14. fejezet

   A távolból röviden felrikoltott egy kürt, majd ráduplázott egy hosszabb, felfelé hajlított hanggal. Rhao serege egy pillanatra megtorpant az erdőben, aztán egy emberként a legközelebbi bozótos felé rohantak. Úgy fúrták be magukat a bokrok alá, mint menekülő nyulak a vadászó sas elől. Pillanatok alatt eltűntek, meglapultak, s mire a nagy, barna sárkány lusta szárnycsapásaival elvitorlázott felettük, már hiába kémlelte nyakát tekergetve az erdőt. Nyomát sem lelte az embereknek.

   Reggel óta bújócskáztak így a sárkányokkal. Rhao hol egyik, hol másik vadászt küldte előre, hogy kürtjével jelezze, ha sárkány közeledik feléjük. Az őrszem felmászott egy fára, s onnan kémlelte az eget, míg társai el nem haladtak alatta. Addigra egy másik vadász már jóval megelőzte a csapatot, hogy egy másik fa tetején átvegye tőle a figyelést.

   Ha Rhao nem biztosítja ilyen módon a menetüket, már rég az őrjáratozó sárkányok áldozatául estek volna. Mióta a bestiák észrevették, hogy az emberek elégették az aardok hajóit, teljesen felhagytak Rarqua tornyának ostromával, és minden erejükkel az erdő vándorait keresték.

   Előző nap Rhao még Adrak szabadon engedése után is sokáig a tengerparton maradt. Biztosra akarta venni, hogy a tűz teljesen elemészti az aardok hajóit. Csak dél körül indultak vissza elrejtett csónakjaikhoz, de majdnem ráfizettek a hosszú várakozásra. Éppen felkapaszkodtak a sziklás ösvényen, amikor a távolban feltűnt az egyik sárkány. Rohanvást menekültek a fák alá, de alig volt idejük elrejtőzni a vörös bestia elől. Szerencsére a fenevad nem őket kereste. Az égő hajók füstje kelthette fel a figyelmét, mert egyenesen a tengerpartra repült.

   Vérfagyasztó hangon felbömbölt, amint meglátta, mit műveltek Rhaoék a sárkányhajókkal. Egy darabig a folyó és a mocsári erdő fölött körözött, a támadókat keresve. Olyan alacsonyra ereszkedett, hogy a tábornok attól tartott, felfedezi a csónakjaikat. Egy idő után az eredménytelenül kutató sárkány feladta a keresést. Magasabbra emelkedet és elrepült nyugat felé. Azt hitték, megszabadultak tőle, és már éppen vízre akartak szállni, amikor a vörös bestia visszatért. De nem egyedül érkezett, hanem két társával együtt!

   Igazából ekkor már nem jöttek Rhao seregének a közelébe. Nem kezdtek körözni, s nem is keresgéltek semmit és senkit. Egyenesen a Sziget felé vették az irányt. Shomáék mégis újra a fák alatt kerestek menedéket előlük, biztos, ami biztos alapon. De így is hallották a sárkányok vérszomjas bömbölését, ahogy újra, meg újra lecsaptak a halászok falujára. Shoma elszoruló torokkal nézte a nagy szárnycsapásokkal magasra emelkedő, majd hirtelen a mélybe zuhanó fenevadak kavargását. Szívből remélte, hogy Pongia és népe nem tétlenül heverészve töltötték a tegnap délutánt, hanem elmenekültek a Szigetről, amíg ők felkészültek az aardok hajói elleni támadásra. Mert a sárkányok dühödt tombolását aligha élhette túl bárki is a faluban.

   Rhao serege egészen estig a rejtekhelyén lapult, s csak éjjel mert vízre szállni. Felfelé indultak a folyón, és első útjuk a Szigetre vezetett. A falu házainak, kunyhóinak egy része még akkor is lángolt. Másutt mintha vihar söpört volna végig, mindent romba döntve. Szerte a megtépázott, kidőlt fák alatt megcsonkított, a romok által agyonnyomott, vagy éppen elszenesedett holttestek hevertek. A halászok szétszéledtek a feldúlt faluban. Mind a barátját, szomszédját kereste. Kezdték egy helyre hordani az áldozatokat. Megsiratták elesett társaikat, és nekikészültek, hogy eltemessék őket. De Rhao igen kevés időt hagyott nekik a gyászra.

   – Ha most temetni kezdtek, még holnap sem értek a végére! Márpedig reggel visszajönnek a sárkányok! És ha itt találnak, veletek is végeznek! De ha sietünk, holnap elérjük a Tűz dombot, és ott bosszút állhatunk ezeknek a szerencsétleneknek az egyik gyilkosán!

   A halászok persze nem szívesen hagyták temetetlenül halott barátaikat, de be kellett látniuk, hogy igaza van a tábornoknak. Megint csak csónakba ültek, és evezni kezdtek az ár ellen. Hajtotta őket a düh,, meg a bosszúvágy, így hajnalra elérték a mocsár felső végét. Ott partra húzták, és ágakkal letakarva el is rejtették csónakjaikat, hogy ne hagyjanak nyomot maguk után. Aztán pár órát pihentek a bokrok alatt, mielőtt nekivágtak volna az erdőnek a Tűz domb távoli, lapos cipóra emlékeztető púpja felé.

   A fák és bokrok lombjai alól persze alig látták egyszer-egyszer a céljukat. Mert a sárkányok miatt többet bujkáltak, mint meneteltek. A bestiák hol erről, hogy arról bukkantak fel az erdőt vizslatva, emberek után kutatva. De a figyelők kürtjei mindig időben figyelmeztettek a közeledő veszélyre, így a seregnek minden alkalommal volt elég ideje elrejtőzni az égi fenevadak elől.

   Késő délután értek csak a Tűz domb lábához. Shoma a neve alapján valamiféle vulkánt várt volna, de csupán egy szelíd domb magasodott előttük. Csak az északi részén volt egy zömök, kéményre emlékeztető sziklakürtő, amiről Rhao szerint a domb is kapta a nevét.

   – A kürtő előtt van egy háromlábú dolmen  – magyarázta a tábornok.  – Ha valaki átmegy alatta, és elég bátor, hogy a málladozó köveken egészen a kürtő széléig merészkedjen, megláthatja a mélyben a tüzet. De ha nem vigyáz, meg is tapasztalhatja, mert azok a puha kövek könnyen leszakadnak, elporladnak a lába alól. És akkor nincs megállás az izzó láváig! Valahol a dolmen előtt kell, legyen a sámán, ahogy a másik is ott állt, a Forráskő tetején. Az íjászok délről mennek fel a dombra, és lenyilazzák. Mi, többiek, meg keletről, hogy magunkra vonjuk a sámán figyelmét, és lehetőséget adjunk az íjászoknak a lövésre.

   Shoma és a négy vadász nagy kerülővel kapaszkodott fel a dombra, egyre a déli részére húzódva, így alaposan le is maradtak a csapat másik feléhez képest, akik egyenesen indultak a csúcs felé. Messziről úgy tűnt, egy futamodás is elég lesz, hogy feljussanak a Tűz domb lankás oldalán. Közelről azonban az emelkedő valahogy sokkal meredekebbnek, a domb meg valóságos hegynek tűnt. Lihegve-fújtatva kaptattak felfelé, de a csúcs sehogyan sem akart közelebb kerülni.

   Még a dolmen felső kövét sem látták, amikor a domb tetejéről hirtelen csatazaj hangzott fel. A sámán nyilván észrevette Rhao osztagát, s felvette velük a harcot. Shomáék utolsó erejüket megfeszítve futni kezdtek felfelé az emelkedőn. Percek alatt elérték a Tűz domb lapos tetejét övező, másfél méter magas sziklaperemet. Felkapaszkodtak-húzódzkodtak rajta és alig harminclépésnyire ott volt előttük a dolmen, meg a másik osztag támadását tűzfelhőkkel visszaverni próbáló sámán.

   Shoma minden cifrázás nélkül lőtte nyilát az aard oldalába. Aztán rögtön duplázott is. Ugyanezt tették a társai is. A sámán egy pillanat alatt olyan lett, mint egy sündisznó. Vagy tucatnyi nyilat kapott a karjába-lábába, oldalába és kettőt a torkába is. Még arra sem maradt ideje, hogy az újabb támadók felé forduljon, mielőtt csodálkozó arccal a fűbe roskadt volna.

   Shoma ekkor már a harmadik nyíl kilövéséhez feszítette íját. Remegő kézzel engedte le a fegyvert. Lihegve nézte a vért köpve fetrengő, haldokló sámánt a dolmen előtt. Aztán valahonnan bal felől egetverő dörrenés hullámzott végig az Ath’umo-völgy felett. Shoma döbbenten fordult északnyugat felé. Amíg felfelé rohantak a domb oldalán, senki sem ért rá közeledő sárkányok után kémlelni. Most viszont már hiába forgolódtak, s meresztették a szemüket a sámán halálakor semmivé foszlott bestiát keresve.

   – Futás az erdőbe!  – kiáltotta Rhao, kardjával mutatva az irányt.

   A távoli, szokatlan robajtól mindenki megkövült egy pillanatra. A tábornok kiáltása is csak félig rázta fel őket. Legtöbben nem igazán értették, miért kell a nemrég elhagyott erdő felé rohanniuk, de mert Rhao is azt tette, hát a nyomába eredtek ők is. Botladozva inaltak lefelé a domboldalon. Volt, aki gödörbe lépve, kőben elbotolva felhemperedett, de a következő pillanatban megint talpra ugrott, és loholt a társai után.

   Már csaknem elérték a szélső fákat, amikor bömbölve lecsapott rájuk az egyik megmaradt sárkány. Shoma gondolkodás nélkül fordult hátra, s feszítette meg az íját. A levegőben kavargó homokszemek fájón marták, karmolták és horzsolták a bőrét. Semmit sem látott tőlük. Csak a közeledő hang alapján lőtte ki nyilát. Mellette egy lovagi kardból kicsapó villám csattant sercegve. A fenevad felüvöltött fájdalmában, és a homokvihar ugyanolyan hirtelen abba maradt, ahogyan rájuk zúdult.

   – Be a fák alá, mielőtt megfordul!!  – rikoltotta Rhao az arcába zúdult homokot köpködve.  – Futás!!

   Shoma lesöpörte magáról az érdes por nagy részét, mely néhol ragacsos lett a lehorzsolt bőréből szivárgó vértől. A belekerült homokszemek fájón karistolták a szemét. Mégis utána fordult a nagy, barna sárkánynak. Látni akarta, mikor támad újra a bestia. A szörnyeteg erőlködve a magasba emelkedett, aztán egy zuhanó fordulóval ismét feléjük vette az irányt, és egyre gyorsulva közeledett. Ez már Shomának is sok volt. Társai után eredt. Menekült, bár botladozó futása közben azért újabb nyílvesszőt illesztett íja húrjára.

   Futás közben döbbenten látta, hogy Thaedra és Rhao az erdő szélső fái alatt harcra készen várják a támadó fenevadat. Shoma legszívesebben elrohant volna mellettük, hogy a bokrok alatt keressen menedéket a szárnyas bestia elől. De ha társai kiálltak az egyenlőtlen harcra, ő sem bújhatott el gyáván. Lefékezett hát, és kelletlenül megállt mellettük, lövésre készen szembefordulva a sárkánnyal.

   A fenevad már egészen közel ért, amikor a két lovag tűzlabdákkal és villámokkal kezdte bombázni. Shoma is egymás után lőtte ki nyilait a látszólag sebezhetetlen szörnyre, ahogy kicsit hátrábbról ugyanezt tették Higdin és vadásztársai is. A sárkány már csak harminclépésnyire volt tőlük, mikor eltátotta félelmetes pofáját és … iszonyatos robajjal eltűnt! Egyik pillanatban még feléjük száguldott, hogy újabb homokvihart fújjon rájuk. A másikban sehol sem volt. Shoma negyedik nyila éppolyan céltalanul szállt el a hirtelen kiürült égbe, mint a lovagok mágikus lövedékei.

   Rhao harcosait sokkolta a sárkány eltűnése és a dörrenés, ami a varázslatos jelenséget kísérte. A bőrükön is éreztek a robajlást, s még percekig félig süketen pillogtak egymásra. Sokáig csak ültek a bokrok tövén, és azt találgatták, mi történhetett a hatalmas bestiával. Közben igyekeztek megszabadulni a sárkány által rájuk fújt töméntelen portól és homoktól, ami bevette magát a ruhájuk alá, de még a hajuk közé is. Shomához hasonlóan többeknek felsértette a bőrét a sárkány-vihar. Nem voltak ezek igazi, veszélyes sebek, csak nagy méretük miatt kényelmetlen, felületi horzsolások. Shoma eszébe idézte, hogyan őrölte cafatokká a faleveleket és gallyakat a barna sárkány homokvihara, mikor első ízben találkoztak vele. És magában hálát adott Godnosnak, amiért a bestia most fáradtabban támadott rájuk, s gyilkolás helyett csak ennyi tellett tőle.

   Rhao egy darabig hallgatta harcosai találgatását, aztán kifejtette, ő mit gondol a barna sárkány eltűnéséről. Biztosra vette, hogy amíg ők rajtaütöttek a Tűz dombon, egy másik csapat megtámadta és meg is ölte a Zöldtetőn varázsoló sámánt.

   – Háromszor hallottuk ezt a fülrepesztő dörgést. Minden alkalommal láttunk semmivé foszlani egy-egy sárkányt. Kétszer közvetlenül az után, hogy megöltük a bestiát megidéző sámánt. A harmadik sem történhetett másként. Csak most egy másik csapat ment el a Zöldtetőre és ölte meg a barna sárkányt megidéző aard mágust.

   – Másik csapat? Ugyan kik?  – hitetlenkedett Thaedra.  – Ha Shomának nem jut eszébe a négy szent hely, mi sem indultunk volna a sámánok keresésére!

   – Lehet, hogy másnak is eszébe jutott. De az is lehet, hogy csak véletlenül akadtak rá valakik a sámánra!

   – Ugyan már! A Zöldtető annyira távol esik a megszokott ösvényektől! Ki járna arra … véletlenül? És mit keresne ott?

   – Például Pongia. A Sziget túlélő halászaival. Hogy bosszút álljon a falu elpusztításáért! Ha nem is igazi, képzett mágus, de sok dologra ráérez.

   Amikor úgy ítélte, eleget pihentek már az emberei, Rhao ismét útnak indította az osztagot. A jól bevált módon, előreküldött figyelőktől biztosítva haladtak észak felé. A tábornok nyugatról akart elmenni a Király-szirt mellett. Úgy gondolta, a Kolóniát ostromló aardokat megkerülve, a Kalzor kunyhója közelében levő gázlón át mennek a Szél-szirthez, mint első alkalommal is tették.

   Ezúttal nem az erdőben bujkáltak, hanem a folyóparti ösvényen meneteltek észak felé, hogy könnyebben haladjanak. Alkonyatra egészen közel jártak a Király-szirthez, amikor Higdin  – akinek épp egy fa tetejéről kellett volna az utolsó sárkányt lesnie –  futva tért vissza a csapathoz.

   – Aardok jönnek az ösvényen! Úgy egy tucatnyian!

   Bőven lett volna még idejük behúzódni az erdőbe, elbújni a bokrok alá, mint a sárkányok elől. De Rhaonak már elege volt a folytonos menekülésből és lapításból. Percek alatt kisebb egységekre osztotta csapatát, mindenkinek kijelölte a helyét és elmagyarázta a feladatát, tökéletes csapdát állítva a közeledő aardoknak.

   Baakir és három társa kivételével most is mindenki a bokrok alatt lapult, de most harcra készen. Még a kender jeles kertésze sem ügyetlenségből maradt az ösvényen a három halásszal. Nekik kellett becsalniuk az ellenséget a csapdába.

   Alig foglalták el helyüket a különítmények, máris felbukkantak az ösvény kanyarulatában az északi harcosok. Baakirékat meglátva egy pillanatra megtorpantak. Gyanakodva méregették az embereket, de amikor a halászok menekülni kezdtek előlük, egymást biztatva, röhögve utánuk vetették magukat. A nagy hajszában szinte észre sem vették, amikor Shoma és a vadászok nyilazni kezdtek rájuk. Pedig a járőr fele egy perc alatt elesett, vagy legalább is megsebesült a jól célzott lövésektől.

   A sebesültek fájdalmas kiáltásai aztán gyorsan kijózanították a könnyű préda után loholó aardokat. Megfordultak, hogy leszámoljanak az orvul rájuk támadó íjászokkal, ezzel lehetőséget adva Rhaonak és Thaedrának, hogy most ők támadják hátba észak vad harcosait. A két tűz közé került aardok zavarodottan összetorlódtak az ösvényen. Ekkor zúdult rájuk a bokrok közül a halászok rohama.

   A csata pillanatok alatt véget ért. A meglepett aardoknak felemelni is alig volt idejük félelmetes bárdjaikat, mielőtt elestek. Igazából nem is harc volt ez, sokkal inkább csak mészárlás. Rhao most is szeretett volna kivallatható foglyot ejteni, de a halászok olyan buzgón csépelték az aardokat, hogy mire a tábornok közbeléphetett volna, már egyetlen ellenséges harcost sem tudott megmenteni.

   Amikor kilihegték magukat, a halott aardokat bevonszolták az erdőbe. Fegyvereiken megosztoztak a halászok, büszkén próbálgatva a hatalmas, kétkezes bárdokat, meg a rövid kardnak is beillő tőröket. Legjobban mégis az északi harcosok tarisznyáiban talált ételnek örültek. Az aard hajók felégetése után a Szigeten akarták kiegészíteni készleteiket, de a sárkányok támadása után szinte semmi ehetőt sem találtak a halászfaluban. Így aztán reggel óta üres hassal vándoroltak az erdőben. Most nagy örömmel letáboroztak egy közeli tisztáson, tüzet raktak, és az utolsó morzsáig befalták az aardoktől zsákmányolt ételt.

   Shoma és íjászcsoportja türelmesen lapult a bokrok alatt, míg az ezüstszínű sárkány elvitorlázott felettük. A hatalmas bestia keletre tartott, ahol Tungla és társai hívták fel magukra a figyelmét valamivel. Rhao három órája találta ki az új taktikát, miután átkeltek a folyón és meglátták a Szél-szirtet őrző sárkányt. A tábornok rövid megfontolás után öt részre osztotta csapatát. Négy osztag felváltva csalogatta a sárkányt. „Letáboroztak” egy-egy tisztáson, nyiladékokon vágtak át, nagy tüzeket raktak, csak hogy felhívják magukra a bestia figyelmét, folyamatos repülésre késztetve az ezüstszín fenevadat. Kockázatos játék volt. Nagyon kellett figyelniük, hogy időben eltűnhessenek a bozótban, ha a sárkány feléjük tart. Aztán a Szél-szirthez kicsit közelebb kezdhették elölről az egészet.

   Amint a sárkány eltávolodott tőlük, Shoma és a négy vadász ismét előbbre lopakodott. Igyekeztek úgy mozogni, hogy az ezüst bestia még véletlenül se vehesse őket észre. Ha sikerül észrevétlenül feljutniuk a sziklatönk tetejére, meglephetik, és lenyilazhatják a sámánt.

   Az erdő fái és bokrai alatt viszonylag könnyű dolguk volt. Válogathattak az útvonalak és rejtekhelyek között. De most elérték a Szél-szirt lábát, és csak egyetlen ösvényen folytathatták az útjukat. Nem maradtak ugyan teljesen fedezék nélkül, mert a Szél-szirt csaknem ugyanolyan sziklatönk volt, mint a Forráskő. A csúcsára vezető ösvénynek voltak teljesen nyílt részei, de akadtak fáktól, szikláktól takart szakaszai is. Úgy kellett időzíteniük a haladásukat, hogy fedezékben legyenek, ha a sárkány épp a közelben jár. És persze nagyon kell vigyázniuk, hogy lehetőleg ne üssenek semmiféle zajt, amivel felhívhatnák magukra a sámán figyelmét.

   Fedezéktől fedezékig óvakodva kapaszkodtak egyre feljebb. Csak kétszer kellett meglapulniuk a felettük elrepülő sárkány miatt. Rhaoék olyan jó időzítéssel csalták el a szörnyeteget, mintha látták volna, mikor nem kerülhet a Szél-szirt közelébe az ezüst bestia.

   Az ösvény utolsó szakaszán már lövésre készen tartott íjjal lopakodtak felfelé. Aztán végre felértek a sziklatönk tetejére. Kiléptek a dolmen előtti kis füves tisztásra, és ... szembe találták magukat a sámánnal! A bal karját felkötve hordó aard nem meglepetten fordult az érkezők felé, láthatóan rájuk várt. Végigmérte az öt embert, és recsegő hangján gonoszkodva megkérdezte:

   – Mi tartott ilyen sokáig, krosshák!? Olyan lassan jöttetek fel, hogy már elébetek akartam menni!

   Shoma dühösen, hirtelen mozdulattal lövéshez feszítette az íját. A sámán ugyanakkor maga elé csapott a levegőbe ép jobb kezével, mintha egy bogarat akart volna elkapni. Összezárt öklét a magasba tartotta, és gúnyos vigyorral nézte az emberek hiábavaló erőlködését. Shoma úgy érezte, az íj fája hirtelen kővé vált a kezében. Képtelen volt teljesen megfeszíteni, de elengedni is a fegyver húrját. Mögüle elkeseredett erőlködésre valló, ziháló nyögések jelezték, hogy a társai is ugyanolyan tehetetlenné váltak, mint ő.

   – Ostobák! Azt hittétek, nem tudom, mire készültök? Csakhogy én Uraru vagyok! Mester, a sámánok között! Engem nem tudtok megölni! Most pedig megfizettek a három társam haláláért! Lassan, kínok közt fogtok kiszenvedni!

   Jobbját, mellyel fogva tartotta az embereket, folyvást a magasba tartva valamiféle bűvölésbe kezdett. Úgy szavalt, mintha egy ősi vers sorait mondaná. Shoma rémülten érezte, hogy lassan fogyni kezd körülötte a levegő. Kétségbe esetten próbált szabadulni, de még mozdítani is képtelen volt kezét-lábát. Egyre nehezebben kapott levegőt, mintha vastag rongyokkal kötötték volna be orrát-száját. A légszomjtól színes karikák villóztak a szeme előtt.

   Maga sem tudta, hogy csak képzeli, vagy valóban látja az aard sámán és a dolmen között megjelenő, apró csillagokból álló fénygömböt. A fényességben egy mágusköpeny csuklyájának sötét körvonalai rajzolódtak ki. Meg egy lándzsaként döfésre emelt botot tartó kéz. Aztán valami sercegve nagyot csattant. Uraru kidőlt fa módjára zuhant a földre! A fojtogató bűbájtól megszabadulva Shoma hirtelen ismét kapott levegőt! Félig megfeszített íja pendülve lőtte ki a nyílvesszőt, valahová a nagy semmibe.

   A csillagokból álló fénygömb semmivé foszlott, mintha soha nem is létezett volna. A távolból pedig ismerős dörrenés hullámzott végig a völgy felett.