18. fejezet

   A négy sárkányhajó szinte repült dél felé a vitorláikat dagasztó friss, északnyugati szélben. Legyező alakban szétnyílva haladtak, mint a prédát hajtó farkasok, hogy bekeríthessék a távoli part felé menekülő háromárbocost, és egyszerre csaphassanak le rá. Az aardok kapitányai nem értették ugyan, hogyan haladhat a nagy hajó hátszéllel nyugat felé, csaknem szembe az ő vitorláikat duzzasztó széllel, de nem is igazán foglalkoztak vele. Csak utol akarták érni és elfoglalni a krosshák hajóját, mielőtt révbe érhetne.

   A háromárbocos útját elvágni igyekvő első sárkányhajó már egészen közel jutott a prédához, amikor egyszerre csak kavarogni kezdett körülötte a levegő. Nagy, négyszögletes vitorlája hol ernyedten laffogott, hol szemből kapott bele a szél. A könnyű bárka szinte tántorgott a váratlan széllökésektől. Legénysége kapkodva igyekezett bevonni a veszélyessé vált vitorlát, mások az evezőket illesztették a helyükre sietve, hogy azokkal hajtsák tovább a hajójukat. A kormányos minden tudását latba vetve próbálta egyensúlyban tartani a hajót. Teljes súlyával nekidőlt a kormányevező rúdjának, aztán hirtelen megtántorodott és nyíllal a torkában átbukott az alacsony korláton.

   A kapitány csak félig látta a kormányosa életét kioltó nyílvesszőt, amit valami pokolian jó lövész lőhetett ki a nagy hajóról. Igazából nem is ért rá törődni vele. Maga ugrott a kormányhoz, hogy megpróbálja visszaszerezni az uralmat féloldalasan sodródni kezdő hajója felett. Míg a nehéz rúddal birkózott, az evezőket sürgetve kiáltott legényeire. De már elkésett vele. A három dagadó vitorlájával repülni látszó krossha hajó pillanatok alatt sziklaként magasodott föléjük, s recsegve-ropogva maga alá gyűrte, legázolta a könnyű sárkányhajót, mielőtt a kapitány egyenesbe hozhatta volna. Az aardok rémülten rikoltozva szóródtak szét a roncsok közül. Néhányukat a nagy hajó nyomta a víz alá, másokat fegyvereik súlya húzott a mélybe. A többség levegő után kapkodva csápolt a tengerben, s mindenféle roncsokba kapaszkodva remélte, hogy a többi hajó legénysége kimenti őket.

   A második sárkányhajó kapitánya okult az eltiport bárka esetéből. Még időben bevonatta vitorláját, és az evezősöktől hajtva folytatta útját a préda felé. Kijelölt harcosai csáklyákkal a kezükben, már támadásra készen gyülekeztek a hajó orrában, rikítóra mázolt, faragott sárkányfej alatt, amikor a háromárbocosról egy karvastagságú nyíl csapódott az evezők fölött görnyedező legények közé. Az egyiknek letépte a karját, de még a következőt is teljesen keresztül verte. A jobb oldalon kiesett két evezős miatt a sárkányhajó elfordult eredeti irányától. A kormányos megpróbálta visszafordítani a bárkát, de akkor már tucatszám hullottak közéjük a nyilak, sebeket és halált osztva. A sárkányhajó percek alatt annyira lelassult, hogy a háromárbocos elhúzott mellettük, és az aardoknak sebesült evezőseikkel esélyük sem maradt utolérni a prédájukat.

   A harmadik aard bárka sikeresen fordult a krossha hajó után. A keletire bűvölt szél az ő vitorlájukat is feszesre dagasztotta, és a sárkányhajó csak úgy száguldott az ellenség nyomában. Ahogy közelebb értek hozzájuk, a krosshák rájuk is nyilazni kezdtek. A nagy hajó árbockosarából vékonyka füstcsíkok röppentek jól látható, lusta ívben a sárkányhajó felé. Sisteregve hunytak ki a tengerben, de aztán az egyik gyújtólövedék megakadt az aardok vitorlájában. A vastag ponyva pillanatok alatt lángra kapott. A medvetermetű északi hajósok kapkodva vagdalták le köteleiről a huhogva égő vásznat, hogy mielőbb a tengerbe vethessék. De közben egyre hullottak körülöttük és közéjük is az újabb és újabb gyújtónyilak. Lángot fogtak a fedélzeten tárolt kötelek, csomagok, de még az egyik harcos ruhája is! A sárkányhajó legénysége minden erejével a fellobbanó tüzek ellen harcolt. Néhányan fa vödreikkel merték a vizet a lángokra. Mások az égő holmit dobálták a tengerbe. Sikeresen meg is mentették bárkájukat, de közben reménytelenül lemaradtak a sebesen távolodó háromárbocostól.

   Az utolsó sárkányhajó legénysége is kénytelen-kelletlen felhagyott a krossha hajó üldözésével. Látni valóan esélyük sem lett volna egyedül a háromárbocos legénységével szemben. És persze vízbe esett testvéreiket sem hagyhatták sorsukra. Bevonták hát a vitorlájukat, közelebb eveztek, és menteni kezdték a legázolt bárka legénységét.

   Shoma nyögve és befelé morogva kúszott egyre feljebb a meredek kötélhágcsón. Még egy órája sem múlt, hogy a sárkányhajók legyőzése után végre leereszkedhetett a fedélzetre, s most ismét fel kellett kapaszkodnia az árbockosárba. Lentről nézve a matrózok mozgása a kötélhágcsókon semmivel sem tűnt nehezebbnek, mint gyerekfejjel fára mászni. Emlékei szerint valaha imádott felkapaszkodni a szélben lengő vékony ágakra. Most azonban gyomorkavarónak érezte a hullámokon lustán ringó hajó árbocának széles ívű mozgását.

   Ha nehezen is, de végül csak áttornászta magát az árbockosár peremén. A magasból aztán felmérhette az Arrash falait fojtogatón körülölelő aard tábor egészét. Több száz sátor és kunyhó szövevényes tömkelege mutatta, milyen sok északi harcos érkezett a város elfoglalására. Nem néhány sárkányhajó fosztogatni vágyó legénysége várta őket a parton, ahogyan a hazatérő száműzöttek mindeddig remélték, hanem egy egész hódító hadsereg.

   A parttól alig kőhajításnyira szélbe álló hajó persze nem kerülte el az aardok figyelmét. Máris tucatszám rázták az öklüket a partról a krosshák nagy hajója felé. Acsargó dühvel szidták és hergelték a karnyújtásnyira veszteglő, mégis elérhetetlen háromárbocost, meg a legénységét. Néhányan még a vízbe is belegázoltak, mintha úszva akarnák megtámadni a nagy hajót. Mások köveket szedtek fel a partról, és dobálni kezdték a háromárbocost, hogy támadásra ingereljék a legénységét. Lövedékeik nagyokat koppantak a mellvédeken, vagy Rhao harcosainak pajzsain, sisakjain.

   Aztán a tábornok parancsára nyílzápor szisszent a vigyázatlan aardok közé. Tucatszám roskadtak le a medvetermetű harcosok, s még jól járt, akit csak megsebeztek a krosshák nyilai. A feldühödött aardoknak azonban eszükben sem volt meghátrálni. Akinek kéznél volt, maga elé rántotta vaskos, kerek pajzsát. A többiek csak még hevesebben dobálták a hajót. Most már gyilkolni akartak, nem csak felhergelni az ellenséget. A kövek közt elröppent néhány dárda és vadászgerely is, de a mellvéd mögött lapuló embereket azok sem tudták megsebezni.

   A pajzsot tartó aardok  – ahogyan a krossháktól eltanulták –  szorosan egymás mellé álltak, valóságos pajzsfalat tartva társaik elé. Azt hitték, ezzel ki is védték a hajóról kilőtt nyilakat. A háromárbocos két nyílvetőjének karvastagságú lövedékei azonban könnyedén rést nyitottak a soraikban. Irtóztató erejükkel nemcsak az aardok pajzsait törték át, de még a pajzsot tartó harcosokat is megölték.

   Háromszor zárult össze a pajzsfal, de a nyílvetők mindannyiszor újra megtörték az aardok sorait. Tucatszám hevertek holtan, vagy vergődtek haldokolva társaik lábainál az északi harcosok. Közben Shoma és az árbocokra küldött öt másik íjász is szorgosan ritkította a magasból a hátsó sorokban állókat. Egészen addig, amíg meg nem pillantották a tábor felől a különös csata felé siető két sámánt. Akkor minden figyelmük a lobogó köpenyű alakok felé fordult. Türelmesen megvárták, amíg a sámánok nyíllövésnyi közelségbe értek. Aztán ahogyan Rhao meghagyta nekik, két-három sortűzzel megölték mind a kettőt, mielőtt bármiféle varázslatba kezdhettek volna.

   Az első sorokban tolongó aardok észre sem vették sámánjaik halálát. Minden figyelmüket lekötötte a nagy hajó, mely lassan közelebb „sodródott” a parthoz. A nekivadult északi harcosok egy része eddigre egészen derékig a vízbe gázolt. Veszteségeikkel mit sem törődve, őrjöngve keresték a lehetőséget, hogyan juthatnának fel a fedélzetre. De a hajó lassan a város felé araszolt, és csak távolabb döccent a partnak, ahol a víz elég mély volt a kikötéshez.

   A következő pillanatban fegyveresek tucatjai özönlöttek ki a háromárbocos főfedélzetéről. Talán ha százan lehettek, de eszükben sem volt alakzatba rendeződni. Két lovaggal az élükön, ordítva zúdultak neki az aardok feléjük tolongó tömegének. Villámok, nyilak és tűzlabdák záporoztak az északi harcosokra, széttördelve soraikat, valósággal megtizedelve őket, még mielőtt összecsaphattak volna a tengerről jött krosshákkal.

   Hiába voltak sokszoros túlerőben a medvetermetű aardok, képtelenek voltak megállítani a két lovag vezette heves rohamot. Tucatjával hullottak az emberek csapásai alatt, és egyre hátrább szorultak a partról. Nem tudtak elég szoros alakzatba rendeződni, mert a hátsó soraikat egyre ritkították a hajó árbocairól és magas felépítményeiről lődöző íjászok. Pokoli veszteségeik miatt az aardoknak folyvást hátrálniuk kellett, pedig lassan kiürült mögöttük a tábor. A csatazajt hallva minden testvérük odahagyta a város falait, és a tengerhez rohant, hogy segítsen leverni a váratlanul érkezett ellenséget.

   Shoma lihegve lőtte egyik nyilat a másik után az aardok tömegébe. Lassan a második tegeze is kiürült, amikor váratlanul kürtszót hallott a távolból. Az árboc magasából jól látta, amint kitárult Arrash kapuja és a védők serege kirontott a falak közül. A királyi lándzsások egymás mellé fejlődő négyszögei hátba támadták, és szinte elsöpörték a parton tolongó aardokat. Azt még látta Shoma, amint a vértbe öltözött katonák összecsaptak az első, kapkodva feléjük forduló ellenséges harcosokkal, de akkor már lefelé mászott az árbocról. Nem nyilazhatott tovább a két tűz közé került aardokra, a csatából azonban semmiképpen sem akart kimaradni.

   Mire Shoma kijutott a partra, a hajón maradt íjászok is mind kardra, fejszére kaptak, s megrohanták az aardokat. Támadásuk messze nem volt olyan elsöprő erejű, mint az Arrash-ból érkezett csapatoké, de oldalba kapták és alaposan meglepték a tábornok harcosaival hadakozó, vigyázatlan ellenséget.

   A három felől is szorongatott aardok egy darabig vitézül állták a sarat. Aztán ahogy egyre többen estek el közülük, úgy kezdett olvadozni a bátorságuk. Előbb csak meghátráltak, próbáltak kitérni az emberek támadása elől, de hamarosan futóra vették a dolgot. Aztán percek alatt összeomlott az ellenállásuk, és tömegesen menekültek a tengerparton dél felé. Sokan a fegyvereiket is eldobálták, hogy gyorsabban inalhassanak. Az emberek egy darabig üldözték a menekülő aardokat, s könyörtelenül levágták mind, akit utolértek. Időbe telt, mire a kürtök szava megállította a vérszagtól megvadult harcosokat, és visszaparancsolta őket Arrash, meg a hajó elé.

   Csak ekkor derült ki milyen nagy árat fizettek győzelmükért a száműzöttek. Amint felsorakoztak Rhao előtt, minden negyedik-ötödik társuk hiányzott a sorból. Sok volt a sebesültjük is. Akadtak, akik csak a szomszédjukba kapaszkodva tudtak megállni a helyükön. A tábornok elkeseredetten vette számba serege veszteségeit. Azt tervezte, csendben partra szállnak valamelyik néptelen öbölben, és megtelepszenek egy eldugott völgyben. Ott akár új falut alapíthattak volna, akár kis csoportokban szétszéledhettek volna a birodalomban. De az aardok minden számítását keresztül húzták. Hiába futamította meg az északi sereget, nem teheti partra a népét az arrash-i katonák előtt! Mit mondhatna a városi őrség feléje közeledő vezéreinek, miért akar elvonulni megtépázott seregével a látványos győzelem után? Mi történik, ha a király tisztjei rájönnek, hogy harcostársaik nem többek, csak szökött fegyencek? Meglehet, azonnal lefogják valamennyiüket, és máris visszaküldik Kholnysra!

   Az arrash-i tisztek vezére azonban minden gyanakvás nélkül, elismerően nézett végig Rhao harcosain. Aztán díszes sisakját levéve, tisztelettel fejet hajtott a tábornok előtt:

   – Godnos hozott, uram! Endelor Ardum ezredes vagyok, az arrash-i helyőrség parancsnoka. Önben kit tisztelhetek, uram?

   – Rhao Tama tábornok vagyok. Kholnysról jöttem az embereimmel.

   – Kholnysról?!  – ámult el az ezredes, aztán mindent értőn bólogatni kezdett:  – Láttuk, hogyan támadtak az aardokra, tábornok! Kérdenem sem kell, hogy tudjam: ön a Kiválasztott, aki végre megérkezett, hogy kiverje országunkból az aardokat!

   Most Rhaon volt a csodálkozás sora:

   – Kiválasztott? Nem tudok róla, hogy bárki bármire is kiválasztott volna.

   – Proslam király tanácsosától hallottam a jóslatot, hogy Kholnys szigetéről jön majd a Kiválasztott, aki megszabadítja Lomyrát az aardoktól.

   – Jóslatok!  – legyintett Rhao.  – Inkább azt mondja meg, ezredes, hogy került ide ekkora aard sereg!? Csak úgy átmasíroztak Lomyrán, és senki sem állta útjukat?! Mert hajókon nem jöhettek, ahhoz túl sokan voltak!

   – Kholnysra még nem jutott el a híre, hogy az aardok néhány hete betörtek Lomyrába? Hogy sorra verik szét a seregeinket, és veszik ostrom alá a városainkat? Hogy mára csaknem egész Lomyrát meghódították?

   Rhao döbbenten hallgatta Endelor ezredest, aki csupa felfoghatatlan dologról beszélt. Hódító aardok Lomyrában? Megverten a városokba zárkózó, falak védelmébe menekülő királyi seregek? Hát miféle feje tetejére állt világ ez? Hiszen alig egy hónapja Liall Jeer még arra készült, hogy Nagoriában állja útját Kholnysból hozott veteránjaival az aardoknak! Most meg egyetlen támadástól összeomlott az egész birodalom?

   Az ezredes csak a fejét ingatta, mikor Rhao türelmetlenül faggatni kezdte, a történteket firtatva:

   – Egyetlen támadás? Úgy hallottam, az aardok vagy fél tucat hágón át törtek be egyszerre Lomyrába és kerültek a királyi seregek hátába! Örült, aki menthette az irháját! Így is nagy veszteségeket szenvedtek a csapataink. Én ugyan nem voltam ott, csak hallottam a dologról. Azt is erősen megkésve, mert Arrash bizony igen messze esik Vashdartól! Ide csak lassan jutnak el a hírek. Lassabban, mint az aardok!

   Rhao szívesen faggatta volna még tovább is az ezredest, de Gharodo kapitány érkezése félbe szakította beszélgetésüket. A kalózkapitány éppen megfelelőnek látta az időt, hogy megszabaduljon az utasaitól. A fényes győzelemhez gratulálva kezdte mondókáját, majd a fedélközben várakozó asszonyok partra szállításával folytatta, s csak ekkor vette észre a díszes vértezetű királyi tiszteket. Meglepetésében csaknem félrenyelte a nyálát. Legszívesebben szó nélkül visszament volna a hajójára, de ehhez túl nagy hangon kezdte a tirádáit. Jobb híján nagyokat nyelve, óvatosan virágnyelvre fordította a szót, s úgy próbálta „megkérni” Rhaot, hogy vezesse végre új szállásukra az embereit. Közben nagyon vigyázott, nehogy egyetlen szavával is okot adjon a tábornoknak azon tény megemlítésére, hogy ő maga és legénysége is kholnys-i kalózok.

   Rhao maga is szívesen megszabadult volna már a szűk és zsúfolt hajóról. De a szabad ég alá mégsem parancsolhatta ki az asszonyokat, főleg nem a királyi tisztek előtt! Előbb valamiféle szállást kellett szereznie a szökevényeknek. Persze ő sem akart többet ártani a kalózoknak, mint Gharodo kapitány a száműzötteknek. Így hát átvette a kalóz stílusát, és szőrmentén alkudozva igyekezett rábeszélni a kapitányt, hogy legyen türelemmel, amíg szállást teremt valahol a népének.

   Köntörfalazó vitájukból Endelor ezredes gyorsan leszűrte, hogy Rhao seregéhez asszonyok is tartoznak, akiknek fedél kellene a fejük fölé. Szíves-örömest fel is ajánlotta Arrash minden segítségét a fedélközben összezsúfolt, s nyilván elgyötört utazóknak. Így esett, hogy a bányászfalu lakói, akik két hete még mint szökött száműzöttek hagyták el Kholnyst, este a város lakóinak éljenzése közepette, felszabadító hősökként vonultak be Arrash kapuján.

   Shoma elszoruló torokkal állította meg lovát Saenor egykor büszke fogadójának koszlott romjai előtt. A kormos falakban üvegtelenül vakoskodtak az elszenesedett ablakkeretek. A magas tető leégett, beroskadt. Az emeletből, ahol hajdan a vendégszobák sorakoztak, csak a homlokzati fal üszkös maradéka meredt az ég felé, mint vénember ínyéből az utolsónak maradt, haszontalan, csorba fog. Shoma alig néhány hónapot élt Saenorban, a romok láttán mégis olyan végtelen szomorúság fogta el, mintha régi, kedves ismerőse, vagy jó barátja ravatalánál állna.

   Megfordult és lassan léptetett végig a falu hajdanvolt főutcáján. Íját kézben tartva, éber szemmel vizslatta, nem lapul-e valahol ártó szándékú idegen a kiégett romok között. Örült, hogy a nyereg magasából egészen az elhagyott kertekig elláthatott az üszkös falak maradványai fölött. Így nehezen lephette volna meg bárki is. Pedig balul sikerült kholnys-i „lovas túrája” után nem hitte volna, hogy még egyszer nyeregbe száll! De a sors  – és persze Rhao –  másként döntött. Arrash-ban töltött első éjszakájukat a tábornok Lomyra térképe fölött görnyedve virrasztotta át. Ujjaival rajzolgatta a pergamenen, hány helyen zúdulhattak be Lomyrába az országra törő aard seregek, és merre menekültek, tértek ki előlük a királyi hadak. Reggel lett, mire sikerült kerek egésszé összeraknia az Endelor ezredestől hallottakat saját földrajzi-hadászati ismereteivel.

   Akkor  – szállásáról előbújva –  bólintott rá először a tábornok az arrash-i tisztek sűrűn ismételt kérdésére: igen, ő a várva várt Kiválasztott! De akkor már nem is érte be ennyivel! A segítségüket kérte, sőt követelte az aardok elleni hadjáratához. Harcosokat akart csapata megerősítésére. Főleg felderítőket. Meg lovakat a tisztjeinek, és egy gyors mozgású íjász osztagnak. És bármit kért, azonnal meg is kapta!

   Így esett, hogy Shomának megint nyeregbe kellett szállnia. Hiába tiltakozott minden elképzelhető módon, Rhao őt állította az íjászok élére. Még arról is meggyőzte, hogy csak lóháton mozoghatnak elég gyorsan, s kerülhetnek az aard sámánok közelébe, hogy lenyilazzák őket, ha majd csatára kerül sor az északi törzsekkel. Hiába hajtogatta Shoma, hogy neki eszében sincs újabb aard sámánokra vadászni. Főleg nem lóhátról! Rhao igen meggyőző tudott lenni, ha akart.

   Pedig amikor Shoma először próbát tett, mint lovas íjász, mondhatni teljes kudarcot vallott. Egy izgő-mozgó ló hátáról még akkor is nehéz volt pontosan célba találni, ha egyhelyben állt az állat. Menet közben meg …! Ugyanakkor pontosan felmérte, hogy nem született még a világra aard, aki egy vágtató lónak akár a nyomába is érhetne! Ez pedig  – Rhao kérésével megtámogatva –  éppen elég indoknak bizonyult, hogy a fárasztó talpalást-lopakodást mellőző lovas íjásszá kezdje képezni magát.

   A következő két hétben Shoma és húsz válogatott legénye nap, mint nap órákon át gyakorolta a lovaglás és a céllövés külön-külön is fárasztó együttesét a város előtti mezőn. Első, katasztrofális eredményeik szépen javultak, de tudományuk még messze nem volt tökéletes, amikor Rhao harcba vezényelte őket. A Kholnys-ról jött vadászok, meg az arrash-i felderítők ugyanis a tábornok meglepetésére két ellenálló csoportot is találtak ez idő alatt a város közelében.

   Az egyik csapat három lovag vezetésével Dushelm elhagyott bányájából zaklatta a Yasnogardot ostromló ellenséget. A másik egy barlangban telepedett meg, félúton Vashdar felé, s onnan igyekezett elvágni az aardok útját a tengerpart és az ország belső vidékei között. Rhaot a főváros felé húzta a szíve, hisz alig várta, hogy Proslam király elé állhasson, mint Lomyra megmentője. Kiválasztottként mégis Dushelmbe vonult csapatával. Egyesítette seregét a három lovag vezette ellenállókkal, hogy együttes erővel támadják meg a Yasnogardot ostromló aardokat.

   A kikötővárosért vívott csata volt Shomának és lovas íjászainak első igazi próbatétele, mondhatni vizsgája. Teljesítményükkel még saját magukat is meglepték. Pontosan úgy sikerült megkerülniük a harchoz sorakozó aardokat és lenyilazniuk a Rarqua varázslataitól összezavarodott sámánokat, ahogyan azt Rhao megálmodta! Az északi harcosok azonban még így is keményen állták a sarat. Talán vissza is verték volna a Kiválasztott seregének rohamát, ha közben hátba nem támadják őket Yasnogard védői. A kétfelől szorongatott aardok hadrendje hamarosan összeomlott, s mire délutánra hajlott a nap, utolsó harcosaik is megfutamodtak, vagy holtan hevertek a csatamezőn.

   Shoma még ekkor is órákon át űzte, ritkította legényei élén az észak felé menekülő ellenséget. Alkonyatkor, holtra fáradtan keveredtek csak vissza Yasnogardba. A város kapujában több tucatnyi helybéli várt rájuk. Részben, hogy gondjaikba vegyék a hősök habot túró lovait, részben, hogy Rhaohoz kísérjék Shomát a városházára. Lassan haladtak, mert a fáklyákkal telerakott utcákon úgy tolongott a tömeg, mintha országos vásár lett volna. Csapra vert hordók, ínycsiklandó illatokat árasztó, hatalmas kondérok, dudákat nyekergető, hegedűt cincogtató zenészek körül csoportosulva mulattak Yasnogard lakói és felszabadítóik. Mindenfelől kupákat köszöntöttek az elhaladókra, s mire Shoma észbe kapott, minden íjászát elragadta mögüle a színes, borgőzös forgatag.

   A városházán  – egy kupa bortól új erőre kapva –  Shoma röviden elmondta Rahaonak, mit végzett a legényeivel, aztán maga is visszament az utcára – mulatni. Evett-ivott kedvére, ahol éppen kínálták. Ha zenét hallott, megforgatta-szorongatta az éppen kéznél levő csinos lányokat. Egyszóval pompásan érezte magát. Csak egy valami hiányzott neki: az aranyak halk csilingelése a zsebében. A város részegen mulatozó lakóitól annyi pénzt nyerhetett volna, amennyit nem szégyell. Csakhogy Rhao szigorúan megtiltotta a szerencsejátékot, így nem merte elővenni a kockáit. De egyre jobban elhatalmasodott rajta a vágy, hogy saját aranyai húzzák le a zsebét. És ha már játékkal nem juthatott hozzájuk, más megoldáson kezdte törni a fejét. Amikor a Kiválasztott és megnövekedett serege háromnapi pihenő után Vashdar felé indult, Shoma egy másik úton Saenorba ment, hogy hajdani házából magához vegye jól elrejtett tartalék erszényét.

   Shoma egykor kényelmes és lakályos kis háza semmivel sem volt jobb állapotban, mint a falu maradványai körülötte. A teteje leégett, beomlott. A leszakadó gerendák nagy darabokat törtek ki a falakból. Az ajtó és az ablakok kiégtek tokjaikból. A bútorokból csak felismerhetetlen roncsok maradtak a tető és a mennyezet rájuk szakadt üszkös romjai alatt.

   Lova kantárját a kormosra égett ajtófélfára hurkolva Shoma belépett a szobába. A törmeléken tapodva megkereste a ledőlt kéményű kandallót. Előbb kézzel, majd egy rövid deszkadarabbal kotorta félre a szemetet, míg rá nem talált a tűzhely előtti kövezet egyik jellegzetes alakú, vörös kőlapjára. Akkor tőrének hegyével körbe kaparta a követ, majd kiemelte helyéből házi „széfjének” fedőlapját. A feltáruló üregben ott lapult a falut elemésztő tűzvészt sértetlenül átvészelő, hasas bőrerszény, amiért Shoma Saenorba jött.

   Ebben a pillanatban a lova riadtan dobogni-nyihogni kezdett mögötte. Shoma egy mozdulattal a zekéje alá rejtette az erszényt. Közben két lépéssel kiért a szabadba. Kardja ezüst villámként csesszent elő hüvelyéből, s hegye alig egy ujjnyira állt meg a hívatlan látogató torkától.