24. fejezet

   Thaedra és társai egymás nyomába lépve, minden neszre fülelve óvakodtak előre az erdőben. Az elmúlt héten, mióta elhagyták Rhao táborát, meglátogattak két hegycsúcsot, egy barlangot és egy rejtett völgyet, ahol az ellenállók, vagy az aardok elől menekülő falusiak jól védhető táborhelyet találhattak volna. De egyetlen emberrel sem találkoztak. Csak portyázó aardokkal. Amint nagy ívben megkerülték az ostromlott Gogar városát, egyre több és több ellenséges harcos került az útjukba. Előző nap háromszor is a bokrok alatt lapulva kellett kivárniuk, míg elvonultak mellettük a vadászni-fosztogatni indult, vagy éppen felderítő úton járó aard osztagok. Elég lett volna egyetlen aprócska figyelmetlenség, hogy belefussanak valamelyikbe és csak kemény harc, netán sebek árán menthessék meg a bőrüket. Szerencsére a mai nap jobbnak ígérkezett az előzőnél. Lassan délre járt az idő, de reggel óta még egyetlen ellenséges csapatot sem láttak. Aztán az élen haladó Tungla váratlanul megtorpant az ösvény következő kanyarulatában. Némán közelebb intette társait, hogy azok is láthassák, amire ő rácsodálkozott.

   Pár lépésre tőlük fél tucat halott aard hevert a fák alatt. Egyikük átvágott torkából még folydogált a vér. Egy perce is alig lehetett, hogy valaki elbánt a hat medvetermetű északi harcossal. Méghozzá olyan csendben, hogy a három erdőjáró sem egy gallyreccsenést, sem egy hörgést nem hallott a rajtaütésből. Magukat az aardokat is váratlanul érte a halál. Nem hogy fegyvert rántani, védekezni, de talán még meglepődni sem volt érkezésük.

   Thaedra és kísérői nesztelenül elővonták fegyvereiket, és harcra készen kezdték vizslatni a környező bokrokat. De hiába meresztették a szemüket. Sem egy lábnyom, sem egy eltaposott virág, de még egy letört ágacska sem mutatta, merről jöttek, merre illantak el az aardok néma gyilkosai.

   – Nem értem én ezt!  – egyenesítette ki a derekát Zlutold a halottak iszákjait átvizsgálva.  – Valakik megölték az aardokat, azt látom. De miért tették, ha sem a fegyvereiket, sem az ételüket, értékeiket nem vették el?!

   – Talán, mert megzavartuk őket.

   – Aligha. Akik ezt tették, pontosan tudták, hogy jövünk, és semmit sem fogunk észrevenni az egészből. Most is itt vannak a közelben! Bizsereg a bőr a tarkómon! Érzem, hogy valaki figyel bennünket!

   – Úgy véled, próbára tesznek? Arra kíváncsiak, mit teszünk a halottakkal? Vagy valami másra?

   – Ki tudja?  – vonogatta a vállát Zlutold.

   – Merre lehetnek?  – nézett körbe Thaedra.  – Egy hete keressük őket, és mikor végre rájuk találnánk, elbújnak előlünk!

   – Ezt nem azok az ellenállók tették, akiket mi keresünk  – ingatta a fejét Tungla.  – Nem ma kezdtem az erdőt járni, de akik ezt művelték, azok mellett kisinasnak is alig merném nevezni magam!

   – Ostobaság! Ha nem ellenállók voltak, miért ölték volna meg az aardokat?

   – Hogy megtanítsuk a tíz törzs elbizakodott fiainak: az erdő veszélyes hely, ahol még ők sem járhatnak vigyázatlanul!

   Thaedra és társai összerezzentek a váratlan, idegen hangtól. Fegyverüket harcra készen maguk elé rántva fordultak az ösvényen tízegynehány lépésnyire álló férfi felé. Fogalmuk sem volt, honnan termett eléjük az idegen kopott, fakózöld köpenyében, bőrnadrágjában és térden felül érő, vastagon poros csizmájában. Köpenyének csuklyáját hátravetette a vállára, így jól láthatták hosszú fekete hajjal és bozontos szakállal keretezett markáns arcát. Jobbjában feketére öregedett, embernyi hosszú botot tartott, övében egy tőr ezüstveretes markolata ágaskodott. Percekbe telt, míg rádöbbentek: a váratlanul felbukkanó idegen úgy lekötötte a figyelmüket, hogy társai közben észrevétlen a hátuk mögé kerülhettek, s akár a torkukat is elvághatták volna.

   Első meglepetésükből ocsúdva óvatosan körül is sandítottak, de senki sem állt mögöttük-mellettük. Semmi sem változott az erdő fái, bokrai között. Végül Thaedra a kardját leengedve elnevette magát:

   – Szóval így kaptátok el az aardokat is!

   – Nem egészen, hiszen ti még éltek.

   – Úgy látom, egy az ellenségünk  – intett a halottak felé Thaedra.  – Én Thaedra Karetu vagyok, Lomyra lovagja. A barátaimmal azért járjuk a vidéket, hogy harcosokat keressünk a Kiválasztott seregébe. Nem akartok velünk tartani az aardok ellen?

   – Eld’sera vagyok, a Chedel klán druidája. Azt mondod, a Kiválasztott a vezéred, aki Godnos akaratából elkergeti majd az aardokat Lomyrából? Legyen így, lovag úr! De mi Vuvoha tanításait követjük, nem Godnos szavát.

   – Szóval kószák vagytok. Sebaj! Ha így meg tudtátok lepni az aardokat, a Kiválasztottnak éppen rátok van szüksége!

   – Nem csatázni jöttünk. Csak egy ritka és nemes vadat cserkelünk. Ezek az ostobák meg elállták a zsákmányhoz vezető utunkat.

   – Vadásztok? Éppen itt?! És most?! Mikor az aardok Gogart ostromolják?

   – Nem tehetünk mást. A vadat ott kell keresni, ahol éppen meglapult!

   – Talán mégis segíthetnénk egymásnak! Ha összefogunk, s együtt elűzzük az aardokat, utána mi is segíthetünk, hogy könnyebben akadjatok a keresett vad nyomára!

   – Ne fáradj, Thaedra lovag! Nem mi vagyunk azok a harcosok, akiket keresel. Őket a Crokan szurdokban találod. De óvatosan közelíts a táborukhoz, mert manapság senki sem tudja, ki barát és ki ellenség!

   A Crokan szurdokot Godnos is erődnek teremtette. Egyetlen szűk bejárata volt. A zegzugos folyosón félszáz fegyveres és néhány íjász ezrek rohamát is megállíthatta volna. Persze csak, ha igazi, képzett harcosok, s nem olyan hirtelenében felfegyverzett parasztok, mint akik Thaedra-ék érkeztekor őrizték a bejáratot.

   Az őrségben álló, az időt halk beszélgetéssel múlató fél tucat fegyveres igen csak meglepődött, amikor három idegen toppant elébük. Riadalmukban remegő kézzel kapaszkodtak bőszen maguk elé szegezett fegyvereik nyelébe. Becsületükre legyen mondva, igyekeztek gyorsan összeszedni magukat. Vezetőjük, egy negyvenes éveiben járó, bőszárú inget-gatyát és fekete mellényt viselő, harcsabajszú paraszt pár pillanattal később rá is rikoltott pajzsának széle felett az érkezőkre:

   – Megálljatok! Ne mozduljatok! Kik vagytok, és mit akartok itten?!

   Thaedra illendően bemutatkozott, közben azért előbbre billentve lovagi kardjának markolatát, hogy az őrök jól láthassák a benne foglalt rúnakövet. Aztán elmondta, hogy az aardokat immár több csatában is legyőző Kiválasztott küldötteként érkezett, és a szurdokban táborozók vezérével akar beszélni.

   A Kiválasztott nevének hallatán a harcsabajszú olyan áhítatba esett, hogy a fegyverét is csaknem elejtette. A kezét, vagy legalább a köpenye szegélyét csókolgatta volna Thaedrának, ha a lovag meg nem akadályozza ebbéli igyekezetében. Legszívesebben maga indult volna a vendégekkel a táborba, de parancsnokként mégsem hagyhatta el a rábízott őrhelyet. Így csak az egyik legényét ugrasztotta, hogy vezesse a lovag urat és kísérőit Koaro kapitányhoz. Aztán olyan fájdalmas képpel nézett a távozók után, hogy a válla fölött hátra sandító Tungla alig tudta elfojtani nevetését.

   A táborról hamar kiderült, hogy sokkal inkább a falvaikból elmenekült parasztok hirtelenében felépített menedéke, mint harcra kész katonák szállása. Mindenféle sátrak, kunyhók és félig földbe ásott putrik rendezetlen labirintusa volt az egész. Csak egyetlen „utcája” volt, mely a szurdok bejáratával átellenben, egy pár lépésnyi sziklateknőbe csordogáló forráshoz vezetett. A kunyhók közt mindenfelé gyerekek játszottak, s asszonyok nyüzsögtek és perlekedtek, mialatt ki-ki a maga családja számára készítette a vacsorát. A férfiak eközben kapitányuk irányítása alatt kisebb csoportokba rendeződve a fegyverforgatást gyakorolták a tábor szélén. Lihegve-izzadva döfölték lándzsáikkal a célnak kiállított szalmabábukat, vagy nagy csattogással püfölték egymás pajzsát, valamiféle harcot imitálva.

   Koaro kapitány, aki igen szakszerűen okította paraszt-katonáit, valójában Koaro Tangi lovag volt. Hat lovasával épp Soogarba tartott, mikor az aardok az orruk előtt lerohanták a várost. Koaro lovag és társai a zűrzavarban megpróbáltak minél több ellenséges harcost megölni, de a sámánok hamar elűzték őket. Ekkor előbb Gadan, majd Roanath felé vették az irányt, de mindkét helyen megelőzte őket az ellenség. Végül Koaro lovag a falvaikból elmenekülő parasztok élére állt. Ide vezetette őket a Crokan szurdok menedékébe és igyekezett ütőképes sereget képezni belőlük, a városokat ostromló ellenség zaklatására.

   – Ekkora sereg támadása már igazi csata, nem csak holmi zaklatás! Hiszen van vagy száz harcosod!

   – Tízzel még több is a száznál!  – büszkélkedett Koaro.  – Hatvan talpasom van, meg félszáz lovasom!

   – Hol tartjátok a lovaitokat?  – nézett körül kíváncsian Thaedra, mert pár tyúkon és kecskén kívül nem látott más állatot a kunyhók között.

   – Arra feljebb, egy kisebb völgyben. Csodálatos legelője van és olyan zárt, mint egy karám. Csak a forrás mellett kezdődő ösvényen lehet odajutni.

   – Ötven lovas?  – mérlegelte Thaedra.  – Mi hatszázan vagyunk, még sincs ennyi lovasunk! Rhao tábornok örülni fog, amikor Gogar alatt csatlakozol a seregéhez!

   – Alig vártam, hogy megjöjjön a Kiválasztott, és én az oldalán harcolhassak! Most mégis… Mit kezdjek az asszonyokkal? A csatába mégsem vihetjük magunkkal őket! De itt sem hagyhatjuk védtelenül, mert ha az aardok rájuk találnak, …

   – Miért ne jöhetnének veletek? Nem a csatába, csak a Kiválasztott táborába! Ott nagyobb biztonságban lesznek, mintha itt maradnának egyedül. Főzésre, mosásra, sebesültek ápolására úgy sincs jobb az asszonyi kéznél!

   Koaro nagyokat hümmögött a javaslatra, de csak reggel döntötte el, mi legyen a seregével. Parancsot adott a táborbontásra. Úgy gondolta, lovasaival biztosítja majd a talpasok, az asszonyok és népének a falvakból kimentett javainak útját. Thaedra döbbenten nézte a temérdek málhát, amit a katonákból megint vagyonkájukat féltő parasztokká vedlő fegyveresek és asszonyaik felpakoltak a szekerek és rúdszánok végtelennek tűnő sorára. Hiába intette népét többször is Koaro lovag, hogy csak a legszükségesebbeket hozzák magukkal, estig sem készültek fel az útra.

   Másnap kora reggel a szoros őrei újabb látogatót kísértek a két lovag elé. Eld’sera-t, a kószák druidáját. Most is egyedül volt, mint amikor az ösvényen Thaedra-ék elé toppant. Alaposan végigmérte a rakodás közben ismét zsivajogni kezdő parasztokat, aztán a Koaro sátra előtt lobogó tűz mellé mutatott, mintha házigazda lenne, s nem vendég. Komótosan a törökülésbe ereszkedett, botját maga mellé fektette, és megvárta, míg a két lovag is követi példáját.

   – Látom, útra készülődtök  – kezdte a kósza.  – De már elkéstetek vele. Ennyi málhával sosem éritek utol a Kiválasztott seregét.

   – Azt akarod mondani, dolgavégezetlen elvonult Gogar alól?! Talán meg sem ütközött az aardokkal?!

   – A lovasaival kétszer is megdúlta az ellenség táborát. Egyszer, amikor bement a lovagok várába, másodszor, amikor kitört onnét.

   – Miért vonult volna el, ha már beszélt a lovagokkal? Ez csak egy csel lehet, semmi más! Hamarosan visszatér, meglásd!

   – Nem tudhatom, mit beszélt a Kiválasztott a lovagokkal Gogarban. Azt sem tudom, cselből vonult-e el, vagy sem. De az bizonyos, hogy az aardok nagyon megdühödtek a lovasok két támadása miatt. Egymást érték az erdőben a felderítőik, annyira keresték a lovasok táborát. Tegnap reggel aztán a Kiválasztott elvonult a seregével az országúton északra, a Kastar-hágó felé. Az aardok pedig megszállták a táborát.

   – Mondom én, hogy cselből vonult csak el! Hamarosan visszatér és rajtaüt a táborát megszálló ellenségen! Mi meg majd segítünk neki!

   – És ha tévedsz?  – kérdezte halkan Koaro.  – Mi lesz, ha odavonulunk, de a Kiválasztott nem tér vissza? Mind ott veszünk!

   – Most én mondom, hogy segítsünk egymáson, Thaedra lovag!  – szólt közbe Eld’sera. Egy gallyacskával arasznyi kört rajzolt a porba, majd egy görbe vonalat húzott át az alsó harmadán:  – Ez a tisztás, ahol a Kiválasztott tábora állt, ez meg a patak, amiből ittak. Ha holnap hajnalban a patak mentén alulról és felülről egyszerre rátámadtok az aardokra, megfutamíthatjátok őket. Segítünk legyőzni az ellenséget, és ha elfutott, mi is közelebb juthatunk a saját prédánkhoz!

   – Egy egész sereg nem tud olyan csendesen lopakodni, hogy az aard őrök ne vennék észre a közeledésünket.

   – Az őröket csak bízd ránk, lovag úr! Semmit sem fognak észrevenni!

   – Akkor sem lesz ez így jó  – ingatta a fejét Koaro.  – Azok az aardok a Kiválasztott serege ellen indultak. Sokkal többen kell, legyenek, mint az én harcosaim. Ha ilyen egyszerűen megrohanjuk őket, biztosan rajta vesztünk.

   – Hát ne rohanjuk le őket! Lopakodjunk be a táborba és öljünk meg annyit közülük, amennyit tudunk!

   – Túl hamar felébrednének.

   Thaedra néhány percig hümmögve méregette a kósza rajzát a porban, aztán mutogatni kezdte rajta, szerinte merről, s hogyan kellene rajta ütni az ellenségen. Koaro azonban már a második mondat után közbevágott, mert úgy vélte, az alvó, s így a földön fekvő aardokkal szemben szinte semmi hasznát sem vehetnék a serege fő erejét jelentő lovasoknak.

   Eld’sera egy darabig türelmesen várta, hogy a lovagok megegyezzenek a haditerv részleteiben. Csakhogy a kósza által elképzelt rajtaütés, amikor is az álmukból felriasztott aardok a világból is kifutnak rémületükben, hatalmas vérontássá kezdett válni. A két lovag összehangolt támadások sorával akarta megzavarni, és minél nagyobb számban levágni az ellenséget. Végül a kósza nem bírta tovább és torkát köszörülve közbeszólt:

   – Megbocsássatok lovag urak, de az ellenségnek, aki ellen készülődtök, majd tízszer annyi harcosa van, mint nektek. Ha erre ők is rájönnek, eltipornak benneteket!

   – Legfőbb erőnk a lovasság!  – ismételte Koaro.  – Ha gyalogosan esünk neki az aardoknak, feleannyit sem érünk!

   – Te hogyan támadnád meg az ellenség táborát?  – nézett Thaedra a kószára.

   – Hajnalban a társaimmal elnémítjuk az ellenség strázsáit. Akkor ti kétfelől rátörtök a táborra. Ha elég keményen támadtok, az aardok megriadnak, és megfutnak előletek. Ha azután a lovasaitok nagy zajjal még rájuk csapnak néhányszor, meg sem állnak Gogarig!

   – Miért jobb neked, ha csak elfutnak, mintha meghalnának?!

   – Mert ha ez a menekülő tömeg felkavarja a Gogart ostromlók táborát, talán mi is közelebb juthatunk végre a vadhoz, ami után cserkelünk.

    A hajnali csendben Thaedra valóságos mennydörgésnek hallotta a talpa alatt elroppanó gallyacska reccsenését. Egy pillanatra megtorpant, aztán dühösen rántott egyet a vállán. Nemhogy az avarban megbúvó gallyakat, de még az útjába kerülő bokrokat is alig látta. Ez az apró reccsenés semmi sem volt a mögötte csörtető hatvan talpas zajához képest. Hiába sziszegett folyton az embereire, hogy csendesebben legyenek, a csapat vonulása közben lándzsanyelek és pajzsok koppantak egymáshoz, bokrok ágai karistolták végig a parasztkatonák felszerelését, talpuk alatt meg zajosan zörgött az avar.

   Thaedra irigyen nézett a pár lépéssel előtte nesztelen árnyként suhanó kószára, aki Eld’sera parancsára az aardok tábora felé vezette a talpasok csapatát. Őt bezzeg nem zavarta a sötétség. Úgy kígyózott át a bokrok közt, mintha fényes nappal lenne, és pontosan látna maga körül mindent.

   Az eddig egyenletes tempóval haladó fiatal kósza váratlanul megtorpant. Csak arca világosabb foltjának jobbra-balra fordulása mutatta, hogy alaposan körülnézett. Aztán Thaedra-hoz lépett:

   – Sorakoztasd fel a sereged, lovag úr!  – susogta egészen Thaedra füléhez hajolva.  – A bokrokon túl, alig százlépésnyire tőled van az aardok tábora. Álljatok készen, mert apám bármikor megadhatja a jelet a támadásra!

   Thaedra maga is suttogva szólította közelebb az osztagok vezetői és sorolta nekik, ki hova állítsa az embereit. Közben a kósza szájához emelte a kezét és éles, nyávogásra hasonlító hangot hallatott, mint egy macskabagoly. Még kétszer hangzott fel a nyávogás, majd rövid szünet után újabb hármas sorozat következett. Alig halt el az utolsó hang, amikor a sötét erdőből egy kuvik válaszolt neki. Kétszer kuvikolt, majd rövid kivárás után még kétszer. Aztán hosszabb szünet következett, amit három rikoltás követett, majd külön egy negyedik. Egy percre rá a távolból egy harmadik bagoly is bekapcsolódott társai feleselgetésbe. Hármat, majd kettőt kuvikolt, aztán ismét kettőt és végül megint hármat.

   Thaedra éppen meg akarta kérdezni a kószától, hogy mi lesz a jel a támadásra, amikor az ellenség táborában mély hangon felbömbölt egy oroszlán! A következő percben lombkunyhók törtek darabokra recsegve, majd egy aard ordított rémülten az életéért, amíg a bestia el nem törte a nyakát. Pillanatok alatt pokoli ribillió tört ki az aardok között. Néhányan fegyverre kaptak, s rikoltozva akarták megölni a fenevadat. Mások csak rémülten menekülni próbáltak előle.

   Az ellenség zavarodott zsivaját hallva Thaedra harsány hangon parancsot adott a támadásra. Lándzsásai áttörtek a tisztást övező bokrokon, és bősz ordítással nekiestek a tábor közepe felé tolongó aardok hátának. Az északi harcosok tucatjával hullottak el, mire észrevették, hogy új veszély szakadt a nyakukba. Egyre többen fordultak el, a még mindig fel-felbömbölő oroszlántól, de nem sokat értek a lándzsások tömör soraival szemben. Némelyiküket két-három lándzsa vasa is átdöfte, mielőtt a krosshák közelébe juthatott volna. Kapitányuk ordítva igyekezett sorokba rendezni harcosait, de azok alig hallgattak rá. Fegyelmezett csapat helyett magányos harcosok tömegeként vetették magukat a sötétben érkező támadókra.

   Thaedra a talpasok hadrendjének jobb szélén tört előre, a maga módján fokozva a zavart az aardok között. Folyamatosan szórta kardjának villámait és tűzlabdáit az ellenségre. Leginkább az aardok kapitányát szerette volna megölni, de csak a hangját hallotta a fickónak, egyszer sem sikerült megpillantania. Így azokat a csoportokat szórta szét, melyek egy igazi ellentámadás magjává lehettek volna. Amint négy-öt aard összefogott, már sistergett is Thaedra kardjából a következő villám, vagy tűzlabda, szétugrasztva, megperzselve az ellenséges harcosokat.

   Aztán a tisztás túlsó felén is felharsantak az emberek csatakiáltásai. Még a föld is beleremegett, amint Koaro lovasai kopját szegezve rázúdultak az ellenségre. Akinek szerencséje volt, s elkerülte fegyvereik vasát, az a lovaik patái alatt végezte.

   Az aard kapitány azonnal ontani kezdte újabb parancsait, hogy serege egyik részét a lovasok ellen vezényelje. Érces hangja trombitaként harsogott, de csak néhány percig. Aztán váratlanul megbicsaklott, majd végleg elhallgatott. Helyette hat-nyolc helyen csapott fel az aardok varjúkárogásra emlékeztető kiáltása:

   – Fussunk! Meneküljetek! El innen!

   Egyre többen vették át a kiáltást, és a zavarodott északi harcosok nyomasztó túlerejük ellenére megfutottak a csatából. Fel nem foghatták, honnan került a táborukba, s miért harcolt a krosshák oldalán a hatalmas oroszlán, melynek bömbölésére ébredtek. Még alig kászálódtak ki takaróik, meg az ellenség elhagyott lombkunyhói alól, amikor a fenevad nyomtalanul eltűnt. Helyette nesztelenül a közelükbe osonó krosshák rohanták meg kétfelől is a zavarodott aardokat. Ráadásul vagy tucatnyi szellemként suhanó harcos cikázott a táborukban, és irtotta észak babonás fiait. Az aardok még túlságosan is jól emlékeztek a Gogar alatt krossha lovasok által rájuk vezetett élőholtak támadására. Kapitányuk eleste után elég volt egyszer elkiáltania valakinek, hogy „Fussunk!”, máris mind azt keresték, merre menekülhetnének a véres csatából! Északnak vették az irányt és csak egyetlen vágyuk maradt: visszatérni a Gogar alatt táborozó testvéreikhez, a tömeg biztonságába.