Joseph B. Skerin :

             Riport

   Kapronai Zoli idegességtől remegő gyomorral állt meg a Sziléri telep egyik fehérre kőporozott háza előtt. Nagy kerülővel, vagy fél óra alatt jutott el a buszmegállótól csupán öt perc járásra levő címre. Egy kedélyes honpolgár útba igazítása nyomán ugyanis először pont az ellenkező irányba, a város széle felé indult. Szerencsére találkozott egy virágait öntöző nénikével, aki igen bőbeszédűen, a saját életét is alaposan beleszőve elmagyarázta, hogyan juthat el a keresett utcába. De Zoli most mégsem a kerülő miatt volt ideges. Egy éve irogatott a helyi Galaktika Klub újságjába, a Fanti Világba, ahol mára afféle mindenes riporternek számított. Járt már a lap megbízásából az egyetemi csillagvizsgálóban, a fővárosi planetáriumban és a város mind a három mozijában készített riportokat, ha valamelyikben sci-fi témájú filmet vetítettek. De Tibi bácsi, vagyis Mohos Tibor, a Fanti Világ szerkesztője ma egy igazán különleges feladatot bízott Zolira. Soltai Péterhez, a városukban élő sikeres sci-fi íróhoz küldte riportot készíteni, mert éppen tíz éve jelent meg Soltai első regénye, A csillag fia címen.

   Zoli még egyszer ellenőrizte a cetlin levő cím és a házszám egyezését. Aztán mély levegőt vett, és megnyomta a csengőt. Közben Soltai két év előtti, a Galaktika Klubban tett látogatásának felidézésével próbálta bátorítani magát. Azon az estén Soltai olyan közvetlen modorban beszélgetett a klubtagokkal és válaszolgatott a kérdéseikre, mintha nem is befutott, sikeres író lett volna, hanem csak a székeiken feszengő, elfogódott olvasók, vagy lámpalázas kezdők egyike.

   A csengő szavára a magas kőkerítésen és a vaslemez kapun túl egy kutya mély, öblös hangú ugatása harsant fel. Ettől Zoli, ha egyáltalán lehet, egy fokkal még rosszabbul érezte magát. Igazi városi gyerek volt, és rettenetesen félt a kutyáktól. Különösen az olyan nagyoktól, amilyennek a hangja alapján Soltai házőrzőjét képzelte.

   – Hallgass, Néró!  – szólalt meg a kapu túloldalán egy inkább kérő, mint parancsoló hang.  – Nem kell kiabálni!

   A kutya még vakkantott kettőt-hármat, de amint zörögni kezdett a kulcs a zárban, szófogadóan elhallgatott. A félig feltáruló vaslemez kapu nyílásában Zolinál alig magasabb, vékony testalkatú férfi állt. Kopott, kicsit elnyúlt, sárga pólót viselt, meg egy még kopottabb farmert. Göndörödő szőke haja a homlokába hullott, kerek arcából barátságos, kék szemek néztek a zavartan topogó ifjoncra.

   – Jó napot kívánok!  – nyögte ki nagy nehezen Zoli a magában egész úton gyakorolt szöveget.  – Kapronai Zoltán vagyok, a Galaktika Klub újságjának a … riportere. Soltai Péterrel, … vagyis hát … magával szeretnék beszélni.

   – Jó napot!  – viszonozta mosolyogva a köszöntést Soltai.  – Miben segíthetek?

   – Szeretnénk a lapunkban bemutatni magát és … az eddigi pályáját az olvasóinknak. Ezzel emlékezve arra, hogy éppen tíz éve jelent meg az első, nagy sikerű regénye.

   – Jöjjön be, Zoltán!  – tárta szélesebbre a kaput Soltai.  – Leülünk és megbeszéljük, hogy mit érdemes leírnia az olvasóknak!

   Zoli elfogódottan lépett be Soltai tágas dolgozószobájába. Tekintete azonnal megakadt az ajtóval szemben, a hármas osztású ablak elé állított vénségesen kopott, faragott íróasztalon. Az asztal lapján a halmokba rendezett papírlapok és dossziék között, egy fekete kazettás magnó társaságában kis, piros táskaírógép állt. A belefűzött papír mágnesként vonzotta Zoli szemét. Sokért nem adta volna, ha beleolvashat Soltai legújabb, még csak készülő művébe!

   Az íróasztaltól balra padlótól a plafonig érő könyvespolc takarta el a falat. Egyes polcokat takarosan sorba rendezett könyvek, másokat karton dobozok és iratgyűjtők töltöttek meg. Zoli egész sor űrhajózási, csillagászati és egyéb ismeretterjesztő művet ismert fel jellegzetes gerincéről a lexikonok, és a sci-fi klasszikusainak kötetei mellett. De sok könyvnek csak a színét látta, a címét képtelen volt elolvasni. A könyvespolc melletti sarokban a falra szerelt lámpa alatt egy vénségesen kopott, kényelmes fotel terpeszkedett. Előtte az alacsony asztalka lapján két-három nyitva felejtett könyv, és néhány sebtében megírt cetli jelezte, hogy Zoli érkezése éppen jegyzetelésből ugrasztotta ki Soltait.

   Jobbra, az ajtó által addig eltakart fal felé fordulva aztán Zoli azonnal megfeledkezett nem csak a könyvespolcról, de még a házigazdájáról is. A fal tövén két újabb, kényelmes fotel állt, felettük pedig egyszerű, egyforma barna keretben vagy tucatnyi színes kép sorakozott. És Zoli úgy ment oda az egyikhez, mintha zsinóron húzták volna. Szinte megbabonázva nézte a sosemvolt modern várost, amit egy négytornyú, halványkék mese-palotát a középpontba véve örökített meg valaki.

   – De hiszen ez … Miroy!  – suttogta hitetlenkedve Zoli.  – Zaenan egyik legnagyobb városa. És ez itt elől a Csillaghajózási Központ épülete!

   – Igen, az tényleg Miroy  – bólogatott Zoli szavaira Soltai.  – Van egy albumra való hasonló képem. A Zaenanról szóló regényeimhez szoktam másolatokat küldeni belőlük az illusztrátoroknak.

   – Az Amit nem érthetünk-ben szinte pontosan ugyanezt rajzolták meg  – lépett közelebb a színes képhez Zoli, hogy aztán még jobban meglepődjön. A középpontban lévő mesepalota fénykép-szerű élességgel látszott. De voltak a városnak más, távolabbi részei is, melyek ugyanilyen élesen ragyogtak. A legtöbb épület azonban elmosódottnak, homályosnak tűnt. Mint egy festmény csak vázlatosan ábrázolt részletei, melyeket szinte látni is alig lehet.

   – Mi ez? Valamiféle … fénykép? Vagy montázs? De hát … hogyan? És hol készült?

   – Nem montázs, de nem is igazán fénykép  – rázta a fejét Soltai.  – Én inkább … emléknek nevezném.

   – Emlék? Miféle emlék? És hogyan került a képre?

   – Később majd arról is beszélhetünk, hogyan készültek ezek a képek. De előbb talán a riportra kellene sort kerítenünk, amiért eredetileg jött!

   – Bocsásson meg, kicsit elkalandoztam!  – vörösödött el zavarában Zoli.

   – Semmi baj! Foglaljon helyet és kérdezzen!

   Zoli engedelmesen lehuppant az íróasztalhoz közelebbi fotelbe. Táskáját a parkettára tette, előhúzta belőle kazettás magnóját és az asztal alatti széket kifordító Soltai felé emelte a készüléket:

   – Megengedi?

   A beleegyező bólintásra bekapcsolta a kis magnót és némi torokköszörülés után feltette az első kérdést:

   – Mivel tíz éve jelent meg az első regénye, engedje meg, hogy a kezdetekről kérdezzem! Az elsőként megjelent A csillag fia valóban az első igazi műve volt? Vagy voltak korábbi, elutasított próbálkozásai is?

   – A csillag fia csak annyiban volt az első művem, hogy azt mertem először elküldeni egy kiadóhoz. De persze már jóval korábban, általános iskolás fejjel is próbálkoztam az írással. Az első „műveim” legtöbbször csapnivalóak voltak. Hol a jövőről írtam, hol a múltról, de a legtöbb irományomban kibogozhatatlanul összefonódott a kettő. Később aztán, ahogy telt az idő egy kicsit talán javult, csiszolódott a stílusom, az ötleteim is kezdtek jobbak lenni.

   – Az első próbálkozásai közben kapott valakitől segítséget, tanácsokat? Vagy mindenre saját magának kellett rájönnie?

   – A szüleim már annak sem örültek igazán, hogy gyerek fejjel állandóan olvastam. Az apám szerint az olvasás csak eltereli az ember figyelmét a sokkal hasznosabb dolgokról. Ezek után az írás már szóba sem jöhetett előtte. Csak titokban, eleinte kézzel írogattam a történeteimet. És csupán egy-két barátomnak mutattam meg őket. Ha ők nem bátorítanak, talán abba is hagytam volna egy idő után az irogatást.

   – Ha ennyire nem volt módja szabadon írni, hogyan készült el az első regénye? Titokban?

   – Amikor dolgozni kezdtem, kicsit enyhült a szigor. Később a nagyszüleim eladták a tanyasi gazdaságukat, és ezt a házat vették helyette. Mivel én voltam a kedvenc unokájuk, megkértek, hogy költözzek ide hozzájuk. És itt készült el A csillag fia. Ebben a szobában, ezen az írógépen.

   – Az előbb a korai, szertelen ötleteit említette. Úgy tűnik, ezektől A csillag fia sem mentes, hiszen abban is egymás mellé helyezte Zaenanra a telepatikus szuper-civilizáció bevándorlóit és az ókori, kora középkori szinten élő őslakókat. Ha megengedi, mindig is érdekelt a kérdés, hogy vajon a phaetoniak betelepülésével az észak-Amerikába érkező fehérekre akart-e utalni?

   – Kétségtelenül van némi hasonlóság a két folyamat között, de a phaetoniak zaenani történetének semmi köze sincs az indián-háborúkhoz. És nem csak azért, mert a phaetoniak az őslakók kiirtása helyett békésen oldották meg a betelepülésüket az új bolygóra.

   – Talán már az első regény elkészültekor készen volt Zaenan teljes történelme? Már akkor tudta, hogy melyik regénye miről fog szólni?

   – Igen is, meg nem is. Igen, mert Zaenan történelme valóban készen volt, mire belekezdtem az első regényembe. És nem, mert fogalmam sem volt, nem is lehetett, hogy hány történet fog még Zaenanhoz kapcsolódni, és azok miről fognak majd szólni.

   – Hogyan sikerült olyan életszerűen kidolgoznia a távoli, fejlett világot a lakóival együtt, hogy még tíz év, több mint két tucat regény után is minden történetéhez az szolgálhat alapul? Hiszen minden hőse Zaenanon él, onnan indul a csillagok közé és oda tér haza. Megkérdezhetem, hogy honnan eredt Zaenan ötlete?

   – Előbb én kérdeznék valamit, Zoltán. Az igazságot akarja tudni, vagy egy jó cikket szeretne írni?

   – Természetesen az igazságot!

   – A maga döntése! Szóval ne engem szidjon, ha így semmi sem lesz a cikkéből! Lehet, hogy most csalódást fogok magának okozni, de be kell vallanom, hogy sem Zaenant, sem a történelmét nem én találtam ki. Valójában készen kaptam őket.

   – Valaki más elképzelését fejlesztette tovább? Kinek a művében jelent meg először a szupervilág alapja?

   – Kicsit félreértett, Zoltán! Én nem másoltam le, vagy loptam el senki ötletét. Csupán azt mondtam, hogy Zaenant nem én találtam ki.

   – Ezt most nem értem. Ha nem maga találta ki Zaenant, de nem is olvasott róla …

   – Akkor talán egy igazi, létező világról írom a regényeimet.

   – Zaenan, … mint valóság?  – hökkent meg Zoli.

   – Igen  – bólogatott mosolyogva Soltai.  – Vagy talán maga szerint nem is létezhet a miénknél jobb, fejlettebb világ?

   – De … persze, hogy létezhet  – bökte ki nagy nehezen Zoli. Aztán hirtelen felélénkült, mint aki rájön, hogy csak ugratják:  – De még ha létezik is, maga honnan tudhatna róla?

   – Tőlem  – szólalt meg egy női hang az ajtónál.

   Zoli olyan riadtan fordult a bejárat felé, mintha valaki megütötte volna. Nem hallotta sem az ajtó nyílását, sem a léptek koppanását, most mégis ott állt a nyitott ajtóban egy szőke fiatalasszony. Első pillantásra teljesen átlagos, színes pólót és hozzáillő szoknyát viselő, huszonéves nőnek látszott. De olyan, szinte fehér-szőke haja volt, amilyet Zoli még sohasem látott. No és a szemei … Hatalmas, sötét szemei olyan derűs mindent-tudással néztek a fiúra, mintha egyenesen a fejébe, vagy a lelkébe látnának.

   – A feleségem, Enira  – sietett bemutatni az asszonyt Soltai.  – Ő mutatta meg nekem Zaenant, ő mesélt a világáról, hogy megírhassam a regényeimet.

   – Akkor ő … egy …

   – Igen!  – nevette el magát Enira.  – Én egy gonosz földön kívüli vagyok! És ha nem vigyáz, maga lesz a vacsorám!

   – Ez eszembe sem jutott!  – vörösödött el Zoli.  – De ha maga zaenani, akkor …

   – Jól gondolja! Ha akarom, „látom” mások gondolatait, érzéseit. És befolyásolni is tudom őket, ha muszáj. De miért tennék ilyet magával? Mert látom, hogy ettől fél, … ettől irtózik. Úgy néz rám, mint egy váratlanul életre kelt mesebeli szörnyre, mely az életére tör!

   – Mert megtudtam a … titkukat  – nyögte ki nagy nehezen a fiú, aki hirtelen nagyon szeretett volna a város túlsó végében, de legalább is a kapun kívül lenni.

   – Megtudta? Azt hiszi, ha olyan veszélyesen nagy titok lenne, elmondtam volna magának?  – vonta meg a vállát nevetve Soltai.  – Tőlem akár az újságjukban is megírhatja! De gondolja, hogy talál akár egyetlen embert is, aki elhiszi magának ezt a sztorit? Én figyelmeztettem, hogy ha elmondom is az igazságot, nem megy sokra vele! Nos? Akarja hallani a másik, megírható verziót is?

   – Furcsa, közönyös világ ez, Zoltán  – ingatta a fejét mosolyogva Enira.  – Az embereket csak a nagy, zajos dolgok, az igazán szenzációs hírek érdeklik. Ha én egy csápos, emberevő szörnyeteg lennék, akkor talán felfigyelnének magára és a cikkére is. De ha bárki rám néz, csak egy átlagos asszonyt lát, aki csendben él a férjével egy kertvárosi házban. Az emberek pedig nem ilyennek képzelik el a földön kívülieket.