A félresikló ajtón túl meglepően kicsi iroda fogadta Steve-et. Alig két lépésére a bejárattól, a jobb oldali falhoz támaszkodó, terjedelmes íróasztal választotta kétfelé a helyiséget. Beljebb, a faragott fát utánzó burkolatuk mögé rejtett szekrényeken túl egy harmonika ajtó jelezte, hogy az iroda vélhetően a lakása is egyúttal a gazdájának. Az íróasztal mögött vékony testalkatú, keskeny arcú, barna haját szinte kopaszra nyíratott férfi ült. Sötétszürke zubbonyának komor egyhangúságát semmiféle színes jelvény, vagy rangjelzés sem törte meg. Rezzenéstelen arccal nézett a belépő Steve-re. Kiszámított udvariassággal állt fel és az asztal felett kezet nyújtott vendégének:

   –Üdvözlöm, uram! Miles Cranford vagyok.

   –James Pierce  –szorította meg egy pillanatra Steve a házigazda kezét.

   –Foglaljon helyet, uram!  –intett az asztala előtt álló két fotel felé Cranford, visszazökkenve a székére.  –Úgy értesültem, hogy valami megbízása lenne a számunkra.

   –Ne siessünk ennyire előre! Mielőtt elmondanám, amiért jöttem, tudnom kell, hogy ön valóban beszélhet-e az egész cég nevében!

   –Mi nem szoktunk semmiféle adatot megadni magunkról, a cégen belőli rangunkról. De biztosíthatom, hogy amiben mi ketten most megegyezünk, az a … vállalkozásunk minden tagja számára kötelező érvényű lesz!

   Steve magában jót nevetett házigazdáján, aki olyan görcsösen kerülte a fejvadászok szónak, „vállalkozásuk” közkeletű nevének még az említését is. Pedig csak ketten voltak az irodában és mindketten tudták, hogy ha Cranford nem a fejvadászoknak, vagyis hivatalosan a Tartozásokat Behajtó Társaságnak a képviselője lenne, nem is ülnének ennek az asztalnak a két oldalán. Cranford ráadásul még arról is meg volt győződve, hogy vendége éppen meg akarja bízni valakinek a megölésével, és találkozásuk célja az akcióért járó pénzről való megegyezés.

   –Ezt akartam hallani!  –bólogatott Steve.  –Nos! Elnézését kérem, de egy kicsit messziről kell kezdenem, hogy minden érthető legyen! Nagyjából egy éve a barátaimmal egy igen költséges vállalkozásba kezdtünk. Csakhogy a befektetésünket ellopták. Michael Greene kapitány repült el vele a Skyringről, a Turtle teherhajóval. Aztán Greene kapitány eltűnt, és Francis Gearshon bukkant fel helyette, Constellation nevű térhajójával.

   –Sajnálom, de ennek a tartozásnak a behajtását nem vállalhatom el  –szólt közbe a fejét ingatva Cranford.  –Egy másik megbízás alapján két alkalmazottunk néhány hónapja már rendezte az ügyet Gearshon kapitánnyal.

   –Tudom!  –csattant fel Steve.  –Van fogalma arról, mekkora kárt okozott nekünk az a két balfék?! Elveszítettük miattuk a teljes befektetésünket! Tudni akarom, hogy ki miatt ért bennünket ilyen hatalmas kár!

   –Az alkalmazottaink nevét nem adhatom meg önnek, uram! És természetesen a likvidálásukra sem fogadhatok el megbízást.

   –Kit érdekel az a két ostoba fajankó, akik még egy egészen egyszerű behajtási akciót is el tudtak szúrni? Ha az a két balfék a szadista gyilkolás helyett a feladatára figyelt volna, nem csak a tartozás felét hajthatták volna be  –vonta meg a vállát látszólag közönyösen Steve.  –Engem annak az embernek a kiléte érdekel, aki ellopatta a mi befektetésünket!

   –Az alkalmazottaink minősítése és kudarc esetén a megbüntetésük is csak ránk tartozik!  –keményedett meg hirtelen Cranford hangja.  –És az elmaradt hasznunkra se legyen gondja, uram! A Constellation fedélzetéről csak Thomas Doesson vihette el a minket megillető pénzt. És mivel Thomas Doesson kapitány hozta ide önt a Stormhawk fedélzetén, Greene-Gearshon kapitány tartozása hamarosan végleg rendeződik.

   –Nos, akkor végre el is jutottunk a jövetelem céljához  –dőlt hátra a fotelben elégedetten Steve.  –Két megbízásom van a „cégük” számára. Tudják meg, hogy ki lopatta el Skyringen a mi befektetésünket! És töröljenek a megbízásaik listájáról minden Doesson kapitány ellen irányuló akciót!

   –Megfelelő összegért természetesen mindent meg lehet oldani  –váltott megint udvariasra Cranford.  –De ez a két megbízás igen sokba fog kerülni önnek, Pierce úr! Doesson kapitány húsz milliót vett ki cégünk kasszájából.

   –Maga most viccel? A megbízásuk egy konténer visszaszerzésére szólt. Az a két balfék ehelyett zsákmányolt maguknak egy teherhajót! Egy SB-21-es ára jóval a hiányzó összeg felett van!

   –Amennyiben ön Doesson kapitány tartozását óhajtja rendezni, akkor az ügynökeink által mások tartozása fejében lefoglalt tárgyak értéke nem keverhető az alkuba.

   –Nos, rendben van!  –szívta be az alsó ajkát Steve.  –Szóval Doesson kapitányért húsz milliót kér. És mennyi a tolvaj kilétének az ára?

   –Félmillió kredit!  –vágta rá gondolkodás nélkül Cranford.  –De előre kell bocsátanom, hogy annak a személynek a likvidálására nem fogadunk el megbízást. És önöknek is azt tanácsolnám, hogy valahogyan gazdálkodják ki a veszteségüket! Mert semmiképpen sem fogják tudni behajtani rajta a követelésüket.

   –Szép summa!  –bólogatott elgondolkodva Steve. Előrehajolt és Miles Cranford elképedésével mit sem törődve kivett egy papírlapot az asztal bal oldalán, a házigazda könyökénél álló tálcából, majd egy tollat is a lámpa talpát képező írószertartóból. Valamit firkált a lapra, majd laza mozdulattal a fejvadász elé tolta:  –Sajnos nincs nálam kisebb címlet. De nem baj, azért majd csak megegyezünk valahogyan!

   Cranford egyetlen futó pillantást vetett a papírra. Csak szemének felszikrázó villanása árulta el, mennyire meglepte, amit látott. A hangja azonban szenvtelen maradt, bár a papírt nem adta vissza vendégének.

   –Ez meg mi akar lenni? Valami számlaszám? Mert ha csak ugratásnak szánta, akkor én nem látok benne semmi humorosat!

   –Óh, nem! Ez nem számlaszám! És persze nem is ugratás. Ezek egy bizonyos pont koordinátái  –mosolyodott el Steve.  –A hozzájuk tartozó megfejtés pedig egyetlen szó: Geruzia.

   –Ez nagyon nagy ostobaság volt magától, akár Pierce-nek, akár Nolan-nek hívják is!  –csikorogta Cranford, jobbját az asztala fiókjába mélyesztve.  –Ugye tisztában van vele, hogy ezzel a tudással a birtokában nem engedhetem élve kimenni az irodám ajtaján!?

   –Miért tételezi fel rólam mindenki, hogy ostoba vagyok?  –kérdezte csalódottan csóválgatva a fejét Steve.  –Maga is fenyeget, és persze azt hiszi, hogy idejöttem minden biztosíték nélkül! De hiszen mondtam, hogy a barátaim megbízásából jöttem! És ha nem térek vissza a barátaimhoz a megbeszélt időre, vagy kedvezőtlen választ kell vinnem nekik, akkor ezt a kis számsort hamarosan igen sokan meg fogják ismerni. Vajon lesz elég erejük a megbízásaik teljesítése közben is megvédeni a Geruziát?

   A fejvadász hosszú percekig mérlegelte a hallottakat, mielőtt kihúzta volna kezét az asztal fiókjából. Összeszűkült szemmel nézte vendégét, mintha kiolvashatná a fejéből, vajon igazat mond, vagy csak blöfföl. Látszott rajta, hogy tudja: semmit sem tehet Nolan ellen, és éppen ezért most kezdi csak igazán gyűlölni.

   –Rendben van, most maga nyert!  –lökte a papírt dühösen az iratmegsemmisítőbe Cranford.  –Megkapja, amit akar! Társaságunknak ettől a perctől kezdve semmiféle követelése sincsen Doesson kapitánnyal szemben. De az a másik személy, akit keres, túl nagy falat magának, akárhány barátja van is! Norbert Waldennek hívják és a Szövetség valamilyen közepesen magas rangú vezetője Aidensporton. És mielőtt távozna, adok magának még egy tanácsot. Méghozzá teljesen ingyen! Mostantól sűrűn nézzen a háta mögé, mert mi nem vagyunk feledékenyek!

   –Éppen a maguk jó emlékezetében van az én életbiztosításom  –húzta széles, gúnyos mosolyra a száját Steve.  –Remélem, azt sem fogják elfelejteni, hogy ha engem valami baleset ér, akkor nem lesz módom elejét venni, hogy azok a koordináták, meg néhány további érdekesség a maguk Geruziájáról nyilvánosságra kerüljön. Mert ugye maga sem hiszi, hogy csak ezeket a koordinátákat ismerjük?

   Azt hittem, az elmúlt hetekben elég alaposan megismertem a Stormhawk-ot. De az bizony a mai napig eszembe sem jutott, hogy milyen jót lehet smárolni Lianaval az étkezősarok padján összebújva! Kicsit szűk volt ugyan a hely, de hamar kitapasztaltuk, hogyan férünk el a legjobban. Majdnem egy egész órát tölthettünk a gyakorlással, mielőtt Sharman is visszatért volna az űrkikötőből, de ilyen rövid órám talán még sohasem volt! Legszívesebben elzavartam volna szórakozni valamerre Maurice-t, de aztán támadt egy kolosszális ötletem!

   Steve nem akarta, hogy őrizetlenül hagyjam a Stormhawk-ot, és kapitányként mindenféle apróság után rohangáljak az űrkikötőben. Maurice Sharman hazatérése után azonban már akkor sem marad őrizetlenül a naszád, ha mégis ellátogatok a kikötőbe. És persze nem is fogok holmi apróságok után rohangászni! Egyenesen a TwinMeteorba megyünk Lianaval!

   De ha azt hittem, elég lesz csak szóba hoznom Liananak az ötletemet, hát igen nagyot tévedtem. Valósággal rá kellett beszélnem erre a kis közös kirándulásra. Na nem a szálloda ellen volt kifogása, csak azt nem akarta, hogy a többiek tudjanak róla, hogy hová is megyünk, no meg hogy együtt megyünk oda! Végül azért hagyta magát meggyőzni, csupán ahhoz ragaszkodott, hogy külön-külön hagyjuk el a hajót, és külön is térjünk majd vissza. Így aztán ücsöröghettem egy jó fél órát a szálló halljában, míg Liana is meg nem érkezett. De az utána következő két óra bármit megért! Az a közös zuhanyozás … Na meg ami még azután jött!

   Most pedig itt ültem a bárban és vártam, hogy leteljen a Liana által kiszabott idő, amikor majd visszatérhetek a Stormhawk-ra. Még csak a teraszra sem ülhettem ki, nehogy a naszádról kiszúrja valaki, hogy nem a dolgom után járok, csak itt lopom a napot. Pedig szerettem volna az űrkikötő nyüzsgését, a rakodók lótás-futását, a térhajósok jövés-menését lesni odakint. Persze a bárban sem lehetett panaszom a látványra. A korai órán alig féltucatnyi vendég ült a kis kerek asztalkák mellett rajtam kívül. Térhajósok tárgyaltak halkan, vélhetően freeporti üzletfeleikkel. Közben a fürge mozgású pincérlány, aki nemrégen az italomat is elém tette, az üres asztalokat takarítgatta, rendezgette. Igen gyakorlott lány volt. Mélyen kivágott ruhájában ügyesen mindig úgy hajolt az asztalokra, hogy a közeli vendégek minél többet láthassanak a bájaiból.

   Természetesen én is többször a lányon felejtettem a szememet. Magamban önkéntelenül is Lianaval hasonlítgattam össze. Nagyjából ez a lány is olyan magas lehetett, mint az én fekete démonom. De sokkal vékonyabb, törékenyebb alkatú, és szinte világítóan szőke volt. Csinos, kerek arcocskáján még a felkent rengeteg festék sem tudott valami sokat öregíteni. Mert bár a ruhájával és mozgásával tapasztalt nő benyomását igyekezett kelteni, biztosra vettem, hogy fiatalabb nálam.

   Éppen megint a pincérlány mozdulatait figyeltem, mikor a mögötte levő ajtón két férfi lépett be. Egy pillanatra elfogták a kinti fényt, mire önkéntelenül is rájuk néztem. A bár félhomályában távolabbról csak világos foltnak tűnt mindenki arca, de ezt a két embert talán még teljes sötétben is felismertem volna! Pedig csak egyszer láttam őket életemben. A Constellation fedélzetén. De lehet azt a találkozást valaha is elfelejteni?!

   Az ajtó fényének változására a pincérlány azonnal félbehagyta a munkáját. Előzékenyen az új vendégekhez sietett, és kezének mozdulatán láttam, hogy felajánlott nekik egy asztalt. Feszülten figyeltem, amint a két férfi elindult balra, a lány által a bár mélyén kijelölt helyük felé. A vékonyabbik igyekezett minél közelebbről követni vezetőjüket, de a hátramaradó nagyobb darab menet közben rám villantotta a szemét. Elsőre félig átsiklott rajtam a tekintete. Aztán meglepetten ismét rám nézett. Egy pillanatra megállt, majd elfordult a társától és elindult felém az asztalok közt.

   Zajosan kirúgtam magam alól a széket, és ahogyan Lianaval gyakoroltuk, laza küzdőállásban vártam a fickót, aki egyszer már majdnem elvágta a torkomat. Tudtam, hogy brutális erejével és félelmetes, hajlított pengéjű késével szemben szinte semmi esélyem sincs. De azt is tudtam, hogy harc nélkül nem adom meg magam a sorsomnak!

   –De bátor lettél, kölyök!  –recsegte gúnyos vigyorral a fejvadász, megállva kétlépésnyire tőlem.  –Azt hiszed, ez a majomkodás segíthet rajtad?

   –Dean!  –csattant a másik fickó hangja, ahogy az asztalok közt felénk törtetett.  –Állj meg! Tudod, hogy törölték a tartozást!!

   –Teszek rá!! Ezt a melót akkor is befejezem! Visszaszerzem a pénzt, amivel ez a kis tetű átvágott bennünket! Nem hagyom magam egy ilyen … sunyi kis szemétláda miatt leminősíteni!

   –Ha megszeged a parancsot, meghalsz!

   –Nem érdekel!! Előbb akkor is elvágom ennek a kis rohadéknak a torkát!

   –Nem értettél meg, Dean! Én magam öllek meg, ha muszáj!

   –Kevés vagy te ahhoz, Teddy fiú!  –biggyedt le megvetően Dean szája. Aztán tüntetően hátat fordított a társának. A zubbonya alól komótosan előhúzta a tőrét és felém lépett, hogy beváltsa korábbi fenyegetését.

   A többi csak egy villanás volt. Ted a baljával felütötte az előre lendülő Dean kést tartó kezét, közben jobbjának egyetlen sima mozdulatával előrántotta és markolatig a társa mellébe döfte saját pengéjét. Mindezt olyan gyorsan, hogy mire Dean az arcára merevedő gúnyos vigyorral az asztalomra roskadt, Ted már félre is lépett az elzuhanó nagy test útjából.

   Nem egészen egy perccel az után, hogy a halott fejvadász összevérezett asztalomat is magával rántva, tompa puffanással a padlóra hanyatlott, már a bár csaposa is mellettünk állt. Ted a fejét csóválva, szinte megvetően nézte barátja holttestét, aztán egy kissé meghajolt előttem, és úgy szólalt meg, mintha még sosem látott volna, a társa pedig rögtön felkelne a sikeres alakítás után:

   –Elénézését kérem, amiért megzavartuk, uram! A barátom kicsit többet ivott a kelleténél! Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoztunk önnek!  –aztán hirtelen hangot váltva a csaposhoz fordult:  –Takaríttasd fel ezt a mocskot, Henry! És gondoskodj a kapitány úr szórakoztatásáról! Természetesen ház számlájára!

   A csapos engedelmesen közelebb hajolt a zakója hajtókáján lévő, virágnak álcázott mikrofonhoz. Fojtott hangon utasításokat kezdett osztogatni. Közben keményen megragadta, és karjánál fogva durván felém lódította a csendesen közelebb óvakodó a pincérlányt:

   –Kísérd a kapitány urat a tizenegyes asztalhoz, Betty! És gondoskodj róla, hogy nagyon jól érezze magát!

   Mire a lány az ajtótól legtávolabb eső sarokban álló, új asztalomhoz vezetett, majdnem több alkalmazott nyüzsgött a bárban, mint ahány vendég ült az asztaloknál. Nesztelenül bukkantak elő a rejtett ajtók mögül, mintha a semmiből termettek volna ott. Az elsőnek megjelenő két szürke egyenruhás, megtermett fickó valami hordágy-félére emelte, és pillanatok alatt eltűntette Dean holttestét a helyiségből. Ted előresietett, kitárta a hordágyat cipelők előtt a bár ajtaját, és többé rám sem pillantva, velük együtt el is hagyta a helyiséget. Egy másik ajtó mögül három, Bettyhez hasonlóan rövid ruhát viselő, nála alig idősebb lány került elő. Ketten azonnal az asztal és a padló takarításába kezdtek. Némán és céltudatos gyorsasággal dolgoztak, mintha csak robotok lettek volna. A harmadik lány láthatóan Betty helyét vette át, mert kedvesnek szánt műmosollyal végignézte a vendégeket és folytatta az üres asztalok „rendbetételét”. Az én kiömlött italomat azonban ő, hanem maga Henry pótolta. Udvariasan letett elénk az asztalra két poharat, ismételten elnézést kért a „kis felfordulásért”, majd közelebb hajolva bizalmasan megsúgta, hogy ha netán egy másik lány jobban elnyerné a tetszésemet, mint a mellettem ülő Betty, akkor csak neki szóljak.

   Igyekeztem udvariasan megköszönni Henry kedvességét, bár szívem szerint Bettyt is elküldtem volna az asztalomtól. Időtöltésül jó volt nézni a mozgását, a ruhája alól elővillanó bájait. De a Lianaval töltött órák után nem igazán örültem, amikor az  új asztalunknál Betty azonnal szorosan az enyém mellé húzta a székét. Hízelegve hozzám hajolt, hogy biztosan beláthassak ruhája alá. Kicsit ügyetlenül kedveskedni próbált, és mert nem reagáltam, néhány perc után a combjára húzta a kezemet. Két hete a bőrömből is kibújtam volna örömömben, ha egy Bettyhez hasonló, csinos lány ilyen módon kényeztetni kezd. De most minden érintése csak az én Lianamat, és azokat a forrón fárasztó órákat idézte fel bennem.

   Komolyan azt fontolgattam, hogy elküldöm a lányt. De amikor el akartam húzni feszes combjáról a kezemet, a Betty megfogta, és váratlan erővel szorította magához az ujjaimat. Közben a fülemhez hajolt és riadtan súgta, hogy ha a csapos úgy látja, elégedetlen vagyok vele, akár a felére is csökkentheti a fizetését. Tudtam, hogy igazat mond, ezért belementem ebbe az undorító színjátékba. Átkaroltam Betty derekát, szorongatni kezdtem a combját, és én is a fülébe sugdostam. A nyakát csókolgattam, és igyekeztem eljátszani, hogy teljesen bezsongtam tőle.

   De bármennyire akartam is segíteni Bettynek, éreztem, hogy nem sokáig tudom hitelesen eljátszani a szerepemet. Ezért aztán hamarosan felhajtottam az italomat, és a nagyobb hitelesség kedvéért szorosan magamhoz ölelve a lányt, átsétáltam Bettyvel a TwinMeteorba, ahol a recepciós kaján vigyorral ugyanazt a szobát adta, amelyben nemrég Lianaval is voltam. Legszívesebben a pofájába vágtam volna egy párat neki is, meg annak a kikent-kifent Henrynek is, aki búcsúzóul mindent-tudón rám kacsintott a bárban! Csak hogy megtanulják, kivel szórakozzanak!

   Tombolt bennem a méreg, amíg Bettyvel felmentünk a szobába.  De igazán csak akkor borult el az agyam, mikor kettesben maradtunk a lánnyal. Amíg bezártam az ajtót, Betty máris szolgálatkészen kibújt a ruhájából! Mire kettőt léphettem volna a szoba belseje felé, rám csimpaszkodott és erővel igyekezett lefejteni rólam is a zubbonyomat. Olyan erővel tapadt rám, hogy alig tudtam szabadulni vékonyka karjai közül.

   Szerencsére végül, ha nehezen is, de sikerült lebeszélnem erről a vetkőztetésről. Először is rávettem, hogy öltözzön fel. Aztán elküldtem, hogy mossa le az arcáról vastagon felkent sminkjét a zuhanyozóban. Végül megkértem, hogy alaposan gyűrje össze az ágyat, mintha tényleg egy nagyot szeretkeztünk volna benne. Mikor mindezzel végzett, leültünk az asztal mellé és még egy jó órán át beszélgettem vele a családjáról, az életéről, meg a munkájáról.

   Megdöbbentő volt a története. Hozzám hasonlóan Betty is egy távoli Mole-állomáson született. Egy évvel korábban egy toborzó érkezett hozzájuk, hogy munkavállalókat keressen néhány űrvárosba. Az állomásgazda a jutalékért cserébe Betty, és két másik lány nevében is aláírta a szerződéseket öt évre. Eleinte Betty is örült, hogy elhagyhatja a szűk állomást. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy valójában mire is szól a szerződése. Nem csak azt várták el tőle, hogy italokkal szolgálja ki a vendégeket. És ha Henry észrevette rajta, hogy kelletlenül végzi a „dolgát”, könyörtelenül csökkentette a fizetését.

   Márpedig Betty szerződése úgy szólt, hogy saját magát tartja el a fizetéséből. Ezen felül még spórolnia is kellett, hogy legyen miből kifizetnie a hazautazása költségeit, ha szabadulni akart a bárból.

   Emlékeztem rá, hogy időnként nálunk is jártak efféle toborzók. A fiatalok persze boldogan elfogadták a felkínált lehetőséget, hogy megszabaduljanak a nyomorúságosan szűk Mole-ról. Mindig irigyen néztük a „szerencséseket”, akik valamelyik űrvárosban kaptak munkát. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire nem ismertük otthon az állomáson túli világot!

   Megesett a szívem Bettyn. Mielőtt visszaküldtem volna a bárba, kommal átutaltam a kártyájára háromszáz kreditet.