Brian Hatcliffe valóban feltöltötte a kártyámra a rész-társulási szerződést, de talán egy kicsit bosszúból is, még aznap gondoskodott egy feladatról számunkra, amivel előre meg kellett szolgálnunk a későbbi vámkedvezményt. Én legalább is biztosra vettem, hogy ő osztotta be a hajómat James Bradshow kapitány Adventurer-ének kísérői közé. Méghozzá olyan hirtelenül, hogy ha nem akartam máris megszegni a rész-társulási szerződést, akkor csak másfél napunk maradt egyeztetni Bradshow kapitánnyal az útvonalat és a védelmi stratégiát, meg felkészülni a startra!

   Valójában persze Steve kért meg, hogy szerezzek egy ilyen szerződést, mert most hirtelen a Társaság szolgálatába akart állni. De valószínűleg ő sem úgy képzelte ezt a szolgálatot, hogy egy független kereskedő térhajóját fogjuk kísérgetni, mert amikor megkaptuk a feladatunkat, igen cifra káromkodással adott hangot a nemtetszésének. Megváltoztatni ugyan ezzel sem tudta a megbízásunkat, de legalább levezette a mérgét. Valamit morgott az orra alá, hogy így az életben sem jön rá valamire, de olyan halkan beszélt, hogy még a felét sem értettem.

   James Bradshow Adventurer-e több hónapos begyűjtő út végén érkezett a Liupolra. A Perem bányaállomásainak tucatjait végigjárva pótalkatrészeket, programokat és élelmiszert cseréltek az ott kitermelt kristályokra, különböző fémekre és ásványi anyagokra. Tele raktérrel, nagy haszon reményében dokkoltak be Lipolon, de a SOL Társaság megbízottja csak a rakományuk alig egy harmadát tudta volna megvásárolni. Ezért a kapitány úgy döntött, hogy tovább repülnek Skyringre, ahol egyben eladhatják majd a teljes készletüket, és ha szerencséjük van, még jobb áron is, mint Liupolon.

   A kalózok megszaporodott támadásai miatt azonban a Liupolon figyelmeztették Bradshow kapitányt, hogy ha kíséret nélkül vág neki az útnak, azzal igen komoly kockázatot vállal magára. A legegyszerűbb talán az lett volna, ha Bradshow kapitány maga szerződtet néhány kísérő naszádot. De ez a megoldás drága is volt, no meg bizonyos veszélyt is rejtett magában, hiszen akár a kalózok egyik naszádját is felfogadhatta kísérőnek. Így azután a kapitány kénytelen volt a SOL Társaság védelmét kérni hajója és értékes rakománya számára.

   A Társaság jutányos áron az Adventurer mellé is rendelt négy megbízható, alaposan ellenőrzött naszádot kísérőnek. Negyediknek éppen a mi Stormhawk-unkat.

   Pompásan sikerült a második ugrásunk is! Most még egy tucat méterrel is alig csúsztunk távolabb az Adventurer-től a kötelékben. Óvatosan korrigáltam a hibát, jeleztem a teherhajó híradósának, hogy minden rendben, aztán nem is maradt más tennivalóm, mint bekapcsolni a robotpilótát és figyelni a ránk eső szektort, nem érzékelünk-e valami szokatlan mozgást. Bradshow kapitány utasítása szerint ugyanis a Stormhawk-nak kellett biztosítania az Adventurer bal hátsó negyedét a Liupoltól a Skyringig vezető úton.

   Valójában hittem is, nem is a SOL Társaság ijesztő jelentéseit a kalózokról és szaporodó támadásaikról. Két hónapja lényegében ugyanezen az útvonalon repültünk végig, amikor azért a konténerért mentünk Skyringre. De egyetlen idegen térhajóval sem találkoztunk. Pedig akkor is a Dimgal csillag közelében pihentünk meg az első ugrásunk után és a Barche törmelékgyűrűje felett a másodikat követően, ahogyan most is tettük, az Adventurer kísérőiként. Biztosra vettem, hogy most is ugyanolyan tömény unalomban fog telni a pihe-nőnk, mint tegnap a Dimgal csillag közelében. És majdnem igazam is lett.

   Végeztük a dolgunkat a Stormhawk fedélzetén. Egyenként felügyeltük a felderítő rendszert, közben ettünk, aludtunk és az üres raktérnek hála megint edzést tarthattam Lianaval. Aztán valamikor hajnalban Sharman riadót kiáltott a pilótafülkéből, mert nagy csapatra való idegen gépet látott közeledni az aszteroidák között.

   Amíg a társaim szkafanderbe bújtak, én jeleztem az Adventurer-nek, amit már biztosan ők is láttak. Azt hittem, Bradshow kapitány azonnal támadásra küldi a négy kísérő naszádot, hogy a hajójától minél távolabb megritkíthassuk a támadókat. Ehelyett csak harckészültségre és az ugrásra való felkészülésre kaptam parancsot. Így aztán elfoglaltuk a helyünket, Steve ezúttal a fedélzeti lövész székében, és képernyőinken lestük az alakzatban közeledő idegeneket.

   Ahogy egyre hosszabbra nyúlt a várakozás, úgy növekedett bennem a feszültség. Szerettem volna már rárontani a támadókra. Harcolni, vagy ha kell, hát menekülni. Bármi jobb lett volna, mint itt ülni tétlenül és lesni, amint az idegen kötelék elhagyta az aszteroidákat, és olyan irányt vett fel, hogy elvághassa az utunkat, mielőtt az Adventurer beindíthatná a hipertér-generátorát. Közben Sharman addig erőltette a műszereit, míg végül sikerült eléggé kinagyítania az egyik közeledő gépet. Már meg sem lepődtem, hogy ismét a már ismert, két motorból és a ráccsal hozzájuk erősített pilótafülkéből álló vadászgépeket láttam magam előtt.

   Közben lassan Bradshow kapitány is ráébredt, hogy csak nehezen térhet ki az összecsapás elől. Letérítette korábbi pályájáról az Adventurer-t, hogy elkerülje a támadó kalózokat. De már elkésett a manőverrel. A vadászgépek kijelölt csoportja már keresztezte az Adventurer pályavonalát, és ilyen nagy sebesség mellett a teherhajó semmiképpen sem lehetett képes még nagyobb kitérésre. Csak ekkor, szerintem már túlságosan is későn, adott támadási parancsot a négy kísérő naszádnak Bradshow kapitány.

   Azonnal teljes tolóerőre kapcsoltam a Stormhawk motorjait és kilendülve az Adventurer mellől, nekirontottam a kalózoknak. Még lőtávolon kívül voltunk, amikor fixáltam a céljelet az egyik vadászgépen és tüzet nyitottam rá. Az első össztüzem csak meggyengítette, a második már el is söpörte a szembetámadott ellenfél pajzsát. A harmadik telibe találta és darabokra tépte a jobb oldali hajtóművét.

   A kötelékből sérülten pörögve kiváló vadászra ügyet sem vetve máris befogtam az egyik szomszédját. A támadás sebessége miatt azonban annak már csak a pajzsát tudtam lenullázni, aztán átzúdultunk a kalózok között. Azonnal szűk fordulóba téptem a Stormhawk-ot, hogy folytassam a támadást, de a vid tanúsága szerint négy vadászgép is kifordult a kötelékből, hogy a nyomunkba eredjen. És azok az átkozott vadászok szűkebb fordulóra voltak képesek nálam! Mire egyenesbe hozhattam volna a naszádomat, már irizált is körülöttünk a pajzs a belecsapódó lövéseiktől.

   Mit nem adtam volna most néhány aszteroidáért, hogy köztük tudjak bujkálni, kergetőzni, mint a Goliath csatájakor! De a Barche törmelékmezeje túlságosan is távol volt ehhez. Ha arra felé veszem az irányt, a négy ránk ragadt vadászgép szépen leszedi a pajzsunkat, mielőtt elérhetnénk a fedezéket! Nem volt mit tennem, fel kellett vennem a harcot a támadóinkkal. Vad manőverezésbe kezdtem, hol jobbra, hol balra húztam eszeveszett fordulókba a Stormhawk-ot. Véletlenszerű tekergésemmel, ha lerázni nem is tudtam az üldözőinket, de annyit azért sikerült elérnem, hogy csak elvétve kerültek lőhelyzetbe és találták el a pajzsunkat, ami így kibírta a támadásaikat.

   A többi naszád és főleg az Adventurer helyzete, ha lehet, még rosszabb volt, mint a miénk. A Squirrel már a csata kezdetén találatot kapott és most tehetetlenül sodródott a törmelékmező felé. A Swallow és röviddel később a Space Duck is menekülőre fogta a dolgot. Megcélozták a törmelékmezőt, és minden energiát a hátsó pajzsukra koncentrálva, teljes gyorsulással igyekeztek elérni az aszteroidák fedezékét. De ez végül csak a Space Duck-nak sikerült. A Swallow pajzsa nem bírta a folyamatos találatokat, és összeomlott. A következő sortüzek már magát a naszádot érték, és fel is robbantották.

   Az Adventurer eleinte vitézül viszonozta a rátámadó vadászok sorozatait, de a kalózok éppen a védelmi lövegeit vették tűz alá, gyorsan meg is ritkítva őket. A csata forgatagában nem is nagyon figyeltem a támadók naszádjaira, melyek a teherhajó dokkoló berendezéseit vették célba, hogy megtapadjanak rajtuk. Csak az Adventurer kétségbeesett híradósa juttatta eszembe őket, amikor segítséget kért a fedélzetre behatoló fegyveresek ellen. Nem mintha bármit is tehettünk volna a kalózok naszádjai ellen. Esélyünk sem volt keresztül törni a vadászgépek rajain és tűz alá venni a bedokkolt ellenséges hajókat, hogy visszavonulásra késztessük őket.

    Csaknem az Adventurer segélykérésével egy időben Sharman végre rátalált a kalózok hordozójára. A toldozott-foltozott hajó éppen elhagyta a törmelékmezőt. Lassan közeledett áldozatához, hogy ha kell, erősítést küldhessen a teherhajóra, és a győzelem után azonnal a fedélzetére vehesse a vadászokat. Amíg üldözőink előtt forgolódva távolodtam, az Adventurer-től, vad ötletem támadt. Miért ne támadhatnám meg a kalózok hordozóját, ahogyan a Goliath oldalán vívott csatában is tettem?

   Ettől kezdve úgy alakítottam látszólag véletlenszerű fordulóimat, hogy egyre közelebb kerülhessek a célomhoz. Vadul cifráztam a manővereket, hogy a négy vadászgép minél kevesebbet lőhessen ránk. Ezzel ugyan Steve munkáját is megnehezítettem, de most ez érdekelt a legkevésbé. Egyre csak a hordozót, no meg a vadászokat lestem a viden. Aztán amint az egyik fordulóból kijövet elég közelinek éreztem a nagy hajót, egyenesbe húztam a Stormhawk-ot és minden fegyverből tüzelve egyenesen nekirontottam.

   Igyekeztem tudomást sem venni a pajzsgenerátorok egyre magasabb hangú, panaszos sivításáról, csak arra figyeltem, hogy egyetlen ponton tartsam a céljelet. Valami különös késztetéstől hajtva megint a vörös sárkányfejet szemeltem ki a torony oldalán. Sorozataimtól eleinte csak a hordozó pajzsa irizált, ahogyan elnyelte a belecsapódó energiát, de hamarosan a torony fémfala is felszikrázott a lövéseimtől. Egyre közelebb zuhantam a kalózhajóhoz és csak az utolsó pillanatban húztam fel a Stormhawk-ot, mielőtt belecsapódtunk volna a tarkára mázolt burkolatba. És csak ekkor tudatosult bennem, amit pedig már percek óta láttam: a sárkányfejet egy teljesen új lemezre festették, melyet egy korábbi lékre hegesztettek rá!

   –Hagyd abba, Tom!  –szólt rám Steve élesen.  –Most nincs fedezeted, és egyedül nem győzhetsz egy ekkora hajó ellen!

   –Ez a hajó támadta meg a Goliath-ot, Steve!  –húztam el alacsonyan a hordozó tartályai felett, laposan megsorozva a hajtóműveit.  –Láttam a javítás nyomát!

   Steve-nek egy pillanatra elakadt a szava a hír hallatán, de aztán annál keményebben felcsattant:

   –Akkor mire vársz még? Tűnjünk el innét!!

   Steve Nolan igyekezett minél nyugodtabbnak látszani, bár valójában majd felrobbant a türelmetlenségtől, amióta Tom kijelentette, hogy ez a hordozó támadta meg négy hónapja a Goliath-ot. Szerette volna siettetni valahogyan a kalózokat, hogy haza induljanak végre a bázisukra, és mutassák meg szépen neki is az utat. De nem tehetett mást, csak bámulta a vid ernyőin a vadászait sorra a fedélzetére vevő hordozót, meg a mellette lebegő, elfoglalt Adventurer-t.

   A csata végén Tom éppen csak elérte az aszteroidák fedezékét, mielőtt a Stormhawk pajzsa összeomlott volna az üldöző vadászgépek lövéseitől. De aztán egy pillanat alatt minden megváltozott. A hegy méretű sziklák között Tom végre lépre tudta csalni az ellenfeleit. Szeszélyesen kanyargott az aszteroidák fedezékében, és többször is sikerült úgy fordulnia, hogy valamelyik meglepett vadász éppen a fegyvereik előtt találja magát. Ennek a taktikázásnak végül két kalóz adta meg az árát. Az egyiket Tom lőtte szét, a másik csak megsérült és egy hatalmas sziklán törte össze irányíthatatlanná vált gépét. A maradék két üldöző ezek után feladta a halálos kergetőzést, és visszafordult a hordozó felé.

   Amint üldözőik eltűntek az aszteroidák között, Tom is felhagyott addigi vad manővereivel. Előbb csak lassított, majd egy szóra abba is beleegyezett, hogy visszaóvakodjanak megfigyelni a kalózokat. Lassan, a hegynyi sziklák között meglapulva araszoltak közelebb a törmelékmező széléhez és a kalózokhoz. Végül egy megfelelő aszteroida takarásában, érintésnyire a sziklás felszíntől, Tom óvatosan megállította a Stormhawk-ot.

   De ez a meglapulás is már egy órája történt. Ez idő alatt a kalózok nyilván már teljesen megszállták az Adventurer-t. A két nagy hajó közt ingázó naszád-ok arra utaltak, hogy a teherhajó legénységét átszállították a hordozóra, és új személyzet állt a helyükre. Biztosat persze nem lehetett tudni, Steve csak találgathatta a manőverek értelmét. Ilyen távolból még a kom-csatornákat sem tudták lehallgatni, a zsilipekbe meg úgysem nézhettek volna be, akármilyen közelről figyelnek is.

   Végül aztán mégis döntésre jutottak a kalózok. Előbb az Adventurer hajtóművei lobbantak be, új irányba fordítva az ugráshoz gyorsító teherhajót. Néhány perccel később a hordozó is követte áldozatát. Amint a két térhajó megmozdult, Sharman is rögtön felélénkült Steve mellett. Egyik szenzort a másik után fókuszálta a hordozóra, és állította követésre őket, míg csak a két hajó be nem kapcsolta hipertér-generátorát.

   Habár másodszor néztem végig, ahogyan Liana, Steve és Maurice az ugrás előtt bemért adatok alapján kibűvészkedte a csillagtérképen egy másik térhajó célpontját, most sem értettem túl sokat az egészből. Pedig igyekeztem nagyon odafigyelni! Szerettem volna, ha valaki engem is beavat ebbe a különös játékba. De Steve-et és Maurice-t túlságosan is lefoglalta a szenzorok adatainak értékelése, Liana pedig az általuk diktált adatokat jelenítette meg egy csillagtérképen. Szívesen megkérdeztem volna, hogy miből számolnak ki egy-egy adatot, de láttam jól, hogy csak zavarnám őket, ha kérdezősködni kezdenék, így inkább csendben figyeltem, mit csinálnak.

   Hamarosan megegyeztek, hogy a hordozó legvalószínűbb célpontja egy tizenöt és fél fényévnyire levő, jelentéktelen, magányos törpecsillag lehet, melynek még saját neve sem volt a térképeken, csak koordinátái. De ha két ugrást vettek figyelembe, ez volt a kalózok ugrási vektora szerinti legközelebbi csillag. Három, vagy több ugrás esetén persze már más rendszerek is szóba jöhettek volna. Steve szerint azonban a támadók bázisa nem lehet túl messze, ha ilyen sűrűn képesek lecsapni. Érvelését jól alátámasztotta, hogy az atlasz szerint a névtelen csillagnak volt egy Marshoz hasonlatos, lakhatatlan bolygója, meg egy tekintélyes, a Barche-éhoz hasonló törmelékgyűrűje is. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a lehető legközelebb villanunk be a névtelen bolygóhoz, és onnan kezdjük meg a törmelékmező átvizsgálását.

   Alig egy órával a cél kijelölése után mi is a kalózok hordozója, meg az elrabolt Adventurer után eredtünk. Persze bármennyire is sajnáltuk a teherhajó legény-ségét, meg sem fordult a fejünkben hogy valami hősies akcióba kezdjünk a kiszabadításukra. Csak felderíteni indultunk a kalózokat, nem harcolni akartunk velük.

   Minden sietség nélkül, másfél nap alatt tettük meg a két ugrást. Olyan pompásan sikerült az érkezésünk, hogy alig félórányi repülésre villantunk be a névtelen csillag névtelen bolygójától. És alig néhány perc után rájöttünk, hogy túlságosan is közelre érkeztünk! Az élettelen bolygó fölött, stacionárius pályán egy hajógyárrá alakított Mole állomás keringett! És mellette katonás rendben vagy félszáz cirkáló és hat-nyolc hordozó sorakozott parkolópályán.

   Döbbenten néztem a vid ernyőjét. Kezdettől sejtettem, hogy igaza van Steve-nek, és találunk valahol egy kalózbázist a rendszerben. De rejtőzködő kalózokra számítottam, nem pedig egy nyíltan parkoló, fenyegető méretű hadiflottára, meg egy nagy hajógyárra! Azonnal tudtam, hogy megint sikerült valami nagyon rossz helyre keverednünk! Bárki építette is ezeket a cirkálókat, nem fog örülni, hogy felfedeztük a titkát. Vagyis megint pucolnunk kell, amilyen gyorsan csak lehet! De hogyan és merre? A Stormhawk még mindig úgy zuhant a névtelen bolygó felé, mint egy meteor. Ha kellően lelassítok egy teljes fordulóhoz, azzal időt és lehetőséget adok az ismeretlen flottának, hogy a nyomunkba eredjen. És a bolygóhoz ennyire közel még túlsebességű csatornát sem hozhatok létre!

   Hirtelen villant elém a megoldás! Csak egy egészen keveset módosítottam a Stormhawk irányán, hogy a titokzatos hajógyár helyett a bolygó túlsó pereme felé tartsunk. És gyorsítani kezdtem, hogy minél előbb eltűnhessünk a szürke planéta mögött. Akármilyen gyorsan tér is magához a cirkálók legénysége, így képtelenek lesznek elénk vágni. Nekik is meg kell majd kerülniük a bolygót. És mivel ők parkolópályáról indulnak, ha szerencsénk van, nyerhetünk annyi időt, hogy a bolygótól eltávolodva lebukhassunk a túlsebességű csatornába!

   Közben végre Sharman is magára talált, és nekilátott felvételeket készíteni. Ügyeskedése nyomán először egy közel száz méter hosszú cirkáló közeli képe tűnt fel a vid ernyőjén. Maurice lassan pásztázott végig a legalább tucatnyi lövegen, a hajó alsó részén domborodó iker rakétavetőn és a törzs oldalán virító, stilizált galaxison, meg a SOL feliraton. Na meg a szaporán villogva beinduló manőver hajtóműveken, ahogyan a térhajó igyekezett kiválni a szoros kötelékből, hogy elsőként vegye üldözőbe a Stormhawk-ot.

   Kaján örömmel láttam, hogy bár a gyorsítani igyekvő cirkáló a kötelék szélén, igaz, hogy a túlsó szélén parkolt, mégsem indulhatott egyenesen felénk. Előre kellett haladnia, hogy a társai sorát megelőzve elfordulhasson előttük. Mivel nem a hozzánk legközelebbi térhajó indult az üldözésünkre, nem volt nehéz rájönni, hogy a Társaság hajóin csak kis létszámú, ügyeletes legénység lehetett szolgálatban. Erre utalt az is, hogy csak percekkel később, és akkor is igen pontatlanul adták le az első figyelmeztető lövéseiket. Ráadásul a társai előtt átvágó cirkáló még akadályozta is a többi hajót az esetleges tüzelésben.

   –Ismeretlen űrnaszád!  –harsant fel közben a komból egy erőteljes férfihang.  –Azonosítsa magát! Kezdjen fékezni! Kapcsolja ki a pajzsát és minden fegyverrendszerét! Készüljön fel az állomáson való bedokkolásra! Ha folytatja eddigi manőverét, kénytelenek leszünk kényszeríteni utasításaink betartására!

   Az idegen még biztosan folytatta fenyegetéseit, de Sharman kérés nélkül is kikapcsolta a komot. Pontosan tudta, hogy sem az azonosítónkat nem adom meg, sem a bedokkolásra utasító parancsot nem fogom teljesíteni.

   –Felébredtek odaát  –dörmögte az orra alatt Maurice.  –Olyan zavarást nyomnak ránk, mintha attól félnének, hogy máris közölhetjük valakivel a helyzetüket! Pedig csak a saját dolgukat nehezítik. Ebben a zsongásban aligha mérhet be pontosan az a cirkáló!

   –A te rendszereidet nem zavarják be? A cirkáló elől egészen a légkör határáig akarok süllyedni. De ha belemerülünk a légkörbe, akkor túl sok sebességet veszítünk.

   –Annyira ki tudom szűrni a zavarásukat. És ha a bolygó görbülete eltakarja az állomást, még javulni is fog a helyzet.

   Közben, ha lassan is, de kezdett helyreállni a rend a Társaság flottájában. A szoros kötelékből hamarosan már tucatnyi cirkáló vált ki, hogy legyező alak-ban szétterülő pályákon üldözőbe vegyenek bennünket. Ezzel leszűkítették ugyan valamelyest a menekülési utunkat, de nem tudtak veszélyesen közel kerülni a Stormhawk-hoz. Egyre gyorsulva értük el a légkör határát és percek-kel később üldözőink már a bolygó horizontja közelébe kerültek.

   Nem tudom, hogy ekkor jöttek rá a tervemre, vagy csak ekkor veszítették el a türelmüket, de szinte egy időben az összes üldözőnk tüzet nyitott ránk, mielőtt eltűnhettünk volna előlük. Ahogyan Sharman megjósolta, nem igazán tudták pontosan bemérni a gyorsan mozgó Stormhawk-ot. Lövéseik rendre elkerültek bennünket, csak elvétve érte egy-egy találat a pajzsunkat. Már úgy tűnt, sikerült megszöknünk a Társaság flottája elől, amikor váratlanul szemből is felbukkant három cirkáló a bolygó íve mögül!

   Tudtam, hogy a hajógyár körül látott térhajók semmiképpen sem kerülhettek ilyen gyorsan elénk. Ha mégis itt voltak, akkor egy második flottának is kellet várakoznia a bolygó másik oldalán! Vagyis két tűz közé kerültünk! Bármerre fordulok is, hamarosan legalább egy tucat hadihajó lövegei fogják ontani pusztító energiáikat a pajzsunkra. Egyetlen halvány esélyünk maradt. Vadul magam felé húztam a Stormhawk kormányát, kegyetlen erejű, szűk fordulóba tépve a naszádot. Meg kellett próbálnom annyira eltávolodni a névtelen bolygótól, hogy a hipertér-generátorunk létre tudja hozni a túlsebességű csatornát!

   Szerettem volna tovább növelni a motorok teljesítményét, de már eddig is teljes tolóerővel dolgoztak. Csak a meglepetésben bízhattam, hogy az ellenfeleink késve veszi észre a manőverünket. Meg abban, hogy az üldöző cirkálók még mindig sokkal lassabban haladtak, mint a Stormhawk. Arról persze nem is álmodhattam, hogy a lőtávolukon kívül maradhatunk. De abban még reménykedhettem, hogy ha a pajzs minden energiáját a hátsó részre koncentrálom, akkor talán elég ideig ellenállhat a cirkálók lövéseinek.

   Alig kezdtünk távolodni a névtelen bolygótól, máris bekapcsoltam a hipertér-generátort. Tudtam, hogy egy ekkora tömeg közelében simán le is égethetem, de egyszerűen nem várhattunk addig, amíg biztonságos távolságra jutunk ettől az átkozott planétától.

   Nagyon hamar kiderült, hogy mennyire kevés időnk is van. Csak öt-tíz percbe telt, hogy egyik cirkáló a másik után tüzet nyisson ránk. Szerencsére nem lőttek valami pontosan. Fogalmam sem volt, hogy ennek a gyakorlatlanságuk, vagy a hiányos személyzetük lehetett-e az oka, de csak elvétve találtak célba. Persze ennyi is éppen elég volt, hogy a pajzsgenerátorok megnyugtatóan mély búgása hamarosan panaszos sivítássá vékonyodjon.

   Nem tehettem mást, csak egyre növeltem a hipertér-generátor teljesítményét, hátha hamarabb létrejön az az istenverte túlsebességű csatorna. De semmi sem történt! Nyomokban, igen halványan elkezdett ugyan kialakulni az erőtérbuborék fényszövete! De ezzel egy időben a hipertér-generátor hangja is egyre vékonyabb, elkínzottabb lett.

   Aztán a Stormhawk kegyetlenül megrázkódott a pajzsunkat elsöprő találatok félelmetes energia-zuhatagától. A következő pillanatban hatalmas lökést éreztem a hátamon és mindent vörös ködbe borító fájdalom hasított a fejembe. Talán felordítottam a kíntól, de ebben már nem lehettem biztos. Ahogyan abban sem, hogy valóban felvillant a fülke ablakán túl az energiabuborék, vagy csak én akartam úgy látni.