Prológus  –  I. A sámán

   A medve-termetű, vörös hajú aard harcosok a vezénylő tiszt mély, rekedt hangú kiáltásainak ütemére újra, meg újra előrehajoltak, majd felegyenesedve ínszakasztó erővel csaptak a vízbe evezőikkel. Úgy hajtották előre könnyű bárkájukat, mintha pokolbéli ördögök kergették volna őket. A magasra emelkedő hajóorr durván faragott, rikítóra mázolt sárkányfeje szinte vigyorogva nézte Kholnys egyre sebesebben közeledő, égnek meredő szirtfalát. Aztán a hajó gerince nagyot döccenve, csikorogva felfutott a sziklák előtti lapos part homokjára. A bárka még meg sem állt egészen, a törzsi jelekkel kipingált, marcona aardok egymás után ugrottak át a mellvédekre aggatott színes pajzsaik fölött. Csak néhányan dobbantak a fövenyre, a többség nagy fröcsköléssel csobbant a derékig-mellig érő vízbe. Megvetették a lábukat, széles vállukat nekifeszítették a hajó oldalának, és tolni kezdték a part felé. Első pillantásra úgy tűnt, ekkora alkotmányt még ők sem tudnak puszta kézzel megmozdítani. De a hajó lassan, csikorogva mégis odábbcsúszott a homokon! Az aardok hatszor-hétszer is nekirugaszkodva egyre feljebb toszigálták járművüket a parton.

   Tíz-tizenöt lépésnyire a víztől végre úgy érezték, eléggé biztonságban van már a hajó. Hagyták hát a bal felére billenni, és leroskadtak mellette. Verítéküket törölgetve, széles szájukat eltátva, zihálva kapkodtak levegő után, hosszú perceken át. Fertályórába is beletelt, mire elcsitult a lihegésük, s néhányan visszakapaszkodtak a fedélzetre. Vitorlavásznakat, köteleket, rudakat adogattak le társaiknak, akik hamarosan takaros sátrat rögtönöztek két parti szikla között. Aztán következtek a ládák, és egyéb csomagok, amiket akkurátusan egymás mellé pakoltak a sátor alatt.

    Argar, a vén sámán, kristályfejű botjára támaszkodva türelmesen várta, hogy a legénység befejezze a kirakodást. Mikor néhány kötéllel magát a hajót is a közeli sziklákhoz rögzítették, mély, varjúkárogásra emlékeztető hangján maga után parancsolta a harcosokat. Míg elérte a szirtfal lábát, vékony szíjhurokkal a hátára kötötte becses mágusbotját. Aztán elsőként vágott neki a szikláknak. Eleinte könnyedén kapaszkodott felfelé, néhol csaknem ösvénynek nevezhető párkányokon oldalazva végig, ahol elég volt hátát a sziklának vetni. De rövidesen már csak kőről kőre lendülve juthatott előre. Hamarosan zihálni kezdett az erőfeszítéstől. Mégsem adta fel. Makacsul tört előre, egyetlen pillanatnyi pihenőt sem engedve magának.

   A csapat szótlanul fujtatva követte a mágust. Egyesek pontosan a nyomában jártak. Ugyanazokat a köveket markolták, ugyanott vetették meg a lábukat, ahol Argar már megtalálta, kipróbálta az utat. De voltak, akik könnyebb haladást remélve egészen más felé indultak. Bármerre próbálkoztak azonban, mindenképpen jó húsz métert kellett mászniuk, hogy elérjék a szirtfal mögött megbúvó Ath’umo-völgyet.

   Felérve a kopár sziklák tetejére, Argar lihegve nézett végig a hirtelen kitáruló tájon. Leoldotta hátáról a botját, s míg bevárta a csapat tagjait, sorra vette a buja ősrengeteg fái fölé magasodó távoli, sziklás hegyoldalakat. Leghosszabban a völgy közepén álló, csipkés ormú szirtet nézte, melynek lábánál útjuk célja, az ősi barlangszentély nyílt. Mosolyogva gondolt a réges-régi napra, mikor remegő lábakkal járta végig a barlang sötét labirintust alkotó, zegzugos folyosóit. Persze akkor még ötven nyárral fiatalabb volt. Az avatására készült, és attól félt, örökre eltéved a föld mélyén, míg a mesterétől kapott feladatokat próbálja teljesíteni.

   Aztán ismét végignézett a völgyön. Lassan, erősen keresve valamit. Kutató tekintete hamarosan megakadt a fák fölött egyenletesen felszálló, vékonyka füstcsíkon. Távol volt, s olyan halvány, hogy látni is alig lehetett. De a sámán figyelmét nem kerülhette el, hiszen éppen azt kereste. Széles orrlyukai még jobban kitágultak, amint dühösen beleszimatolt a levegőbe. A távolság dacára szinte érezni vélte a füst kesernyés illatát. Közben a szemeit erőltetve tovább kutatott, és nem is hiába. Még négy másik tűzhely füstjét fedezte fel.

   Igazat mondott hát a krossha király északra szökött fia! Emberek élnek az Ath’umo-völgyben! És ha ebben nem hazudott a Szökött, akkor az is igaz kell legyen, hogy a szent völgyből ered a lovagok mágikus hatalma! Meglehet, már az ősi szentélyre is rátaláltak! Talán még a mágusok avatására szolgáló oltárt is bemocskolták!

   A barlang mélye felé masírozó, fáklyáikkal elfoglalt aardok legalább olyan döbbenten torpantak meg a járat kanyarulatában, mint az elébük toppanó, kifelé igyekvő ember. Alig pelyhedző állú ifjonc volt csak, de máris rettenthetetlen harcos. Fáklyáját gondolkodás nélkül az élen haladó aard képébe nyomta, s már villant is a kardja, süvítő erővel sújtva Argar nyakára.

   A vén sámán bizton odaveszett volna, de a válságos pillanatban egy csatabárd keresztezte szikrázva a kard pengéjét. Argart vaskos karok lökték félre, s tucatnyi hatalmas aard harcos rohant agyoncsapni a vállukig is alig érő ifjoncot. Ő azonban varázslatos gyorsasággal forgatta fegyvereit. Először Argar megmentőjét szúrta gyomron. Következő támadóját a földre döntötte, csaknem levágva bal lábát. Aztán elhemperedve kitért a fejének irányzott csapások elől. Felállás közben borzasztóan lágyékon verte fáklyájával a sebesült társai fölött elsőként átlépő aardot. Szélsebes pengéjével félrecsúsztatta, hárította a rázúduló vágásokat-döféseket, közben sebeket osztott, szúrt és vágott, egymaga feltartva az egész csapatot.

   Csak pillanatokba telt, s a meglepetéséből felocsúdó Argar is megpróbált bekapcsolódni a harcba. Ő azonban  – a harcosokkal ellentétben –  nem megölni akarta a fiatalembert, hanem foglyul ejteni. Botját előre szegezve mágiával igyekezett megbénítani, de az előtte nyüzsgő-kavargó aardok között képtelen volt rést találni, hogy pontosan rá irányíthassa a bénító bűbájt. Végül jobb híján másik varázsigét választott, egyszerre kábítva el az idegent, és az őt szorongató harcosokat.

   A vadul kavargó harcnak egy csapásra vége lett. A küzdők összecsuklottak, mintha villám sújtotta volna őket. De mielőtt fejük a barlang padlójához koppanhatott volna, Kerr, a sárkányhajó kapitánya viharzott el bőszen a sámán mellett. Fejszéjét csonttörő csapásra lendítette, hogy megölje a magatehetetlenné vált embert. Argarnak minden tekintélyét  – és torka teljes erejét –  latba kellett vetnie, hogy megállítsa. Nehezen sikerült csak annyira lecsillapítania a kapitányt és legénységét, hogy ne öljék meg a foglyot. A feldühödött harcosok sehogyan sem akarták megérteni, hogy jobb egyetlen krosshától megtudni, hányan élnek a völgyben, mint valamennyit megkeresni, és úgy összeszámlálni őket. Végül azért elfogadták a sámán szavát, s morogva bár, de csak hátra hurkolták a fiatalember kezeit.

   Biztonságban tudva a foglyot, Argar végre sebesült társaival kezdhetett foglalkozni. Két harcosnak a lábát, egy harmadiknak a karját kellett fakéregből fabrikált sínben rögzítenie, de egy kis mágia, némi gyógyító kenőcs, meg a rögtönzött kötések a legtöbbjükön segítettek. Még az összeégett képű Oorst kínjait is sikerült enyhítenie. Drangoval azonban, aki az életét mentette meg, még Argar sem tudott mit kezdeni. Szélesen átkötötte a hasát, ahol a krossha kardja felhasította, de pontosan tudta, hogy nincs olyan mágia, ami megmenthetné a harcos életét.

   Később átvizsgálta a fogoly holmiját. Nem volt nehéz dolga. Fegyverén kívül a fiatal harcos csak egy kopott tarisznyát hordott a vállán. Pompás kardja azonban nagyon is felkeltette Argar figyelmét. Éppen olyan volt, mint egy lovagi kard. A jellegzetes vonalú, finoman kidolgozott penge acélja kékesen ragyogott a fáklyák fényében. A markolatát fekete huzallal tekerték körbe, de a gombja csak egy üres fémkarika volt. Az ifjú iszákjában élelmet, pár ruhaneműt és három gondosan becsomagolt lapos, kerek, fehér kövecskét talált a sámán. Sima kis kőérmék voltak, alig háromujjnyi átmérőjűek. Éppen akkorák, mint a krossha kardmarkolatának üres fémkarikája.

   – Argar vagyok, a Potaka nemzetségből  – telepedett le foglyával szemben a sámán.  – Te ki vagy?

   – Thaedra Karetu a nevem  – morogta kelletlenül a fiatalember.

   – Ki vagy te, Thaedra? Lovagi kardod van, de nincs benne címerkő. Nem viselsz lovagi övet sem. Miféle lovag vagy akkor?

   – Még nem vagyok lovag. Ha az lennék, már nem élnél!

   – Öltem már lovagot  – vonta meg a vállát Argar.

   – A harcosaid nélkül velem sem bírtál volna!

   – Pedig te még nem is vagy lovag. De akkor mi jogon viselsz lovagi kardot? És mit kerestél a mi szent barlangunkban? Miért kockáztattad az életed a Démon-kút felett? Csak nem ezekért a kövekért?

   Thaedra képtelen volt uralkodni magán. Összerándult dühében, amint meglátta kövecskéit a sámán eléje tartott széles tenyerén. Argar elégedetten bólintott az ifjú reakcióját látva. Feneketlen iszákja mélyére rejtve zsákmányát megjegyezte:

   – Rég tudom, hogy a lovagok rúnakövekkel teszik varázserejűvé a kardjaikat. Te most végre azt is megmutattad, honnan szerzik a köveiket!

   – Mire mész a tudásoddal!?  – csikorogta dühösen Thaedra.  – Utoljára jöttél ebbe a barlangba! Két falu is épült már a völgyben! Meg helyőrség! Proslam király hamarosan külön kormányzót nevez ki az Ath’umo-völgybe! Lovagok fognak itt lakni, és többé egyetlen aard sem teheti be ide a lábát!

   – Két falu  – mormogta Argar, a szirtfalról látott füstoszlopokra gondolva. Csak magában fűzte hozzá: máris túl sok krossha él a völgyben! Még ha csupán száműzöttek is, ahogyan a Szökött mondta. De ennél is nagyobb baj, hogy a krossha király átkozott lovagjai éppen az aardok ősi szentélye mellől szerzik a rúnaköveiket, amelyek legyőzhetetlenné teszik őket!

   Legegyszerűbb lenne sereget hozni a völgybe, és kiűzni innét a krosshákat. Vagy egy szálig lemészárolni őket! Aztán az egész völgyet lezárni a lovagok elől. Rúnakövek nélkül lassan semmivé lenne a király mágikus erejű, legyőzhetetlen lovagrendje. Csakhogy bármivel zárnák is le a völgyet, a lovagok azonnal ostrom alá vennék a torlaszt, és előbb-utóbb áttörnének rajta.

   Valami olyan fal, vagy torlasz kell, amin egyetlen krossha sem juthat át, de amit az aardok kedvük szerint, bármikor felnyithatnak! Mágiával kell lezárni a völgyet! Ősi és erős mágiával, amit nem törhetnek meg a krosshák mágusai. Sorra vette a legerősebb varázslatokat, amiket ismert. Sorra el is vetette mindet. Végül csak egy maradt. Amiről azt mondta rég halott mestere: éppolyan halálos lehet a használójára, mint az ellenségeire. De Argar egy pillanatig sem habozott ezt a megoldást választani.

   – Kerr!!  – hívta magához kiáltva a hajó kapitányát, s már sorolta is neki a parancsait:  – Szedd össze a legényeidet! Fogjátok a sebesülteket, s induljatok íziben a hajóhoz! Hagyjátok el a Kholnys szigetét, amilyen gyorsan tudjátok! Aztán meg se álljatok, amíg haza nem értek!

   – Te nem tartasz velünk, Argar?

   – Itt maradok Drangoval, míg visszatértek. Nem élné túl az utazást. Itt kell a gondját viselnem.

   – Megvárhatnánk, amíg felgyógyul …

   – Nem!! Megmondtam: el kell hagynod a szigetet, amilyen hamar csak lehet! Ha a tengeren leszel, siess haza, mintha a halálod elől futnál! Amint hazaérsz Aardmarba, első dolgod legyen felkeresni Wairoát, a Timo nemzetség sámánját! Mondd el neki, hogy a szentély védelmében lélektüzet gyújtottam! Azután tedd pontosan azt, amit ő mond! Megértetted?!

   Kerr kapitány kényszeredetten ismételte el Argar parancsait. Kétszer is, mert elsőre nem sikerült elég pontosan. Wairoa nevét többször is el kellett mondania, hogy biztosan megjegyezze. Közben harcosai bárdokból, lándzsákból és köpenyekből hordágyakat rögtönöztek a sebesülteknek. Aztán felkapták sérült társaikat, és látható megkönnyebbüléssel elcsoszogtak velük a kijárat felé.

   Argar lekuporodott a fal tövére, térdére vette az iszákját és turkálni kezdett benne. Jószerivel a fejét is beledugta, annyira keresett valamit a mélyén. A fogoly és a gyomron szúrt aard egy darabig türelmesen figyelték, mivel zörög, mit keres olyan elszántan a sámán. Végül Drango nem bírta tovább és megszólalt:

   – Argar! Öld meg nekem ezt a krosshát! Érzem, hogy nem élem túl a sebet, amit tőle kaptam.

   A sámán hosszan Drangora nézett. Végül bólintott, előhúzta köpenye alól hosszú tőrét. Thaedrához lépett, melléje térdelt, és a vállánál fogva úgy fordította a fiút, hogy a háta mögé kerülhessen.

   – Nem tudsz harcos módra, szemtől szemben megölni?  – fakadt ki az ifjú.

   – Nem öllek meg  – vágta el Thaedra kötelékeit Argar.  – Ti krosshák azt hiszitek, mi csak állatok vagyunk! Most megmutatom neked, mennyire tévedtek! Nagy szolgálatot tettél nekem és a népemnek. Hálából szabadon engedlek. Még a kardodat is visszaadom. Ha elég fürgék a lábaid, és alkonyatig el tudod hagyni az Ath’umo-völgyet, hosszú, békés életed lehet.

   – Ne tedd ezt, Argar!  – emelkedett fel fektéből nyögve a sebesült.  – Nem akarom őt szolgálni a másvilágon!

   – Nem leszel a szolgája, Drango! Mindjárt készítek neked egy főzetet, amitől elmúlik a fájdalmad, és erősebb leszel, mint voltál. Azután segíteni fogsz nekem a szentélyt védelmezni.

   Kerr kapitány és legényei csak este, sötétedés után értek a tengerparti szirtfalhoz. Hiába váltották egymást sűrűn a hordágyak cipelésében, meglehetősen lassan haladtak terhükkel a szűk ösvényeken. Aztán félúton, az egyik tisztáson megláttak egy békésen legelésző szarvast. A sebesülteket a földre huppantva űzőbe vették a vadat, hisz mind tudták, a hosszú tengeri úton nagy szükségük lesz a friss húsra. A szarvas azonban nem adta olcsón a bőrét. Jó órába is beletelt, míg sikerült leteríteniük. A hajsza fáradalmai, és a zsákmány plusz terhe miatt persze még lassabban haladtak, mint addig.

   Mikor végre kijutottak a tengerpartra, elég volt egyetlen pillantást vetniük a sziklákra. Azonnal látták, hogy ilyen sötétben képtelenség leereszkedni a hajóhoz. Békésen letáboroztak hát az erdő szélén, a fák alatt. Nagy tüzet raktak, és jól bevacsoráztak a szarvasból.

   Csak reggel döbbentek rá, mekkorát hibáztak az éjszakai pihenővel! Mire felébredtek, megközelíteni sem tudták a szirtfalat! A kopár sziklák lobogó lánggal égtek, mintha mind fából lettek volna! Az aardok tanácstalanul nézték a sosem látott csodát. Az átforrósodó köveket tapogatva próbálták kitalálni, mi történhetett.

   Egyedül Kerr kapitány sejtette, hogy Argar gyújtotta fel a sziklákat, valami titokzatos varázslattal. Csak most, alaposan elkésve értette meg, miért parancsolt rá előző nap olyan keményen a sámán, hogy hagyják el a szigetet minél előbb! Tudta, most oda kellene állnia Argar elé, és elmondani, hogy egy szarvas miatt itt rekedtek a szigeten. De azt is tudta, nincs elég mersze bevallani a mágusnak, hogy egy kis friss húsért megszegte a parancsát. Inkább nekiindult a legényeivel, s a sebesülteket cipelve végigjárták a sziklafalat, hátha találnak valahol egy lejárót. De a lángok mindenütt az útjukat állták. A tengerparton éppúgy, mint a völgyet a sziget belsejétől elválasztó meredek hegyoldalakon.

   Nyolc teljes napba telt, míg rájöttek: semerre sem hagyhatják el többé az Ath’umo-völgyet.