4.

   Gárdos Lajos főhadnagy fáradtságtól zúgó fejjel, káprázó szemekkel lépett ki az ügyeletes tiszt irodájából. Tisztelgett a kapuban álló őrnek, aki szokatlan módon, töltött fegyverrel őrizte a szabadszállási laktanya kapuját. Aztán elfordult és sapkáját levéve masszírozni kezdte a halántékát. Legszívesebben hazament volna, hogy végre kialhassa magát. De még abban sem lehetett biztos, hogy estére megteheti, nemhogy most elhagyhatta volna a szolgálati helyét. Amióta az új járvány elérte Magyarországot, semmi sem úgy ment, mint korábban. A kórházak néhány nap alatt megteltek betegekkel. Három napja a minisztérium elrendelte a rendkívüli állapotot és a szükséges őrszemélyzet kivételével kivezényelte a katonákat az egészségügy munkájának segítésére. Bakos alezredes mindenkinek kiosztotta a feladatait, mielőtt az ezreddel elment volna Kecskemétre. Gárdos feladata a laktanya őrségének irányítása lett. Kertész főtörzsőrmester és Radnai őrmester a ruha, felszerelés és élelmiszer raktárak kezelésére kaptak utasítást, a telephelyet pedig Táborosi őrmester gondjaira bízta az alezredes. Rajtuk kívül alig ötven katona maradt a laktanyában a korábbi nyolcszázból.

   Cseppet sem volt egyszerű megszervezni a laktanya őrzését, a szükséges felszerelések kiadását-rakodását, amikért naponta jöttek a teherautók. Sátrakra, vaságyakra, takarókra és még sok más holmira volt szükség tonnaszám. Még szerencse, hogy a teherautókkal mindig jöttek elegen rakodni is, mert annyi munkát már nem bírtak volna az őrség tagjai a szolgálatuk mellett. Amíg ellenőrizték a raktárakból kiadott tételeket, a rakományért érkező katonáktól-tisztektől hallották, hogy a kecskeméti kórházak már mind megteltek. Most sátrakban próbálják elhelyezni a rohamosan szaporodó betegeket.

   Előző este, amikor Gárdos már abban bízott, hogy végre hazamehet pihenni, befutott egy egész konvoj az újabb igényekkel. Éjfél is elmúlt, mire az utolsó teherautót is megrakták és kiengedték a kapun. Akkor már nem volt sok értelme hazamenni a feleségéhez, hiszen a reggeli parancskihirdetésre úgyis vissza kellett volna jönnie. Csak reggel hívta fel Jutkát és nyugtatta meg, hogy „minden rendben, csak rendkívüli szolgálatra rendeltek.” Az asszony hangján persze érezte, hogy egyáltalán nem örül a hírnek. De Jutka kezdettől elfogadta, hogy a férje katonatiszt, aki nem mindig rendelkezik maga az idejével.

   – Főhadnagy elvtárs! Főhadnagy elvtárs!  – lépett ki az iroda ajtaján az írnok, Gárdos után kiabálva.  – Telefon! A minisztériumból!

   – Megyek már  – igazította meg fáradt mozdulattal a sapkáját Gárdos.  – Maga meg hozzon nekem egy kávét, mert már nem bírom nyitva tartani a szemem! És közben igyon egyet maga is az én számlámra! Maga sem aludt többet tegnap óta, mint én.

   Gárdos besietett az éppen csak elhagyott irodába és lezökkent a székére. Felvette az asztalon heverő zöld telefonkagylót és igyekezett katonás hangon beleszólni:

   – Gárdos Lajos főhadnagy, laktanya ügyeletes jelentkezem!

   – Na végre!  – szólalt meg a vonal túlsó végéről egy jól ismert hang.  – Szervusz, Lajoskám! Jávorka őrnagy vagyok. És hagyd a fenébe ezt a katonásdit!

   – Szervusz, Bandi bácsi!  – mosolyodott el Gárdos. Jávorka őrnagyot, az apja hajdani évfolyamtársát kicsi gyerek kora óta ismerte, és ha senki sem volt a közelben, bizalmasan Bandi bácsinak szólíthatta. Pedig Bandi bácsi nem csak rangban emelkedett messze Gárdos fölé, hanem a beosztásában is. Az elhárításnál dolgozott.

   – Egyedül vagy, Lajoskám? Mert ha nem, akkor ürítsd ki az irodádat! Amit most elmondok, az nagy titok. És az életed múlhat rajta.

   – Senki sem hallhat bennünket  – halkította le a hangját Gárdos meglepetten. Bandi bácsi csak igen ritkán mesélt a munkájáról. És csak régi, félig mesés dolgokat. Soha egyetlen titkot sem osztott meg Gárdossal, vagy akár az apjával, aki pedig már a főiskolán is a legjobb barátja volt.

   – Hány katonád van a laktanyában?

   – Ötvenkét honvéd, három tiszthelyettes és én magam.

   – Azt akarom, hogy azonnal zárd le a laktanyát! Senki … Érted?! Ettől a perctől senki sem léphet be a kaputokon! Ha valaki megkérdezi, hogy miért, hivatkozz a HM-198..-1108/2142-es parancsra!

   – De hát folyamatosan jönnek a teherautók az egészségügyi szolgálatra vezényelt egységektől!

   –Felejtsd el őket! Egy, esetleg két hét múlva valamennyien halottak lesznek!

   Gárdos ellenkezni akart, de Bandi bácsi fagyos hangjától egy pillanat alatt úgy kiszáradt a szája, hogy még megszólalni sem tudott. Csak valami nyögdécselős dadogásra tellett tőle, amit az őrnagy ingerülten elvágott:

   – Tudom, mit beszélek! Ha élni akarsz, tedd, amit mondtam! Ez a járvány …. Ez egy rohadt támadás ellenünk. Minden ember ellen. És már régen le is győztek bennünket.

   – Támadás? De hát ki….

   – Fogalmunk sincs. Emlékszel Goronov őrnagyra? Két éve, mikor együtt üdültünk a Balatonon, volt az egyik szobában egy magas, szőke orosz őrnagy. Akivel olyan sokat beszélgettem. Na hát ő volt Goronov. Tavaly megint itt járt nálam. Segítséget kért egy idegen követéséhez. Meg is találtuk a célszemélyt. Vagyis csak azt, ami maradt belőle, mert a Dunában végezte. Valaki nagyon nem akarta, hogy élve elkapjuk. Akkor mesélte Goronov, hogy az az ismeretlen felajánlott egy új biológiai fegyvert a kormányuknak. Egy új vírust.

   – Ennek a járványnak a vírusát?

   – Ne szakíts folyton félbe!! Kevés az időm! De szinte biztos, hogy erről a szarságról volt szó. A tünetek megegyeznek azzal, amit Goronov elmondott. Az idegen egy csomó statisztikát mutatott nekik, meg bemutatta néhány bűnözőn, hogyan hat az ő kis csodaszere. Goronov szerint a fertőzöttek alig egy ezreléke élte túl a betegséget. De hogy kik és miért, arra nem tudtak rájönni. A tünetek tíz-tizenkét napos lappangási idő után jelentkeztek. De a beteg már a második naptól kezdve fertőzött, és az első tünetek megjelenése után egy-másfél héttel meghalt. Általában szívgörcs végzett vele. Pedig ez az átkozott vírus nagyon érzékeny! Élő szervezeten kívül egyetlen nap után elpusztul. A halál beálltát követően öt-hat nappal már ki sem lehet kimutatni a maradványokban. De addig! A bőrön át is felszívódik, de a leggyorsabban szájon át támad.

   – És … megvették?  – préselte ki magából nagy nehezen a kérdést Gárdos.

   – Nem tudom! Goronov azt mondta, hogy nem. Az idegen állítólag túl sokat kért érte. Ők meg húzták az időt, hogy mintát szerezhessenek, meg valami ellenszert készíthessenek, vagy vegyenek. De három hét után az idegen azt mondta, hogy nincs több ideje, mert mással is tárgyalnak. Megpróbálták lekapcsolni, de felszívódott. Goronov egészen Pestig követte azt a halvány nyomot, ami maradt utána, de aztán …

   – De ha az elvtársak nem vették meg … akkor ki … és nem lehet véletlen?

   – Azt az idegent valaki megbízta az üzletkötéssel. A megbízó nyilvánvalóan nem csak nekünk, hanem a Nyugatnak is felajánlotta a fegyverét. De ott sem járhatott nagyobb sikerrel. Véletlen? Miféle véletlen képes gyakorlatilag egyszerre megfertőzni félszáz nagyvárost?

   – És én most … mit tehetek?

   – Hát semmire sem figyelsz?  – csattant fel az őrnagy hangja.  – Zárd le a laktanyát! Ha három hétig senki sem betegszik meg közületek, akkor van esélyetek túlélni! Akinél a legkisebb tünetek is jelentkeznek, azonnal különítsétek el! És senkit se engedjetek a kapun belülre!!

   – De miért csak én? Miért nem mondod el mindenkinek, hogyan élhetik túl?!

   – Mert már elkéstem. Mit mondjak az embereknek? Hogy jó esetben minden ezredik túlélheti közülük a fertőzést? És aki túléli? Van róla fogalmad, milyen lehet egy városban élni, ahol nincs víz, nincs villany, nincs fűtés és nincs élelem? Akik túlélik a járványt, nagy valószínűséggel éhen, vagy szomjan halnak egy ilyen környezetben. Te mit mondanál nekik? Hajrá emberek! Sokkal jobb lesz éhen halni, mint belepusztulni a járványba? Mert attól tartok, egész Európa el fog néptelenedni az Uraltól az Atlanti-óceánig. És a világ összes többi, sűrűn lakott területe is.

   – Akkor nekem miért szóltál, Bandi bácsi? Ugye te is ide akarsz jönni, hozzánk?

   – Bolond gyerek  – sóhajtott nagyot a kagylóba Jávorka.  –Nekem már …

   Gárdos percekig várta a mondat folytatását. De csak valami száraz koppanást hallott a kagylóból. Aztán egy fülrepesztő dörrenést.

   Gárdos csak nehezen tért magához a Jávorka őrnagytól hallottak után. De aztán nekilátott maradéktalanul végrehajtani Bandi bácsi tanácsait. Először is megkettőzte a kapu őrségét. Kirendelt a kapu elé egy géppuskát, amivel végig lehetett lőni a faluba vezető utat. Amíg a géppuska fedezéke elkészült, felállíttatott egy útakadályt is. Egy nagy táblára kiíratta, hogy tilos a laktanya megközelítése a HM-198..-1108/2142-es számú parancs értelmében.

   Még javában dolgoztak az útakadályon, amikor megérkezett Kecskemétről a következő két teherautó. Monori őrmester, a konvoj parancsnoka döbbenten állíttatta le a kocsikat a szögesdrót előtt. Elolvasta a parancs számára semmit sem jelentő számát, majd nagy hangon követelte a katonáktól, hogy azonnal engedjék tovább. Csak akkor fogta visszább magát, mikor Gárdos is megjelent az akadálynál és közölte vele, hogy a laktanyát minisztériumi parancsra lezárta. Monori persze még akkor is méltatlankodott egy sort, de végül megfordította a két teherautót és elhajtottak a falu felé.

   Közben Gárdos egyre Bandi bácsi szavain rágódott. Ha megmentheti a laktanyában lévő katonákat, miért ne menthetné meg a falu lakóit is? Persze nem veszélyeztetheti a katonák életét! De ha csak olyanokat fogadnak be, akik tíz napnál régebben jártak Kecskeméten, vagy más falvakban, akkor lecsökkentik a veszélyt. És ha minden embert két hétre karanténba zárnak, akkor, még inkább. Az ellátásukat vegyvédelmi öltözetben végezhetik a katonák, amivel szintén csökken a fertőzés veszélye.

   – Neked teljesen elment az eszed?  – fakadt ki Jutka felháborodottan.  – Honnan veszed, hogy én hajlandó lennék beköltözni a te nyavalyás laktanyádba? És miért töltenék két hetet bezárva egy külön szobában?

   – De értsd meg, hogy le kell zárnom a laktanyát!  – kínlódott Gárdos. Nem mondhatta meg a feleségének itt, a tiszti lakótelepen, hogy a laktanya az egyedüli esélyük a túlélésre. Természetesnek vette, hogy Jutka szó nélkül vele fog tartani, és most egyáltalán nem értette az ellenkezését.

   – Mi közöm nekem ehhez? Ha le kell zárnod, hát zárd le! Én majd megvárom itt, a kényelmes lakásban, amíg feloldják a zárlatot!

   – Kérlek, Jutka! Ez a zárlat nagyon hosszú időre szól. Valószínűleg hónapokig sem látjuk egymást, ha nem jössz velem.

   – A járvány miatt rendelték el a zárlatot?

   – Igen. Kell egy biztos, járványmentes hely, ahol a kivezényelt katonák megpihenhetnek időnként  – hazudta vörösre gyulladó fülekkel Gárdos.  – És különben sem lennél egyedül. Parancsom van rá, hogy a tisztek családtagjai közül mindenkinek biztosítsak helyet, aki be akar költözni a laktanyába.

   – Jókor jut eszükbe a minisztériumi okosoknak is! Az asszonyoknak már legalább a fele haza utazott a szüleihez!

   – De Hédi barátnőd még itt van. Az előbb találkoztam vele, mikor levitte a szemetet. Lehetnétek egy szobában, és akkor gyorsabban eltelne az a két hét.

   – Azért vannak még páran  – kezdte számolgatni Jutka megenyhülten.  – Itt van a lépcsőházban Marika, Fekete Pista felesége. A szomszédban Monoriné Erzsi, meg Farkas százados felesége, Ilka.

   – Beszélhetnél velük, Jutka. Mondd el, hogy a járvány miatt a laktanyában kapnak helyet, de az előírások szerint két hét karantént kell letölteni mindenkinek!

   – Miért nem beszélsz velük te?

   – Mert ha te mondod, jobban meg fogják érteni  – préselt ki magából egy mosolyt Gárdos.  – Nekem meg mennem kell előkészíteni a helyet a számotokra. Aztán még a faluban is lesz egy kis dolgom.

   – Rendben van, beszélek velük  – egyezett bele végül Jutka.  – Értünk jöttök legalább, vagy nekünk kell bemennünk a laktanyába?

   – Kevés emberem van nagyon. Jobb lenne, ha odajönnétek a kapuhoz. A táblával ne törődjetek, az nem rátok vonatkozik!

   – Eredj, te … nagyon elfoglalt katona!  – ölelte át búcsúzóul a férje nyakát Jutka.  – Remélem, ha vége lesz ennek a felfordulásnak, végre megkapod a következő csillagot is!

   – Olyan biztos lehetsz benne, mintha máris a váll-lapomon lenne!

   Gárdos már vagy hat kávét megivott, mégis úgy érezte, ha csak kényelmesen leül is, azonnal elalszik. Órák óta járták a falut és dübörgőre felerősített megafonon át kérték a falusiakat, hogy jöjjenek mind a Tanácsháza elé. De a téren alig száz-százötven ember ácsorgott. Kicsit félősen, kicsit zavartan, és nagyon unottan nézték a teherautó platóján álló Gárdost.

   – Emberek!  – emelte a szájához a megafont a főhadnagy, mert úgy érezte, saját magától suttogásnál aligha lenne képes töbre.  – A minisztérium egy felméréssel és orvosi vizsgálattal bízott meg bennünket. Kérem önöket, hogy akik a múlt hét csütörtöke óta nem hagyták el a falut, azok álljanak ide balra! Akik ugyanezen idő alatt a földeken dolgoztak, azok a kapu előtt gyülekezzenek! Akik múlt csütörtökön, vagy az óta ellátogattak valamelyik szomszéd községbe, vagy bent jártak Kecskeméten, azok álljanak tőlem jobbra!

   Az emberek közt halk, tanácstalan mormogás támadt. Láthatólag nem értették, miért van szükség erre az egész ostoba játékra. Percekbe telt, mire tényleg megmozdultak és kezdett kialakulni a három csoport. Gárdos nagyon szerette volna, ha sokan állnak a bal oldalára és a kapu elé. De a többség lassan áthúzódott a jobb oldalra. Végül tízen-tizenketten maradtak a teherautó bal oldalán, és további tizenöt ember állt a Tanácsháza kapujába.

   – Megkérem azokat, akik nem hagyták el a falut, hogy szálljanak fel erre a teherautóra!  – folytatta Gárdos, mikor mindenki megállapodott a kiválasztott helyén. Aztán a kapuban álldogálók felé fordult:  – Önök legyenek szívesek a másik autóra felszállni. Velünk kell jönniük a laktanyába. Egy orvos megvizsgálja magukat. A többieknek köszönöm a segítségüket!

   – Mér’ kell nekünk bemennünk a laktanyába?  –kérdezte egy nagydarab, munkásruhás ember a rácsos kapu mellől.  –Mér’ nem az orvos gyön ide? Egyáltalán mi a fenét akarnak vizsgálgatni rajtunk?

   – Nem vagyok orvos, nem tudom, miért akarják önöket megvizsgálni  – igyekezett megnyugtatni az embereket Gárdos.  – Parancsot kaptam, hogy vigyem önöket a laktanyába, ahol két pesti orvos fog megvizsgálni mindenkit.

   A két kiválasztott csoport tagjai morogva, egymást segítve kapaszkodtak fel a teherautókra, közben cseppet sem titkolt irigységgel nézték a hazafelé induló többséget. Volt olyan, aki jól hallhatóan meg is jegyezte: „Ha ezt tudom, dehogy mondom meg, hogy egész héten otthon voltam!”

   Gárdos legszívesebben kimenekült volna a káromkodástól, átkozódástól zengő folyosóról. A falu huszonhat megmentendő lakója egyáltalában nem tűnt hálásnak, amiért a főhadnagy lehetőséget biztosított nekik, hogy túléljék a járványt. Azt még meglehetősen jól tűrték, hogy az írnok felvegye az adataikat. De amikor négyes-ötös csoportokban elosztották őket a kijelölt körletekben és rájuk zárták az ajtókat, azonnal pokoli lármába kezdtek. Az utolsókat már erővel kellett betuszkolni a kijelölt szobákba.

   – Rohadt szemetek! Ez nektek orvosi vizsgálat?

   – Azonnal engedjenek ki! Milyen jogon zárnak be?

   – Ehhez nincs joguk! Haza akarunk menni!

   Gárdos egy darabig hallgatta a hangzavart. Legszívesebben az arcukba kiáltotta volna a zavargóknak, hogy éppen most menti meg az életüket. De nem tehette. Ha a katonák meghallják, milyen veszélyben van odahaza a családjuk, semmiféle parancs, vagy érv nem fogja érdekelni őket többé. Mind azonnal haza akarna menni. Pedig csak itt vannak biztonságban, a laktanya falain belül. De ha elejét akarja venni egy lázadásnak, valahogy el kell hallgattatnia a bezárt falusiakat!

   – Csend!!  – kiáltott bele a hangzavarba Gárdos a megafonnal dübörgőre erősítve hangját.  – A minisztériumból parancsba adták, hogy melyik csoportokat szedjem össze és zárjam két hétre karanténba. Ha most hazaengedném magukat, az parancs-megtagadás lenne és veszélyeztetném vele a falu lakosságát! Két teljes héten át megfigyelés alatt kell tartanunk magukat. Addig teljes ellátást és teljes fizetést kapnak, mind a két hétre. Ezért kellett felvennünk az adataikat.

   – Dögölj meg a pénzeddel együtt!  – ordította az egyik bezárt férfi.  – Nincs jogod bezárni ide! Nem követtünk el semmit! Haza akarunk menni! Most!

   – Sajnálom, emberek! Parancsunk van felszólítás nélkül lelőni mindenkit, aki ellenszegül a parancsnak.

   – Aztán mi a büdös francot csináljunk itt a négy fal közt két hétig?!

   – Kapni fognak olvasni valót. Naponta egyszer mindenki kimehet tisztálkodni.

   – Nem vagyunk bűnözők! Nem tarthatnak így bezárva!

   – Nagyon sajnálom, emberek! Parancsot kaptam, és tartani is fogom magam hozzá! Aki megszegi az előírt rendet, azt kénytelen leszek elkülöníteni.

   – Mi folyik itt, Lajos?!  – kérdezte Jutka szemrehányóan.  – Azt mondtad, a tisztek családtagjainak kell helyet biztosítanod. Akkor miért zárattad be ezeket az embereket a földszinten?

   – Nem mondhatom el, Jutka  – nézett félre Gárdos.  – Most még nem.

   – Hát mikor, ha még most sem?  –lépett közelebb az asszony.  – Majd ha a fejedre omlott minden? Ha majd tényleg le kell lövetned valakit?

   – Ne gyere közelebb!  – emelte fel a kezét tiltón Gárdos.  – Két hétig nem érinthetlek meg.

   – Engem nem érinthetsz meg?! Mi az isten folyik itt, Lajos?! Talán én is fogoly vagyok, mint a földszinten a többi ember?

   – Igen. Fogoly vagy, Jutka. A saját érdekedben.

   – Mi abban az én érdekem, hogy a férjem bezár egy szobába és két hétig még WC-re is csak akkor mehetek, ha megengedik?!  – csattant fel az asszony indulatosan.  – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy eltűröm ezt az ostoba titkolózást! Ha nem beszélsz, kiverem az üveget ebből a rohadt ajtóból és kimegyek az istenverte laktanyádból! És ha nem tetszik, akkor tessék, lövess le engem elsőnek!

   – Hallgass már, Jutka! Ne hergeld fel a többieket is!

   – Akkor beszélj!

   – Nem lehet  – rázta a fejét Gárdos.  – De esküszöm neked, hogy mindent a ti érdeketekben teszek!

   Hédi, aki eddig a szoba túlsó feléből hallgatta a vitát, most közelebb jött félretolta Jutkát és háromlépésnyiről Gárdos szemébe nézett:

   – Nem tudom, mi folyik itt, csak érzem, hogy valami nagy baj van. Azt viszont biztosan tudom, hogy ha most nem beszélsz Lajos, később már hiába akarsz bármit is megmagyarázni Jutkának.

   Elég volt egyetlen pillantást vetnie Jutka elszánt arcára, hogy Gárdos belássa, mennyire igaza van Hédinek. Felesége nagy, barna szemei dacosan villogtak, mint mindig, ha az igazát védte. Gárdos hosszan nézte az asszonyt. Olyan szépnek látta, hogy belesajdult a szíve. Lassan, szinte öntudatlanul keresni kezdte a szavakat, hogy megmagyarázza Jutkának, mit miért tett.

   – Délelőtt felhívott Bandi bácsi …  – kezdte halkan és önkéntelenül beljebb lépett az ajtóból, hogy senki más ne hallja, amit mond.  – Elmondott mindent, amit tudnak erről az … istenverte járványról. Akin jelentkeznek a tünetek …, nos … az gyakorlatilag már halott. De előtte van tíz tünetmentes nap, amikor a beteg már fertőz. A lelkemre kötötte, hogy zárjam le a laktanyát, és senkit se engedjek be a kapun.

   – Senkit? Még engem sem? De akkor miért…  – kezdte Jutka értetlenül.

   – Mert szeretlek. Jobban, mint az életemet!

   – Tudom! De a többiek…?

   – Akik nem hagyták el a falut tíz napja, azoknak még van esélyük, hogy …

   – És nincs semmilyen ellenszer?  – kérdezte Hédi rekedt suttogással.

   Gárdos csak a fejét rázta válaszul.

   – Úristen!  – kapaszkodott meg Jutka a barátnője karjában.  – Mi pénteken Kecskeméten voltunk vásárolni!

   Az első napi lázongás után a karantén lakói lassan beletörődtek fogságukba. Olvasták a kapott könyveket, újságokat, vagy csak bámultak kifelé a rácsos ablakokon. Furcsán néztek a vegyvédelmi felszerelésben ételt osztó katonákra, de jobb híján kénytelenek voltak elfogadni a szigorú szabályokat.

   A katonák kicsit nehezen bírták váratlanul megszaporodott munkájukat. Az őrtornyokon kívül most már a karantén folyosóján is őrséget kellet állniuk. Egyszerre mindig csak egy-egy szoba lakóit engedhették a fürdőbe, és a fürdőt, de még a folyosókat is minden csoport után fel kellett mosniuk. Az edényeket, melyekben a karanténba zárt emberek enni kaptak, használat után kifőzték. És egy külön csoportnak kellett készen állnia, hogy lemossa a karanténból kilépők vegyvédelmi köpenyeit, mielőtt levethették volna őket.

   De a karanténon kívül is zajlott az élet. A laktanya lezárását követő napon ismét három teherautó érkezett az útzárhoz. Ezúttal Vadászi százados vezette a kis konvojt egy UAZ-zal. Megálltak a táblánál, és Vadászi odakiáltott a kaput őrző katonáknak, hogy addig nem mennek el, míg nem beszélt Gárdos főhadnaggyal.

   – Itt vagyok, Tibor!  – állt meg Gárdos öt méterre az utat elzáró akadálytól és a sietősen mázolt táblától.  – Mit akarsz?

   – Látom, hogy parancsot teljesítesz  – intett a tábla felé Vadászi.  – De remélem megérted, hogy nekünk nagy szükségünk van újabb sátrakra és készletekre! Te itt, a biztos kis bázisodon el sem tudod képzelni, mi zajlik a városokban! Naponta százával és ezrével halnak és betegszenek meg az emberek. Nincs hol elhelyezni a betegeket. Nincs elég orvos. Nincs elég gyógyszer.

   – Természetesen megértelek. De nem segíthetek. Szigorú parancsot kaptam a laktanya lezárására!

   – És neked egy névtelen minisztériumi akárki szava többet ér, mint a saját bajtársaid?

   – A parancsot nem egy névtelen valakitől kaptam. Hanem személyesen Jávorka András őrnagy elvtárstól, vagyis az elhárítástól. Ha vitatni akarod a parancs jogosságát, azt nála, vagy a feletteseinél kell megtenned.

   – Eszednél vagy, Lajos?! Tudod te, mi van most Pesten? Persze honnan is tudnád?! Magadra zártad a kaput, a világ meg le van … Ha valaki kiad egy parancsot a minisztériumban, másnap már meg sem lehet találni az illetőt! Ma már szerencsésnek számít, aki két napot kibír a beosztásában!

   – Sajnálom. De akkor sem nyithatnám ki a kaput, ha Bakos alezredes elvtárs jönne ide, hogy parancsot adjon rá.

   – Az öreg? Persze te még nem tudhatod  – felhősödött el Vadászi szeme.  – Az öreg tegnap kórházba került. Aligha jön már vissza valaha is Szabadszállásra, hogy kinyittassa veled ezt a rohadt kaput.

   – Sajnálom  – ismételte fásultan Gárdos.

   – Sajnálod?!  – ordított fel indulattól eltorzult hangon Vadászi.  – Innen, a biztonságos laktanyádból sajnálod? Gyáván lapítasz itt, egy kurva paranccsal takarózva, mikor az ezredből már minden ötödik katona elkapta ezt a rohadt fertőzést?! Egy lelketlen, gyáva senki vagy! Az igazi férfiak megdöglenek odakint, hogy segíthessenek a betegeknek! Te meg sajnálod?! Tartsd meg a sajnálkozásodat! És zabáld meg a kurva parancsodat!!

   Vadászi hosszú percekig vadul fújtatva nézett Gárdosra a szögesdrót felett. Aztán fellépett az UAZ lépcsőjére és karjával is jelezve harsány hangon parancsot adott a konvojnak a megfordulásra. A teherautókat vezető katonák fel-felmorranó motorokkal, csaknem az árokba tolatva fordultak vissza a néptelen tiszti lakótelep, meg a csendesen lapuló falu felé. Az utolsónak maradó Vadászi százados még egyszer végigmérte Gárdost. Aztán kiköpött és haragosan bevágva maga után a terepjárója ajtaját a konvoja után eredt.

   Gárdos hosszan nézte az elporzó autókat. Tudta, hogy alighanem utoljára látta Vadászi Tibit. És azt is tudta, hogy a maga módján igaza volt Tibinek. De hogyan mondja meg egy embernek, hogy már csak napjai vannak hátra? Hogy még járkál és beszél, teszi a dolgát, pedig valójában már halott? Hogy nem engedheti be a laktanyába, mert azzal megölné azokat az embereket, akiknek az életét, a túlélését az ő gondjaira bízták?

   Öt nappal a laktanya lezárása után négy sápadt, megviselt ember óvakodott a kapuhoz. A faluból jöttek. Kezüket félig felemelték, nehogy az őrség lelője őket. Gárdos azt hitte, bezárt társaik után akarnak érdeklődni. De a négy férfit egy percig sem érdekelte a huszonhat falubeli sorsa. Segítséget akartak kérni a több tucatnyi betegük ellátásához, mert a mentők már második napja nem jöttek ki a városból senkihez sem. Gárdos csak távolról váltott velük néhány szót, aztán a gyengélkedőről kihordatott egy halom fájdalomcsillapítót és görcsoldót. Lerakatta a gyógyszereket egy pokrócra, bár tudta, hogy ezek legfeljebb a betegség tüneteit enyhíthetik. Bármennyire sajnálta is a betegeket, ennél többet nem tehetett értük.

   A hatodik napon aztán néhány sercegő pislogás után kihunytak a lámpák az egész laktanyában. Gárdos azonnal telefonálni akart az Áramszolgáltatónak, de addigra már a telefonok is elnémultak. Még ennél is rosszabb volt, hogy a nyomás folyamatos csökkenése után délutánra elapadtak a vízcsapok is. Világítás és víz nélkül maradtak. Éppen úgy, ahogyan Bandi bácsi megjósolta. Volt ugyan a laktanyának egy saját kútja, de a nyomást biztosító hidrofor motorját nem járathatták egyhuzamban, mert túl sok üzemanyagot fogyasztott volna. Egy óra alatt megtöltöttek néhány sorba állított víztartályt, aztán kikapcsolták a berendezést, és vödrökben hordták a vizet, ahová kellett.

   A világítást gyorsan pótolták a körletekben felakasztott petróleumlámpások. A fényük ugyan sejtelmes volt, kicsit gyenge is, de a semminél többet ért. Csak a tornyokban posztoló őrök panaszkodtak, amiért nem használhatták többé a tetőre szerelt, forgatható reflektorokat.

   Este a karantén lakói ismét lázongani kezdtek a sötétség és a tisztálkodási lehetőségek lecsökkentése miatt, amit Gárdos jelentett be nekik. Érezték, hogy az áramszünet és vízhiány valami nagyon komoly dolgot jelent, de fogalmuk sem volt, mi zajlik odakint, a kerítésen túli világban.

   A telefonok elnémulása utáni napon Gárdos kivezényelte az éppen pihenőben lévő katonákat, hogy állítsanak fel egy antennát az egyik híradós kocsi mellé. Kétórai kemény munkával összerakták a tizenöt méter magas antennát, megfeszítették a tartó sodronyokat és bekötötték az egészet a kocsi rádiós rendszerébe. Aztán Gárdos és Tomai Sándor, az írnok leültek a készülék mellé és elkezdtek minden lehetséges hullámhosszon keresgélni.

   Órákig semmi sem történt, csak a statikus zörejek sercegtek a hallgatóikban. Aztán dél körül sikerült felvenniük a kapcsolatot egy dunántúli egység rádiósával, aki kétségbeesett hangon segítséget kért, mert a laktanyában lévő nyolc ember közül már csak ketten voltak egészségesek. Később, a délután folyamán egész sor adóval beszéltek. Három orosz, egy lengyel, két német és egy-egy francia, illetve angol állomással. Alaposan megizzadtak, míg sikerült megértetniük magukat az idegenekkel és kihüvelyezték a kapott válaszok értelmét. Gárdos oroszul és németül nagyjából megértette, amit mondtak neki. Tomai Sanyi meg némi szótárhasználattal elboldogult az angollal. A franciák eleinte kemény diónak bizonyultak, de végül kiderült, hogy valamelyest értenek németül, és egészen jó beszélnek angolul.

   Habár másnap már hiába hívták a dunántúli magyar rádióst, Gárdosékat felvillanyozta a sok beszélgető társ. Pedig nem telt sok örömük abban, amit hallottak tőlük. Mindenütt rengeteg volt a halott. Ahogyan Gárdosék, úgy az idegenek sem tudtak a saját állomáshelyükön kívüli túlélőkről. Az egyik orosz adó egy büntető telepen működött, ahol az elítéltek közül máris sokan megbetegedtek. Az őrség teljesen elkülönítette magát a raboktól, nehogy elkapják a fertőzést. A másik kettő ugyanúgy laktanyában dolgozott, mint Gárdosék rádiója. A laktanya őrzésére visszamaradt kisebb osztagok vezetői próbáltak rajtuk keresztül kapcsolatot teremteni a külvilággal. A lengyel adót egy lőtér biztosító személyzete működtette, valahol a tengerparton. Hasonló volt a helyzet a nyugati adók kezelőivel is. Különböző támaszpontokon, repülőtereken és laktanyákban lapultak és reszkettek az életükért. Mind arra voltak kíváncsiak, arról faggatták egymást, hogy sikerült-e valahol rábukkanni a járvány ellenszerére. De még annyit sem tudtak az egész járványról, amennyit Gárdos hallott Jávorka őrnagytól. A főhadnagynak pedig nem volt szíve elmondani a kegyetlen igazságot a reménykedőknek. Csak annyit közölt velük, hogy saját érdekükben zárják le a területüket és senkit, még a látszólag egészséges civileket, vagy katonákat se engedjék a kapuikon belülre. Ezzel persze nagy vihart kavart. Távoli beszélgető társai megérezték, hogy többet tud náluk a járványról. Gárdos azzal próbált kitérni záporozó kérdéseik elől, hogy ő is így tett és mivel a laktanyájában nem fordult elő újabb fertőzés, ez lehet a legjobb védekezés.

   Két nappal az antenna felállítása után a karantén egyik lakója fejfájásról panaszkodott, majd váratlanul, sugárban hányni kezdett. Gárdos azonnal átvitette az előkészített körletbe, melyre csak magában merte kimondani az elkülönítő helyett valódi nevét: „halálszoba”. Pedig valóban az lett a nyolc ággyal berendezett körlet. Mire az első elkülönített beteg meghalt, három szobatársa is követte a „halálszobába”, ahonnét a betegek a kegyetlen vég után már csak a szabadszállási temetőbe távoztak.

   Hiába volt a gondos válogatás. Mire letelt a karantén két hete, a huszonhat falusiból héttel végzett a bennük lappangó fertőzés. De nem kímélte a járvány a tisztek családtagjait sem, akiket Gárdos az emeleten szállásolt el. Elsőként Váradi hadnagy idős szüleit kellett kivinni a temetőbe, ahol egy markolóval ástak sírt a halottaknak. Aztán Jutka barátnőjét. Hédit is leverte lábáról a láz és a hányás. Jutka pedig, a karantén utolsó halottjaként csupán egyetlen nappal élte túl a barátnőjét.

   Gárdos úgy érezte, a szíve szakad meg, mikor gyönyörű feleségét kellett kikísérnie a kopott kis temetőbe. Legszívesebben ő maga is belefeküdt volna abba a feketén ásító sírba, amit Pálinkás honvéd ásott a markolóval Jutkának. De csak befelé sírhatott. A katonáinak vezetőre volt szükségük, hogy esélyük legyen túlélni azt, ami majd csak ezután, a járvány elmúltával jön. A kiürült világot. A készletek lassú kifogyását. A napi robotot, amellyel az ételüket megtermelhetik a laktanya körül, és amely az egész életüket ki fogja tölteni, egészen a halálukig.

   Két nappal Jutka temetése után Gárdos négy önkéntessel, teljes vegyvédelmi öltözékben átkutatta a falut. Utcáról utcára, házról házra haladtak iszonyatos útjukon. Másfél nap alatt a halál ezernyi arcával néztek szembe. Mert az egész falu kihalt addigra. A többséget otthon érte az elmúlás, vagy a Kultúrházból rögtönzött kórházban, de voltak néhányan, akiket az utcákon. És volt egyetlen ember a faluban, aki valami csoda folytán túlélte a járványt. Bálint Miklós, akire a vegyesbolt előtt találtak rá, örömmel lett a karantén következő lakója, csak hogy ne kelljen többé egyedül kóborolnia a halottak között.

   A katonák és a karanténból szabadultak döbbent csendben hallgatták, mit tapasztaltak a felderítők a faluban. Gárdos ekkor érzett magában először elegendő erőt, és elegendő keserűséget, hogy elmondja nekik, mit hallott két hete Jávorka őrnagytól a járványról és az azt követő világról. Végre kimondta mindenki előtt, miért zárta le a laktanyát, milyen alapon választotta ki az embereket, és miért éppen a kiválasztott csoportnak kellett a karanténba kerülnie. Azt hitte, ismét kezdődik majd a lázongás. Biztosra vette, hogy lesznek néhányan, akik majd őt okolják a családjuk elvesztéséért. De az emberek csak fásult, beletörődő hallgatással fogadták a szavait.

   Gárdos napokig a rádiós kocsiba menekült tehetetlen bánata és gondjai elől. De aztán a rádión is egyre rosszabb híreket kapott. Először az egyik orosz laktanya adója jelezte, hogy őket is elérte a fertőzés. Két nappal később az angol rádiós már beszélni is alig tudott az öklendezéstől. A franciák utolsó adását szinte érteni sem lehetett az állandó recsegéstől. Valami hibáról beszéltek, ami a készülékükben támadt, aztán többé nem is jelentkeztek. De a többiek is kezdtek elcsúszni. Egyre nehezebb volt összehangolni a beszélgetéseket, hogy ne pazarolják feleslegesen a generátorok üzemanyagát.  A harmadik hónap végére már csak a lengyel adó jelentkezett a megbeszélt időben. A negyedik hónap elején már az sem. Gárdos és csapata végérvényesen magára maradt közel, s távol.