9.

   A sötétkék Lada lágyan, finoman fékezett le a falusi ABC feltört, sarkából kifordított ajtaja előtt. Két utasa csalódottan nézte az üzlet bejáratát. Alig egy órája számolták fel a szomszéd faluban a szállásukat, és biztosra vették, hogy az elkövetkező egy-két hetet, amíg a bolt készletei kitartanak, itt tölthetik. A féloldalasan lógó, zöld bádoggal borított ajtó azonban semmi jóval sem kecsegtette őket. Hosszú percekig csak némán ültek a kocsiban, aztán a kormány mellett ülő, barna hajú lány végre kinyitotta maga mellett az ajtót:

   – Gyerünk! Nézzük meg, hátha maradt még nekünk is valami!

   Kiszállva a kocsiból nyújtózott egyet, hátra rázta vállig érő simaszálú, barna haját, megigazgatta vékony, nyúlánk termetén kék pulóverét, kicsit feljebb húzta kardigánja ujját, aztán kivett egy pisztolyt a hátsó ülésről és gyakorlott mozdulattal betűzte nadrágja derekába. Közben barátnője is kikászálódott a másik oldalon. Ugyanolyan vékony testalkatú volt ő is, mint a vezető, csak egy kicsit alacsonyabb annál. Homokszínű haja éppen csak a nyakába lógott. Farmer dzsekije alatt norvég mintás pulóvert hordott. Ő a kesztyűtartóból vette magához pisztolyát. Farmernadrágja zsebébe dugta, majd megtörölte kezét, mintha a fegyver olajos érintésétől bepiszkolódott volna.

   A két lány óvatos figyelemmel ment, szinte osont a bolt nyitott ajtajához. A világosabb hajú oldalra húzódva megállt és körbevillantotta zöld szemeit az utcán. Barátnője  – kezét a pisztolyán tartva –  belépett a mozaikpadlós helyiségbe. Azonnal látta, hogy akik leszakították az ajtót, a berendezést sem kímélték. Törött sörös és boros üvegek, szétszaggatott csomagoló papírok és néhány üres konzervdoboz hevert a földön. Még az egyik polcot is felborította valaki. De sem egy darab konzervet, sem egy csomag kekszet, vagy kétszersültet nem látott sehol sem.

   – A fenébe! Üres az egész!  – rúgott bele csalódottan a felborított polcba.

   – Azért a raktárt még megnézhetjük  – lépett be az alacsonyabb lány is a boltba.

   – Nem hiszem, hogy aki így kifosztotta az egészet, annak a raktárra ne lett volna gondja  – ingatta a fejét a barna hajú, de azért elindult a pult mögött nyíló ajtó felé.

   – Várj, Ági!  – fogta meg barátnője kezét az alacsonyabbik lány, mielőtt kinyithatta volna a raktár ajtaját.  – És ha van bent valaki?

   – Valahogy akkor is be kell néznünk  – vonta meg a vállát Ági. De azért kézbe vette a pisztolyát, és amint megnyitotta a nehéz ajtót, azonnal a résre célzott.

   Felesleges volt az elővigyázat. A raktárban sem volt senki. És persze a bolt raktárkészletéből sem maradt szinte semmi. Bal oldalt nagy halomban álltak az üres rekeszek. Hátul és a jobb oldalon rengeteg szétszórt, szétszaggatott kartondoboz maradványai hevertek, melyekből a bolt fosztogatói kiszedték és elvitték az árukat.

   – Na! Erről ennyit!  – jegyezte meg a barna hajú lány.  – Itt ugyan egy napot sem tölthetünk! Se kaja, se benzin!

   – Akkor irány a következő falu!   –rántott egyet a vállán lemondóan a másik, kifelé indulva a boltból.  – Merre vesszük az irányt?

   – Visszamegyünk ezen az úton a főútig, és még tíz kilométerre sincs a szomszéd falu  – mutatta az irányt Ági.  – Reggel néztem a térképen. Szabadszállásnak hívják. Remélem, ott több szerencsénk lesz!

   – Átvegyem a vezetést?

   – Gondolod, hogy elfáradtam ezen a hosszú úton?  – nevette el magát Ági betelepedve a vezetőülésbe.

   Egy újabb órával később a két lány már cseppet sem volt olyan nyugodt. Korábbi rossz hangulatuk, ha lehet, még jobban elromlott. A szabadszállási boltot  – habár itt nem törték össze a berendezést –  ugyanúgy kirámolta valaki, mint az előzőt. Egyetlen falat élelemre, egy üveg ásványvízre, de még egy istenverte konzervnyitóra, vagy kenyérvágó késre sem találtak az üzletben. A következő kellemetlen meglepetés sem váratott sokáig magára. A benzinkútnál gyakorlottan keresték meg a nagy földalatti tartályt, de hiába eresztették le vödrüket, egy csepp benzint sem tudtak meríteni a Ladájukhoz. A vegyesbolt kifosztója már korábban kiürítette az egész tartályt.

   Fásultan ültek be Ladájukba. Megebédeltek az előző szállásukon összekészített csomagból és közben azon törték a fejüket, merre tovább? Összedugták a fejüket a megkopott autós atlasz fölött, mintha a térképen sorjázó apró betűs nevek, vagy a falvakat jelentő köröcskék, kis narancssárga foltok bármit is elárulhattak volna a jövőjükről.

   – Mi lesz velünk, ha végleg kifogy a benzin a kocsiból?

   – Ne kezdd már te is, Kriszta! Apa is ezt hajtogatta tavaly egész évben. Mégis mindig találtunk benzint is, meg ételt is!

   – Pedig igaza volt, Gabi bácsinak! Egyszer minden el fog fogyni. És akkor mihez kezdünk?

   – Azon ráérünk majd akkor gondolkodni  – vonta meg a vállát Ági.  – Most szépen átkocsikázunk a következő faluba, a következő bolthoz.

   Csakhogy a falu elhagyása nem is bizonyult olyan egyszerűnek. Az útjelző táblák csak a nagyobb városok irányát jelezték. Hosszas kóválygás után a két lány eljutott Szabadszállás váratlanul méretes vasútállomására. Aztán egy másik úton, a temető mellett elhaladva éppen egy kissé megkopott, kétemeletes házakból álló lakótelep mellett lyukadtak ki. Jobbra vissza kellett volna kanyarodniuk a faluba, balra fordultak hát a jellegzetes szürke betonkerítés mentén, mely már egy ideje lezárta előlük a kilátást.

   A színes kis tömbházak alkotta lakótelep gyorsan elfogyott a jobb oldalon. Helyette elvadult szántóföldek következtek. Aztán váratlanul a gaztenger is véget ért. Frissen zöldellő gabonatábla következett helyette. Meg egy szögesdrót akadály az úton keresztben. Az akadály közepéből egy méretes tábla ágaskodott, amire egy mára erősen megfakult szöveget festett valaki.

   A két lány csak nehezen silabizálta ki a feliratot, mely egy bonyolult számú parancsra hivatkozva lezárta a laktanyát és megtiltotta még a közeledést is a kapujához. Ági dühösen fordult hátra, hogy a keskeny úton tolatva megforduljon, és másik utat keressen a falu elhagyására. Mielőtt azonban elindulhatott volna, feltárult a nagyjából ötven méterre lévő nagy, barna kapu. Féltucatnyi tereptarka műanyag ruhába öltözött fegyveres sorjázott ki rajta. Arcukat szürke gázálarc takarta, amitől teljesen személytelenek, embertelenül egyformák lettek. Gépfegyvereiket is egyforma mozdulattal szegezték előre, mintha robotok lennének, amint harcra készen megindultak a sötétkék Lada felé.

   Ági egy percig bénult döbbenettel nézte a közeledő arctalan alakokat. Aztán elkáromkodta magát, és a gázra lépve hátrafelé lódította a kocsit. De néhány méter után kénytelen volt a fékre taposni és megállni. Hátulról is ugyanolyan osztag közeledett feléjük, fenyegetően rájuk szegezett fegyverrel, mint elölről.

   Néhány perccel később a tizenkét alak körbefogta a sötétkék Ladát. Egyikük  – vélhetően a csapat vezetője –  Ági mellé lépett és megütögette az üveget, majd ujjával egyértelműen jelezte, hogy engedje le az ablakot. A lány legszívesebben átgázolt volna támadóikon, de pontosan tudta, hogy hamarabb lelőnék őket, mint ahogyan ki tudnának törni a gyűrűből. Reszkető barátnőjére pillantott, aztán engedelmeskedett a parancsnak. Megadóan letekerte az ablakot és várta a további parancsokat.

   – Lassan tolasson vissza a másik kapuig!  – szólalt meg a gázálarctól eltorzított-letompított hangon, alig érthetően az idegen, kezével is mutatva az irányt a másik kapu felé.

   Ági félig hátrafordulva tolatott a kocsival az arctalan idegen utasításait követve. A másik kapu, amire korábban fel sem figyeltek, mikor elhajtottak mellette, most nyitva állt. Újabb parancsra be kellett fordulniuk a keskeny útra. A magas betonkerítésen belül elhajtottak az első épület mellett, de a másodikhoz érve ki kellett szállniuk a kocsiból. Az idegen bevezette őket egy széles folyosóra, majd egy tágas, fehérre meszelt falú, mozaikpadlós szobába, melynek a berendezése csak négy vaságyból, a falra szerelt keskeny asztalból és négy támlátlan székből állt.

   Ági lassan úgy érezte, szétrobban az indulatoktól. Amint beléptek az üres szobába és foglyul ejtőik rájuk zárták az ajtót, azonnal a két nagy ablakot vette szemügyre. Valahogy már meg sem lepődött igazán, mikor mind a kettőn vasrácsokat látott. A bezárt ajtó és a rácsok nélkül is tudta, hogy foglyok. De elképzelni sem tudta, miért zárták őket ebbe spártai egyszerűséggel berendezett szobába. És főleg miért feledkeztek meg róluk?

   Mert majd egy órán át senki feléjük sem nézett. Amikor végre újból kinyílt a szoba ajtaja, az arctalan idegenek egy újabb csoportja két nagyobb széket hozott be. Lavórokat állítottak rájuk, szappant, törülközőt készítettek be, majd három kivételével ismét távoztak. A szobában maradt három idegenről a bő, tereptarka műanyag ruhában is látszott, hogy nők. Egyikük két öltözet zöld egyenruhát tett a legközelebbi ágyra, a másik meg közben egy műanyag zsákot helyezett készenlétbe.

   – Vessék le minden ruhájukat és tegyék ebbe a zsákba!  – parancsolt rá a két lányra a trió vezetője.  – Aztán fürödjenek meg és vegyék fel az új ruháikat!

   – Nekünk nagyon megfelelnek az eddigi ruháink!  – csattant fel Ági.  – Miért kellene akkor átöltöznünk?!

   – Mert a karantén előírásai szerint önöket fertőtlenítenünk kell, az eddig viselt ruháikat pedig meg kell semmisítenünk.

   – Karantén? Ki a fenének képzelik magukat, hogy csak úgy elfognak és karanténba zárnak bennünket?

   – A karantén egyszerre szolgálja a laktanya, és az önök biztonságát is. Kérem, adják át a ruháikat, hogy megsemmisíthessük!

   – Egy frászt! Majd mi eldöntjük, hogy mit akarunk tenni a saját ruháinkkal! És azt is mi fogjuk eldönteni, hogy itt akarunk-e maradni ebben a laktanyában, vagy sem! Legelső sorban is beszélni akarunk a vezetőjükkel!

   – Sajnálom, de a főhadnagy elvtárs csak azután jöhet ide, ha magukat már fertőtlenítettük és tiszta ruhát vettek fel.

   – Hagyd abba, Ági!  – fogta meg barátnője karját Krisztina.  – Úgysem tehetünk mást!

   Soha még olyan megalázó fürdésben nem volt része Áginak, mint ott a három arctalan, idegen nő előtt. Nem mondták egy szóval sem, de egyértelműen azért maradtak a szobában, hogy ellenőrizzék az alapos „fertőtlenítést”, nehogy a két lány valamilyen kórokozót szabadítson rájuk, elsinkófálva a tisztálkodás egy részét. Szótlanul várakoztak, amíg Ági és Krisztina megfürödtek, majd átöltöztek az oda készített zöld, katonai ruhákba, aztán elmentek a tisztálkodó szereket kicipelő társaikkal együtt.

   Az újabb várakozás, ha lehet, még jobban felbőszítette Ágit. Úgy méregette a szobát faltól falig a lépteivel, mint egy ketrecbe zárt ragadozó. Alig várta, hogy jöjjön valaki, akin végre kitöltheti a mérgét. Amint ismét nyílt az ajtó, Ági azonnal a belépő felé fordult és rázúdította minden felszaporodott indulatát:

   – Remélem, maga már nem csak egy sokadrangú kis senki! Tudni akarom, hogy kik maguk? Milyen jogon ejtettek fogságba és hurcoltak el bennünket? Követelem, hogy azonnal engedjenek szabadon!

   – Megállni!!  – ordított rá az egyik fegyveres Ágira a maszktól letompított hangon, és fenyegetően közelebb nyomult az ajtóhoz.  – Lépjen hátra!!

   Gárdos úgy torpant meg a karantén ajtajában, mintha mellbe vágták volna. Már második órája tudta, hogy idegenek kóborolnak Szabadszállás utcáin, mióta a tetőn posztoló őrszem jelentette a sötétkék Lada feltűnését. Azt is tudta már Táborosi őrmester jelentéséből, hogy a kocsiban két lány utazott. De arra senki sem készítette fel, hogy a karantén-szobában másfél éve eltemetett feleségével találja szemben magát. Mert amint belépett úgy érezte, Jutka támad neki haragtól kipirult, ovális arcával, vállig lebbenő gesztenyebarna hajával. Nagy barna szemei szinte elfeketedtek az indulattól, mint mindig, ha valami nagyon feldühítette. Finom kis keze meglendült, hogy ujjával mellbe bökje a tétován álldogáló Gárdost.

   – Megállni!! Lépjen hátra!!  – törte meg a varázst Lovászi honvéd kiáltása, amint előreszegezett fegyverével meglökve a főhadnagy karját előrelépett.  

   A Jutka arcát viselő lány megtorpant a kiáltástól, meg a géppisztoly fenyegetően rámeredő csövétől. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, rögtön nekiugrik Lovászi honvédnek és a fegyver dacára a gázálarccal együtt talán még a fejét is letépi. De aztán mégis meghátrált. Kettőt-hármat hátralépett, de haragosan villogó tekintetét le nem vette volna Gárdosról.

   – Köszönöm, Lovászi honvéd!  – dörmögte rekedten Gárdos, aztán megköszörülte a torkát.  – Gárdos Lajos főhadnagy vagyok, a laktanya parancsnoka. A laktanyát 198.. november 8-án a HM-198..-1108/2142-es parancsa értelmében lezártam. A parancs azt is meghatározta, hogy a civil túlélőket milyen feltételekkel fogadhatjuk be az ezrednek a laktanya őrzésére hátrahagyott századába.

   – Ki mondta, hogy mi be akarunk lépni a maguk századába?  – vágott közbe ingerülten Ági.

   – Kormányunk 198.. november 5-én rendkívüli állapotot rendelt el a járvány miatt. A városokat a honvédség irányítása alá helyezte. Mivel Alkotmányunk értelmében minden magyar állampolgárnak kötelessége a haza védelme, önöknek is csatlakozniuk kell az alakulatunkhoz!

   – A kormány?! Hol van már az a kormány, ember?! Rég nincsen már ország sem, nemhogy kormány!!

   – Akkor végképpen nem értem, mi a problémájuk! Hová akarnak menni, mihez akarnak kezdeni, ha a törvények ellenére megtagadják a csatlakozást? Mi itt a laktanyában törvényes rendet és biztonságos életet nyújthatunk önöknek. Ehhez először is fel kell vennünk az adataikat. Megtudhatnám a nevüket?

   Ági persze nem adta fel ilyen könnyen az igazát. De mielőtt folytathatta volna a vitát, Kriszta félre tolta és beléfojtotta a szót:

   – Ugyan hagyd már abba! Itt végre normális embereket találtunk! Hová akarsz menni innét?  – aztán a Gárdos mellett álló írnokhoz fordult és bemutatkozott:  – Az én nevem Kocsis Krisztina. A barátnőmet pedig Havass Ágnesnek hívják.

   Gárdos kicsit félre húzódott és átadta a helyét Tomai tizedesnek. Csak fél füllel hallgatta a két lány adatait és történetét. Képtelen volt levenni a szemét Ágiról. Minél tovább nézte a lányt, annál több hasonlóságot talált közte és Jutka között. Azt azért hallotta, hogy a két lány Pestről menekült el, mikor a túlélők kezdtek bandákba verődni. Együtt laktak, egy helyen dolgoztak és furcsa módon egyikük sem betegedett meg. Talán azért, futott át Gárdos agyán, mert Ági apja, Havass Gábor már a járvány kezdetén lezárta a házat és egészen karácsonyig az otthoni készleteikből, meg a feltört boltokból éjjel hazahordott ételen éltek. Aztán meg elhagyták a várost Havassék Ladájával.

   A három menekülő sehol sem telepedett meg hosszabb időre. Egy-két hetet töltöttek csak egy helyen, amíg a feltört bolt készletei el nem fogytak, vagy fel nem tűnt a közelükben egy-egy idegen. Eleinte óvatosan, még keresték is más túlélők társaságát. De aztán az egyik faluból alig tudtak elmenekülni a részegen rájuk támadók elől. Attól kezdve még óvatosabbak lettek. Nagy ritkán láttak ugyan egy-egy kisebb csoportot, de mert egyik sem volt valami bizalomgerjesztő, messze elkerülték őket, és csak hármasban vészelték át az egész előző évet. Ági apja mindig szeretett volna valami biztosabb módszert találni az élelmezésükre a boltok fosztogatásánál, de a földműveléshez egyikük sem értett, így nem maradt sok választásuk. Vándorlásuk során azért megtanította a két lányt a Lada vezetésére és egy falusi rendőrőrsön szerzett pisztolyokkal még lőni is, hogy szükség esetén meg tudják védeni magukat.

   Havass Gábor előbb-utóbb megoldotta volna valamilyen módon a lánya és Krisztina élelmezését is. De asztmája rohamosan súlyosbodni kezdett, mikor a tél elején elfogyott a gyógyszere. Az utolsó rohama kezdetén nem akarta felverni a lányokat. Egymaga indult hát éjjel a falu patikájába, de hiába kutatott, nem talált megfelelő sprayt. Ágiék csak másnap találtak rá a holttestére a feltúrt gyógyszertárban. Sosem tudták meg, hogy megfulladt a rohamtól, vagy megfagyott a fulladozása miatt kigombolt ruhájában.

   Pokolian lassan telt el a karantén két hete a lányoknak. Kaptak ugyan újságokat, meg könyveket, hogy ne unatkozzanak. De az újságokban Ági nagy bánatára már minden rejtvényt megfejtettek a korábbi olvasók. Vagy két napig bőszen olvasni próbáltak, de a nagy tétlenségben abba is beleuntak. Jobb híján az ablakon át lesték a laktanya életét, már amennyit láthattak belőle. Minden reggel arra ébredtek, hogy a katonák tornára indultak. Hármas oszlopban futottak ki a szomszédos épületből, majd elkanyarodtak, mielőtt a karantén ablakaihoz értek volna. Nem kis meglepetésükre a lányok nőket, meg néhány korosabb férfit is láthattak a katonák között. Gyanították, hogy ezek lehetnek azok a civilek, akiknek Gárdos korábban lehetőséget adott a „századához való csatlakozásra”.

   Mindegy volt, hogy éjjel van, vagy nappal, esik az eső, vagy ragyog a nap, kétóránként, hat fegyveres vonult el a karantén ablaka alatt. A lányok eleinte azt hitték őrjárat, mely a laktanyát járja végig. De aztán rájöttek, hogy ilyenkor váltják az őrtornyokban és a tetőn posztoló katonákat.

   Ha nagyon odanyomták az arcukat az üveghez, még a földekre induló, vagy onnan visszatérő csapatokat is láthatták a lányok. A katonák olyankor is hármas sorokban vonultak, de fegyverek helyett kapákat vittek a vállukon. Az igazi meglepetést azonban az a három fiatalasszony jelentette, akik babáikat tologatták az udvaron, ha az időjárás megengedte. Órákat töltöttek beszélgetve, sétálgatva, de arra mindig nagyon ügyeltek, hogy még a közelébe se kerüljenek a karantén épületének. Néha ugyan megálltak és kíváncsian nézegették az ablakokat, meg a kifelé leskelő lányokat, de közelebb jönni nem voltak hajlandóak.

   Annál szívesebben beszélgettek a bezárt lányokkal a karantén folyosóján őrködő katonák. Hárman voltak szolgálatban, és naponta csak egyszer váltották őket, nem úgy, mint a tornyokban posztoló társaikat. Nem csoda, hogy még jobban unatkoztak, mint a két lány. Az ajtót ugyan nem nyithatták ki, de az üvegen keresztül is nagyon jól el lehetett velük beszélgetni. Minden érdekelte őket, amit a lányok a járvány óta eltelt másfél évben láthattak. Apróra el kellett nekik mesélni, hogyan alakult a világ a fővárosban, mielőtt elmenekültek volna onnét. Kíváncsian hallgatták, hogyan néznek ki az üres falvak. Milyen érzés, mikor az elvadult kutyák megtámadják az embert?

   Cserébe persze ők is meséltek a laktanyáról és az életükről. Tőlük tudták meg a lányok, hogy mi vár rájuk, ha letelik a karantén ideje. Az eredeti harckocsizó ezredből hátra maradt őrséget valójában csak a laktanya lezárása után szervezte századdá Gárdos főhadnagy. De a létszám még a falu besorozott túlélőivel és a tisztek szintén katonává lett feleségeivel együtt is csak nyolcvannégy fő volt. Amennyire lehetett, fenntartották a laktanyát, és közben még földet is műveltek. Hetes váltásokban két szakasz dolgozott a földeken, a harmadik pedig úgymond pihenőben volt, vagyis őrszolgálatot adott.

   Krisztina előírásosan a vállához szorította a gépfegyvert. Fél szemét behunyva hosszan célzott, aztán elsütötte a géppisztolyt. A lövés csattanásától ijedten összerezzent és egy pillanatra a másik szemét is becsukta. Meglepetten vette tudomásul, hogy a várt erőteljes lökés helyett csak a fegyver csöve „ugrott” egy kicsit felfelé. Próbálta meglátni, hová talált a mellalakot formázó lőlapon, de száz méterről képtelen volt észrevenni a lyukat. Ismét hosszadalmasan célzott, de a dörrenésre emlékezve már a lövés pillanatában hunyorított és persze még a lőlapot sem találta el. Amikor aztán harmadszor is el akarta sütni a fegyverét, az csak egy halk csettenéssel reagált.

   A lány először értetlenül nézett a géppisztolyra, aztán eszébe jutott, amit Radnai őrmester magyarázott az ilyen esetekről. Óvatosan letette a földre a fegyvert, és kezét felemelve jelezte az akadályt. Egy pillanattal később az őrmester bakancsos lába jelent meg a pokrócon hasaló Krisztina feje mellett és Radnai felemelte a makrancoskodó gépfegyvert.

   – A második lövést ismételje meg!  – mondta néhány perc múlva halkan az őrmester, amint visszaadta a géppisztolyt Krisztinának.  – És közben ne csukja be a szemét! Ne pazarolja feleslegesen a lőszert!

   – Igenis!  – dünnyögte a pokrócba elvörösödve a lány. Gyűlölte a fegyvereket. Gábor bácsinak is napokba telt, mire rábeszélte, hogy egyáltalán kézbe vegyen egy pisztolyt. Ha nem kergetik meg őket azok a részegek, sohasem tanult volna meg lőni. De Gábor bácsi meggyőzte, hogy csak fegyverrel védheti meg magát. És nem akart lemaradni Ági mögött, márpedig a barátnője olyan magabiztosan bánt a maga fegyverével, mintha mindig is pisztollyal a kezében járt-kelt volna! Két napja azonban újra éledt Krisztinában a fegyverektől való viszolygás, mikor a gépfegyver szétszerelését, összerakását és tisztítását kellett megtanulniuk. Amikor tegnap először próbálhatták ki a tárak és a géppuskák hevedereinek megtöltését, még megfogni is alig merte a síkosan fénylő, réz színű lőszereket. Most pedig, hogy erre az „értékelő lövészetre” került a sor, legszívesebben elfutott volna. Miért kell nekik éppen ezekre a fura, ember formájú céltáblákra lődözniük? És miért kell pont 17 kört elérniük három lövésből?

   Ági mély együttérzéssel figyelte barátnője küszködését. Már rég kiluggatta saját céltábláját és most nem volt más dolga, mint hasalni a tűző napon és megvárni, hogy Kriszta is végezzen. Közben a melegtől megizzadt és egyre több helyen viszketett az egyenruha alatt. A széles, vastag búrszíj törte a derekát, a nehéz bakancs satu gyanánt szorította a lábát. A fehérnemű helyett kapott trikót minden percben lecsúszni érezte a válláról az inge alatt. És persze ott volt még a sapka, amit mindennél jobban gyűlölt! Hosszú haját minden reggel szorosan be kellett fonnia, hogy megfelelően feltűzve elférjen abban a kis zöld vacakban! Ettől aztán esténként úgy viszketett a feje, hogy véresre tudta volna kaparni.

   De nem csak a ruházatuk volt kényelmetlen. Napok óta végezték a teljesen értelmetlen gyakorlatokat az udvaron Radnai őrmester irányításával. Egyszerre kellett lépniük, vezényszóra fordulni, nyújtott lábbal verni a díszlépést, ahogyan azt az őrmester parancsára Juhász András honvéd bemutatta nekik. Közben egy-egy órai pihenőt is kaptak, amikor Kertész főtörzsőrmester a katonák kötelességeiről és a Szabályzatról beszélt nekik. Azt, ha lehet, talán még jobban unták és utálták, mint az „alaki kiképzést” az udvaron.

   – Fel!  – csattant az őrmester parancsa Ági háta mögött és a lány kelletlenül, de azért többé-kevésbé szabályosan felállt.

   A következő parancsra előírásosan levették a tárat fegyverükről, aztán ürítették a gépfegyvereiket, behajtották a válltámaszt, és a szíjánál fogva vállukra feszített fegyverrel követték Radnai őrmestert és Juhász honvédot egy távolabbi lőállásba. Itt rövid sorozatokkal kellett eltalálniuk az álló embert formázó lőtáblákat kétszáz méteres távolságból. Ágit még szórakoztatta is kicsit a dolog, mert az eltalált alakok egy kis tétova remegés után eldőltek.

   Ági lopva végignézett a baloldalt felsorakozott két szakaszon, meg a laktanya velük szemben álló tisztikarán. Közben Radnai őrmester parancsaira és Krisztinára is figyelnie kellett, amíg elfoglalták az eskütételre kijelölt helyüket. Áginak igazából eszében sem volt letenni ezt az esküt, de tegnap este Kriszta ismét elővette az elmúlt hetek szokásos meggyőző szövegét, hogy úgysincs hová menniük és mihez is kezdhetnének ők ketten, ha elhagynák is a laktanyát. Ráadásul két szobatársnőjük is Kriszta pártját fogta.

   – Igazad van, kicsit szigorúak a szabályok  – győzködte Ágit Horváth Anna, aki valaha régen, másfél évvel korábban a laktanya könyvtárosa volt.  – De ki lehet bírni őket! És itt mégsem ketten küszködtök a túlélésért! Veletek együtt már nyolcvanhatan vagyunk. Hol lehetnétek nagyobb biztonságban, mint itt?

   – És az sem megvetendő szempont, hogy a női nemet csak egy tucatnyian képviseljük a laktanyában  – fűzte hozzá Klári mosolyogva. Ő az apja, Balogh százados révén lakott a tiszti lakótelepen, és dolgozott a Hemo-nak becézett Helyőrségi Művelődési Otthonban a járvány előtt.  – Csak egy kicsit kell kedvesnek lenned, és a fiúk mindent megcsinálnak helyetted!

   – Észrevettem!  – húzta el a száját Ági.  – Ha csak belépek az ebédlőbe, máris mindenki ugrik, hogy a segítségemre siessen! Lassan még a fürdőbe is utánam jönnek, hogy megmossák a hátamat!

   – Te talán nem szereted, ha a srácok körül rajonganak?

   – Ez a túlzott rajongás azért már kezd egy kicsit terhes lenni!

   – Majd azt nézd meg, mikor az eskütétel után beosztanak valamelyik szakaszba! Kint a földeken versengeni fognak, hogy ki dolgozhasson melletted és segíthessen a legtöbbet!

   – Eskütétel?! Az meg mi a francnak?

   – Mindenkinek le kell tennie a katonai esküt  – vonogatta a vállát Klári.  – Csak utána leszel te is a század tagja.

   – Na ez is egy olyan dolog, amitől falra tudnék mászni! Mi a fenéért kell nekünk itt katonásdit játszanunk? Nem lenne elég, ha egyszerűen csak emberek volnánk? Nem elég a földeken dolgozni?

   – Ez egy laktanya volt és az is maradt  – magyarázta Anna türelmesen.  – Mi, civilek csak csatlakoztunk az itt maradt századhoz. El kell fogadnunk a katonai szabályokat, ha itt akarunk élni.

   Radnai őrmester hirtelen felharsanó vezényszava rángatta vissza Ágit a valóságba. Lekapta a sapkáját és a derékszíjába tűrte, akárcsak mellette Krisztina. Szemben, a tisztek mögül kilépett az írnok, Tomai Sándor egy nagy, keményfedelű mappával a kezében. Kinyitotta a mappát és ünnepélyes hangon, szakaszonként olvasni kezdte az eskü szövegét, amit a két lánynak meg kellett ismételnie.

   – Én, Havass Ágnes, a magyar dolgozó nép gyermeke fogadom …  – mondta engedelmesen Ági az írnok után a szöveget, felemelve ökölbe szorított bal kezét. De a szavak nem tudták megérinteni a lelkét. Csak szavak maradtak, nem váltották ki belőle azt a borzongató érzést, hogy most valami nagy és nemes dologról beszél. Egymás után sorakoztak a fennköltnek szánt mondatok, de Ági csak gépiesen ledarálta őket és közben egyre azon járt az esze, hogy milyen messze tűntek már a fogadalom eszméi, azokkal együtt, akik valaha megírták ezt a szöveget.

   – …hazámat … minden külső és belső ellenségtől akár életem árán is megvédelmezem!  – következtek a további ígéretek, és Ági érezte, hogy elszorul a torka. Végtelenül abszurdnak érezte egy lepusztult világ közepén állva fogadalmat tenni egy már nem is létező ország védelmére. Váratlan élességgel jelent meg előtte azoknak a lerongyolódott részegeknek a képe, akik elől tavaly menekülniük kellett. Ők lennének az ellenség? Akkor rettegett tőlük és ezért gyűlölte is őket. Ha lett volna fegyvere, biztosan meg is öli valamelyiküket, vagy akár többüket is. De azt el sem tudta képzelni, hogy most, hideg fejjel próbáljon meggyilkolni egyet is közülük. Csak azért, mert parancsot kap rá.

   Valahogy mégis végigmondta az eskü szövegét. De amikor Gárdos kézfogással gratulált új katonáinak, Ági alig tudta megállni, hogy nadrágjába ne törölje a kezét. Úgy érezte, nem csak a keze, az egész teste, és talán még a lelke is mocskos lett a főhadnagy érintésétől.