Jó időzítéssel, este tíz órakor értünk Inachetla-ra, az El Lobo piratjai révén megismert forrás előtti öbölbe. Azt terveztem, hogy csendben Araines hajója mellé állunk és lerohanjuk a gazember legénységét. Sajnos a Nemesis őrszeme elég éber volt, hogy észrevegye a közeledő Sea’s Lord-ot. Arra azonban már nem maradt idejük, hogy felkészülhessenek a harcra. Neki rontottunk a fleute-nak és percek alatt elözönlöttük a fedélzetét. Esélyük sem volt az ellenállásra. Aki csak moccanni merészelt, halott volt.
Már majdnem végeztünk, amikor a kapitányi kajütből két pisztollyal a kezében előrontott Araines. Élve akartam elfogni a fickót, de amikor négylépésnyire tőlem kivágódott az ajtó és megjelent Araines a pisztolyaival, három emberem is azonnal belelőtt. A gazember két golyót kapott a hasába, egyet a vállába. Alig egy óra múltán ki is szenvedett, de addig szörnyű kínokat kellett kiállnia.
Addigra már tudtam, hogy hiába rohantuk le a Nemesis-t. Jacqueline de Bijou sosem volt Inachetla-n. Araines egyáltalán nem bízott alkalmi szövetségesében, és csak eljátszotta, hogy a lakatlan szigetre hozza a foglyát. Valójában volt még egy társa, akivel titokban Isle d’Orange-ra vitette Jacqueline-t. Araines barátja, Brantome Tabarie most is ott várta a gazember híradását, hogy monsieur de Bijou kifizette a váltságdíjat. Ha Araines mégsem tudott volna személyesen Isle d’Orange-ra menni, a küldönce a gyűrűjével azonosíthatta magát Tabarie előtt.
1604. augusztus 04. –21 óra 31 perc
1604. augusztus 08. Isle d’Orange6 óra 08 perc
Késő este vetettünk horgonyt Isle d’Orange-on. Másnap, még nem is világosodott, amikor válogatott embereim lesbe álltak az Aranyfácán körül. Amikor mind a helyükön voltak, bevonultam a fogadóba, az ujjamon Araines gyűrűjét villogtatva. Letelepedtem egy asztalhoz és igyekeztem feltűnés nélkül megtalálni az emberemet. Nem kellett sokáig keresnem. Hamarosan kérdés és engedelem nélkül leült mellém egy rosszarcú fickó, hogy a gyűrűm után érdeklődjön. Néhány szó után kiderült, hogy ő Brantome Tabarie, akit keresünk. Átadtam neki Araines „üzenetét”, hogy a belflori kormányzó végre fizetett. Tabarie rábólintott, mondván, hogy akkor hazaküldi a foglyát.
Persze nem küldött ő senkit sehová sem. Az embereim követték a városon kívüli házáig, aztán visszahozták és átadták monsieur de Montferrat-nak. Útközben Tabarie szerzett valahonnét néhány nagyon csúnya kék foltot. A jobb karját meg egyenesen eltörte, olyan hirtelen akarta előrántani a kését. Sebesülései azonban nem sokáig zavarták. Monsieur de Montferrat ugyanis két nappal később felköttette az emberrablásban való részvételéért.
Tabarie-vel szemben Milon Ancerville-nek valóban szerencsét hozott néhány hetes közös utazásunk. Ezer arannyal kárpótoltam, amiért kénytelen volt velem tartani Skullshores-ra. De nem mulasztottam el monsieur de Montferrat figyelmébe ajánlani sem, külön kihangsúlyozva az érdemeit. Névrokonom jutalmul kineveztette Milont elsőtisztnek a Tourville hadigalleonra.
A Tabarie házából kiszabadított Jacqueline de Bijou-t saját kabinomban szállásoltam el. Két teljes napot szántam rá, hogy a mademoiselle némileg rendbe szedhesse magát a fogság hetei után. Legelőször is megfelelő ruhát kellett szereznem a számára. Szerencsére madame Charronte, Isle d’Orange legismertebb varrónője, hosszas rábeszélés– valamint kétszáz arany kenőpénz átvétele –után hajlandó volt eladni egy éppen elkészült ruhát és néhány alsóneműt Jacqueline számára. Újabb száz aranyért még el is látogatott a Sea’s Lord-ra és új vevőjére igazított minden egyes darabot.
Jacqueline örömmel cserélte a fogsága alatt viselt rongyokat új ruhájára. Először azt hittem, csak udvarias akar lenni, amikor már az első napon csatlakozott hozzám a Sea’s Lord fedélzetén. De hamarosan kiderült, hogy Jacqueline feleannyira sem gőgös természetű, mint nagy hatalmú apja. Egész nap mellettem állva figyelte a matrózokat és a kikötőt, este pedig ragaszkodott hozzá, hogy tisztjeimmel és velem vacsorázhasson. Minden érdekelte, ami körülötte történt, és én örömmel felelgettem a kérdéseire, teljes egészében Artois de Moulette-re hagyva a rakodást.
1604. augusztus 11. –18 óra 01 perc
1604. augusztus 24. Belflor13 óra 59 perc
Jó széllel, két és fél nap alatt értünk Isle d’Orange-ból Belflorba. Egy órával napnyugta előtt, vendégem kedvéért egyenesen a rakpart mellé köttettem a Sea’s Lord-ot. Ha lett volna rá módom, kocsit is szereztem volna Jacqueline-nak, de csak két társzekeret láttam a közelben. Nem maradt más választásom, hat markos legénynyel kísértük apja palotájáig rangos vendégünket. Bárhogy szedtük azonban a lábunkat, a hír megelőzött bennünket és monsieur de Bijou már a kapuban várta leányát. Jacqueline boldogan borult apja nyakába, de a nagyúr csak egy könnyed öleléssel és egy aprócska, atyai csókkal üdvözölte. Azonnal intézkedett, hogy a személyzet gondjaiba vegye a végre hazatért kisasszonyt, csak aztán kezdte hálásan szorongatni az én kezemet.
A nagy hálálkodás végén monsieur de Bijou ott marasztalt vacsorára a családjánál. Enni persze alig volt időm, mert apróra el kellett mesélnem házigazdámnak és feleségének, hogyan akadtam elrabolt leányuk nyomára, hogyan találtam meg Araines hajóját Inachetla mellett. Madam de Bijou csaknem elájult, amikor odaértem a történetben, hogy az embereim lelőtték a gazembert, mielőtt kikérdezhettem volna. Annál nagyobb ámulattal hallgatta, hogyan jutottam el végül Isle d’Orange-on Brantome Tabarie házához és hogyan szabadították ki a legényeim a leányát. Készségesen válaszolgattam házigazdáim minden kérdésére, de valójában csak Jacqueline csodaszép barna szemeit láttam egész este az asztal túlsó felén.
Másnap délelőtt felkerestem monsieur de Bijou-t az irodájában, amint azt előző este, palotájából való távozásom előtt meghagyta. A kormányzó úr hálája jeléül nekem fizette ki azt a tízezer aranyat, amit Araines váltságdíjként követelt Jacqueline-ért. Aztán megkérdezte, mi a szándékom most, hogy kiszabadítottam és hazahoztam a leányát. Nem egészen önzetlenül, és nem is csak udvariasságból érdeklődött további terveim felöl. Kémei jelentették ugyanis monsieur de Bijou-nak, hogy három spanyol hajó érkezik a napokban Isla Ballena-ról, hogy kifossza és elfoglalja Belflort. A kormányzó úr azt szerette volna, ha Belflor előtt cirkálva előre jelzem az érkezésüket, azután pedig segítek a hajómmal az erőd tüzéreinek a város védelmében.
Természetesen elvállaltam az őrjáratozást, hogy újra megvédhessem Jacqueline-t. Lehetett volna akár teljes egy hetes munka is a spanyol hajókra való vadászat, de már augusztus tizenharmadikán reggel megérkezett a támadó hajóraj. Két hadihajó és egy könnyű pinasse. Széllel szemben lavíroztak a sziget felé és én úgy döntöttem, nem engedem őket a belflori erőd közelébe. Eszemben sem volt az erőd támogatásáért cserébe lemondani a hajóm mozgékonyságáról a szűk öbölben. Inkább kihasználtam a Sea’s Lord fürgeségét és ágyúim nagyobb lőtávolságát. Megtépáztuk a fürge Torrero pinasse vitorlázatát, aztán gondosan ügyelve a távolság tartására módszeresen elkezdtük ronccsá lőni a spanyolok hajóit. Elsőnek a jobb oldalára dőlő Torrero adta fel a harcot és merült el a hullámsírban. Egy órára rá a negyvenkét ágyús Valencia is a hullámokba fúrta szétzúzott orrát. Ezt látva az Anaga kapitánya megfordította a hajóját és menekülni kezdett. Tépett vitorlázatával nem volt sok esélye, hogy lerázza a Sea’s Lord-ot. Hamarosan utolértük és egy utolsó, elhibázott sortüze után megcsáklyáztuk, majd rövid fedélzeti harcban elfoglaltuk.
A spanyol támadás meghiúsítása után– kerek tíz napra –Belflor hőse lettem. Bármerre mentem a városban, mindig akadt valaki, aki a kezemet szorongatva köszönte, hogy megvédtem a városukat. Maga mosnieur de Bijou a vállamat veregetve ötezer arannyal fejezte ki a háláját. Persze igen sokan akadtak olyanok is, akik az Anaga árának elmulatásában szerettek volna a segítségemre lenni. De mindez semmit sem jelentett ahhoz az illatos kis levélkéhez képest, melyet egy idegen csúsztatott diszkréten a kezembe. A levélke írója a spanyol támadás másnapjának délutánjára a Hattyú egyik hátsó szobájába hívott találkára.
Csodálatos volt újra találkozni Jacqueline-nal, ráadásul ezúttal végre tanúk nélkül. Heves udvarlásomra az én angyalom pirulva bevallotta, hogy már régen nem csupán hálát érez irántam. Habár csak egyetlen csókot kaptam szerelmemtől, mégis a mennyekben éreztem magam Ettől kezdve nap, mint nap találkoztunk a templomban. Csakhogy most imádság helyett az én angyalom inkább az én szerelmes szavaimat hallgatta. Egyre azon törtem a fejemet, mit fog szólni monsieur de Bijou, ha megvallom neki a leánya iránti szerelmemet. Kérdésemre sajnos sokkal hamarabb megkaptam a választ, mint azt szerettem volna.
A tizedik napon Jacqueline helyett a kormányzó úr lépett be a templom kapuján. Nem éppen udvarias hangon számonkérte, hogyan merészeltem találkára hívogatni a leányát, amikor még csak nemesúr sem vagyok. A válaszomat meg sem hallgatva hálátlannak nevezett, amiért ilyen rútul visszaéltem az ö bizalmával és nagy jóindulatával. Felszólított, hogy soha többé ne próbáljak közeledni a leányához, és azonnal hagyjam el még a városát is. Ezen óhajának külön nyomatékot adott, mellém rendelve Roger de Forbin kapitányt, aki egyenesen visszakísért a Sea’s Lord-ra, és csak a világítótorony előtt, a nyílt tengeren hagyta el a hajómat.
1604. augusztus 25.19 óra 21 perc
Belflor-hoz közel, Délre
A francia szolgálatból kicsöppenve, ismét csak Shark Island felé fordítottam a Sea’s Lord orrát. Pedig a legszívesebben rátörtem volna Belflorra! Főleg a kormányzói palotára! Hogy egyenesen a gőgös monsieur de Bijou orra elől vigyem magammal az én angyalomat. De sajnos biztos voltam benne, hogy vérontás árán Jacqueline nem akart volna velem jönni. Tehetetlen dühöm levezetésére éppen jókor keresztezte az utunkat egy böhöm nagy pirathajó. Fekete lobogóját fennen lobogtatva elébünk lőtt, és olyan magabiztosan fordult felénk, mintha már meg is adtuk volna magunkat. Kapitánya láthatólag elképzelni sem tudta, hogy rémült megadás helyett a harcot is választhatjuk.
Első sortüzünk szinte teljesen lecsupaszította a mókásan Little Sally-nek keresztelt harmincnyolc ágyús warship keresztrúdjait. A következők iszonyatos rombolást végeztek a nagy hajó elülső részén, mert természetesen eszemben sem volt hagyni, hogy a piratok viszonozhassák a tüzünket. A szelet kihasználva egyre szűkülő körbe kényszertettük a Little Sally-t, folyvást az orra előtt maradva.
Egy óra fele sem kellett, hogy a nagy hajó elveszítse az árbocait és tüzérségének zömét. Amikor a Little Sally ágyúi már csak szórványosan lődöztek, megfordultunk és lerohantuk a megmaradt piratokat. Fergeteges rohammal percek alatt elfoglaltuk a warshipet. Aztán majdnem éjfélig rakodtunk, mire minden lőszert, élelmet és értékesebb holmit áthordtunk a Sea’s Lord-ra. Mikor végeztünk, Walter Blonton kapitányt és embereit csónakokba ültettük és meglékeltük a Little Sally-t.
AJÁNLOM AZ OLDALT