2.
Jani a pakolást elunva kisétált a Sóhordó úti ABC-ből. Nagyot húzott a sörös-üvegéből és a falnak támaszkodva végignézett az Öreg Bilkásnak ismert terület utcáin. Hogy miért hívták Öreg Bilkásnak? Állítólag valaha innen nem messze kezdődtek a város birkalegelői, amelyekről némi ferdítéssel az egész városrész a nevét kapta. És hogy miért lett Öreg? Mert vagy tíz éve a legelők helyén egy panel lakótelepet kezdtek építeni, aminek persze Bilkás Telep lett a neve. Senki sem tudta, miért hagyták meg az új lakótelep és a belváros közé ékelődő Öreg Bilkást. Hiszen a javarészt földszintes, kopott, öreg házak többsége már régen megérett a bontásra. Előbb-utóbb az lett volna a sorsa az Öreg Bilkásnak is, mint a szélén elterülő, évtizedekkel korábban bezárt temetőnek. Tavaly ősszel munkások hada lepte el az elvadult bokrok között már alig látható temetőt. Kiirtották a dzsumbujt, összeszedték a kopott, törött, megvénült kereszteket, ledöntötték a rozsdás kaput, melynek feliratáról már a festék emléke is lekopott. Aztán eldózerolták az egész területet. Ha nem jön ez az istenverte járvány, lassan már építeni kezdték volna a tervezett gyárat a régi temető helyére.
Rábai Jani itt született és itt is nőtt fel az Öreg Bilkás keskeny utcáin, a vénebbnél vénebb házak között. Itt kergették egymást az iskolatársaival indiánost játszva és innen kísérte először a belvárosi moziba a szomszéd házban lakó Molnár Zsuzsit, akit hetekig csak messziről bámult, mielőtt dadogva, kiszáradt torokkal meg merte szólítani. Akkor két egész hónapig a mennyországban érezte magát, míg Zsuzsi a két évvel idősebb Lakatos Zolit nem választotta helyette. Aztán innen járt dolgozni is, míg két hónapja a járvány el nem érte a várost, és persze az Öreg Bilkást is. A családból elsőként Jani apja kapta el a fertőzést. Amilyen nagy, vállas, erős ember volt, olyan tehetetlenül feküdt a hordágyon, mikor a mentősök elvitték. De három nap múlva, amikor Jani is ágynak esett, érte már a mentő sem jött el. Anyja és az öccse otthon próbálták ápolni, ahogy tudták. Aztán kiesett pár nap az emlékeiből. Amikor magához tért, Anyus már nem volt sehol. Csak a lázas, egyfolytában rókázó Pista fetrengett udvari lakásuk egyik sezlonján. Még két teljes napig. A láztól és a hányástól legyengült, elgyötört Jani mindent megpróbált, hogy segítsen az öccsén, bár maga is alig állt a lábán. Első dolga volt átvánszorogni a szomszéd lakásba, ahol a ház egyetlen telefonja volt. De csak az öreg Zsótér Bandi bácsi holttestét találta otthon. Rémülten kimenekült az utcára. Egymás után öt kétforintost is beledobált a sarki telefonba, aztán véresre verte rajta az öklét, de hiába. A készülék süket maradt, már nem működött. És az egész utcán nem találkozott senkivel, aki segíthetett volna. Azután a harmadik nap reggelén Pista is meghalt.
Egyedül maradva Jani erőt vett magán és sorra járta a szomszéd lakásokat, de mindegyikben csak a járvány görcsöktől kicsavart testű áldozatait találta. Iszonyatos volt a holtakkal teli házak között bolyongani. Bármit megadott volna, hogy egyetlen emberi szót halljon a dermesztő némaságban. Egész nap az őrület határán volt. Késő délutánra járt már, mikor végre találkozott az utcán gyerekkori barátjával, Molnár Zsigával. Őt is megviselte a betegség, de sokkal hamarabb feltalálta magát, mint Jani. Korgó gyomrát tapogatva kijelentette, hogy először is „enni kéne valamit”. És mivel a Sóhordó úti ABC-t, ahová vásárolni indultak, az ajtaja elé gyűlt falevelek tanúsága szerint napok óta senki sem nyitotta ki, Zsiga egy téglával egyszerűen kiverte az ajtó üvegét. Odabent aztán először is ittak egy-egy sört, majd két bolti kosárba pakolták és elvitték, amire szükségük volt.
A következő napokban – Molnárék lakását használva bázisul – az Öreg Bilkás mind nagyobb részét járták be, más túlélők után kutatva. Nem is eredménytelenül. Először Nyári Jocóra találtak rá, Zsigáék lakásától alig két utcányira, majd újabb három nap múlva Lajkó Zsuzsára. Akkor kezdte zavarni őket először ruháik bűze. El is mentek a közeli, embermagas téglakerítéssel körbezárt focipálya állandóan csorgó artézi kútjához, és nagyjából lemosakodtak a jegesen hideg vízben. Aztán nekivágtak a belvárosnak, és egy áruház kirakatát betörve valamennyien teljesen átöltöztek. Hazafelé menet találkoztak a két tömött szatyrot cipelő Jeney Lacival, akiről gyorsan kiderült, hogy nincs is egyedül. Akkor már harmadik napja ápolgatta a szomszédjában lakó Pálffy Anikót.
Kicsit kezdett szűk lenni Zsigáék két szoba, konyhás lakása. Pedig amikor legközelebb kajáért mentek az ABC-be, Jocó felfigyelt egy rongycsomóra a sugárút túloldalán. Közelebbről megnézve kiderült, hogy az a rongycsomó bizony él, és Balogh Eszternek hívják. A boltba indult szerencsétlen, de már nem volt annyi ereje, hogy el is jusson odáig. Szerencsére a két másik lány pár nap alatt talpra állította őt is.
Addigra rájuk talált Csiszár Béla, aki hozzájuk hasonlóan a focipálya kútjáról hordta magának a vizet. A nyomaikat követve beballagott az udvarra, és bekopogott a lakás ajtaján. Persze hogy befogadták őt is, akárcsak öt nappal később a kutyák elől menekülő Tóth Csabát, akivel kilencre nőtt a csapat létszáma. Ehhez persze előbb egy kiadós kőzáporral el kellett kergetniük a négy vicsorgó, kaffogó, megvadult állatot, melyeknek eszükben sem volt lemondani a zsákmányukról.
Ha szűkösen is, de berendezkedtek Zsigáék lakásában. A kicsit kisebb belső szobában a szülők dupla ágyán osztozott a három lány. Az ágy lábánál álló keskeny heverő, mely eredetileg Zsiga húgáé, Marikáé volt, Jeney Lacinak jutott. A külső szobában Zsiga és Jani kapták a két sezlont. Volt ezen kívül két gumimatraca is Molnáréknak, amiket napközben a szekrény mellé állítottak a sarokba, éjjel pedig Nyári Jocó és Csiszár Béla a kétszemélyesen, Tóth Csaba pedig a maradék egyszemélyes matracon aludt. Két-három naponként elzarándokoltak a Sóhordó úti ABC-be és hazacipeltek annyi ételt, amennyivel kihúzhatták a következő látogatásig. Közben kannákkal hordták a vizet a focipályáról inni, meg mosakodni. Mert a kályhával nem csak kényelmesen befűtötték a lakást, hanem a platniján ételt és vizet is tudtak melegíteni. Egészen jól el voltak, csak azt nem tudták, mihez kezdjenek unalmukban. Néha nagyokat beszélgettek, máskor még nagyobbakat hallgattak. Néha bekapcsolták Zsiga Szokol zsebrádióját, de statikus zörejeken kívül semmit sem hallottak. Fél napokat játszottak az egyik szekrényből előhalászott öreg kártya-paklival és a kopott Ki nevet a végén? társasjátékkal. És közben persze találgattak, vitatkoztak is eleget. Látták maguk körül a járvány pusztítását és nem értették, hogyan élhették túl. És ha már túl élték, akkor miért pont ők? És miért ilyen kevesen az egész városban? De a legkeményebb kérdést Zsuzsa tette fel: mihez kezdenek majd, ha kifogynak a boltok készletei? Mit fognak akkor enni? Zsuzsa minden alkalommal igyekezett meggyőzni a többieket, hogy ideje lenne elhagyniuk a várost és valami olyan helyet keresni, ahol megteremthetik az ételüket a boltok fosztogatása nélkül is. Zsiga és Jeney Laci viszont kötötték az ebet a karóhoz, hogy hamarosan jönnie kell valamilyen segítségnek. Így aztán jobb híján maradtak, várakoztak és vitatkoztak tovább. Hiszen az egész világot csak nem pusztíthatta el ez az istenverte járvány!
– A franc essen bele! – tette le két megrakott reklámszatyrát Jocó a fal mellé. Kivette a sörösüveget Jani kezéből, beleivott, csak aztán folytatta, fejével a bolt felé intve: – Elfogyott minden kaja odabent! Pia annyi van, hogy akár be is rúghatnánk egy párszor. De se konzerv, se kétszersült, se semmi normális kaja.
– Na és? Nem csak ez az egy bolt van a városban! Legközelebb majd elmegyünk az Új téri barakkba!
– Ja! Csak az még egyszer olyan messze van, mint ez.
– Mi van messze? - lépett ki a bolt ajtaján Zsiga.
– Az Új téri barakk-bolt – mutatott tétován bal felé Jani. – Éppen azt beszéltük, hogy ha itt elfogyott a kaja, akkor legközelebb majd oda megyünk.
– Hát onnan aztán lesz cipekedni valónk! – csatlakozott a beszélgetőkhöz Jeney Laci. – Nem ártana valami kiskocsit keríteni! Azzal mégiscsak könnyebb lenne.
– De be vagytok tojva egy kis munkától! – csóválta a fejét Zsiga. – Legalább nem döglünk otthon egész nap! Egyikünk se fog belehalni, ha kicsit hosszabb sétát teszünk pár naponként!
– Különben sem árt hozzászokni a gondolathoz, hogy egyre messzebb kell mennünk mindenért – feszítette le egy sörösüveg kupakját Béla az ajtó peremén. – Ez a bolt már kiürült. De az az Új téri is ki fog. Akkor még távolabbra kell majd menni.
– És mi lesz, ha a város minden boltja kiürül? – vette elő kedvenc témáját Zsuzsa sokadszorra is.
– Baromság! Akár már holnap ideérhet a segítség!
– És ha mégsem? – kötötte az ebet a karóhoz Zsuzsa. – És ha tényleg kifogy az étel az összes boltból? Vagy csak megromlik?
– Majd akkor meglátjuk, hogyan tovább – vonogatta a vállát Zsiga.
– Mi van a te fejedben, Zsiga? Úgy lehet, kilencen maradtunk az egész városban. Honnan kéne jönnie annak a te híres segítségednek?
– Igen, kilencen vagyunk – bólogatott Jeney Laci. – De nem hiszem, hogy egész Szegeden ne lenne több túlélő rajtunk kívül! És akkor a többi városról még nem is beszéltünk! A kormánynak biztosan van valami ellenszere a betegségre. Előbb-utóbb ide is elérnek a gyógyszerekkel. Csak addig kell kibírnunk valahogy!
– Ha rajtunk kívül is vannak még túlélők Szegeden, miért nem megyünk és keressük meg őket? – kérdezte Zsuzsa szikrázó szemekkel. – Miért csak ülünk a hátsónkon és várjuk, hogy valaki kegyeskedjen segíteni rajtunk?
– Talán azt akarod, hogy vizsgáljuk át az egész várost házról házra? – rázkódott össze Anikó, amint elképzelte, hogyan zajlana egy efféle kutatás. – Neked lenne gusztusod bemenni olyan lakásokba, ahol halottak fekszenek?
– Az nem a mi feladatunk. Majd megteszik a kormány által megbízott szakemberek, akik azt is tudni fogják, hogy mihez kezdjenek a túlélőkkel! Meg azzal a rengeteg halottal is.
– És addig? Mit csináljunk, amíg azok a szakemberek ideérnek? Ha ugyan valaha is jönni fognak?
– Jönni fognak! – csattant fel Zsiga. – Az nem lehet, hogy egy járvány csak úgy elsöpörje az egész országot!
– És ha mégis? Mi meg csak vesztegetjük az időnket, ahelyett, hogy valami értelmes dologba fognánk!
– A telet mindenképpen itt kell töltenünk, a városban – tette le kiürült sörös üvegét a fal tövére Jeney Laci. – Ha addig nem történik semmi, tavasszal is ráérünk valami okos dolgon törni a fejünket!
– Nem értelek én téged, Zsuzsa – ingatta a fejét Zsiga. – Ez az egy bolt is egy jó hónapig eltartott bennünket. Az Új téri is kitart egy darabig. Addigra biztosan helyre áll a rend! Ha meg nem, hát majd találunk másik boltokat a városban!
Meglepetten álltak az Új téri barakk-bolt felfeszített ajtaja előtt. Valaki jól láthatóan megelőzte őket. Egyszerre elhallgattak, pedig egész úton jókedvűen nevetgéltek. Janinak előző nap eszébe jutott az öreg Zsótér kétkerekű kiskocsija, amit azonnal használatba is vettek. A lányok persze nem akartak gyalogolni. Felültek a kiskocsira, és úgy húzatták magukat a boltig. Közben mókáztak, viccelődtek, nagyokat nevettek, mint a régi szép időkben, a járvány előtt.
Most viszont néma várakozással, kicsit gyanakodva és nagyon csendesen forgatták a fejüket. Akaratlanul is sorra vették a környező házak ablakait, hátha valamelyik mögött meglátják a bolt feltörőjét. De semmi sem mozdult az egész téren.
– Mit vagytok úgy betojva? – szólalt meg nagy sokára Zsiga erőltetett nevetéssel. – Úgy bambultok itt, mintha valami nagy baj ért volna benneteket. Pedig csak úgy tűnik, hogy tízen leszünk!
– Aha – bólogatott savanyú képpel Jocó. – De hol a francban van az a tizedik?
Egyikük sem tudta volna megmondani miért, de a feltört üzlet félhomályos belseje valami fura félelmet keltett bennük. Ők mindig behúzták maguk utána Sóhordó úti ABC ajtaját, ha elvitték az esedékes szállítmányukat. A barakk- bolt feltörője azonban nem törődött ilyen apróságokkal. A dróthálóval megerősített ajtó tárva nyitva állt, mintha valaki éppen pakolt volna odabenn.
– Mi se ültünk be a Sóhordó úti boltba – rántott egyet a vállán Jeney Laci. – Majd hagyunk neki egy üzenetet, hogy hol találhat meg bennünket.
– Az lesz a legjobb – hagyta helyben az ötletet Zsiga. – Hagyunk egy üzenetet. De most gyerünk pakolni, mielőtt lemegy a nap!
Gyakorlottan hordták ki a konzerveket, kétszersültet, kekszet és italokat a kiskocsira. Legalább kétszer akkora rakományt halmoztak fel, mint amennyit szatyrokban el tudtak vinni a másik boltból. Alaposan meg is csappantak a barakk-bolt polcain a készletek, mire végeztek a rakodással. Máris látható volt, hogy talán két alkalommal jöhetnek még ide, aztán új vadászterület után kell nézniük, ha nem akarnak éhen maradni.
– Ti meg mi a fenét csináltok itt?! – csattant rájuk egy idegen hang hirtelen. A kérdésben azonban egyetlen cseppnyi kíváncsiság sem volt. Csak jeges fenyegetés.
Mindannyian egyszerre fordultak az ajtó felé. Odakint a téren egy húszas évei derekán járó fiatalember állt. Duplacsövű vadászpuskával a kezében. A fegyver csöve rezzenéstelenül a bolt ajtajára, vagyis rájuk irányult.
– Azt kérdeztem, mi a fenét csináltok a mi boltunkban?!
– Amit ti is – lépett kettőt a bejárat felé Zsiga. – Kaját keresünk, hogy túléljük ezt a…..
– Kuss!! – csattant fel az idegen. – Pofázol itt nekem, mikor ellopjátok az ételünket?! Kifelé onnét! Mindenki!
Forrt bennük az indulat, de az a fenyegetően rájuk meredő vadászpuska tehetetlenné silányította őket. Lerakták az utolsó konzerveket és zacskókat, és nagyon elcsendesedve, libasorban kiballagtak a térre. Csak odakint jöttek rá, hogy az idegen egyáltalán nincs egyedül. Négy társa oldalt állt, a megrakott kiskocsi mellett. A legfiatalabb talán tizennyolc éves kölyök lehetett, a legidősebb meg legalább negyvenes, meglett ember volt. És nem csak az ajtónál álló vezérük kezében volt fegyver. Az idősebb férfinál és egy másik fiatalnál is puskák voltak, és ugyanolyan kegyetlen, hideg szemmel céloztak rájuk azok is.
– Most bezzeg tele a gatyátok, mi? – pattogott tovább az idegenek vezére. – Legszívesebben lepuffantanálak benneteket. Mocskos tolvajbanda! De lássátok, kivel van dolgotok! Takarodjatok vissza a putritokba! És jegyezzétek, meg hogy ez a bolt itt a miénk!
Jani látta, hogy Zsiga keze ökölbe szorul. Gyorsan megfogta barátja karját, mielőtt még elszánhatta volna magát valami ostoba támadásra.
– Hagyd, Zsiga! – mondta halkan. – Had legyen az övék ez a bolt! Van még másik is a környéken!
Zsiga csak a szemével intett a többieknek, hogy induljanak. Fogcsikorgató dühvel oldalaztak el az idegenek és a barakk fala között. Még a kiskocsit sem próbálták magukkal vinni, csak megkerülték a bolt sarkát és üres kézzel hazafelé indultak. Égett az arcuk a megaláztatástól. Pedig a java még hátra volt!
– Hé! Megállni! – kiáltott utánuk hirtelen a puskás vezér. – Ti hazamehettek, de a babák maradnak!
Megtorpantak és tanácstalanul néztek egymásra. Az elmúlt hetekben igazi kis csapattá kovácsolódtak. Nem hagyhatták, hogy ez a fegyveres barom egyszerűen foglyul ejtse a három lányt! De az idegen szinte olvasott a gondolataikban. A csendet váratlanul egy lövés robaja tépte szét. A fejük fölötti ágakat maréknyi sörét szaggatta meg, apró ágdarabkákkal és fatörmelékkel szórva be riadtan szétugró csapatukat.
– Azt mondtam, a három lány visszajön! – töltötte újra a fegyverét nagy nyugalommal a puskás vezér. – Ti meg elkotródtok, míg meg nem gondolom magamat!
– Figyeljétek, hogy csinálom! – tartotta elébük Jeney Laci a géppisztolyt, hogy jobban lássák, éppen mit mutat. – A tárnak először így, az elejét akasztod be, aztán felbillented a hátulját is. Amikor a helyére kattant, ezt a jobb oldali kallantyút letolod. Aztán ezzel a kis karral felhúzod a fegyvert, és már lőhetsz is. Ha kiürült a tár, akkor ezt a kis kilincset elbillented és ki tudod venni az üres tárat.
Mind kipróbálták üres tárral, amit Laci mutatott, és örömmel csattogtatták fegyvereiket. Aztán nekiültek, és tárazni kezdtek. Mire a második-harmadik tárba is belenyomkodták a harminc lőszert, megfájdultak az ujjaik a szokatlan munkától. De Laci, aki már letöltötte a katona idejét, ragaszkodott hozzá, hogy fejenként tíz tárat töltsenek meg. És még tizet Csabának is, aki ott maradt az Új téren, hogy felderítse az idegen banda szállását. Fogalmuk sem volt, minek nekik annyi lőszer, de egyikük sem ellenkezett Lacival. Csak fogcsikorgatva töltötték egyik tárat a másik után.
Mind az öten fáradtak voltak, éhesek és szomjasak. Már jól benne jártak a délutánban és utoljára reggel ettek rendesen, még Zsigáék lakásában. Amikor az a puskás barom elkergette őket, természetesen eszükben sem volt hazamenni. Két sarokkal távolabb megálltak, hogy megbeszéljék, mihez kezdjenek. Legszívesebben puszta kézzel, vagy a kerítésekből kitördelt dorongokkal estek volna neki annak a szemétládának, meg a társainak. Jeney Laci szerencsére gyorsan lehűtötte őket, mert szerinte az idegenek valószínűleg éppen erre várnak. De ha előbb fegyvert szereznek, megtervezik az akciót, és csak azután ütnek rajta a másik bandán, akkor biztosak lehetnek a sikerben.
Laci ötletét követve erőltetett menetben, sokszor futva vágtak át a városon, hogy felfegyverkezzenek a laktanyában. Csak annyi időre álltak meg út közben, míg egy kis bolt kirakatát beverve szereztek pár csomag kekszet, meg egy-egy sört. De hajtotta őket a düh és a megaláztatás. Amint kezükben volt az étel, már mentek is tovább. Menet közben falták be a kekszet és ittak, ahogyan tudtak. Minél előbb meg akartak fizetni annak a szemétnek, amiért elkergette őket a puskájával. És persze meg akartak fizetni azért is, hogy elhurcolta a lányokat.
Majd egy órai rohanás után izzadtan, lihegve értek a laktanyához, ami ugyanolyan üres és elhagyatott volt, mint az egész város. Jeney Laci tapasztalatai alapján hamar találtak fegyvert és lőszert is. Felszerelkeztek és már talpaltak is vissza az Új téri barakk-bolthoz, ahol Csabával kellett találkozniuk. De bármennyire siettek is, szinte teljesen besötétedett, mire visszaértek az Új térre. Tóth Csaba már türelmetlenül várta őket. Kicsit hadarva, idegesen mondta el, hogy merre mentek a puskás idegenek. Egy újabb építésű, emeletes társasház egyik földszinti lakásába vették be magukat. A kiskocsit az udvaron hagyták, de behordtak róla mindent, és persze a lányokat is belökdösték-rángatták a szállásukra.
A csapat tagjai valamennyien éhesek és fáradtak voltak, de a fegyverek, meg a bosszúvágy pótolta elvesztegetett erejüket. Percnyi várakozás nélkül, azonnal meg akarták támadni az idegeneket. Ismét csak Jeney Laci volt, aki lebeszélte őket az éjszakai akcióról.
– Hülyék vagytok – torkolta le őket Laci. – Sötétben semmi esélyünk sincs ellenük! Ők ismerik a területüket, mi meg nem. Még lőni sem tudtok rendesen. Ebben a sötétben akár egymást is kiluggathatjátok! A lányokról nem is beszélve. És elfelejtitek, hogy ők fedezékben vannak a lakásukban! Nekünk kellene támadnunk! Átgondolt terv és megfelelő előkészítés nélkül esélyünk sincs!
– Rendben van! Megvárjuk a reggelt – csikorgatta a fogát Zsiga. – Majd akkor elbánunk velük! De akkor kamatostul megfizetnek mindenért!
Jani igyekezett minél csendesebben mozogni, amíg a három ládából valami stabilnak ígérkező építményt rögtönzött. Lassan, óvatosan kapaszkodott fel a barikádra. Próbálgatta, nem recseg-e, nem mozdul-e ki a lába alól. Az alsó ládán állva kényelmesen átláthatott a kétméteres kőkerítés fölött. A felsőről pedig azonnal át is ugorhatott. Jobbra és balra ugyanígy építgette a saját állását Jocó és Csaba is.
Előző este sokáig nem tudtak elaludni. Csaba a konyha kövén mutogatta-rajzolgatta, hogyan fest a társasház udvara, ahová a puskás idegenek a kiskocsit, meg a lányokat vitték. Éjfél is elmúlt, mire elkészültek a tervükkel. Hárman a háztömb másik oldaláról közelítik meg az idegenek udvarát lezáró kerítést. Kiépítik az állásukat, és fedezékükből lelövik az elsőként kilépő ellenfelet. Ezzel magukra vonják az idegen banda figyelmét. Közben Zsiga, Laci és Béla beosonnak a kapun, és alkalmas pillanatban, ha Janiék már kellően megritkították az ellenséget, betörik az ajtót és lerohanják a lakást.
Hajnalra járt, mire elnyomta őket a fáradtság, de még alig világosodott, már valamennyien talpon voltak. Megették a maradék ételt, aztán fegyvereiket a nyakukba akasztva elindultak megvívni a csatájukat. Vastag párát lihegve, kezüket fázósan zsebre dugva meneteltek a céljuk felé. A célnál kétfelé oszlottak és nekiláttak a tervük végrehajtásának. Janiék megkerülték a háztömböt, és a hátsó szomszéd felől közelítették meg a banda szállását.
Amint Jocó és Csaba is elkészült a maga állásával, Jani kicsit a kerítés fölé emelkedett és intett a kapunál várakozó Zsigáéknak. Azok Lacival az élen rögtön be is nyomultak az udvarra. A fal tövére lapulva olyan közel mentek a Csaba által jelzett 3-as lakáshoz, amennyire a felfedezés veszélye nélkül csak lehetett. Aztán a megbeszélés szerint mindannyian várakoztak, hogy felbukkanjon az idegen banda egyik tagja.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindenkinek elzsibbadjon a lába. Fészkelődtek, próbáltak kényelmesebb pozíciót találni, de teljesen sikertelenül. Alig negyedóra alatt kiderült, hogy képtelenek lesznek kivárni, amíg az ellenfél kegyeskedik előbújni a kényelmes lakásból. Janinak hirtelen mentő ötlete támadt. Lemászott a ládákról és két társa érdeklődő tekintetétől követve felszedett pár ökölnyi követ és föld rögöt. Aztán a kerítés felett a kiskocsihoz vágta az elsőt.
A tompa puffanás szinte égzengésnek hangzott a nagy csendben. Még az addig csendben figyelő Zsigáékat is meglepte a váratlan erejű zaj. Laci rögtön integetni is kezdett valamit, de Janit ez egy cseppet sem érdekelte. Várt pár percet, és odavágta a második követ is. Aztán a harmadikat.
A földszinti lakás ajtaja lassan, tétován kitárult, mire Jani azonnal felkapta a géppisztolyát, és célba vette a nyílást. De senki sem jött ki a lakásból. Csak villant valami odabent a sötétben. Egy lövés mennydörgött végig a szűk udvaron és Jani körül csak úgy szállt a por a téglákba csapódó söréttől. Valami keményen megütötte a kezében a fegyvert, mire ösztönösen lebukott, és csodával határos módon megúszta sérülés nélkül.
Nyári Jocó és Tóth Csaba azonnal viszonozták a tüzet. Laci utasítása szerint egyes lövésre állították a fegyvereiket, de így is elszórták a fél tárat a sötéten ásító ajtónyílásra. Szállt a por és pattogtak az ajtó forgácsai odaát. Arról persze fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán eltaláltak-e valakit, vagy valamit odabent.
Közben a kis udvar túlfelén valaki puskacsővel kiverte az egyik ablak üvegét és azonnal lőtt is. Jocó fájdalmasan felordított, mert egy sörét eltalálta a jobb szeme fölött a homlokát. Jani újra a kőfal fölé emelkedve négyet-ötöt belőtt az ablakon, mire bentről keserves jajgatás válaszolt.
– Állj! Mondtam, hogy ne lőjetek vaktában! – ordította Jeney Laci a fal tövéről.
Az ajtón belüli sötétségből megint eldörrent egy puska, mire Laci benyújtotta a géppisztolyát a nyílásba, és vaktában elsütötte néhányszor. Aztán felugrott és berontott a lakásba. Abban a pillanatban egy vadászpuska döreje hangzott, majd válaszul a gépfegyver éles csattanása. A második lövés pillanatában már Zsiga is talpon volt és rohant befelé, a sarkában Bélával. Négy-öt lövés robajlott végig a kis udvaron, aztán csend lett.
A rohamot látva Janiék is felléptek állásaik tetejére és átlendültek a kőfalon, hogy társaik segítségére siessenek. Bármilyen stabilnak hitte is a maga építményét Jani, a felső láda az ugrás pillanatában kifordult a lába alól, ő meg groteszk rúgkapálással fennakadt a kerítés tetején. Mire átvergődött az akadályon, csak utolsónak érhetett be a lakásba. De már nem is volt miért sietnie. Vége volt a harcnak. Az előszobában Jeney Laci fetrengett a földön, véres kézzel markolva a hasát. Fetrengése közben feje többször is az előtte fekvő, átlőtt homlokú idegen cipőihez koppant. A bejárati ajtó mögé beszorulva, félig ülő helyzetben, mellére csukló fejjel kuporgott a banda legfiatalabb tagja. Mellén csupa vér volt az inge. Legalább négy golyó érte, miután kinyitotta az ajtót.
Kevéssel túl a szobaajtón, két véres sebbel a mellében hörgött a harmadik idegen. Szája sarkán véres hab rezgett. A szoba közepén, az ablakok alatt, egy régi íróasztalnak támaszkodva ült a vezér. Keserves képpel szorongatta átlőtt combját. A banda utolsó tagja, a legidősebb, a konyhában jajgatott.
Jani harcra készen fordult be a jobbra nyíló ajtón, de már semmi szükség sem volt fegyverre. A negyvenes férfi, akárcsak Jeney Laci, a hasát markolászva fetrengett a kövön, és keservesen nyögött-jajgatott. Jani elővigyázatosan felvette az idegen földre ejtett puskáját. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy le kellene lőnie a földön fetrengő ellenfelet. De képtelen volt kezet emelni egy sebesültre. Inkább otthagyta a keservesen nyögdécselő idegent és a társai után ment a szobába. Az ajtóban a belső szobából kiszabadult Anikó viharzott el mellette egy szál ingben, és sikoltva borult Lacira. Eszter egész testében remegve, sírva kapaszkodott Zsigába, aki a saját, hirtelenében levetett kabátjába igyekezett betakargatni a szinte teljesen pucér lányt. Csak Zsuzsának nem volt szüksége vigasztalásra. Szétnyíló kabátjára ügyet sem vetve, határozott léptekkel az idegenek sebesült vezéréhez ment. Alaposan szemügyre vette, majd kiszámított kegyetlenséggel az átlőtt lábába rúgott.
– Mi van, te rohadék? – sziszegte közelebb hajolva a fájdalomtól felüvöltő férfihez. – Ha neked fáj valami, akkor nem tudsz olyan jót röhögni, mint az este?
Beszéd közben Zsuzsa öklével váratlanul a sebesült arcába vágott. Aztán felállt és vadul beletaposott a combjába, majdnem eltalálva sarkával a vérző sebet, újabb fájdalmas ordításra késztetve áldozatát. Fújtatva körülnézett a szobában és egyenesen Janihoz lépett. Határozott mozdulattal kivette, szinte kitépte a kezéből a géppisztolyát.
– Hogy kell lőni ezzel a vacakkal? – kérdezte, de a választ meg sem várva visszafordult a sebesülthöz.
– Ne hagyjátok!! – ordította iszonyodva a sebesült. – Állítsátok meg! Kérlek! Nem hagyhatjátok….!
– Most mitől vagy beszarva? – nyomta Zsuzsa a fegyver csövét a férfi homlokához, egészen az íróasztalhoz szorítva a fejét. – Az este még olyan bátor voltál, mikor a bugyimat lerángattad!
Talán még folytatta volna dühödt kifakadását, de remegő kezében elsült a géppisztoly. A körül állókra vér, csontszilánkok és undorítóan nedves agyvelő darabkák záporoztak. Zsuzsa megrettenve fordította el a fejét. Erőtlenné váló kezéből a földre koppant a nehéz fegyver. Megtántorodott, és ha Jani el nem kapja, talán el is vágódik. Hálásan kapaszkodott meg a fiúban, és a következő pillanatban már zokogva borult a vállára, kiadva magából az elmúlt nap minden fájdalmát, feszültségét, gyűlöletét és megaláztatását.
Amikor elhagyták az idegen banda lakácsát, a haslövéses sebesült ordítva könyörgött a konyhából, hogy ne hagyják egyedül. Jeney Laci mellett persze nem juthatott hely sem neki, sem a visszaszerzett készleteknek a kiskocsiban. Végül Zsiga a lányokat kérdezte, mi legyen a sebesült sorsa. Anikó bökte ki, hogy az idősebb férfi ugyanúgy részt vett az esti erőszakban, mint a csapat többi tagja. Erre Zsiga egy vállrándítással a sebesült mellé tette az egyik puskát – egyetlen tölténnyel. Még nem érték el az utcasarkot, amikor meghallották a lövés tompa dörejét.
Jeney Laci csak a csata utáni nap délelőttjén halt meg. A közelről kapott maréknyi sörét szinte cafatokra tépte a beleit. Hiába kötötték át a hasát mindenféle ruhával, amit az elfoglalt lakásban találtak. Hiába igyekeztek puhára kibélelni a kiskocsit, amin haza vitték. Egész úton egyre csak nyögött és jajgatott fájdalmában. És szomjúságra panaszkodott. Eszter úgy tudta, hogy a hasi sérülés miatt nem szabad megitatni a sebesültet. Így Laci egész délután csak vigasztalást kapott víz helyett. Estére aztán belázasodott. Mind ott virrasztottak mellette és tehetetlenül nézték a szenvedését. Amennyire tudták, kimosták a sebét. Vizes ruhákkal törölgették a homlokát. De éjfélre már félrebeszélt és nem volt magánál. Reggelre mintha egy kicsit jobban lett volna. Megnyugodott, már nem dobálta magát. Aztán elcsendesedett. Végleg.
Az udvar kamráiból összeszedtek egy halom szerszámot, és egy lepedőbe csavarva eltemették Lacit a focipálya egyik sarkában. Béla két deszkából még keresztet is készített a barátjuknak, amibe belevéste a nevét. Szerették volna odaírni a születése és a halála évét is, ahogyan illik. De senki sem tudta, mikor született Laci. Erről valahogy sosem beszéltek. Így végül csak a neve került a keresztre.
Napokig szótlanul tettek-vettek a lakásban. Senki sem találta a helyét. Laci volt a csapat legidősebb tagja. Habár ő is elfogadta Zsigát vezetőnek, mégis sokszor adott olyan tanácsot, amit mindannyian azonnal elfogadtak. Hiába volt tele halottakkal a környék. Hiába veszítették el mindannyian a családjukat. Nekik most csak Laci elvesztése fájt, hiszen a barátjuk volt. És mindenkinek nagyon hiányzott. De a legjobban Anikónak, aki elsőként találkozott vele, és akivel együtt jöttek a csapatba. Mindennap eljárt a pályára, és órákig ült Laci sírja előtt. Legtöbbször úgy kellett érte menni és hazavinni, mert sem az éhség, sem a hideg nem érdekelte. Egyébként is fehér bőre napok alatt szinte átlátszó lett. Látható volt, hogyan gyengül az állandó koplalástól és a hidegben töltött óráktól. De nem tudták otthon tartani semmiképpen. Kivittek hát neki egy hokedlit, hogy legalább ne a hideg földön üljön, és hagyták, hadd sírja ki magából a bánatát.
A második hét elején aztán Anikó csúnyán megfázott. Előbb csak tüsszögni kezdett. Aztán ugatósan, mélyről köhögni. Két nap múlva már levegőt is alig bírt venni. Nehezen, zihálva lélegzett, mert minden légvételre fájón nyilallt a mellkasa. Belázasodott. A homloka tüzelt, a szemeit alig tudta nyitva tartani. Ágyba fektették. És amíg Jani, Jocóval és Bélával gyógyszerért ment, Eszti és Zsuzsa vizes ruhákkal próbálták lehúzni a beteg lázát, nem túl sok sikerrel.
A patikát könnyű volt megtalálni, hiszen mindig is tudták, hol van. Még könnyebb volt felfeszíteni az ajtaját. De odabent a három fiú kétségbeesetten nézte a tömérdek idegen nevű gyógyszert. A lázcsillapítót még ismerték. El is raktak belőle gyorsan hat-hét dobozzal. De mit vigyenek a tüdőgyulladásra? Végül összeszedtek öt-hatféle gyógyszert is, amit a neve alapján antibiotikumnak gondoltak.
Otthon kiderült, hogy a lányok sem értenek sokkal jobban az orvosláshoz. Egy darabig tanácstalanul nézegették a gyógyszereket. Elolvasták a dobozokban levő papírokat, aztán kiválasztották az egyiket, és azzal kezdték kezelni Anikót. Biztos, ami biztos alapon az ismertetőn szereplő legnagyobb dózisban adagolták a gyógyszert. Három napig úgy tűnt, sikerül is meggyógyítani a beteget. De aztán Anikó állán kétoldalt égő, vörös foltok jelentek meg, amelyek másnapra ki is sebesedtek.
Az ismertető újabb elolvasása után azonnal abbahagyták a veszélyessé vált gyógyszer adagolását és átváltottak egy másikra. Ettől viszont estére Anikó sípolva zihálni kezdett. Karján, mellén, de még a nyakán is duzzadt, vörös foltok jelentek meg. A láza még magasabbra szökött és már alig kapott levegőt. Ezért reggel egy harmadik gyógyszerrel tettek kísérletet.
Negyedikre már nem kerülhetett sor. A szerencsétlen lány délutánra abbahagyta a zihálást. Először azt hitték, végre eltalálták a megfelelő gyógyszert. De aztán Eszter észrevette, hogy barátnője már egyáltalán nem lélegzik.
Másnap, csákánnyal törve fel a fagyott földet, odatemették Anikót Jeney Laci mellé a focipálya sarkába.
|