8. fejezet
A négy, libériás szolga csendesen, szinte csak befelé nyögve óvatoskodott ki az ajtón Tarriki saroglyán cipelt holttestével. Láthatóan nagyon igyekeztek, nehogy bármivel is felhívják magukra a tömlöc közepén álló új mágus figyelmét. A középkorú, kiugró pofacsontú férfi fekete hajához-szakállához illó aranysújtásos fekete ruhában feszített. Vörös köpenyét csípőre tett kezével tartotta a háta mögött. Sötét szemei izzani látszottak a dühtől, amint a cellákba zárt foglyokat méregette.
–Kifelé! Mindenki! –förmedt hirtelen a katonákra, akik lándzsával, vagy kivont karddal a kezükben keresték, kitől kellene megvédeni urukat. –Majd én kiderítem, mi történt itt!
A tömlöc percek alatt kiürült. A marcona képű, sisakos-mellvértes harcosok szó nélkül, riadtan tülekedtek kifelé a keskeny ajtón. Hamarosan csak a vörös köpenyes mágus maradt a helyiség közepén és négy szürke kámzsás gyerek, akik árnyak módjára, észrevétlen sorakoztak be uruk után.
Meglepően kicsik voltak. A melléig sem értek a mágusnak. Mégis volt bennük valami fenyegető. Némán várakoztak mesterük mögött, teljesen elveszve formátlan, szürke köpenyeikben. Arcukból még egy apró árnyék sem látszott mélyen előre húzott csuklyájuk mélyén. Kezeik eltűntek reverendára hajazó ruhájuk bő ujjában. Egész lényük azt sugallta Mike-nak, hogy valójában nem is emberek, hanem valamiféle természetfeletti lények lapulnak az ormótlan, szürke köpenyekben.
–Halljam hát, melyiktek gyilkolta meg a barátomat! –fordult a mágus egyenesen Mike-ék cellája felé. –Mit bámultok?! Hallottam már, hogy egy másik világból jöttetek. Azt is tudom, hogy két mágusunkat is megöltétek a csatában, mielőtt a katonáink legyőztek, és foglyul ejtettek bennőtöket. Szóval melyiktek Tarriki gyilkosa?!
–Nem mi öltük meg a barátodat, uram! –kezdte akadozva dr. Dobson, aztán Omgar holttestére mutatott: –Az az öreg volt, … ott szemben! Csak úgy … kijött a rácsok között! És … és világított! Aztán … harcoltak, és … megölte a zöld köpenyes mágust!
–Elég!! –vágott közbe dühösen a mágus. –Hogyan tehetett volna lélekutazást Omgar a botja nélkül? És hogy ölhette volna meg Tarrikit? Hiszen akkor sem bírt vele, amikor mágusbottal a kezükben vívtak meg!
–De esküszöm, hogy így történt! Mi csak … tárgyalni jöttünk hozzátok!
–Tárgyalni?! Azért hoztátok azt a sok, mágikus fegyverrel felszerelt katonát?! Persze most, hogy levertük a seregeteket, magad is fogoly vagy, hiába ölted meg Tarrikit, már tárgyalni akarsz! Legyen hát! Mutasd meg, miféle mágiával gyilkoltad meg a barátomat, és meghagyom az életedet!
–De hát én nem vagyok mágus! –tiltakozott dr. Dobson.
–Az majd mindjárt elválik! –jegyezte meg gonosz mosollyal a mágus. Ébenfekete botjának vörös kristályfeje felizzott, majd vakítóan éles fénysugarat vetített dr. Dobsonra. A férfi összerándult, mintha áramütés érte volna, aztán sikoltva roskadt a kőpadlóra. A kíntól eszét vesztve fetrengett a földön a kristályból rávetülő fénykörben.
–Mire vársz még?! Védd magad!! Mutasd végre, milyen mágiával ölted meg Tarrikit!! –sziszegte a mágus Dobsont győzködve, s közben egyre növelve a fénysugár erejét.
Ekkorra a tudós száját hab verte ki. Levegője fogytán sikoltozása lassan nyögdécselő hörgéssé halkult, majd teljesen el is halt. Még a görcsös fetrengést is abbahagyta. Csak feküdt a hátán, és kimeredt szemmel bámulta a cella plafonját.
Mike tudta, hogy sokat kockáztat, mégis közelebb lépett dr. Dobsonhoz. Félig már leguggolt és a keze is lendült, hogy kitapintsa társa nyakán a verőeret. De elég volt közelebbről ránéznie a tudós üveges szemeire, hogy tudja, már senki sem segíthet rajta.
–Ne erőltesd magad! –szólt rá megvetően a mágusra. –Ő már úgysem mond neked semmit!
–Mit képzelsz, ki vagyok én, te pondró?! –csattant a vörös köpenyes Mike-ra. –Hogy merészelsz ilyen tiszteletlenül szólni hozzám?!
–Tisztelet? Egy beképzelt, kétbalkezes pancsernek? Ostobán megöltél egy embert, aki többet tudott, mint amiről te valaha is álmodtál!
–Gaelen vagyok, a mágus urak nagymestere –mondta jeges nyugalommal a mágus. –Az én kezemben van a sorsod. Én döntök életedről-halálodról. És eleget tudok, hogy minden kínok között életben tartsalak, bármennyire óhajtod is a halált!
–Embert ölni mindenki tud –vonta meg a vállát Mike látszólag közönyösen. –De ha olyan nagy mágus vagy, hát támaszd fel Dobson dokit, és faggasd ki!
Gaelen botjának kristálya egy pillanat alatt elveszítette fényét. A mágus láthatóan azt mérlegelte, hogy dr. Dobson élettelen testével foglalkozzon, vagy a pimasz katonát büntesse meg előbb.
–Eredj, nézd meg, hogy tényleg meghalt-e az idegen, vagy csak tetteti! –vetette oda kísérőinek.
Talán a szeme villanásával jelezte, melyikükre gondolt, mert az egyik szürke csuklyás gyerek azonnal a foglyok cellájához lépett. Az ajtó felé nyújtott kezében egyszerre csak megjelent a nagy, rozsdás kulcs. Megnyikordult az öreg lakat, a sarokvasak panaszosan felsírtak, aztán a kölyök belépett a szúk cellába.
Mike-ban csak egy pillanatra vetődött fel a gondolat, milyen könnyű lenne eltörni a köpeny alatt azt az alig féllépésnyire levő vékonyka nyakat. De mielőtt bármire is elszánhatta volna magát, a gyerek-termetű idegen emberfeletti gyorsasággal perdült szembe vele. Vékonyka kezei támadásra készen lendültek a katona felé. Éles sziszegésétől Mike szívét jeges marokkal szorította össze a rettegés. Tagjaiból egy pillanat alatt kiszállt az erő. Nemhogy támadni tudott volna, még az is nehezére esett, hogy talpon tudjon maradni.
–Jobban teszed, ha békén hagyod az én kis szolgáimat! –nevette el magát csúfondárosan Gaelen. –Nálad nagyobb emberekkel is könnyedén elbánik bármelyikük!
A szürke köpenyes kölyök néhány pillanatig még Mike-ra figyelt, aztán olyan nyugodtan fordított hátat neki, mintha ott sem lett volna. Egészen közel hajolt dr. Dobsonhoz, és zajosan szimatolni kezdte. Egy idő után sziszegéssel vegyített madárcsicsergésre emlékeztető hangokat kezdett hallatni. Gaelen figyelmesen hallgatta, majd rászólt:
–Jól van! Akkor hozd ki onnan!
Az apró teremtés köpenyének ujjából két élettelenül fakó, szürke bőrű kéz nyúlt ki. Karmos ujjai megragadták dr. Dobson holttestét és a kis jószág minden látható erőfeszítés nélkül kivonszolta a cellából a tudós porhüvelyét. Ismét elővarázsolta valahonnét a kulcsot, rázárta a két fogolyra az ajtót, aztán ura intésére elindult terhével a tömlöc kijárata felé.
–Nos, azt hiszem, itt az ideje, folytatni a beszélgetést –fordult ismét a foglyok felé Gaelen figyelme. –Ha nem ez a gyors beszédű ölte meg a barátomat, akkor közületek valamelyik volt a gyilkos. Kezdjük veled, pimasz és nagyszájú barátom!
A mágusbot feje ismét felizzott és Mike izmai bizseregve rándultak össze, mintha áramütés érte volna őket. A katona összecsikorduló fogakkal, ívbe hajló testtel tántorodott a falnak.
–Állítsd már le magad, te barom! –lépett előre sebesült bal karját babusgatva Blain. –Gondolkodj egy kicsit! Ha én is varázsló lennék, mint te, itt ülnék és várnám, hogy megkínozz? Vagy ha a barátom az lenne, nem gyógyította volna már meg a karomat, és nem húztunk volna el innét, mint a vadlibák?! De csak katonák vagyunk! Érted?!
–Katonák? Akik mágikus fegyverekkel ölték halomra a harcosainkat és mágusainkat? –kérdezett vissza Gaelen gúnyosan, de Mike kínzását azért félbehagyta.
–Mi nem használunk varázslatokat –ingatta a fejét Blain, aztán gyorsan hozzáfűzte: –A tudósaink, amilyen dr. Dobson is volt, valahogyan nyitottak egy térkaput, de azt sem varázslattal. A fegyvereink mások, mint a tieitek, de attól még bárki megtanulhatja használni őket.
–Bárki? Akár az én egyik katonám is?
–Igen. Akármelyik katonád. Hozass ide egyet a fegyvereink közül, és én megmutatom neked, milyen egyszerű bánni vele!
Gaelen összeszűkülő szemmel gondolta végig Jack Blain javaslatát. Egy perccel később ördögi vigyor terült szét az ábrázatán. Előbb csak magának bólintott az ötletére, aztán a katonák felé is:
–Úgy legyen! De nem itt, és nem is most. Majd holnap. Ha meg tudjátok tanítani a kijelölt katonámat a fegyveretekkel bánni, megjutalmazlak benneteket! Urak lehettek! Kényelmes lakosztályt kaptok, meg a kívánságaitokat leső szolgákat. De ha megpróbáltok becsapni, azt keservesen megbánjátok!
Mike gyors pillantással felmérte a kastély oldalsó kis udvarát, ahová a fegyveresek kísérték. Balról a kastélyt övező várfal, szemből és jobb felől egy masszív, kétemeletes épület és a hozzá toldott istálló határolta. Az udvar bejáratát a fal egyik tornya szűkítette le, és legalább egy tucat pajzsos-lándzsás harcos őrizte, akik azonnal összezáródtak Mike-ék mögött.
Az udvart közepén hosszú, kecskelábú asztal osztotta ketté. Túl rajta sorokba és halmokba rendezve a földi katonák megmaradt fegyverzete és felszerelése hevert. Gaelen az asztal és a számára érthetetlenül idegen holmik között állva várt Mike-ra és Jack-re. Ugyanolyan vörös köpenyben feszített, amilyenben előző nap a tömlöcben vallatta őket. Ezúttal azonban nem a négy szürke csuklyás gyerek, hanem egyetlen katona társaságában.
–Válasszatok ki egy megfelelő fegyvert, és tanítsátok meg Nimot a használatára! –mutatott Gaelen az összehordott fegyverekre, majd a mellette toporgó katonára. –És mielőtt bármi ostobaság jutna az eszetekbe, nézzetek fel a falra!
A várfal gyilokjáróján vagy húsz íjász sorakozott lövésre készen. Mike és Jack alaposan megnézték őket, aztán saját fegyvereikhez mentek. Gyorsan kiválasztottak három gépkarabélyt, összeszedtek egy halom tárat, több doboz lőszert és mindezt Gaelen, meg Nimo elé halmozták az asztalra. Mindezt Jack még egy rádió-iránymérővel is megfejelte, amit csak úgy mellékesen a lőszeres dobozok mellé lökött.
Aztán mintha Gaelen ott sem lett volna, mutogatni kezdték Nimonak, hogyan kell a lőszert a tárba tölteni. Hol Jack illesztett a helyére néhány töltényt a kezében lévő tárba, hol Mike. Amikor valamelyik tár megtelt, félre lökték és újat vettek fel, hogy folytassák a bemutatót. Fél óra sem telt bele és Nimo is rátalált a megfelelő fogásra, és boldogan nyomkodta a helyükre a töltényeket.
Eleinte maga Gaelen is nagy figyelemmel követte Mike-ék mozdulatait, de hamar ráunt az egészre. Széket hozatott magának, meg frissítőt és letelepedett a kecskelábú asztaltól néhány lépésnyire az árnyékban. Arany kupájával a kezében hol Nimo oktatását figyelgette, hol az udvart biztosító katonáit, hol a frissítőt felszolgáló lányt méregette.
Közben Mike és Jack már arra is megtanította Nimot, hogyan kell betölteni és kibiztosítani a fegyvert. A célzásnál ugyan elakadtak egy kicsit, mert Nimo sehogyan sem értette, miért kellene neki az irányzékon át nézegetnie a célt. De végül erre is sikerült rávenni és déltájban eldördülhetett az első lövés a kis udvarban. Céltáblának az emeletes épület falához támasztottak egy szalmabábút és Nimo arra lődözött nagy odaadással.
A lövedékek többsége persze a bábú közelében sem járt. A palota kőfalának csapódtak, port és kőszilánkokat pattintva le róla, és sivítva verődtek vissza a legkülönbözőbb irányokba. A körül álló katonák egyre nagyobb érdeklődéssel figyelték Nimo lövöldözését, míg az egyik visszapattanó lövedék meg nem sebzett egy íjászt a gyilokjárón. Attól kezdve valamennyien igyekeztek behúzni a fejéüket, és reménykedtek, hogy a következő, sivítva érkező ólomdarab nem őket fogja eltalálni.
Aztán egyszerre csak az addigi dörrenéseket kelepelő sorozat váltotta fel! Ez a fegyver azonban már nem Nimo, hanem Mike kezében volt! A sorozat egy pillanat alatt szétszórta-megtizedelte a gyilokjárón álló íjászokat, akik rémülten kerestek fedezéket a halálos golyózápor elől.
A másik gépkarabélyt Jack egyenesen Gaelen ellen fordította. Hosszan megsorozta a díszes széket, melyben ülve a mágus iszogatott. De csak forgácsok és szilánkok felhőjét tudta leszaggatni róla, mert Gaelen addigra hihetetlen gyorsasággal eltűnt a trónus mögött.
A két katona felmarkolta az asztalról a töltött tárakat, rövid sorozatokkal szétszórták a bejáratot elálló harcosokat, és mielőtt bárki is magához térhetett volna a kis udvarban, már el is tűntek az istálló takarásában. Egy iramodással elérték a kastély kapuját. Mint a hegyomlás szakadtak a kapubolt meglepett őrségére, fegyverük tusával nyitva maguknak utat, és már kint is voltak az utcán.
Emlékeik szerint két napja valahonnan bal felől vezették őket a várkastély kapujához, hát most gondolkodás nélkül jobbra fordultak és futottak, ahogyan a lábuk bírta. Vagy kétutcányival odább Mike csaknem beleütközött egy idegenbe, aki a sarok mögül bukkant fel. Hirtelen elhatározással megragadta a karját és ráordított:
–Merre van a kikötő?
A szerencsétlen ijedtében csak habogni tudott. Tétován balra fordult és a háta mögé mutogatott, amerre lejteni kezdett az utca. Aztán amint Mike elengedte, rémülten elinalt az ellenkező irányba, a dobogva közeledő katonák elől.
Mike és Jack a lejtőtől segítve végigrohantak az utcán és egyszer csak ott találták magukat a kikötőben. Lihegve torpantak meg és néztek körül. Az otthon megszokott kikötőkből itt csak a tengert láthatták. Csupa ősrégi, evezősvitorlás hajó és bárka ringatózott az öböl vizén. A kisebbeket még csónaknak is csak nagy jóindulattal lehetett nevezni, de a legnagyobbak is alig érték el az otthoni halászhajók méretét.
Szerencséjükre nem a fő rakpartra érkeztek, ahol három-négy nagyobb vitorlás rakodása is folyt éppen, hanem oldalt, a halászok bárkái mellé. Alig egy futamodásra tőlük három félmeztelen fickó éppen a hálót rendezte el a móló oszlopaihoz kötött, tíz lépés hosszú csónakján. Mike-ék szeme összevillant. Tudták, hogy a halászok számára ismeretlen fegyvereik fenyegetése semmit sem jelentene. Jobb híján megrohanták hát a három gyanútlan embert.
Az elsőt Mike puskatusa lódította az öböl vizébe. A másodikat Jack rúgta le a fedélzetről. A harmadik felvette a harcot. Borzasztó erővel megpróbálta leütni Mike-ot, de célt tévesztő ütésének lendületétől – egy kis segítséggel – ő is átesett a korláton.
A szökevények pillanatok alatt eloldották a bárkát a mólótól, egy csáklyával el is lökték, de mire Mike bontogatni kezdte a háromszögletű vitorlát, az utca torkolatában felbukkantak az üldözőik. Jack a korlátnak támasztotta fegyverét és rövid sorozatokkal igyekezett távol tartani a katonákat. Aztán a friss szellő belekapott a vitorlába, a kis hajó meglódult, és üldözőik már csak dárdáikat hajigálhatták utánuk, meg nyilazni tudtak rájuk, míg a bárka lőtávolon kívül nem ért.
Amint távolodtak a parttól, ritkulni kezdett az üldözők nyilazása. Mike, aki eddig csak azt leste a bárka mellvédje fölött, hogy nem indul-e utánuk valamilyen csónak, most végre nyugodtan felmérhette a kikötőt. Nem igazán volt ínyére, amit látott. Az öböl vagy két mérföld hosszan nyúlt el nyugat felé. Északi oldalán magas, sziklás volt a part, délen viszont szinte a tengerig értek az erdők. A kijáratának északi fokán zömök torony vigyázta az áthaladó hajókat. Ilyen távolból nehéz volt megbecsülni, milyen széles a szoros, de nyíllövésnyinél nem lehetett sokkal nagyobb távolság a két part között, mert a déli oldalra nem építettek őrtornyot.
Mögöttük a parton az üldözők csalódott zsivaját egy kürt érces hangja harsogta túl. Valami különös dallamot játszott, amire röviddel később válasz érkezett a távolból, vélhetően az öböl kijáratát őrző toronyból.
–Nem lesz egyszerű elvitorlázni a torony előtt –intett előre Mike. –Azok a fickók valószínűleg most kaptak parancsot, hogy mindenképpen állítsanak meg bennünket.
–Pedig valahogy ki kell jutnunk innen! –tolta társa elő a még most is magával hurcolt rádió-iránymérőt Jack. –Nézd! Megtaláltam az első szakaszt! Majdnem pontosan északnyugatra vannak tőlünk.
–Az jó –bólogatott Mike. –Északnyugatra, de milyen távol? Mert ezzel a bárkával élelem és ivóvíz nélkül nem jutunk valami messzire!
–Honnan a fenéből tudjam GPS nélkül, hogy milyen messze vannak? –rántott egyet sértődötten a vállán Jack. –Ez a kütyü csak az irányt mutatja. Ha kijutunk a kikötőből, valahol majd veszünk vizet, meg kaját, aztán addig megyünk a jel után, amíg rá nem akadunk az első szakaszra.
–Azért egy térkép sem ártana, hogy tudjuk, mi vár ránk az úton! Nem szívesen kockáztatnék meg egy hosszabb nyílt tengeri átkelést ezzel a lélekvesztővel! Ha elkap bennünket egy vihar, szétesik alattunk az egész tákolmány!
Jack maga sem bízott túlzottan csónaknál alig nagyobb bárkájukban, hát csak legyintett Mike kifogásaira. Aztán az öböl kijáratát kezdte méregetni.
–Mit gondolsz, hol van nagyobb esélyünk kijutni? A torony lábánál, vagy a déli part mentén?
–Se itt, se ott nem jutunk át –rázta a fejét Mike. –Várnak ránk, és a magasból kényelmesen leszedhetnének bennünket. De mi átverjük őket, és nem is kelünk át a szoroson! Kikötünk valahol a déli parton és eltűnünk az erdőben!
–Aha! Ott aztán bottal üthetik a nyomunkat! De hogy akarod gyalog itt hagyni ezt az átkozott szigetet?
–Visszamegyünk abba a kis faluba, ahol elpucoltak előlünk az emberek. Szerzünk tőlük egy komolyabb hajót, meg minden egyebet, ami kell az útra!
Amint megállapodtak a tervben, Mike nekifeszült a kormányrúdnak és a déli part felé fordította a bárkát. Úgy tűnt, minden a legjobban alakul számukra. Nem sokkal később azonban váratlanul gyengülni kezdett a szél, majd teljesen el is állt. A kis hajó futása meglassult, és perceken belül mozdulatlanul lebegett az öböl tükörsima vizén.
A két szökevényt meglepte a váratlan szélcsend. De gyorsan megtalálták a megoldást. Felragadtak kettőt a bárka fedélzetén heverő evezőkből, és ha nyögve és izzadva is, de folytatták útjukat a kiszemelt erdő felé. Lassan jutottak előbbre, mert Jack sebesült bal karja miatt lényegében csak egy kézzel tudott evezni, de azért haladtak.
Aztán egyszerre csak egy semmiből támadó hullám magasra emelte a bárka orrát. Mike-ék a ritmusból kiesve döbbenten figyelték, amint sustorogva átvonult alattuk, és közben teljesen lefékezte kis hajójukat. Néhány perccel később szinte pontosan a bárka orránál emelkedett meg a víz, több méterrel hátrább tolva, eltávolítva a céljától. Aztán egyre-másra támadtak köröttük a hullámok. Meghintáztatták a kis hajót, elfordítva addigi irányától. És lassan kezdték visszataszigálni az elhagyott móló felé.
Időbe telt, míg Mike-ék rájöttek, mi történik. Akkor ismét nekiestek az evezőknek. Minden erejükkel igyekeztek a déli part felé terelni a bárkát. Az erőlködéstől Jack karján hamarosan átvérzett a kötés. Már Mike is alig kapott levegőt, de képtelenek voltak áttörni a meg-megújuló hullámokon. Minden erőfeszítésük dacára is csak néhány méterrel jutott közelebb a céljukhoz. Végül kénytelen-kelletlen feladták a különös hullámok elleni hiábavaló küzdelmet. Fáradtan lihegve a mellvéd mögé lapultak, a végső csatára készülve.
Persze eszükben sem volt kézitusába bonyolódni a túlerővel. Még messze kívül voltak a parton várakozó íjászok lőtávolán, amikor tüzet nyitottak a katonákra, hogy elkergessék őket a rakpartról. Igen kevés lőszerük maradt, nem pazarolhatták hosszú sorozatokra. Inkább jól célzott egyes lövésekkel igyekeztek megritkítani ellenségeiket. Főleg a vörös köpenyét lobogtató Gaelenre fenték a fogukat. De úgy tűnt, ilyen távolból képtelenek eltalálni.
Mike már fél tárat elpuffogtatott eredménytelenül, amikor karjai hirtelen görcsbe rándultak. Felnyögött fájdalmában, és meglazult a szorítása a fegyverén. A következő pillanatban valami láthatatlan erő kitépte kezéből a gépkarabélyát, s nagy ívben elröpítette, hogy tíz-tizenkét lépésnyire a bárkától az öböl vizébe csobbanjon.
–Sikerült! –csapott ugyanakkor mámoros örömmel a levegőbe Jack. –Eltaláltam a rohadékot!
Mike minden csontjában és izmában külön-külön érezte a hasogató fájdalmat. Ha nem támaszkodhatott volna a karjait szorongató marcona őrökre, talán fel sem tud kapaszkodni a lépcsőn, annyira meggyötörte az átlőtt vállú Gaelen a kikötőben. De ő legalább a saját lábán térhetett vissza a palotába. Nem úgy, mint szerencsétlen Jack, aki meg sem tudott mozdulni, mikorra a mágus úgy érezte, eléggé megbüntette már a sebéért, s talán el is unta a kínzását. Négy fegyveresnek kellett egy saroglyán visszacipelni Blaint a várkastélyig, és levinni a tömlöcbe, ahol eddig is raboskodott.
Mike-ot azonban a rideg börtön helyett a palota egyik távolabbi, szobrokkal ékesített szárnyába vezették őrei, akiknek maga Gaelen mutatta az utat. Felmasíroztak foglyukkal az emeletre, végig a fényes kőlapokkal borított folyosón, míg a mágus a botjával rá nem bökött az egyik jobb oldali ajtóra. Mike biztosra vette, hogy Gaelen saját kínzókamrájához értek, ahol valami minden eddiginél kegyetlenebb gyötrelem vár rá. Undorral nézett be az ajtón, amit egy katona szolgálatkészen kitárt a mágus előtt.
Meglepetésében csuklott egyet. Kínzókamra helyett egy tágas lakosztály volt odabent. Bal felől egy hatalmas, zöld függönyös, baldachinos ágy terpeszkedett. Jobbra díszes faragású asztal, hozzá illő székekkel, meg egy kandalló. Az asztalon túl vagy fél tucat ijedt képű férfi és nő sorakozott. Még csak félig mérte fel a berendezést, amikor Gaelen intésére a katonák betámogatták a szobába, és nem éppen kíméletesen az egyik székbe ültették.
–Mostantól ez az ember az uratok! –lépett Gaelen a bent várakozók elé. –A neve Mike és a vendégem! Úgy szolgáljátok ki, hogy ha a legkisebb panasza is lesz bármelyiktekre, mind megbánjátok!
–Igenis, uram –hajtottak fejet a szolgák és úgy is maradtak, amíg Gaelen és a katonák elvonultak.
–Üdvözöllek, uram! –hajolt meg mélyen Mike előtt a szolgák szürke hajú vezetője. –Az én nevem Batei, és én fogom irányítani a házadat. Miben lehetünk a szolgálatodra, uram? Szeretnél talán átöltözni, vagy van valami egyéb kívánságod?
–Inni adjatok! –suttogta Mike, az egész napos szomjazástól kiszáradt torokkal.
Batei maga sietett a kandalló melletti szekrényhez. Fedeles kancsót vett elő, díszesre kalapált serleget állított Mike elé és vigyázva töltött urának, nehogy egyetlen csepp is az asztalra hulljon.
–De hát ez … bor! –lihegte Mike az első mohó kortyok után. –Inni akarok, nem berúgni. Vagy itt senki sem iszik vizet?
–Máris hozatok, uram! –hajbókolt ismét Batei. Közben jobbjának aprócska mozdulatára az egyik lány szinte futva indult az ajtó felé, hogy vizet hozzon különös ízlésű urának.
A kapkodást látva Mike igen csak zavarba jött. Próbált valamit motyogni, hogy annyira nem sürgős az a víz, és néhányszor ismét belekortyolt a borába. Aztán más jutott eszébe. Nem mosakodott, mióta átjött azon az istenverte térkapun és már elviselhetetlenül mocskosnak érezte magát. Meggondolatlanul kibökte hát:
–Hol lehet itt megfürdeni? Van valahol egy zuhanyozótok? Vagy … hogy a csudába szoktatok mosakodni?
–Erre parancsolj, uram! –mutatta készségesen az utat Batei a baldachinos ágy melletti rejtett ajtó felé. –Itt van a saját fürdőd. Máris hozatok neked meleg vizet! Ha megengeded, a ruháidat is kimossuk!
Mike kíváncsian belépett Batei mellett a kamrába. Igazából sejtette, hogy nem egy megszokott csempés zuhanyozó várja odabent. De a durva kőpadló, a kamra közepén álló, kád-formára készített dézsa mégis meglepte. Ha nem hiányolta volna már napok óta a fürdést, talán vissza is fordul. Így csak közelebbről is megnézte a kádat, és mert sehol sem látott csapot, bólintott, hogy hozhatják a fürdővizet. Nem sejthette, mivel jár ez a beleegyezés. Amíg ő körülnézett, a szőke szolgálólány besurrant mögötte a fürdőbe és sietve egy durva szövésű lepedőt terített a dézsa-kád aljára. Aztán odalépett urához és fürge ujjakkal kezdte kigombolni a zubbonyát.
–Hé! Te meg mit csinálsz? –lökte el a lány kezét meglepetten Mike.
–Ő Zirra, uram –magyarázta Batei. –És az a dolga, hogy levetkőztessen és megfürdessen Téged.
–Nem vagyok én se gyerek, se nyomorék, hogy vetkőztetni kelljen! És meg tudok fürdeni egyedül is!
–Bocsáss meg, uram, de azt nem lehet! –suttogta könyörögve Batei. –Zirrának ez a dolga! Ha nem végzi el a munkáját, azért büntetést kap.
Mike a fejét rázva végképp el akarta kergetni a lányt, de a büntetés hallatán meggondolta magát. Lemondóan legyintett és engedte, hogy Zirra kihámozza a zubbonyából és az ingéből. Aztán hagyta magát a szemközti falnál álló támlátlan székek egyikére ültetni, hogy a lány lehúzhassa róla a bakancsát, nadrágját és minden egyéb ruháját is.
Még javában tartott Mike vetkőztetése, amikor a kamra másik, bal oldali ajtaján valóságos kis karaván sorakozott be. Hat-nyolc szolga érkezett, és vödreikből pillanatok alatt finom meleg vízzel töltötték fel a fa kádat. Megvárták, míg Mike elégedetten beleült a fürdőbe, aztán eltűntek, mintha ott sem jártak volna.
A csaknem forró víz kellemesen elbágyasztotta Mike-ot. Már egyáltalán nem zavarta, hogy Zirra tetőtől talpig végigszappanozta, majd amikor elunta a lubickolást, egy törülközővel szárazra dörzsölte. A ruháit persze nem kapta vissza. Azokat gondos kezek már rég elvitték kimosni. Helyettük Zirra egy lepedőt tekert urára, mint egy római tógát.
Mire Mike befejezte a fürdést, Batei és társai nagy buzgalmukban akkora halom ételt hordtak a lakosztály asztalára, ami öt éhes tengerészgyalogosnak is elég lett volna. Az elmúlt napok koplalása után Mike-ot a legkevésbé sem érdekelte, hogy ebédhez már túl késő volt, vacsorához meg túl korán. Csak leült az asztalhoz és alaposan végigkóstolt minden fogást, amit Batei elé tett. Élvezte a szokatlan, mégis kellemes ízeket. És élvezte a kényeztetést, hogy hét ember csak az ő kívánságait leste. Ezúttal a bort sem utasította el. Többször is újra kellett tölteni buzgón ürítgetett serlegét. Így aztán semmi kivetnivalót sem talált abban, hogy amikor nyugovóra tért, és Batei behúzta mögötte a baldachinos ágy zöld függönyeit, egyszerre csak Zirrát is ott találta a takarója alatt.
Mike baljós előérzetektől telve talpalt végig a várkastélyon Batei nyomában, aki már az ébresztéssel tönkretette ezt a csodás reggelt. „Gaelen nagyúr azonnal látni akar, uram!” –rázogatta a vállát. Aztán „türelmesen” várakozott, amíg ő Zirra és Lonna segítségével felöltözött. Egyedül persze fele annyi időbe sem telt volna az egész, de engednie kellett, hogy a két lány végezze a dolgát. És közben végig látta, milyen idegesen rágja a szája szélét Batei. Így aztán a terített asztalról tudomást sem véve, reggeli nélkül indult, ahová az idős szolga vezette. Sejtette, hogy egyenesen a tömlöcbe tartanak, és még bánni fogja a most kihagyott reggelit. De bármilyen abszurd gondolat volt is, nem akarta, hogy az ő késlekedése miatt büntessék meg az öreget.
Rövid útjuk végén Mike elakadó lélegzettel torpant meg, amint Batei kitárta előtte a tömlöc ajtaját. Első pillantása Jack-re esett, akit csaknem csupaszon egy hatalmas, vaskos asztal lapjára szíjaztak, a bejárattal szemben. Az asztal széleibe mindenféle fogantyús kerekek, csigák és rudak voltak beépítve. Oldalt egy nagy fém kosárban izzó parázsból négy-öt különös eszköz nyele meredezett. A Jack karján-mellén éktelenkedő friss sebekből nem volt nehéz rájönni, mire használta ezeket a gonosz kinézetű szerszámokat az asztal mellett várakozó két sötét ruhás pribék.
–Óh! Hát máris itt vagy, Mike? –fordult hideg mosollyal a Jack feje mellett álló Gaelen az ajtó felé. –Nem kellett volna ennyire sietned! De ha már itt vagy, segíts megoldani ezt az ostoba helyzetet! Hiába faggatom Jack-et, sehogyan sem akarja elárulni, hogy mi ez, és miért olyan fontos, hogy magával vitte, mikor szökni próbáltatok.
Mike döbbenten nézett az elébe tartott rádió-iránymérőre. Azt hitte, Jack a tengerbe dobta, mielőtt Gaelen varázslata visszasodorta bárkájukat a mólóhoz. Fogalma sem volt, mit mondjon a tenyérnyi készülékről a mágusnak, csak azt tudta biztosan, hogy semmiképpen sem árulhatja el az első szakaszt. Lázasan törte a fejét valami hihető magyarázaton, de csupa ostobaság jutott csak az eszébe.
–Az egy … vallási … segédeszköz –bökte ki végül. –Ami tanácsokat ad Jack-nek, … ha nehéz helyzetbe kerül.
–Csak egy szent tárgy? És ezt Jack miért nem árulta el eddig?
–Mert az ilyen … vallási dolgokról csak … a papokkal szabad beszélnie.
–Szóval ez egy titkos szent tárgy –bólogatott Gaelen. Aztán hirtelen kiélesedett a hangja: –Talán azért titkos, mert ezzel tudjátok a mágiát használni? És te … vajon miért árultad ezt el nekem?! Neked talán nem kell titokban tartanod?
–Én … nem vagyok … vallásos –próbálta összeszedni a gondolatait Mike, aztán hozzáfűzte: –Már mondtuk, hogy nem használunk mágiát. Ez a gép csak tanácsokat ad. Varázsolni biztosan nem tud.
–Ez roppant érdekes! Honnan tudsz te egyáltalán az ilyen titkos szent tárgyakról, ha nem vagy vallásos? Előtted talán nem kellett titkolnia Jack-nek, hogy mi ez?
–Jack soha nem is beszélt erről. De elég sokszor láttam vallásos embereket, ilyen készüléket használni. Nem volt nehéz rájönni, hogy mire való.
–Értem –hümmögött Gaelen, aztán odalépett Mike-hoz és elébe tartotta a rádió-iránymérőt. –Olvasd el, mit tanácsolt ez az izé Jack-nek, mielőtt szökni próbáltatok!
–Ez csak egy … rövidítés, ami a legszentebb könyvük valamelyik részére utal –vonogatta a vállát Mike, óvatosan kerülve a mágus tekintetét. –De hogy melyik részére, vagy mit mond az a passzus, arról fogalmam sincs. Tudom, hogy létezik az a könyv, de látni még sosem láttam.
–Csak olvasd el! Hangosan!
–NW 312 –olvasta le a kis képernyő feliratát Mike.
Gaelen várakozón nézett körbe. Amikor percek múltak el, mégsem történt semmi, visszament Jack-hez és elébe tartotta az iránymérőt:
–Ez a valami a tiéd! Te is olvasd el, mi van ráírva!
Jack megemelte a fejét és megismételte az első szakasz helyzetjelző adójának irányát. Gaelen megint várt egy keveset, majd ráparancsolt a megkínzott katonára, hogy imádkozzon. Jack gyanakodva méregette a mágust, aztán vállat vont és mondani kezdte a Miatyánkot. Gaelen feszülten figyelte a számára érthetetlen angol szöveget, végig készenlétben tartva fekete mágusbotját. Amikor az ima véget ért, és még mindig nem történt semmi, megvetően a kínpadra dobta a rádió-iránymérőt.
–Ez csak egy ostoba játékszer. Lássunk valami komolyabb dolgot! –fordult a mágus ismét Mike-hoz. –Azt már tudom, hogy a fegyvereitek megsebezhetnek, és akár meg is ölhetnek egy mágust. De vajon el tudnak-e pusztítani egy sárkányt is?
Szavai felidézték Mike-ban a különös bárka elfoglalásakor látott, hatalmas bőr szárnyait lengető fenevad képét és rémítő hangját. És persze felidézték a sárkánytűzben összeégett John Foster fájdalmas ordítását és halálát is.
–Igen –koppant a hangja keményen. –Meg tudnak ölni egy sárkányt. De arról ne is álmodj, hogy a kedvedért sárkányra fogok vadászni!
–Nem kell sárkányra vadásznod, Mike –rázta a fejét Gaelen kedélyes mosollyal. –Elég, ha csak megvéded magad, amikor a sárkány vadászik rád!
Mike elképedt ábrázatát látva a mágus harsányan felnevetett.
–Ennyire ne ijedj meg! Nem kell most azonnal szembeszállnod a sárkánnyal! És nem is egyedül fogsz megküzdeni vele! Előbb meg kell tanítanod a katonáimat a ti fegyvereitekkel harcolni! Háborúban állunk egy másik országgal. Azt akarom, hogy mire a következő csatába megyünk, minden fegyverhez legyen egy katonám! Vállalod, hogy kiképzel egy megfelelő osztagot, Mike?
–Ne tedd, Mike! –kiáltotta a kínpadra szíjazott Jack. –Ez a kegyetlen állat íjas-lándzsás harcosokat akar halomra lövetni a gépfegyverekkel!
–Ti talán nem voltatok kegyetlen állatok, amikor Tarriki íjas-lándzsás katonái ellen harcoltatok? –csattant fel Gaelen. –Különben sem a te véleményed érdekel, hanem Mike-é.
–Nem vállalom a kiképzést –rázta meg a fejét Mike. –Még akkor sem, ha ezért odaköttetsz Jack helyére. Nem hagyhatom, hogy mi fegyvereinkkel egyszerűen lemészároltasd az ellenség katonáit.
–A katonáikat eddig is szét tudtuk kergetni –legyintett a mágus. –De ők sárkányokat küldenek ránk, és a tüzükkel halálra perzselik a harcosainkat. Ezekkel a fegyverekkel azonban megölhetnénk, vagy legalább elűzhetnénk a sárkányokat, mielőtt árthatnának nekünk!
–Ne hagyd magad átverni, Mike! Csak süketel a fickó!
–Halgattassátok el! –vetette oda türelmetlenül Gaelen a kínpad mellett álldogáló pribékeknek. A két tagbaszakadt férfi szolgálatkészen ugrott ura parancsát teljesíteni. Egyikük fa nyelénél fogva kiragadott a parázzsal teli kosárból egy vasat és a leszíjazott katona melléhez nyomta vörösen izzó, „T”-alakú végét. Jack bőre sercegni kezdett a forróságtól, és az új sebből hamarosan az égő hús füstje-bűze szállt fel. A katona fogai összecsikordultak a kíntól, aztán mélyen a torkából felordított.
–Engedjétek el, ti állatok! –próbált társa segítségére sietni Mike, de Gaelen elébe billenő mágusbotja megállította:
–Ne hagyd, hogy mindenféle apróság elterelje a figyelmedet! Arról kezdtünk beszélgetni, hogy kiképzel nekem egy osztagot, ami a ti fegyvereitekkel megölheti az ellenség sárkányait.
–Jól van, te győztél! –köpködte a szavakat Mike. –Ha eloldoztatod, és meggyógyítod a barátomat, kiképzem neked azt az átkozott osztagot!
–Szerintem fordítsuk meg az alkut! –mondta Gaelen, tudomást sem véve Jack ordítozásáról, amivel el akarta téríteni Mike-ot a megegyezéstől. –Képezd ki az osztagot, és utána meggyógyítom a barátodat!
–Legalább azt engedd meg, hogy felvigyem a szobámba, és az én szolgáim ápolhassák!
–Szó sem lehet róla! Itt marad a tömlöcben, amíg az új csapat harcra kész nem lesz!
–Ebben a mocsokban bele fog halni a sebeibe!
–Akkor nem ártana sietned a kiképzéssel –jegyezte meg Gaelen gonosz vigyorral, aztán a kínpad felé fordult: –Oldjátok el a foglyot, és vigyétek vissza a cellájába! És hogy Mike láthassa a jóindulatomat, adjatok neki soron kívül egy kancsó vizet!
|