kis mezőt láthattak, melynek elszáradt füve máris csaknem eltűnt a szélhordta jeges hó alatt.

   –Maguk most viccelnek velem, doktor?  –csattant fel ingerülten a kép láttán az első szakaszt elindító őrnagy.  –Ez már a nyolcadik istenverte térkapu, de eddig mind más és más helyre nyílt! Nem tudnák legalább egyszer rendesen beállítani a műszereiket?

   –Sajnálom, őrnagy úr!  –fordult hátra fáradtan az egyik fehér köpenyes.  –Ha úgy gondolja, hogy magának jobban megy, átveheti a helyünket! Vagy akár hozathat néhány technikust! Maga is láthatta, hogy az első sikertelen kísérlet után átvizsgáltunk minden kapcsolót, elektródát és érintkezést. És minden alkalommal pontosan ugyanazokat az értékeket állítottuk be.

   –Akkor miért nem nyílik soha ugyanarra a helyre ez az átkozott térkapu? Ha kinyitom a labor ajtaját, mindig ugyanarra a folyosóra jutok! Maguknak ez miért nem sikerül mégsem?

   –Talán, mert térkaput nyitni sokszorta bonyolultabb dolog, mint lenyomni a labor ajtajának a kilincsét! Egyelőre fogalmunk sincsen, miért nyit térkaput ez a kristály, ha megváltoztatjuk az elektromos töltését. Ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy milyen világba nyitottunk kaput, vagy hol van az a világ! Igazság szerint még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy minden esetben ugyanarra a világra nyitunk átjárót!

   –De miért nem mondták már az első szakasz átküldése előtt, hogy nem tudnak még egyszer ugyanoda térkaput nyitni!?

   –Mert még mi sem tudtuk!  –csattant fel türelmét veszítve a fehér köpenyes.  –Éppen maga sürgetett, hogy növeljük meg minél előbb a térkapu méretét, mert embereket akar átküldeni! Őrnagy úr akart mindenáron sietni! Miért nem várhatott a második, vagy akár a tizedik kísérletig az emberek átküldésével?

   –Ahhoz magának semmi köze! Maguknak csak annyi a dolguk, hogy megfejtsék végre ennek az idegen technikának a működését, és használhatóvá tegyék az Egyesült Államok hadserege és haditengerészete számára!

   –Talán egy egész hadsereget akar átküldeni abba a másik világba?  –kérdezte epésen a civil.  –Az ottani íjas-kardos harcosoktól biztosan könnyebben elhódíthatnák az olajban, meg nyersanyagokban gazdag területeiket, mint ahogyan itt, a Földön megtehetnék ugyanezt!

   –Ostoba civilek! Ha ezt a technológiát megszerezzük, mi szükségünk lehet arra a középkori, elmaradott világra? Olaj? Ha egyszer pontosan oda nyithatunk térkaput, ahová akarunk, többé nem lesz szükségünk a szállító repülőgépeinkre, hogy a csapatainkat a világ bármely pontján bevethessük! Méghozzá pillanatok alatt!

   –És persze minden katonát szereljünk fel villámokat és tűzgolyókat szóró kristályokkal, ugye?!

   –Később majd arra is sort keríthetünk. Egyelőre csak fejtsék meg ennek a átkozott térkapunak a működését! A katonáink eddig is elboldogultak a saját fegyvereikkel! Maguk csak tegyék végre megbízhatóvá ezeket az istenverte átjárókat!